Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-06 / 133. szám

Jász-Kun Kakas Csoportosan az ég alja felé Indul a gondola A duruzsoló Ikarusz jóté­kony öntudatlanságba ringat­ta a soha meg nem vásárolható áruk látványától és a hosszú úttól elcsigázott kompániát, amolyan alfa állapotba, ami­kor felriasztott a durranás. A velőtrázó zajt követő pillanat­ban bizonytalan eredetű por és füst öntötte el az utasteret. Első gondolatom az volt, hogy a fe­lemás korlát mestereihez ha­sonlóan a fenti csomagtartóba kapaszkodva nagy lendületet veszek, és páros lábbal szabad­dá teszem az ablakkeretet, a hangulatkeltést pedig az idő­sebbekre bízom, ők egyébként is hamarabb abbahagyhatják.- A rádiós magnóm! - visította szívére szorított kézzel egy amúgy igen kedves tanítónéni. - Kiesett a csomagtartóból! - pró­bálta ijedt kollégáinak megma­gyarázni az ágyúlövésszerű zaj okát. Elvégre a bécsi rádiós magnók robbannak, ha földet érnek. Elkezdett zsibbadni a fejem. Tűz nincs, ugrás nincs - állapítot­tam meg kábán. Közben itt ez a rádiómagnó. Akkor most mi van?- Durrdefekt - világosított fel útitársam.- Nem, nem - válaszoltam ha­mar megvilágosodva utazunk! A legérdekfeszítőbbek az in­dulás utáni órák. Különösen ak­kor, ha otthon maradt az útlevél. Természetesen mindig elfeled­kezünk valamiről, de a kék doku­mentum, az más. Egészen értelmesnek látszó nagykorúak ajánlják fel olykor nagycímletű forintjaikat a vá­mosnak, amikor tőle kérdezik meg, mennyi magyar pénzt vi­hetnek ki; a vaknak is feltűnik az a gyermeklelkű, aki úgy áll a jó ösztönű egyenruhás előtt, mint a gyomorrontásos széntabletta nélkül; kevés esélye volt nemrég azoknak a fiúknak például, akik egyszer érthetetlen módon öl­tönyben, nyakkendőben próbál­tak elvegyülni valutától hízott pénztárcával a hosszú, keleti útra készülő, csinos, melegítőruhás csapatban. Egy hétköznapi seftes út vagy az előszezonban, netán a fő­idényben induló autóbuszos vi­lágjárás összerázza a turistákat. A valóságtól elrugaszkodott em­bernek kell lennie annak, aki azt állítja, hogy hazaérve rend­szerint puszipajtásokká válnak a csoport tagjai. Olykor úgy tet­szik, ilyen ömyezetből eredmé­nyesebben meríthetne a közvéle­mény-kutató, mintha a polgáro­kat kérdőívek ezreivel zaklatná. Ha már a merítésről esett szó, kezdjük a szomjasakkal. Amint beindul alattuk a motor, meg­mozdul a nagy fémgondola, egy­ből megutálják a vizet. Az alko­holtartalmú italoknak pedig - kü­lönösen ha az alacsonyabb szesz- fokúakért bolondulnak - több mellékhatásán túl van még egy. Na épp ettől lesznek idegesek a pilóták. A bagósoknak jól jön a pislantásnyi szünet, de a rendes emberek ilyenkor órájukat nézve összesúgnak: már megint meg­álltunk. Nem tudják ám, hogy van, aki bármit is tesz, a poklok kínját éli át, cipzárhúzástól cip­zárzárásig. Szemei előtt szabad mezők és rejtekadó fák, szétdur­ranó léggömbök, csobogó víz­esések és kacsák táncolnak. De ő csak néz előre. Izzad, számolja az előtte ülő hajszálait, s csak akkor mosolyodik el, ha leáll a motor. A sugdolózók közé sorolhat­juk a rémhírterjesztőket. Mintha már az indulásnál kiszemelnék azt az arcot, melybe a legalkal­matlanabb pillanatban belebá­mulhatnak, hogy odasziszegjék: eltévedtünk! Ok azok, akik álta­lában nem értik, miről van szó, ám nagyon tudnak figyelni. Az idegenvezető és a sofőr beszél­getéséből a fülükig eljutó szó­foszlányokat Rubik-kocka mód­szerrel rakják össze. Például, ha azt hallják, hogy üzemanyag, ak­kor a körülöttük ülőkkel ismét megosztják balsejtelmeiket: most meg a benzin fogyott el. Sugdolózásuk a kívülállót, a ni­hilistát idegesíti a legjobban, ugyanis a magas hangok átszű- rődnak a kismagnó fülhallgató­ján. Megzavarja a transz (Euró­pa) állapotot. A rutinosabbak le- nyugtatózzák magukat, az idő­utazók pedig tetemes mennyisé­gű pálinka vagy szabadkai ko­nyak után csak a célállomásnál ébrednek fel. Igaz, értékes órákat spórolnak meg. Jaj annak, akinek világlátott, vagy még rosszabb, ha feledhe­tetlen és abbahagyhatatlan úti­rajzokon élő honfitárs kerül a kö­zelébe. Mindent tudnak. Érde­mes fogadni velük, elvégre ha megszakad sem tudja a Doge-pa- lotát Firenzébe varázsolni; a bé­csi Városházából sem lesz Szent István-templom. Bátran lehet emelni a tétet, ha szerinte Annus volt a görögök főistene. Csap­junk bele! Önfeledten maszatol- ják össze mutatóujjukkal az ab­laküveget, amikor összetévesz­tik az utcát azzal, amelyen vala­mikor sétáltak.- Ott van, ni! Nem látod? - pá- rásodik el a szemük. - Jürgen, Jürgen! Istenem, Jürgen kóku­szos fagyija utánozhatatlan! Ilyet nem ettél még! Ha ezt az idegenvezető mondja, akkor egészen más dologról van szó. Szerencsére előbb-utóbb eljön az idő, és célhoz ér a fáradt csa­pat. Kezdődhet a pihenés. Az üdülés minőségileg új szakaszba lép. Már nemcsak egymást kell elviselni; a kintiek tűrnek el min­ket. Szurmay (SZ)EXPRESSZ (Láb)közmondások- Hamarabb utolérni a sánta ku­tyát, mint in flagranti kapni a ne­jedet.- Addig nyújtózkodj, ameddig a nászágyad ér.- Az asszony nemcsak verve jó.- Amit ma megtehetsz, ne ha­laszd a nászéjszakára. Szexis rímek Hogy miért nincs nálunk kupi? egyszerű: mert tilos máma minden, ami élénkpiros, mint mondjuk, a piros lámpa! 2. Nem a comb, a mell kell neki, láttak-e már olyan marhát, ám mivel ő kisnyugdíjas, jó néki a csirkefarhát! Apróhirdetés Pornóképeimet elcserélném egy olasz honanya aktfotóira. Jel­ige: „Jobb ma egy Staller, mint holnap két Cicciolina! ’’-dl­MYÜQDÉ? KIFIZETÉS HT!} A kormány „drasztikusan” emeli a nyugdíjakat... 8 Jász-Kun Kakas Csak futkározom Téma után kutatva eszembe ju­tott egy hajdani tanárom, aki arról volt híres az egyetemen, hogy már vizsga előtt kirúgta a hallgatókat. Nem sokkal azelőtt, hogy én is erre a sorsra jutottam, jelent meg a könyve Az esztétikum keresése címmel. A tanár közel két méter magas volt, apró feje nem illett aránytalanul nagy testéhez. Jelleg­zetesen, furcsán járt. Egy nagy ak­tatáskával sétafikáit a városban, fejét mindig abba az irányba hajt­va, amelyik kezével a táskát lóbál- ta. Sohasem köszönt senkinek, csak révedezve bámult maga elé. Némi kárörömmel állapítottuk meg egymásnak, hogy „Nézd csak! Még nem találta meg, még mindig keresi, pedig csak egy szép lányra kellene ránéznie.” Amikor eddig jutottam az emlé­kezésben, a homlokomra csaptam: nem keresni kell a témát, hanem megtalálni az utcán. Fölpattantam az íróasztaltól - s hogy én is szóra­kozzam, úgy döntöttem, nőket szólaltatok meg. A szerkesztőségből kilépve egy kis molett, negyvenes szőkét lát­tam. Rohanok hozzá: - Jó napot kívánok! Kezét csókolom! Ne ha­ragudjon, hogy megszólítom. Új­ságíró vagyok. Azt szeretném kér­dezni, hogy mi a véleménye a mé­diákkal kapcsolatos hercehurcá­ról. - Miről? r kérdezte kedvesen. - A médiákról - búgtam a szeme mé­lyére nézve. Elmosolyodott, meg­csóválta a fejét. - Menjen a franc­ba! - mondta szelíden, és ellibe­gett. Nem jött be mondtam magam­nak. Nem bajvgyerünk tovább! A buszmegállóban egy feltor­nyozott hajú,.dekoratív hölgyet csíptem ki. Amikor eljutok addig, hogy médiásakkor kapok egy mo­solyt, megint egy rosszalló fejcsó- válást és egy rövidke mondatot: - Zsuzsának hívnak - ezzel fölszállt a buszra, és elhúzott. Kezdtem ideges lenni. Rohan­tam a Szabadság tér felé. Az ügyészség előtt egy szál trikóban domborított egy leányzó. Lendüle­tesen bemutatkoztam, és elhadar­tam a bevezetőt. Csak vigyorgott némán. Amikor a médiát mond­tam, akkor is csak vigyorgott. Én is vigyorogtam. - Rossz a kérdés - ismertem el magamban, és meg­kérdeztem: - És ha azt mondom magának, hogy kormány, akkormi jut az eszébe? Lassan megnyalta a szája szélét, és megszólalt: - Én nem politiká­val foglalkozom! Jézus Mária! Ez még csak a har­madik nő, és már hol tartok! Loholtam a Tisza-parti sétányra. Egy kutyás hölgyet szemeltem ki. - Mi a véleménye a kormányról? - kérdeztem. - Ármány - válaszolta gondolkodás nélkül. Végre egy el­més válasz! Belelkesülve máris folytatom: parlament? A hölgy összevonta szemöldökét, és így rótt meg: - Nézze, én most kutyát sétáltatok, ennek legalább van va­lami értelme. Mivel ezzel én is egyetértettem, így nem szekáltam tovább. Vi­szont adott egy ötletet. Kormány - ármány. Helyes! Rímeltetni fo­gom a nőket! Az Árkád-sorra érve észrevet­tem egy hosszú fekete hajú bom­bázót, amint épp egy nyugati ko­csiból szál ki. Elhadartam a beve­zetőt, aztán nekiszegeztem a kér­dést: - Rímelne nekem arra a szóra, hogy parlament? Megvonta a vál­lát, és megvetően csak ennyit szólt: - Hülye! A buszpályaudvaron egy nénit kérdeztem. - Antall. Mi jut eszébe hirtelen? - Hajnal! - vágta rá. A piacon egy virágárus Gönczrc koncot mondott, egy zöldséges Kónyára kányát. A parlamenttel viszont nem bol­dogultam. Nem írom le azt a sok trágárságot, amit halfbSam. A leg­értelmesebb válasz az volt, hogy . .. „Apus, gyere csak ide! Te érted, hogy mit akar ez?” Úgy döntöttem, hogy abbaha­gyom a politikára vonatkozó kér­déseket. A Széchenyi-lakótelep melletti kis utcácskákban bóklászva egy nagymamát bírtam szóra. - Néni! Érdekli magát a Jász-Kun Kakas? - Milyen? - kérdezi. - Remélem, csípős - mondom. - Az jó - vála­szolja -, csak fehér ne legyen, mert egy olyan megcsipkodott kisko­romban, a többitől nem félek. Hoz­zon egyet mutatóba! Amikor már kezdtem lemondani arról, hogy egy szolnoki Szapphót találjak, akkor megszólított egy asszony. - Keres valakit, fiam? Én csak témát kerestem, s talál­tam egy aranyos parasztasszonyt, aki arra a cinikus kérdésemre, hogy szereti-e a Jász-Kun Kakast, csak ennyit válaszolt: - Levesbe, pörköltbe a tokit'. És ha azt mondom: parlament? A válasz: Neki is van? Budai Mátyás 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom