Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-02 / 103. szám

1992. MÁJUS 2. Kulturális körkép 9 Zene, zene, zene Templomi hangversenyek - A Szolnoki Szimfonikus Zenekar koncertje a megyeszékhelyen Milyen a jó tankönyv? Mindazoknak, akik szomba­ton vagy vasárnap este betértek a Belvárosi nagytemplomba, szép zenei élményben lehetet ré­szük: szombaton az 1986-ban alakult, Szegedről idelátogató Veritas Kórus adott hangver­senyt; az énekkar műsorán - me­lyet hangszeres kíséret és vetítés tett még színesebbé - vallásos tartalmú művek szerepeltek. Az együttes hitvallása az igazság keresése - erről énekelnek műso­ros kazettájukon is. A Veritas Kórus műsorát a hangverseny hallgatói tetszéssel fogadták. Vasárnap tartotta bemutatko­zó hangversenyét Ócsai-Szikora Ilona. A művésznő nemrégiben fejezte be tanulmányait Frei- burgban, s bár nevét még nem sokan ismerik, koncertjének híre szépszámú érdeklődőt vonzott a templomba. A hangverseny műsorán - ki­tűnő ötlettől indíttatva - elsőként Händel G-moll orgonaversenye szerepelt (Op. 4. No. 1.). (Az utóbbi években több orgonamű­vész koncertezett ugyan Szolno­kon, de valamennyiük program­jából hiányoztak a hangszer iro­dalmának ékességei: a verseny- művek.) A Händel-concerto kitűnő le­hetőséget kínál az orgonistának arra, hogy megmutassa közönsé­gének technikai tudását. A mű előadása szilárd metrum- és té­vedhetetlen ritmusérzéket igé­nyel, és nem kevés muzikalitást ahhoz, hogy a komor szépségű első tétel, az azt követő virtuóz második és az égi derűt sugárzó harmadik teljes szépségében fel- hangozhassék. Ezeknek az eré­nyeknek Ócsai-Szikora Ilona birtokában van, ezért aztán a ver­senymű - melynek megszólalta­tásában a Szolnoki Kamarazene- kar és karmestere: Báli József voltak méltó partnerei - teljes szépségében csendülhetett fel ezen a koncerten. A hangverseny műsorán a to­vábbiakban Vivaldi: D-moll, két hegedűre és zenekarra kompo­nált concertojának J. S. Bach ké­szítette átirata szerepelt, majd pedig C. Franck Nagy szimfoni­kus darabja; mindkét mű stílus­hű, átélt, élményt nyújtó elő­adásban. Hétfőn este a Szolnoki Szim­fonikus Zenekar adott hangver­senyt a megyeházán. A hangverseny meghirdetett műsora a szokványostól eltérő­nek, kissé bizarmak tűnt - ezt igazolta az a tény is, hogy maguk az előadók is tanácstalannak bi­zonyultak a művek helyes sor­rendbe szedését illetően. így ke­rült aztán a koncert végére az első darabként meghirdetett nyi­tány - elejére pedig az a három ária, melynek előadójaként Tá­las Ernőt, a Svéd Királyi Opera kiválóságát köszönthette a kö­zönség. Az énekművész me­gyénk szülötte: Jászladányból indult pályája, mely a világ egyik leghíresebb operaházának színpadára vezetett. Tálas Ernő az utóbbi években többször kon­certezett Magyarország-szerte; szépen szárnyaló hangját már megyénkben is több ízben meg­csodálhatták tisztelői. így történt ez ez alkalommal is - s habár az első ária megszólaltatásában (részlet Händel: Rinaldo című operájából) még nem volt töké­letes az összhang az előadók kö­zött, Händel: Xerxes című ope­rájának híres Largoja és Alfréd II. felvonásbeli áriája Verdi: Traviata című operájából már maradéktalan élményt nyújtott a tetszését tapsával kifejezésre jut­tató közönségnek. A hangverseny következő műsorszámaként Mozart: A-dúr zongoraversenye hangzott el (K. 488). A koncert szólistája: Kör­mendi Klára zongoraművésznő szintén nem ismeretlen a szolno­ki közönség előtt; sikeres fellé­péseire a hangversenyek rend­szeres látogatói szívesen