Új Néplap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-15 / 140. szám
12 Kultúra 1992. JÚNIUS 15. Országos színházi találkozó Előadásokról néhány sorban Két francia abszurd dráma Ionesco és Arrabal - igazi színházi csemege, ínyencfalat a modem színház barátainak. Párizsban A kopasz énekesnőt például a „balpart’ ’ zsebkendőnyi teátrumában, az ódon Huchette-ben évtizedek óta játsszák szüntelenül. Most Ionesco e zseniális groteszkjét mi is láthattuk, a kolozsváriak hozták el a Tisza-part i találkozóra - hál’ istennek. Láttuk és élvezhettük Tompa Gábor eredeti víziójában, aki valósággal élő bábszínházát varázsolt elénk a Szigligeti leszűkített színpadterére. Mintha egy hatalmas doboz fedelét nyitottuk volna fel, amelyből azután egymás után ugranának ki a különböző figurák (a karszéken is rugó), akik bár élő alakok, formájuk, mozgásuk láttán ítélve mégis bábuk, s mintha valami láthatatlan kéz titokzatos zsinóron mozgatná őket; akik beszélnek, anekdo- táznak, ki- és bejárnak, úgy tesznek, mintha cselekednének. Valójában a semmiben mozognak, tér és idő reális viszonyai nem kötik őket, a falon az óra is csupán üt, de nem mutat, számlapja üres. Tárgyembereket vagy netán embertárgyakat látunk? Egyre megy, az élet banalitásának mulatságosan leleplező víziója ez az erősen stilizált játék, a világtól, egymástól, sőt, a magunktól való elidegenedés karikatu- risztikus, szélsőséges vonásokkal megrajzolt színpadi lenyomata. Kifejezése annak, hogyan ürülnek ki s válnak komikussá (avagy tragikussá?) emberi kapcsolataink, emberi normáink, emberi érzéseink. Kitűnő játékot produkál a kolozsvári együttes, nagyszerűen beszélik ezt a groteszk színpadi nyelvet, s különösen Spolarics Andrea van elemében, ő egyenesen fenomenális. A finisben egy ragyogó filmes ötlettel visszafelé is lepergetik a történteket, parádésan, mintha azt sugallanák vele nekünk: lám, újra ott vagyunk, ahonnan elindultunk, azaz sehonnan sehová jutottunk el - hangsúlyozván ezzel is az értelmetlen élet hiábavalóságát. Amikor pedig a dobozra rácsukódik újra a fedél, s eltűnnek előlünk a figurák, már taps hogy mindenki felnőtt,, aki a 30. életévét betöltötte ... Én másról beszélek. Azokat a felnőtt személyiségeket keveslem, akik felelősséget vállalnak cselekedeteikért, akik „autentikus létet” élnek, akik autonóm, belső vezérlésű életükben képesek ellátni hivatásbeli feladataikat. Sok vita közben is - az előadást egyébként ritka ünneplésben részesítik a nézők, hosszú tapsokkal arra gondolunk, s azt kérdezhetjük magunktól: amit láttunk, az játék volna csupán? S előbukkannak az élet valóságosan ismerős jelenségei; ami abszurdnak látszott a játékban, az valósággá transzformálódva jelenik meg képzeletünk vásznán. A jóízű nevetés után akár sírni is kedvünk támadhat.Különleges élménnyel szolgált a találkozó pénteki programjában szereplő másik abszurd is, a spanyol-francia Arrabal, a színpad fenegyerekének bemutatkozása, Az építész és az asszír császár stúdiószínházbeli előadása. Ennek a kétszemélyes robinzonádnak a sajátosságát főleg az adja, hogy benne játék és valóság határai olykor-olykor elmosódnak. A repülőgép-szerencsétlenség következtében egy távoli szigetre vetődő császár és az ott élő őslakó, az építész kényszerű együttélése során úgy játsszák el, úgy elevenítik meg életük mulatságos, de gyötrel- mes epizódjait - a civilizációt is „mérlegre téve” -, hogy közben a valóság is megjelenik furcsa fénytörésben. Hatalmas életjáték ez, meglehetősen puritán környezetben, lécekből faragott kerítés között, és lécekből faragott trónussal a színen. A császár és az építész önmagukat teremtik újjá a játékban, így egyfajta szelHalleluja lalta össze a darab lényegét: „Csak ha képesek vagyunk önmagunkon uralkodni, a magunk életét irányítani, akkor szólalhatunk meg hitelesen a világ dolgaiban.” Nos, a Halleluja szereplői képtelenek a maguk életét irányítani. sodródnak a történelemlemidézés is, amit látunk. Iróniával, sőt öniróniával idézik meg korábbi énjüket; s a hatalmas játék horrorba illő jelenetekbe torkollik, amikor is az építész-tanítvány egyszerűen felfalja császármesterét; azt, aki őt megtanította a civilizáció „titkaira”. Happe- ningbe illő mutatványok, filozófiai mélységek, érzelmes pillanatok, elszabadult indulatok, mindez együtt van a pompásan felépített játékban. Rendező: Szőke István. Mulatságos helyzetek sorjáznak, eljátsszák úr és szolga, az alá- és fölérendeltség legkülönbözőbb változatait. Van anyagyilkosság miatti felelősségre vonás és tárgyalás (a császár állítólag megölte anyját); gumimaszkok kerülnek elő, percenként váltanak jelmezt, alakot a színészek, főleg a császárt frenetikusán megformáló Bregyán Péter remekel, aki bámulatra méltóan gazdag színskálán játszik, tökéletes biztonsággal, de nem marad el tőle az építész szerepében Mihályi Győző sem. Mindketten sziporkáznak, s épp ezért az efféle színházhoz nem szokott néző is élvezettel fogadhatja őket, ahogy ez a fegy veme- ki nyugdíjasklub tagjaival is történt, akik szép számban foglaltak helyet a nézőtéren, és tapsukkal bizonyították: a rendhagyó színház, az abszurd, még Arrabal is, kitűnő előadásban számukra sem abszurdum. - Valkó mel, az elmúlt évtizedek kifordult értékrendje, groteszk történései tükröződnek életükön. S mindannyian áldozatnak érzik magukat. „Mintha ez a generáció képtelen lenne elvégezni a maga feladatát” - állapítja meg Komis a már említett interjúban. S az előadás is ugyanezt sugallja. Lebovics, a főszereplő, akit ráadásul - s persze nemcsak őt - a szeretet iránti vágyakozás is emészt, amolyan Déry-féle mai óriáscsecsemő. Felnőttnek látszik ugyan, de tetteiben, munkájában valójában - s az előadáson valóságosan is - rövidnadrágos gyerek. Hát ilyenek lennénk mi. mai negyvenesek? Sajnos attól tartok, hogy ilyenek is. Hiszen folytathatnánk a színpadon elkezdett ismerős dalok sorait, lelkűnkben úgy visszhangzanak a szlengek (egyébként külön elemzést érdemelne a darab briliáns, sziporkázó nyelvezete), mint egy torz társadalom akarat- talan torzszülötteiben. Aikre viszont, mint tudjuk, napjainkban igen nagy feladat várna! A pécsiek nagy sikerű előadását Vincze János rendezte, s a népes szereplőgárdából - bár mindenki tehetsége maximumát adta - UjváriZoltán, Töreky Zsuzsa, Barkó György és Héjjá Sándor alakítása alighanem sokáig emlékezetes marad számunkra.-tg- Fotó: T. Z. Óriási sikerrel mutatta be a Pé- csi Harmadik Színház Kornis Mihály: Halleluja című művét szombaton este. A mű keletkezéséről Kornis Mihály a következőket mondta el egy interjúban: „Megdöbbentő, milyen kevés érett, felnőtt személyiség van a társadalomban. Mert mi is az, hogy „felnőtt”? Ha körkérdést intéznénk az emberekhez, nagy részük bizonyára olyasféle választ adna. folyt már arról, hogy társadalmunk a mi nemzedékünknek (Komis 1982-ben írta a Hallelu- ját. A célzás az akkori harminc-, ma negyvenévesekre vonatkozik. - A szerk.) nem adta meg a felnőtté válás lehetőségét, de bármennyit is vitatkozunk erről, nem feledhetjük el, hogy a személyes felelősség semmilyen körülmények közt sem hárítható át a társadalomra.” Majd egy Goethétől vett mottóval íav foejelenet az előadásból Újra itthon Spolarics Andrea Spolarics Andrea újra Szolnokon. (Foto: Mészáros) Az elmúlt színházi évadban számtalan szerepben láthatta a Szigligeti Színház közönsége Spolarics Andreát. Azután egyszer csak azt hallottuk, elmegy Szolnokról Kolozsvárra. Magyar színésznő Kolozsvárra? Az igaz, hogy a román színjátszás világhírű, de mégis miért megy egy magyar színésznő Erdélybe? A másik rejtély, hogy ha egyszer elment, neve miért látható még mindig a Szigligeti színházi Öltözőn? Elment végül, vagy mégis maradt? A XI. országos színházi találkozón bemutatkozó színházak között volt a kolozsvári Állami Magyar Színház is Eugéne Ionesco A kopasz énekesnő c. darabjával, melynek női főszereplője (Mrs. Smith) Spolarics Andrea. A délelőtti próbán beszélgettünk.- Többen hanyatt-homlok menekülnek Erdélyből, ön miért ment éppen Kolozsvárra?- A tavalyi évadban úgy döntöttem, elszerződöm innen, de Schwajda György felkínált egy szerepet számomra a Varázsfuvolában, ezért januárig maradtam. Személyes, magánszempontok, úgy mondhatnám, családi okok miatt mentem Kolozsvárra.- Kint milyen darabokban játszik?- A kopasz énekesnőn kívül a Liliomfiban Kamillát, a Csirkefejben és egy Jevgenyij Svarc darabban a nő szerepét.- A Csirkefejnek milyen volt a kolozsvári fogadtatása? Mérhe- tö-e ahhoz a sikerhez, mint amilyen annak idején a pesti Gobbi Hilda-féle előadásé volt?- Ha lehet azt mondani, még nagyobb sikere volt. Tudni kell, hogy a román színjátszás na- gyon-nagyon jó. A bukaresti színház világviszonylatban is elismert. Éppen ezért nagyon nagy dolog, jó érzés, ha egy magyar darab elismerést kap, utoléri ezt a színvonalat. Ez a kihívás nagy inspiráló erő. Kolozsváron pezsgőbb, nagyszerűbb kulturális élet van, mint Magyarországon. Itthon ez a hirtelen jött jólét elfordította az emberek figyelmét a színházról is, míg ott az egyszerű fejkendős néni is beül a nézőtérre, és csodát vár. Fantasztikus érzés így játszani.- Mikor látjuk ismét Szolnokon?- Januártól játszom itt egy darabban. Addig Kolozsváron viszont nagyon sok dolgom van. (ksz) „A Szolnokon töltött öt év szakmailag nagyon fontos periódusa volt az életemnek” Árkosi Árpád két darabbal is szerepelt a találkozón Arkosi Árpád a km étkező exadtul a szegedi színház főrendezője les/.. Gratulálunk! Vasárnap este 7 órától Moli- ére Úrhatnám polgár című komédiáját a miskolci társulat mutatta be a nagyszínházban. A stúdiószínpadon Mrozek Mulatság című tragikomédiáját láthattuk egy alkalmi társulat előadásában. Mindkét darabot Árkosi Árpád rendezte. Árkosi Árpád neve igencsak ismerősen cseng a szolnoki színházbarátok körében, hiszen öt évadban rendezett a Szigligeti Színházban. Hét éve ment el a városból, s - külsőleg legalábbis - szinte semmit sem változott. Azóta volt szabadúszó, majd dolgozott Debrecenben, Szegeden, s az idei évadig Miskolcon. Hogy Árkosi Árpád lelkiekben, a munkában sem sokat változhatott, arról ízelítőül csak annyit, hogy örömmel és egyidejűleg kétkedéssel vette tudomásul, hogy két rendezése is megmérettetik a találkozón. Ő ugyan azt mondja, hogy mindig is önértékelési zavarokkal küszködik, én inkább úgy látom, hogy az igazán alkotó ember örök kétkedése ez, hogy valóban a tehetségéhez és mások - a társulat - tehetségéhez mérten született-e meg az előadás. Árkosi Árpád ugyanilyen felelősségtudattal rendezett Szolnokon is. A Szigligetiben töltött évekről egyébként azt vallja, hogy az öt esztendő szakmailag nagyon fontos periódusa volt az életének, s kíváncsi lenne rá, hogy hagyott-e, s ha igen, milyen nyomokat azoknak az értelmében, érzelmi életében, akik látták a rendezéseit. Nos erről vasárnap - ha nem is teljes egészében - képet kaphattak azok, akik nemcsak a két darabra^ voltak kíváncsiak, hanem arra is, hogy hogyan „csinálta meg” Árkosi. Találkozhatnak persze személyesen vele máskor is, ő ugyanis azon kevesek közé tartozik, aki az első nap kivételével minden előadást megnézett. S pontosan azt hiányolja, hogy a társulatok jönnek, megtartják az előadásukat, s aztán mennek. Nincs igazi fórum, fesztivál jellege a találkozónak. T. G; (A művésztől és az olvasóktól elnézést kérünk a szombati lapunk 3. oldalán található képcsere miatt. - A szerk.)
