Új Néplap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-23 / 121. szám

8 Irodalom - művészet 1992. MÁJUS 23. Daduska indulatosan törtetett, jobban mondva - csörtetett a ve­zetőóvónő szobája felé. - Jaj, Évikém - kezdte a sopánkodást még jóval az ajtó előtt -, a jó istennek nem bírok ezzel a Peti gyerekkel! Nem hagyja aludni a többieket, ömlik a könnye, mint a zápor, de még ha csendesen tenné! - mondja fulladozva, és egész súlyával, nem csekély do­log, ránehezedik a kilincsre. Sza­badon maradt bal kezével he­gyesre púpozot blúzát libegteti, ezzel is bizonyítva, hogy megiz­zadt azzal a kis büdössel.- Ez az aranyos gyerek, hát nem is tudom . . . Égy vacak fadarabot akartam elvenni tőle, tán sírógörcsöt is kapott... tes­sék már megnézni! Éva néni elkomolyodva, együttérző arccal guggolt a kis­ágy pereméig.- Mi baj van, Petikém?- Nnem adom oodaa, nnem- aadoom...- Jó! - Éva néni gyorsan dön­tött, a többiek nyugalma érdeké­ben. - Akkor együtt alszol a kis fadarabbal. Betakargatom Petit - így... és most szépen elalszotok, te és a fadarab.- Nem alszom el! - csapott Peti hangja magasra -, mert akkor nem látok - s rázkódott sírva, rémisztő, kis testét meggör- nyesztő hüppögéssel. Éva néni fehér köpenyéhez szorította az izzadt fejecskét, és kiemelte az ágyból.- Na gyere, menjünk! Megbe­széljük a dolgot, csak ne sírj! Gyere! Bemegyünk hozzám, na semmi baj, hagyjuk a többieket aludni, na, semmi, semmi, sem­mi baj... Peti összetörtén, kismacskás simulással bújt az ölelésben. A szobában Éva néni gondosan tö- rölgetni kezdte arcát, szemét.- Ugye megmutatod nekem azt a fadarabot? - mondta gyön­géden. Peti hálásan felragyogva nyúlt a kis inge zsebébe, és át­nyújtotta a kért kincset.- Mi ez, Petikém?- Pisztoly - mondta Peti fátyo­los hangon. Éva néni cseppet sem lepődött meg eme „útonálló” kijelenté­sen, s mint kiderült, jól tette, mert Peti bizalma jeléül tovább kotorászott zsebében, egészen addig, míg négy kavics is előke­rült.- Ezek pisztolygolyók - he­lyezte mindet Éva néni kezébe.- Tényleg? - ámult Éva néni -, és milyen gömbölyűek! - simo­gatta meg a lapuló „évezrede­ket”, nevezetesen a kavicsokat.- Mire kell ez neked, Peti? - tette fel a kérdést őszinte érdek­lődéssel. Tabán Gyula: Peti nyelt egyet, aztán ragyo­gó gyerekszemét ráfüggesztette a számára oly kedves lény arcá­ra, s a következő gyilkos kijelen­tést tette:- Ha édesanyuka sír, én meg­keresem azt, aki bántja, és lelö­vöm azt.- Igen - szótlanult el Éva néni mindig pörgő nyelve.- Tudod - mondta Peti csillogó arccal -, nekem két anyukám van. Van Marosi anyuka és Bog­dán anyuka. Marosi anyuka az a nagymama, ő most az anyukám, és van még nekem egy igazi is, az a Bogdán anyuka, de ő sosincs itt. Persze, gondolkodott Éva né­... és tudom, hogy átlát a falon. Peti újból elsírta magát.- Már én is próbáltam úgy néz­ni - mondta öreges arccal, és meg is mutatta, hogyan: szemeit áb­rándosán összekancsalította -, de én nem láttam messzire, csak az orrom hegyét láttam. Éva néni elszomorodott, me­leg szemmel tovább kérdezte a kis vendéget.- Megismernéd Bogdán anyu­kát ugye akkor is, ha sok-sok anyuka lenne itt?- Meg! - bizonykodott Peti.- Miről ismernéd meg, kisfi­am? A kisfiú szégyenlősen elmo­solyodott. Dienes Eszter: Miket mondasz, te kis majom! Attila fiamnak ni lázasan, és lassan egybeállt előtte Peti kétanyukás világa. Persze, a szülők elváltak, ezt ed­dig is tudta. Bogdán anyuka a vér szerinti anyuka lehet - vagy férj­hez ment újból, vagy a leánykori nevét mondja a kisfiúcska. Félig könnyes,, de mindenképp ko­moly szemmel nézett a magya­rázkodó kisfiúra.