Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-06 / 133. szám
Jász-Kun Kakas Csoportosan az ég alja felé Indul a gondola A duruzsoló Ikarusz jótékony öntudatlanságba ringatta a soha meg nem vásárolható áruk látványától és a hosszú úttól elcsigázott kompániát, amolyan alfa állapotba, amikor felriasztott a durranás. A velőtrázó zajt követő pillanatban bizonytalan eredetű por és füst öntötte el az utasteret. Első gondolatom az volt, hogy a felemás korlát mestereihez hasonlóan a fenti csomagtartóba kapaszkodva nagy lendületet veszek, és páros lábbal szabaddá teszem az ablakkeretet, a hangulatkeltést pedig az idősebbekre bízom, ők egyébként is hamarabb abbahagyhatják.- A rádiós magnóm! - visította szívére szorított kézzel egy amúgy igen kedves tanítónéni. - Kiesett a csomagtartóból! - próbálta ijedt kollégáinak megmagyarázni az ágyúlövésszerű zaj okát. Elvégre a bécsi rádiós magnók robbannak, ha földet érnek. Elkezdett zsibbadni a fejem. Tűz nincs, ugrás nincs - állapítottam meg kábán. Közben itt ez a rádiómagnó. Akkor most mi van?- Durrdefekt - világosított fel útitársam.- Nem, nem - válaszoltam hamar megvilágosodva utazunk! A legérdekfeszítőbbek az indulás utáni órák. Különösen akkor, ha otthon maradt az útlevél. Természetesen mindig elfeledkezünk valamiről, de a kék dokumentum, az más. Egészen értelmesnek látszó nagykorúak ajánlják fel olykor nagycímletű forintjaikat a vámosnak, amikor tőle kérdezik meg, mennyi magyar pénzt vihetnek ki; a vaknak is feltűnik az a gyermeklelkű, aki úgy áll a jó ösztönű egyenruhás előtt, mint a gyomorrontásos széntabletta nélkül; kevés esélye volt nemrég azoknak a fiúknak például, akik egyszer érthetetlen módon öltönyben, nyakkendőben próbáltak elvegyülni valutától hízott pénztárcával a hosszú, keleti útra készülő, csinos, melegítőruhás csapatban. Egy hétköznapi seftes út vagy az előszezonban, netán a főidényben induló autóbuszos világjárás összerázza a turistákat. A valóságtól elrugaszkodott embernek kell lennie annak, aki azt állítja, hogy hazaérve rendszerint puszipajtásokká válnak a csoport tagjai. Olykor úgy tetszik, ilyen ömyezetből eredményesebben meríthetne a közvélemény-kutató, mintha a polgárokat kérdőívek ezreivel zaklatná. Ha már a merítésről esett szó, kezdjük a szomjasakkal. Amint beindul alattuk a motor, megmozdul a nagy fémgondola, egyből megutálják a vizet. Az alkoholtartalmú italoknak pedig - különösen ha az alacsonyabb szesz- fokúakért bolondulnak - több mellékhatásán túl van még egy. Na épp ettől lesznek idegesek a pilóták. A bagósoknak jól jön a pislantásnyi szünet, de a rendes emberek ilyenkor órájukat nézve összesúgnak: már megint megálltunk. Nem tudják ám, hogy van, aki bármit is tesz, a poklok kínját éli át, cipzárhúzástól cipzárzárásig. Szemei előtt szabad mezők és rejtekadó fák, szétdurranó léggömbök, csobogó vízesések és kacsák táncolnak. De ő csak néz előre. Izzad, számolja az előtte ülő hajszálait, s csak akkor mosolyodik el, ha leáll a motor. A sugdolózók közé sorolhatjuk a rémhírterjesztőket. Mintha már az indulásnál kiszemelnék azt az arcot, melybe a legalkalmatlanabb pillanatban belebámulhatnak, hogy odasziszegjék: eltévedtünk! Ok azok, akik általában nem értik, miről van szó, ám nagyon tudnak figyelni. Az idegenvezető és a sofőr beszélgetéséből a fülükig eljutó szófoszlányokat Rubik-kocka módszerrel rakják össze. Például, ha azt hallják, hogy üzemanyag, akkor a körülöttük ülőkkel ismét megosztják balsejtelmeiket: most meg a benzin fogyott el. Sugdolózásuk a kívülállót, a nihilistát idegesíti a legjobban, ugyanis a magas hangok átszű- rődnak a kismagnó fülhallgatóján. Megzavarja a transz (Európa) állapotot. A rutinosabbak le- nyugtatózzák magukat, az időutazók pedig tetemes mennyiségű pálinka vagy szabadkai konyak után csak a célállomásnál ébrednek fel. Igaz, értékes órákat spórolnak meg. Jaj annak, akinek világlátott, vagy még rosszabb, ha feledhetetlen és abbahagyhatatlan útirajzokon élő honfitárs kerül a közelébe. Mindent tudnak. Érdemes fogadni velük, elvégre ha megszakad sem tudja a Doge-pa- lotát Firenzébe varázsolni; a bécsi Városházából sem lesz Szent István-templom. Bátran lehet emelni a tétet, ha szerinte Annus volt a görögök főistene. Csapjunk bele! Önfeledten maszatol- ják össze mutatóujjukkal az ablaküveget, amikor összetévesztik az utcát azzal, amelyen valamikor sétáltak.- Ott van, ni! Nem látod? - pá- rásodik el a szemük. - Jürgen, Jürgen! Istenem, Jürgen kókuszos fagyija utánozhatatlan! Ilyet nem ettél még! Ha ezt az idegenvezető mondja, akkor egészen más dologról van szó. Szerencsére előbb-utóbb eljön az idő, és célhoz ér a fáradt csapat. Kezdődhet a pihenés. Az üdülés minőségileg új szakaszba lép. Már nemcsak egymást kell elviselni; a kintiek tűrnek el minket. Szurmay (SZ)EXPRESSZ (Láb)közmondások- Hamarabb utolérni a sánta kutyát, mint in flagranti kapni a nejedet.- Addig nyújtózkodj, ameddig a nászágyad ér.- Az asszony nemcsak verve jó.- Amit ma megtehetsz, ne halaszd a nászéjszakára. Szexis rímek Hogy miért nincs nálunk kupi? egyszerű: mert tilos máma minden, ami élénkpiros, mint mondjuk, a piros lámpa! 2. Nem a comb, a mell kell neki, láttak-e már olyan marhát, ám mivel ő kisnyugdíjas, jó néki a csirkefarhát! Apróhirdetés Pornóképeimet elcserélném egy olasz honanya aktfotóira. Jelige: „Jobb ma egy Staller, mint holnap két Cicciolina! ’’-dlMYÜQDÉ? KIFIZETÉS HT!} A kormány „drasztikusan” emeli a nyugdíjakat... 8 Jász-Kun Kakas Csak futkározom Téma után kutatva eszembe jutott egy hajdani tanárom, aki arról volt híres az egyetemen, hogy már vizsga előtt kirúgta a hallgatókat. Nem sokkal azelőtt, hogy én is erre a sorsra jutottam, jelent meg a könyve Az esztétikum keresése címmel. A tanár közel két méter magas volt, apró feje nem illett aránytalanul nagy testéhez. Jellegzetesen, furcsán járt. Egy nagy aktatáskával sétafikáit a városban, fejét mindig abba az irányba hajtva, amelyik kezével a táskát lóbál- ta. Sohasem köszönt senkinek, csak révedezve bámult maga elé. Némi kárörömmel állapítottuk meg egymásnak, hogy „Nézd csak! Még nem találta meg, még mindig keresi, pedig csak egy szép lányra kellene ránéznie.” Amikor eddig jutottam az emlékezésben, a homlokomra csaptam: nem keresni kell a témát, hanem megtalálni az utcán. Fölpattantam az íróasztaltól - s hogy én is szórakozzam, úgy döntöttem, nőket szólaltatok meg. A szerkesztőségből kilépve egy kis molett, negyvenes szőkét láttam. Rohanok hozzá: - Jó napot kívánok! Kezét csókolom! Ne haragudjon, hogy megszólítom. Újságíró vagyok. Azt szeretném kérdezni, hogy mi a véleménye a médiákkal kapcsolatos hercehurcáról. - Miről? r kérdezte kedvesen. - A médiákról - búgtam a szeme mélyére nézve. Elmosolyodott, megcsóválta a fejét. - Menjen a francba! - mondta szelíden, és ellibegett. Nem jött be mondtam magamnak. Nem bajvgyerünk tovább! A buszmegállóban egy feltornyozott hajú,.dekoratív hölgyet csíptem ki. Amikor eljutok addig, hogy médiásakkor kapok egy mosolyt, megint egy rosszalló fejcsó- válást és egy rövidke mondatot: - Zsuzsának hívnak - ezzel fölszállt a buszra, és elhúzott. Kezdtem ideges lenni. Rohantam a Szabadság tér felé. Az ügyészség előtt egy szál trikóban domborított egy leányzó. Lendületesen bemutatkoztam, és elhadartam a bevezetőt. Csak vigyorgott némán. Amikor a médiát mondtam, akkor is csak vigyorgott. Én is vigyorogtam. - Rossz a kérdés - ismertem el magamban, és megkérdeztem: - És ha azt mondom magának, hogy kormány, akkormi jut az eszébe? Lassan megnyalta a szája szélét, és megszólalt: - Én nem politikával foglalkozom! Jézus Mária! Ez még csak a harmadik nő, és már hol tartok! Loholtam a Tisza-parti sétányra. Egy kutyás hölgyet szemeltem ki. - Mi a véleménye a kormányról? - kérdeztem. - Ármány - válaszolta gondolkodás nélkül. Végre egy elmés válasz! Belelkesülve máris folytatom: parlament? A hölgy összevonta szemöldökét, és így rótt meg: - Nézze, én most kutyát sétáltatok, ennek legalább van valami értelme. Mivel ezzel én is egyetértettem, így nem szekáltam tovább. Viszont adott egy ötletet. Kormány - ármány. Helyes! Rímeltetni fogom a nőket! Az Árkád-sorra érve észrevettem egy hosszú fekete hajú bombázót, amint épp egy nyugati kocsiból szál ki. Elhadartam a bevezetőt, aztán nekiszegeztem a kérdést: - Rímelne nekem arra a szóra, hogy parlament? Megvonta a vállát, és megvetően csak ennyit szólt: - Hülye! A buszpályaudvaron egy nénit kérdeztem. - Antall. Mi jut eszébe hirtelen? - Hajnal! - vágta rá. A piacon egy virágárus Gönczrc koncot mondott, egy zöldséges Kónyára kányát. A parlamenttel viszont nem boldogultam. Nem írom le azt a sok trágárságot, amit halfbSam. A legértelmesebb válasz az volt, hogy . .. „Apus, gyere csak ide! Te érted, hogy mit akar ez?” Úgy döntöttem, hogy abbahagyom a politikára vonatkozó kérdéseket. A Széchenyi-lakótelep melletti kis utcácskákban bóklászva egy nagymamát bírtam szóra. - Néni! Érdekli magát a Jász-Kun Kakas? - Milyen? - kérdezi. - Remélem, csípős - mondom. - Az jó - válaszolja -, csak fehér ne legyen, mert egy olyan megcsipkodott kiskoromban, a többitől nem félek. Hozzon egyet mutatóba! Amikor már kezdtem lemondani arról, hogy egy szolnoki Szapphót találjak, akkor megszólított egy asszony. - Keres valakit, fiam? Én csak témát kerestem, s találtam egy aranyos parasztasszonyt, aki arra a cinikus kérdésemre, hogy szereti-e a Jász-Kun Kakast, csak ennyit válaszolt: - Levesbe, pörköltbe a tokit'. És ha azt mondom: parlament? A válasz: Neki is van? Budai Mátyás 9