emlé­keznek. Körmendi Klára felké­rése az A-dúr zongoraverseny szólistájaként kitűnő ötletnek bi­zonyult: a művésznő a mű mind­három tételében tökéletesen azo­nosulni tudott a zene karakteré­vel; pianista erényeit éppúgy ér­vényesíteni tudta a gyors tempó­jú tételekben, mint a lassú kö­zépsőben. Technikai biztonsága feddhetetlen, cantilenája össze­fogott, szárnyaló szépségű, így játéka a Mozart-versenyművet méltó folytatásává avatta e hang­versenynek. Nem esett még szó az eddigiek során a koncert valódi főszerep­lőjéről: a Szolnoki Szimfonikus Zenekarról, mely együttes a hangverseny első felében kitű­nően látta el mellérendelt szere­pét. S nem esett szó eddig a kar­mesterről: Igor Latsanichről sem. Az anyai ágon magyar szár­mazású dirigens az „Ukrajna Népművésze” kitüntetés birto­kosa, a lembergi Opera- és Ba­lettszínház főzeneigazgatója; ál­landó vendége a lengyel és cseh koncertéletnek, valamint a Moszkvai Bolsoj Színháznak, és a szentpétervári Kirov Opera- és Balett Társulatnak. Igor Latsanich és a Szolnoki Szimfonikus Zenekar először a koncert következő műsorszámá­ban, Haydn fisz-moll, Búcsú szimfóniájában maradt „kettes­ben”. Az úgy a dirigens, mint a zenekar részéről érezhetően megnyilvánuló szívbéli együtt- muzsikálási készség gondosan kidolgozott remekbe sikerült produkcióra eredményezett. A zenekar minden szólama dicsé­retet érdemel: a virtuóz vonósok és a fúvós szólisták kitűnő játéka avatta ezt a művet (annak is talán a második tételét) a koncert leg­érettebb produkciójává. Igor Latsanich karmesteri erényei is talán ebben a műben jutottak ér­vényre legszembeszökőbben: pózmentes, letisztult vezénylési stílusa, lényeglátása lenyűgöző, csak azokon a pontokon avatko­zik bele a zenei folyamatba, ahol az elengedhetetlenül szükséges. Bal kezének kifejezőkészségét tanítani kellene. A Búcsú szimfónia utolsó téte­lében a szerző szándéka szerint a muzsikusok sorra elhagyják a koncerttermet; az utolsó hango­kat mindössze két hegedűs játssza. Ennek a hangversenynek itt kellett volna végződnie - a műsor végére szorult darab: Ros­sini Bruschino úr nyitánya - bár­mennyire kedvence is e sorok írójának és bármily megérde­melt sikert aratott is - e helyütt hamisan csengett nem zenei, ha­nem műsorkoreográfiai értelem­ben. Szathmáry Judit Művésztelep­alapító Fényes Adolf Százhuszonöt éve született a hu­szadik századi magyar festészet ki­emelkedő alakja, s hamarosan, jú­niusban lesz 90 esztendeje, hogy létrejött a Szolnoki Művésztelep. E két jubileum aligha választható el egymástól, nagyon is összetartozik, hisz Fényes Adolf ott van a telep­alapító művészek között, s élete, munkássága szorosan kötődik hoz­zá a további évtizedek során is; a művésztelephez, melynek visszajá­ró törzsvendége - teleit a főváros­ban, nyarait többnyire itt tölti -, s szabadiskolájában, nyári kurzusain az „idesereglő” fiatalokat tanítgat- ja, köztük Aba-Novák Vilmost is; A Napszámos - a Szegényem­berek sorozatból az Alföldhöz, e táj embereinek éle­téhez. E szikáran száraz világ élményei öltenek testet nagyerejű Szegény­emberek sorozatában, amelyben mélyen és igazan fejezi ki a szegé- nyember-sors lélekbe markoló drá­máját. De a fényekből szőtt falusi házsorok, udvarok, az ott munkál­kodóemberek pompás festőiséggel ábrázolt világa arról is tanúskodik, mennyi érzéssel, melegséggel is közeledett ehhez a valósághoz, ho­gyan ismerte fel benne a humánum szépségeit. A kötődés „beszédes” jelei a képein vissza-visszatérő, e tájat idéző motívumok, többek kö­zött vonzerejével a Tabán. Az öreg festő a tájban című festményén is a szolnoki Tabán szerepel, mely mondhatni egyik utolsó munkája és csendes búcsú a zajos világtól. S bár a negyvenes években már alig- alig állít ki, 1942-ben a művészte­lep kollektív tárlatára, Szolnokra elküldi alkotásait. Gazdag életének értékes fejezetét jelentik a Szolnok­hoz fűződő kapcsolatok, az évfor­duló alkalmából figyelmünk ezért is esett különösképpen rá. Hát olyan, amilyenből tanulni és tanítani lehet! így fogalmaz a köz­nyelv, pedig a kérdés korántsem ilyen egyszerű. Ezt valamennyien tanúsíthatjuk, akik valaha is jár­tunk iskolába. Itt van mindjárt pél­dául a tanulnivaló. A ma élő gene­rációk mindegyike megélhette, hogy nemcsak a műszaki tudo­mányok avulnak vészes gyorsa­sággal, hanem igencsak változó a megtörtént események tárgyilagos elemzésére vállalkozó történelem- tudomány - legalábbis az a része, amelyet mint elsajátítandót az ifjú­ság elé tártak. így annak tartalma, hogy mi ke­rüljön mint továbbépítendő isme­retanyag a fejekbe, az a pedagógus felkészültségére és tisztességére biztatott. A tanításban eszköze, a tankönyv nem mindig volt segítsé­ge ebben. A diák számára, a foszló-gyűrő- dő, hamar sárguló, szürkés papíron zsúfolódó betűtömeg nem volt vonzó, benne a kevéske, elmosó­dott ábrákkal, képekkel nem iga­zán késztetett elmélyülésre, lapoz­gatásra. A muszáj keserű ízét érez­hette minden kézbevevő, nem azt, hogy megnyílik előtte a tudás cso­davára. Hivatalosan a tankönyv a tan­anyagnak tantárgyhoz kötött, tan­menetszerű feldolgozását adja, al­kalmazkodva az iskolaszerkezet­hez és az osztályhoz. így a tan­könyv által a pedagógust remekül lehetett ellenőrizni. Az új közokta­tási törvénytervezet tartalmilag változtatni kíván ezen. A készülő alaptanterv műveltségterületek­ben, műveltségegységekben gon­dolkodik. Míg a korábbi tan­A Fővárosi Operett Színház öltö­zőjében látogattam meg Felföldi Anikót, de mintha meghitt otthon lenne, olyan vidám, barátságos ez a kis zug. Anikó kézimunkái vará­zsolták ilyenné, mint mondja, né­hány kolléganője is követte ezt a szokását. Lehoczky Zsuzsával osztják meg az öltözőt.- Boldogít mindkettőnket, hogy az őrült nők ketrecében visszatért a rég hiányolt, igazi színházi han­gulat. Azelőtt még főzőcskéztünk is elődásszünetekben, vidám jö­vés-menés volt. Most?! Nyomott a hangulat, divatossá vált a dep­resszió és a barátságtalan, rideg vi­selkedés. Érthetetlen, hiszen egy­könyvrendszer tantárgyhoz kötött világképet közvetített a diákok számára, a születő újnak szükség­szerűen átfogóbb, integrált, komp­lex ismeretanyag közvetítésére kell vállalkoznia. A minisztérium liberális szerke­zetben kívánja szabályozni a köz­oktatást. Az ezzel kapcsolatos vi­tákban sajnos kevés szó esik tartal­mi kérdésekről, e témában például arról, hogy milyen tankönyvek ké­szüljenek. A másik, szintén tartal­mi kérdés, hogy milyen lesz a vizs­garendszer. Ha keményen szabá­lyozott, akkor „visszafelé” kell in­tézményesülnie, s akkor nyilván­valóan tantárgyakban kell hogy gondolkozzék. Sok még a nyitott kérdés, amely megválaszolásra vár, s amely a tan­könyv kapcsán felvethető. Ha a tankönyv - márpedig a jónak annak kell lennie - olyan ismeretközvetí­tő, amely a tanár és a diák tájéko­zódásának segédeszköze, akkor nem más, mint a tanulás folyamatát segítő könyv. Általa a tanár arra kényszerül, hogy pontosan megfo­galmazza, mit kíván tanítani, a gyerekek pedig megkapják belőle azt a nagyobb mozgásteret, amely ismereteik bővítéséhez vezet. Kevés még az olyan könyv, amelynek kézbe vevése öröm, la­pozgatása élvezet. Ilyen lenne dr. Czakó Kálmán Dániel középisko­lások számára készített Biológia könyve, mely az élet egészének ta­nulmányozását tűzte ki célul, s ki­vitelében pedig David Attenbo­rough csodálatos munkáihoz ha­sonló. Első fecske. A nyárnak hír­pénzért vidámak, barátiak is lehe­tünk egymáshoz. Amikoregy hétig nem volt műsoron az Őrült nők ketrece, hiányzott, egymást hívo­gattuk Zsuzsával: hányat alszunk még. Pedig ebben a darabban az a pláne, hogy nincs benne nagy női szerep, a táncosnők is csaknem egytől-egyig fiúk. De nem az a lé­nyeg, hogy kis szerep - nagy sze­rep, hanem hogy remek darab, re­mek előadás, kollegiális atmoszfé­ra, és siker. Naponta játszom. De­hogy fárasztó! Sosem viseltem el a tétlenséget, példaképem Síva, ren­geteg karom van, ezerféle tényke­désem, ha kihasználatlanul ha­gyom bármelyik képességemet, készségemet - elvész a mozgé­konyságom.- Meg ne kérdezd, van-e prózai szerepálmom! Sosem volt. A zenés műfajban megtaláltam magam, ma is lubickolok benne. Tavaly beug­rottam Székesfehérváron Földi Te­ri helyett, tisztességgel helyt­álltam, de prózai szerep volt - hi­ányzott a zene. Én igazán nem él­hetek muzsikaszó nélkül, hiszen Vili (Anikó férje, Körmendy Vil­mos) naphosszat hangszerel. A ze­ne mindkettőnk életeleme, ez a harmonikus házasságunk (egyik) titka. Különben is maximálisan ki­élem a prózai szereplést a szinkro­nizálásban. Imádtam például a Ghost című amerikai filmbeli szinkronszerepemet, sok Sophia Loren-filmet szinkronizálok. És a változatosságigényemet sokféle­képpen kielégíthetem. Sikersoro­zattá nőtte ki magát egy régvolt Latyi-film színiadaptációja, az egykori Egy szoknya, egy nadrág, most Jobb, mint otthon címmel játsszuk Székesfehérváron, remek szereposztásban, s már bemutattuk a következőt, a Pepita kabát című film színiváltozatát. Decemberben felvette a tévé is, nemsokára mű­sorra tűzik. Péreli Gabriella (MTI-Press) Két dráma a tévé műhelyéből Üres lélekkel, közömbös idegenként? Mire a megkülönböztető figye­lem, miért várom lélekrepesve az új magyar tévéfilmet, tévéjátékot? - vetette szememre egyik nézőtár­sam, mondván, hogy ott vannak a remek folytatások, szállítják azok a szükséges drámai izgalmakat, él­ményeket; a Twin Peaks, a Dallas és a múlt héten hozzájuk csatlako­zott a négyrészes Mozi is, a vonzó Alain Delonnal a főszerepben. Hogy röviden válaszoljak: mert a ránk zúduló import szellemiség, idegen ízek mellett - úgy érzem - igen jólesik olykor egy kis hazai is; mert azt gondolom, hogy egy most és itt született dráma valami olyat is tud mondani, ami sajátosan hoz­zánk szól. Ha igaz és őszinte; ha nemcsak mulattatni, de egyúttal használni is akar, tükröt tartani elénk, olyat, amelyben önmagunk hibáira, gyarlóságaira is ráismer­hetünk, s talán még a tőlük való megszabadulás vágyát is erősíthe­ti, vagy pusztán csak élesztgetheti bennünk. Ahogy erre a közelmúltban két példa is akadt. A Magyar novellák sorozatban - célja hazai elbeszélők műveinek televíziós feldolgozása - a Tar Sándor írásából készült tévé­játékot, a Celofánvirágokat láthat­tuk. A gyári munkások világát jól ismerő debreceni író novellájából döbbenetesen felkavaró drámát te­remtett a képernyőre Kenyeres Gá­bor, aki eddigi munkáiban is feltű­nő szociális érzékenységével és az ábrázolás könyörtelen keménysé­gével hívta fel magára a figyelmet. Ézt a mondhatni neonaturalista lát­leletet - egy hajdani munkásszálló közegében játszódik a történet - rendkívül határozott, erőteljes