- Ugye igazából nem lősz sen­kire?- Nem hát! Nem tudod, hogy ez csak játék? De aki bántja Bog­dán anyukát, azt megcsúzlizom, mert az is van nekem, és az igazi! - s nézett csúnyán. Éva néni tudta, hogy most olyat fog kérdezni, amit nem szbad. Lelkiismerete megnyug­tatása végett rövid ideig vívó­dott, aztán csak kibökte a kikí­vánkozó kérdést.- Mond csak, Petikém - s mé­lyen elpirult -, melyik anyukát szereted jobban?- Hát... - nézett Peti zavartan, és gyűrögetni kezdte kicsiny meztelen combját.- Bogdán anyukát egy picit jobban szeretem - mondta mé­lyet sóhajtva. - Azért, mert Bog­dán anyukát csak ritkán látom, és mert mindig szomorú. És olyan­kor messzire lát.- Messzire lát? Milyen messzire?- Úgy, hogy ... - magyarázta Peti - úgy elnéz, keresztül a falon- Az orráról.- Miért? Olyan nagy?- Neem ... - mondta Peti sér­tődötten -, olyan lapos. Megsimította a meghökkent Éva néni kezét, és nagy, nyílt szemekkel rámosolygott. Lát­szott az arcán, hogy neki, de csakis neki megbocsátja ezt a nagyfokú tudatlanságot.- Többet ne akarj engem elal­tatni - nézett rá mindentudó sze­mekkel -, mert én úgysem al­szom. Éva néni homlokán egy pilla­natra összeszaladtak a ráncok, de Péter máris mondta az indokot, titokzatos, rábeszélő hangon.- Tudod, Bogdán anyukától azt kértem ajándékba, gyerek­napra, tudod, hogy írjon nekem leveleket, és legyen itt, amikor felébredek.- Akkor aludni kell, Petikém! Peti arca durcásba változott.- De én látni akarom, amikor megjön, és kitárja a karját, így, ni! - és mutatta odaadón -, és akkor én azt mondom neki: mi­csoda anya! O meg azt mondja: miket tudsz, te kis majom! És még a fenekem is megpuszilja, de azt nem szeretem. Aztán én káromkodni kezdek, akkor ő ki­mereszti a szemét, mert nem hi­szi, hogy én rossz vagyok. És akkor elkezd tanítani. A jóra. Peti felsandít Éva nénihez, hogy mit is szól az eddigiekhez^ ám Éva néni komoly. Mondhat­nánk, csendes. Bár az orra he­gyén mintha némi türelmetlen­ség látszana.- De én nem fogadom meg - böki ki végül is Peti. - Elmond­hatom, hogy tanít Bogdán anyu­ka? De ne hidd, hogy én rossz vagyok! Megvárja, míg Éva néni bó­lint.- Akkor én most azt mondom- huncutul felnéz -, az isten . . . meg! - Kimondja.- Anyuka meg azt mondja: ó, e helyett a csúnya szó helyett kitalálunk egy szépet, és akkor azt kell mondanom: az iskoláját! Mikor meg azt mondom, hogy a- súgva mondja - seggem, akkor azt énekeljük, hogy jaj, de meg­ütöttem a sej-hajom! Bebújik óvó néni ölébe, úgy kacag.- Bogdán annyukával hülyés­kedni szoktunk. Persze, csak olyankor, mikor nem picsog. El szók bújni a sarokba, én meg nem látom, és akkor ő is indián, én is indián, keressük egymást, hogy uff, uff!- O, apu meg olyankor mérges ránk, és csúnyán néz anyura, és azt mondja neki, igen, ez nem kerül pénzbe, ezt nem sajnálod... Anyu ilyenkor juszt is kacag, az­tán megkérdezi: - Hol van a he­gedű, amit a múltkor hoztam? Az drága volt. Nem merem meg­mondani, hogy apa rálépett, az­tán felrúgta, fel egészen a mennyezetig . . . onnan meg az égbe repült, és majd ráesik apu fejére. Anyu ha velem van, mindig kacag, csak akkor sír, amikor el­megy. . . olyankor mindig hazu­dik nekem, hogy belement a sze­mébe a bogár, ami nincs is ott. A szomszéd néni, aki már öreg, azt mondta nekem, hogy a Bogdán anyuka egy tündér, de ő, ráadásul hogy öreg, még vak is, mert nem látja, hogy az anyu gyalog jön, nem szárnyakon. Éz a néni még azt is mondta, hogy a Bogdán anyu egy árva, nincs jó keresztapája, és a szülei is bele­haltak a földbe. Kis se látszanak. Peti dühösen néz.- Ezt a nénit megverem, mert mikor az anyuval beszél, anyu mindig sír.- Érted te ezt? - mondja okos szemekkel, de nem vár feleletre, folytatja is.- Ha Bogdán anyuka újból el­jön hozzám, felmászok az asztal tetejére, és azt mondom neki: Imádlak - te drága - édesanya! Kigyúlt arccal játssza a kép­zelt találkozást, két keze repked, aztán leengedi, és' sírós hangon visszadünnyög magának.- Miket mondasz, te kis ma­jom!? Aludj el. .. A Füst Milán- gyűjtemény vallomásai „Uram, ha ezt a képet megve- hetném!” - kiáltott fel Füst Mi­lán 1909-ben, az Uránia helyisé­gében rendezett Gulácsy-kiállí- tás egyik képétől elragadtatva. A kiállításról aztán egy műtörté­nésszel elképzelt párbeszédben számolt be a Nyugatban. A kép, amely olyannyira megragadta az írót, elveszett, a leírása is csak a cikkből ismeretes. Ha ezt a képet nem is, egy másik Gulácsy-festményt azért sikerült Füst Milánnak megsze­reznie. Egy groteszk-ironikus önportrét, amelynek két címe is van: Cogito ergo sum és A falu rok, grafikák, metszetek, akva- rellek között, amelyek az író éle­tében otthonát díszítették. A tel­jes gyűjtemény egyharmada van itt. Festmények XVI. századi itá­liai mesterektől, egy ismeretlen spanyol festőtől. Louis Cheron- nak Pihenő Herkulest ábrázoló és egy ismeretlen francia mű­vésznek Buda látképét megörö­kítő metszete. Vannak XVIII. századi barokk faszobrok - egy Mária- és egy Krisztus-szobor -, egy sorozat japán fametszet. A legtöbb mű Füst Milán ba­ráti köréből került a gyűjtemény­be. Rippl-Rónai Józseftől, Be­Rippl-Rónai József: Füst Milánná Helfer Erzsébet arcképe bolondja. És ez a bolond és bölcs rokonítása közel áll az idős Füst Milán szemléletéhez. Ez a kép is ott függ most a Petőfi Irodalmi Múzeum falán, a Válogatás Füst Milán mllgyűjte- ményébbl című, augusztus végé­ig látható kiállításon. Azon száz műalkotás, festmények, szob­Mindenek E kósza, kusza jegyzetek olyanok, mint a levelek, levelek, miben címezett a kusza, kósza Mindenek. Tűnődés Vajon merre járnak holnap a tegnap még arany holdak? S vajon hova, merre múlik fényük, mely az éjbe hull itt? Egyedül E fáradt percben úgy vagyok, mint hullám, melyet elhagyott a folyó árja s hallgatok, mint a kialvó csillagok. rény Róberttól, Tihanyi Lajos­tól, Bokros Birman Dezsőtől, Beck Ödön Fülöptől, Bemáth Auréltól, Ferenczy Bénitől, Der- kovits Gyulától ajándékba ka­pott vagy vásárolt műveket az író, akinek felesége is művész volt: Helfer Erzsébet, aranymű­ves és ékszerész. írók, művé­szek, zeneszerzők a század ele­jén közös kávéházi asztaloknál, Egy halk szavú szolnoki költő Megjelent Tabán Gyula verseinek új kiadása Makacsul tartja magát az a téves né­zet, hogy Szolnok és a táj, amely hozzá kötődik, úgyszólván nélkülözi az irodal­mi hagyományokat, itt - az egy Ver- seghyn kívül - soha nem élt, nem dolgo­zott senki, akire érdemes lenne emlékez­ni, aki maradandót, megőrzésre érde­mest alkotott volna az irodalomban. Tartja magát ez a nézet annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben nem egy cikk, tanulmány, monográfia cáfolta, például Bányai Kornél és Szélpál Árpád „fölfedezésével”, s annak bizo­nyításával, hogy több jelentős alkotó in­dult innen vagy kötődött életének egy rövidebb-hosszabb szakaszában ehhez a tájhoz. Tabán Gyula Mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam című versesköny­ve, mely a Z-füzetek 36. köteteként látott napvilágot Budapesten, újabb érv a ha­gy omány tál an ság cáfolatára. A költő ne­ve nem cseng ismeretlenül a verskédvelő olvasók körében, hiszen 1983-ban már megjelent Csend, muzsika, ünnep című első kötetének hasonmás kiadása. Most azonban, ha terjedelmében nem is sok­kal bővebb, az életművet jobban átfogó, tehát a költőt hitelesebben bemutató vá­logatást tarthat kezében az olvasó. Milyen költő Tabán Gyula? Erre a kérdésre még mindig nem lehet egyértel­mű választ adni. Hiszen életében két kö­tete jelent meg, a Csend, muzsika, ünnep és a Szalmakoszorú, de tudjuk, hogy há­rom kötete várt kiadásra már 1937 vé­gén, s ki tudja, hány vers született még a költő haláláig, 1944-ig! A Z-füzetek so­rozatában megjelent könyv negyven­négy költeményt ad közre, egy részük a Csend, muzsika, ünnepben is szerepel. Csupán annak megítélésére vállalkozha­tunk tehát, hogy ennek a vékony füzet­nek a lapjairól milyen költő képe bonta­kozik ki. Nos, az első felbukkanó jelzők: csen­des, halk szavú, befelé forduló, medita­tiv. Színekre, természeti képekre, han­gulatokra érzékeny, aki szívesen figyel a szellem belső rendüléseire, de nem szakad el a valóságtól sem. A valóság számára állandó veszélyforrásként léte­zik a numerus clausus Magyarországán, később pedig az üldöztetésben. A har­mincas évek elejétől-közepétől Radnóti­nál is megvan ugyanez az állandó veszélyérzet, halálraítéltség-tudat. Ta­bán Gyula költészete más vonásokban is összecseng a Radnótiéval, de olykor Kosztolányi, Tóth Árpád hangja is kihal- latszik a saját útját kereső költő soraiból. A kötet utolsó versei jelzik az érettebb, kiforrottabb Tabán hangját, amely sziká­rabb, keserűbb költészetet ígér. Hogy valóban így van-e, azt csak egy bővebb válogatás bizonyíthatná egyértelműen. Még Radnóti költészete a klasszikus for­mák révén találta meg kifejezési módját az utolsó nagy versekben, Tabán Gyula költészete a népdalok egyszerűsége felé fejlődött, legalábbis úgy látszik a Mert a Szegény-Isten csókja vagyon rajtam cí­mű kötet utolsó négysorosaiban. Nem csak a költészete, a sorsa is ha­sonlított a Radnótiéhoz: munkaszolgá­lat, bori munkatábor, gyalogos halálme­net nyugat felé, s végül ugyanolyan tö­megsír valahol Abda környékén. A Z-füzetek sorozatában megjelent kötet közelebb visz Tabán Gyula költé­szetének fölfedezéséhez, megértéséhez, de csak újabb kiadás(ok), kutatások je­lölhetnék ki helyét megnyugtatóan a ma­gyar irodalomban. B. A. művészkörökben szoros kapcso­latban éltek és alkottak. Bár Füst Milán csk kevés műkritikát és művészetelméleti írást hagyott ránk, naplójában és baráti leve­lezésében sokszor kifejtette a képzőművészetekkel kapcsola­tos véleményét. Festő-, szob­rászbarátai megbíztak Füst Mi­lán ítéletében, hallgattak rá, elfo­gadták kritikáját. Ugyanígy az író is sokszor tanácskozott festő­barátaival saját írásairól. Napló­jának nyilvánosságra hozatala előtt Tihanyi véleményét is ki­kérte. Mint minden magángyűjte­mény, némiképpen vall a gyűjtő személyiségéről, ízléséről, von­zódásairól, ez a válogatás is egy­fajta portrét rajzol Füst Milánról. Úgy is, hogy még regényeinek főszereplőivel is találkozunk a képeken, de úgy is, hogy esztéti­kai értékítélete elevenedik meg. Sőt, valódi portrék sora is meg­eleveníti az írót és feleségét. A kiállítás egyik legszebb képe ép­pen Rippl-Rónai pasztellja Füst Milánná Helfer Erzsébetről .Füst Milán arcképét pedig Berényi Róbert és Csorba Géza örökítette meg. (kádár)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom