Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-20 / 145. szám

1992. JÚNIUS 20. Megyei tükör Háttal a jövő felé Egy felszólalás háttere Madarasról mesél a miniszter Jóllehet az idén se rokonom, se ismerősöm nincs a szolnoki érettségizők között, mégis meg-megálltam a kirakatokba tett tablók előtt. Nézegettem a szép, fiatal arcokat, s próbáltam kitalálni a tekintetekből, vajon kire milyen sors vár. A szigorú képet vágó, szemüveges fiú bi­zonyára jogásznak, netán or­vosnak készül, a csupa mosoly, szép lányt óvónőnek vagy taní­tónőnek szánnám és így to­vább, morfondíroztam a képek előtt. Mígnem az IBUSZ kira­katában egy avantgárd tablóra bukkantam. Amíg a tanárok frissen vagy régebben készült fotóikon a pedagógusokra álta­lában jellemző optimizmussal néznek a jövőbe, a végzős diá­kokat hátulról fotózták. Először azt hittem, velem bánt el valami parafenomén, s visszájáról látom a dolgokat. Meresztgettem hát még jobban a szemem, s rájöttem, nem op­tikai csalódás, amit látok. Ma­gamban jót kuncogtam, eszem­be jutott ugyanis, hogy hajdan diákkorunkban tüdőszűrésre vittek bennünket. Az egyik lány fordítva állt be a gépbe, mire a doktor kedvesen felszó­lította: „Kisasszony, a szebbik felével forduljon felém!” Le­het, a diákok úgy gondolták, hogy ez a szebbik felük? Vagy netán azt, hogy nem az ész - ami mint tudjuk jól, tükröződik a tekinteten - a fontos, hanem a haj? Persze az is lehetséges, hogy a jövő, amit maguk elé képzelnek, olyannak tűnt úgy számukra, hogy jobb hátat for­dítani? Nem találgattam tovább, hi­szen odébb lépve, egy más szögből „tükör által homályo­san”, de azért némelyik diákot szemből is lehet látni. Gyaní­tom, ott meg a tanárok néznek hátrafelé. E nézőpontbeli kü­lönbség ellenére is azért aligha­nem jói kijöhettek egymással diákok és oktatók, hiszen a tab­ló alján ott a mondat: „Nagyon szép kis társaság volt...” Hát igen, elölről is, hátulról is. Most már csak azt nem tudom, hogy a diákok a tabló melyik oldalát kereteztetik be, s teszik el em­lékbe a gimnazista évekről? Bár az is lehet, hogy egyiket sem, hanem inkább a tükröt. Tál Gizella Nagy Ferenc József miniszter egyik parlamenti beszédében említette, hogy politikai fogoly­ként részt vett a kunmadarasi reptér építésében. A részletek fe­lől érdeklődtünk, többek között a következőket mesélte:- 1949-ben a falusi parasztsá­got különböző kategóriákba osz­tották. A családunknak Kishar- sányban negyvenhét kataszteri hold földje volt, tehát a kulák kategóriába estünk, amely az ér­telmező szótár szerint kizsákmá- nyolót jelentett, osztályidegent. Hogy példát is statuáljanak, a fa­lunkból hármunkat kiemeltek, 1951. szeptember 6-án kaptuk meg a behívót. Este későn értem haza, mert bizony elhúzódnak ezek a paraszti munkák, s akkor tudtam meg, hogy reggel hatkor Pécsett kell jelentkeznem a behí­vóparanccsal. Hát iszonyatos volt, annál is inkább, mert nagy­apámat ugyancsak júniusban vit­ték el 75 éves korában úgymond közellátási vétség címén a pécsi fogházba. Az volt a bűnünk, hogy március 15-ig nem tudtuk elvetni a lencsét. Nem tudtuk, mert havas volt a terület, de ez nem érdekelte a bíróságot. De ez jellemző és köztudott, hogy min­den alkalmat felhasználtak a büntetésre: ha nem volt elsöpör­ve az utca, azért vitték el, ha sze­metes volt a padlás, akkor azért, vagy miért nincs a tűzjelző csák- lya a kapu mellé állítva, miért nincs ott a hordó víz... Jogcímet mindig lehetett találni, hogy ezt az osztályt lehetetlenné tegyék. Amikor be kellett vonulnom, pár hónapos terhes volt a felesé­gem, rá és édesanyámra maradt ez a 47 hold. És abban az évben volt az a bizonyos földfelajánlás is, a férfiak elkerültek a háztól, a földet fel kellett ajánlani. Már anyagilag is teljesen kifutottunk, a készleteink rámentek a beszol­gáltatásokra . . . Szóval, ilyen állapotban hagytam magára a két asszonyt, a behívónak eleget kel­lett tenni. Pécsett válogatás után bevagonírztak bennünket, és út­nak indítottak Budapestre, majd onnan kelet felé, és Nyíregyhá­zán kötöttünk ki. Reggel meg­volt a ruhakiosztás, hát ilyen kék ruhákat dobáltak oda nekünk, el­kezdtünk meditálni rajta. Több, frontot megjárt barátunk is volt, hadifogságot megjárt idősebb emberek is, nagyon gyanús lett, miért kaptunk kék egyenruhákat, esetleg nem keletre akarnak vin­ni bennünket? Ki is meneteltet­tek az állomásra, eközben meg­egyeztünk, ha keletre visznek, kiugrálunk a vagonokból, lesz, ami lesz ... Na, ez a feszültségteljes vára­kozás feloldódott, mert visszafe­le indult a vonat, Karcagon időz­tünk egy keveset, majd a mellék- vágányon tolatott ki Kunmada­rasra. Elterjedt a hír, hogy nagy reptérépítkezés van, oda is vittek bennünkket. Este bevonultunk a táborba, láttuk, hogy nagy drót­kerítés van, barakktábor géppus­kafészkekkel a sarkán, benne a katonák. Hangárokban helyez­tek el bennünket, és 3-4 nap tel­jes tétlenkedéssel telt el, és vég­telenül bosszantott, hogy mi ott tétlenkedünk, amikor odahaza micsoda nagy szükség volna ránk. Körülbelül egy zászlóaljnyian voltunk, négy nap múlva beosz­tottak bennünket századokba, és beköltöztettek a barakkokba. A politikai tisztek megmondták: maguk nem fegyverrel, hanem munkával fogják szolgálni a bé­két. El is kereszteltük magunkat: lapátos század lettünk. Civil vál­lalatok végezték az építkezést, ehhez a katonai munkaerőt mi adtuk, egy vízvezeték-szerelő részleghez kerültünk, nekünk vi­szonylag nem volt rossz sorunk. Egy Sinkó nevű üzemvezetőnk átlátta a helyzetünket, nagyon megértő volt, mondta is, hogy velünk egy sajnálatos retorzió történt. O emberségesen bánt ve­lünk, az igaz, hogy állandó ké­szenlétben kellett lennünk, sok­szor éjjel felkelni, vagonokat ki­rakni ... Mikor egy pár hét eltelt, akkor már szóvá tettük, hogy most már rabok vagyunk vagy mi . . . Annyit elértünk, hogy a géppus­kafészkeket a tornyokból levet­ték, de a drótkerítés megmaradt. Az elején elég komisz volt az őrszemélyzet, mert minden bri­gádhoz beosztottak egy altisztet. Ok nagyon cinikusak voltak, mindig azzal biztatgattak, hogy „maguk itt fognak elrohadni”, és biztosan olyat tettünk, hogy megérdemeltük, amiért ide ke­rültünk. De hát mit meg nem tesz a katona? Kiismertük a helyzetet, és vállalva a kockázatát, azért ki­ki tudtunk szökni a drótkerítésen átbújva, közel volt a falu..., már csak azért is, hogy valami hírt halljunk. Az ottani nép nagyon megértő volt. nagyon szeretett bennünket, úgy hívtak: a mi ka­tonáink. November hetedike egy emlékezetes nap volt, amikor először kimehettünk, a Dérynét vetítették a filmszínházban, és moziba mehettünk. Megnéztük a filmet, és ahogy mentünk végig a falun, nótázni kellett, és kisza­ladtak az emberek a kapukba, in­tegettek nagy szeretettel, hogy ezek a mi katonáink... Nem volt elég a nóta, és akkor elrendeltek még egyet, és önkéntelenül rá­ment a szánk egy olyan nótára, amelynek következményei let­tek. Valaki elkezdte a sorban, a többi folytatta, hogy „Vékony héja, de vékony héja van a piros almának, szép szeretője, barna szeretője van a Horthy-baká- nak.” Azonnal: nóta állj! Utána volt egy fegyelmezés . . ., és ki­látásba helyezték, hogy ennek nagyon komoly következménye lesz... Szomorú levelek jöttek hazul­ról, hogy nagy bajok vannak, tarthatatlan a helyzet. Szabad­ságra nem engedtek el, a felesé­geink összebeszéltek és meglá­togattak. Hozták a hírt a nehéz­ségekről, a zaklatásokról... Va­lahogy nem tudtam megbarát­kozni az Alfölddel. Megjött az ősz, a sivárság, nem láttam dom­bot, csak azt a vendégmarasztaló sarat. Mondtam is mindig, én nem tudom, Petőfi mit szeretett az Alföldön. Tisztelem őt, de én a dombokat szeretem. Volt egy alkalom, gépkocsivezetőket ke­restek, és jelentkeztem, csak el innen! így kerültem Budapestre januárban vagy tíz társammal együtt azzal a reménnyel, hogy könnyebb lesz a sorom, mint Ma­darason. Hát a kőbányai részre kerültünk, ott egy iszonyatos pa­rancsnokot kaptunk, egy szadis­ta-alkoholista hajlamú embert, aki bemutatkozásként egymás után tízszer szobarendet rendelt el, a végén a szobaparancsnokot bevágta a fogdába. Ez aztán meg­történt mindannyiunkkal, úgy­hogy felmerült bennem: érdemes volt-e jelentkeznem? Mert Mada­rason ilyen nem volt... Mindegy, elmúlt . . . Annyit szeretnék adalékként hozzáten­ni, hogy miért hoztam ezt szóba felszólalásomban, amikor az éle­tüktől és a szabadságuktól politi­kai okokból jogtalanul megfosz- tottaknak a kárpótlási törvényja­vaslatát tárgyaltuk. Kértem, hogy a munkaszolgálatosok ese­tében is vegyék figyelembe eze­ket az eltöltött éveket, mert ez diszkrimináció volt, eltérő volt a sorkatonaságtól ruházatban, bá­násmódban, zsoldban. Hogy csak egy ilyen szomorú példát mondjak, amikor egy fiatal bará­tunk a madarasi táborban meg­halt, nagy riadalom támadt, összevissza futkostak, ávósok lejöttek, a végén aztán megnyu­godtak, hogy nagy dolog nem történt, hiszen csak egy kulák halt meg, el kell felejteni. Em­bertelen dolog volt, és azért ja­vasoltam az Országgyűlésen egy módosító javaslatban, hogy ne csak a fronton katonai szolgála­tot teljesítőkre, a munkaszolgá­latosokra, a zsidókra terjedjen ki ez a kárpótlás... Távol áll tőlem a szándék, hogy a mi helyzetün­ket összehasonlítsam azokéval, akiket ráhajtottak az akname­zőkre, de méltányosságból, ará­nyában egy jóval kisebb elisme­rést kértem, hogy arra a hat hó­napra azt a bizonyos kis nyugdí­jat vegyék figyelembe. Úgy éreztük, hogy ez jogos, a bizott­ságok is támogatták ezt, sajnos, a szavazáskor csak 43 százalé­kot kapott a javaslat, és ezt na­gyon sajnálom. Az igazságügyi miniszter úr megígérte, hogy módosító javaslatként figyelem­be fogja venni ezt az igényt, hát ez sajnos nem történt meg. De ahogyan hallom az érintett mun­kaszolgálatos bajtársaimnak a véleményét, észrevételt, panaszt fognak tenni a miniszter úrnál, és kérik, hogy legalább a nyug­díjaknál egy minimális összeget vegyenek figyelembe. Ez inkább egy jelképes gesz­tus lenne... Visszatérve a madarasiakra, nagyon rendes embereknek is­mertem meg őket. Kijártunk a faluba, onnan tudtunk beszerez­ni egy kis bort. Én nagyon szelíd ember vagyok, de a feladat izga­tott, megkértek a bajtársak, hogy ha kimegyek, hozzak egyiknek is, a másiknak is bort. Hát a kö­peny alatt tíz kulacsot ráfűztem a derékszíjra, és elmentem Ju­hász bácsiékhoz, áldott jó család volt, egyszerű emberek. És hogy mennyire különbözőek voltak a kunmadarasi viszonyok: földes szoba, földes konyha, nádas ház­tető, de áldott jószívű emberek voltak, kulákoknak voltak m inő- sítve ők is. Emlékszem, kará­csonykor nem mehettünk haza, ki-ki a vallása szerint összehú­zódott a barakk sarkában, el­mondtuk a régi karácsonyi éne­keket, egy fenyőágat is sikerült szerezni, gyertyát is gyújtottunk, és bizony, nem szégyellem be­vallani, könnybe lábadt a sze­mem, hogy hazagondoltam és arra a bizonytalan jövőre, hogy Úristen, vajon mi vár ránk ... A történelmi hűséghez hozzá­tartozik, hogy karcagi lett a nászom, vagyis karcagi fiú lett a lányom férje, és Karcagra el­utazva az volt az egyik kívánsá­gom, hogy menjünk el Madaras­ra, megpróbáltam felkeresni a régi ottani ismerőseimet, lehe­tett ez a hetvenes évek végén. Arany Józseffel találkoztam, Ju­hász bácsiékat is felkerestem, s még felkerestem egy-két kedves családot, vittem nekik ezúttal én egy-egy liter bort. Nagy-nagy hálával gondolok most is rájuk, hisz az ötvenes évek szegénysé­gében is igyekeztek traktálni minket. M. H. L. Bes-bemutató Szolnokon A Top-Ker Kft. és a Szolnok Megyei Fodrász Szövetkezet rendezésében megtartott bemutatón megismerkedhettek a szakemberek a világhírű festékekkel. Két szolnoki fodrásznő, Gaálné Kerepesi Gabriella és Volter Andrea igazán szemet gyönyörködtető frizurákat készített két pesti fodrász társaságában. íme, ízelítőnek három kész frizura - a másodiknál most készül a festés valamint a nézők, a páston lévő versenyzők. (- nzs -)

Next

/
Oldalképek
Tartalom