vo­násokkal alkotta meg. Hogy süllyedhet ilyen mélyre az ember? - kérdjük magunktól a képek lát­tán. Hogy üresedhet ki ennyire a lélek, hogy szinte érzéketlenné vá­lik egyik ember a másik dolgai iránt! Micsoda világ ez, melyben hülye viccek, goromba viccelődé­sek helyettesítik az úgynevezett kommunikációt! Ahol minden kü­lönösebb érzelem nélkül becstele- níttetik meg egy ártatlan leány, aki apját meglátogatni érkezik a mun­kásszállóba. Az igénytelenségnek micsoda tenyészete ez! Ahol esz­nek, isznak ... és csak vegetálnak, szinte már-már öntudatlanul. A film záróképe, a meggy alázott lány kifejezéstelen arca, a háttérben az ágyon elterülő két tettessel, s hozzá képzeletünkben a lány apjának bu­gyuta nevetgélései - így együtt a léleknyomor olyan mélységeit vil­lantják fel, amibe már-már bele­szédülünk. Móricz, ő ábrázolta ilyen felka­varó módon a pusztán élő emberek ridegségét. Barbárok, nyugtázhat­juk a látottakat. Barbárok? - kér­dezhetjük, de hogyan váltak azzá? S a döbbenet csillapultán agyunk működésbe kezd, s az erkölcsi romlás szociális okait keresgetjük, s ez Kenyeres Gábor tévéjátékának úgymond „hazai íze”, hogy kény­szerít végiggondolni dolgainkat, a múltbélieket és a jelenvalókat egyaránt. (Míg ugyanakkor példá­ul a Dallas konfliktusain elszóra- kozgatunk csupán.) Kenyeres re­mekül választotta meg színészeit, az ostoba, bárgyú, mindent nevet­gélve elütő apát Horváth József játssza, bravúros pontossággal; Kozák Ágnes szótlanságában is beszédes, egy lányt ábrázol, aki be­lecsöppen egy idegen környezet­be, s egyáltalán nincs tudatában, hogy valójában mi is történik, mi is történhet vele. Szilágyi István egy jóságos ütődöttet alakít, igazi groteszk figura. És Újlaki Dénes milyen tökéletes baromembert hoz a képernyőre! Hasonló húrokat pengetett a Hétvége is, amely két kamasz fia­tal víkendjét mutatta be. Két fiatal­emberét, akik kellemesen szeret­nék eltölteni szabadidejüket, de végül is kiderül: barangolásaiknak nincs határozott tartalma, keresnek ugyan valamit, talán valami szeb­bet is, mint a hétköznapok szürke­sége, talán valamiféle kikapcsoló­dásra vágyakoznak, netán a lélek felszabadulására, de üres barango­lásnál nemigen jutnak tovább. Tengenek, lengenek. Alig történik valami ebben a filmben, apró moz­zanatokból áll össze végül is a kép, mely egyszerre lehangoló és el­gondolkodtató. Lehangoló a két fiatalember lel­ki tompasága, de elgondolkodtat mélységesen, hogy miért is nem tudják meglelni azokat az értéke­ket, amelyekkel teljesebb emberré válhatnának. Nem romlott embe­rek ők, csak a kialakulatlanság, a zavarok bonyodalmai között él­nek. Balogh Zsolt, a film rendező­je nem is ítélkezik felettük, megér­téssel tárja elénk üres időtöltésü­ket, amely felelőtlen gyilkosság­gal végződik. Az egyik fiú játék­ból halálosan lövi meg társát. Mi, nézők, megdöbbenve állunk a ba­nális gyilkossággal szemben, de lelkünk legmélyén megrezdül va­lami: a felelősség érzete. (Megem­lítendő Németh Gergely és Sticz Zoltán remek színészi teljesítmé­nye, ők alakítják a két kamaszfiút.) Két bemutató, két tévédráma te­levíziónk műhelyéből; két olyan munka, mely igényes megoldás­ban az emberi értékek hiányára, e hiány súlyos következményeire terelte gondolatainkat - a soroza­tok árnyékában. Egyértelműen su­gallták: üres lélekkel, közömbös idegenként a világban - nincs iga­zán értelme az életnek. Valkó Mihály nőké mar? Józsa Agnes (MTI-Press) Ötperces beszélgetés Felföldi Anikóval

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom