Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30 / 102. szám

1992. ÁPRILIS 30. Megyei körkép 3 Mennyit ér a munka ilyenkor? Például Kungyalu környékén Éljen május 1., a munka ünnepe! - hirdették évtizede­ken keresztül ezekben a napokban az utcákat, tereket ellepő kisebb-nagyobb feliratok, ismételgették a tömegtá­jékoztatási eszközök. Mára ez a krepp-papíros, felvonulásos, jelszavas ünnep majálissá szelídült. Nagyon sok család életében pedig olyan délelőtté, délutánná, amelyet az emberek otthon, a ház körül töltenek. Vajon mennyit ér ma a munka, az átlagember kétkezi vagy szel­lemi fáradozása, mondjuk Kun­gyalu környékén? Ezt a tájat az egyik nyugdíjas asszony így jel­lemezte: ide, kedves, még madár is csak az jön, amelyik eltévedt. Kerékpárok a megállóban Mi a 478 itt élő lélek közül - legalábbis az utolsó összeírás ezt az adatot hozta ki - legelőször Molnár Jánost kerestük fel, aki a bakterházban térközőr. A csen­des szárnyvonalon huszonnégy óra alatt tizenhárom személyvo­nat áll meg, és viszi az utasokat valamerre. A reggeli ingázók ál­talában kerékpárral érkeznek, ottjártunkkor is huszonhat bicik­lit számoltunk meg a drótkerítés­nek és a bokroknak támasztva.- Huszonnyolc éve állok a MÁV szolgálatában, és a fizetés- emelések, -rendezések után 11 ezer 700 az alapom. Ehhez jön az éjjeli pótlék: szóval forintosítva ennyit ér a munkám. A felesé­gemmel együtt 21-22 ezret vi­szünk haza. A két lányunk közül az idősebbik már férjnél van.-Akkormár nem kerül pénz­be ...- Dehogynem, hiszen csak kell őket segíteni. Ennivalóval, ez- zel-azzal, mi például évről-évre hizlalunk és vágunk nekik egy hízót.- Elmondaná: mire elég a fize­tésük?- Az otthoni szükségletekre. Arra már nem, hogy házat vásá­roljunk, hiszen húsz-egynéhány év után is a feleségem szüleinél lakunk. Hogy jusson is meg ma­radjon is, a műszak otthon sem ér véget. Tavaly paprikával, hib­ridkukoricával küszködtünk, az idén pedig elvállaltuk tíz hek- tár(!) cukorrépa kapálását. Affé­le rokoni, családi alapon. A falu felé haladva a szélső házaktól balra porzik a barázda.' Két lóval szánt egy ember, a tár­sa pedig vederből a kukoricát pergeti a szántás aljára.- Öreglegényként tengetem a napjaimat - így a vető, Lázi Lász­ló -, és az édesanyámmal élek Kunszentmártonban. Ez a föld itt Gyaluban a munkatársamé, és neki segítek. Tudja, voltam én már segédmunkás, kubikos, be­tanított dolgozó is.- A havi keresete?- Négy-öt ezer körüli. Az édesanyám nyugdíja 7 ezer 500, ebből a kettőből élünk. Nekem most a gazda negyven forintos órabért ad. A gazda, azaz Cseke István 52 éves fuvaros. Nős, de gyerme­kük nincsen.- Ezt a parcellát még ’83-ban vettem itt Gyaluban, és az egy holdért akkor tízezret adtam. Azt kérdezte, mit ér a munkám? Néz­ze, uram, van olyan hét, hogy 500 forintot keresek, mert ma mifelénk az emberek nem dúsla­kodnak a pénzben. Ezért nem nagyban, hanem ötmázsánként vásárolják a tüzelőt. Közben a társadalombiztosítási járulékom is havi 4 ezer 320 forint.- A felesége?- Háztartásbeli. Még azt is írja bele, hogy fél évig táppénzen voltam, és havi 2 ezer 100-at kaptam. Ebből éltünk ketten.- Hogyan?- Mesésen: hol volt, hol nem volt. Tudja, az sehogy sem fér a fejembe, hogy odafenn százezret vagy százezreket kapnak, a hoz­zám, hozzánk hasonlóknak pe­dig hol esik, hol koppan. Vala­hogy nincsen ez jól! - igazítja meg az ekét, és kezet nyújtva búcsúzunk.- Verje meg egy nagy eső! - kívánjuk elmenőben.- Az már nagyon kellene! - int felénk, és máris a lovakat nógat­ja. Örül az állásnak Mikus Józsefijével kutyafuttá­ban beszéltünk, hisíen rövid ebédszünetében rohant el a pos­tára. A 35 éves édesanya meg a férje otthon két gyereket nevel.- Beleírhatja, hogy boldog va­gyok, mert munkát kaptam. Ko­rábban a Tisza Cipőgyárba jár­tam, de a két műszak miatt nem bírtam az apróságokat óvodába hordani. Az uram motorfűrésze­lő, és a környező erdőkben dol­gozik. Én meg tíz évig háztartás­beliként hízókkal bíbelődtam.- Lemondott róla?- Igen, mert már nem éri meg: drága a táp. Most végre munkám lett, ötven forintos órabért ka­pok, és a Körösmenti Tsz fólia­sátrában gyomlálunk. Mégpedig reggel héttől délután négyig.- Ez nyugdíjas állás?- Ugyan már! Havi nyolcezer körül keresek, ennyit ér a mun­kám, és megmondom őszintén: ennek is örülök, mert más lehe­tőség nincsen. Nem beszélve ar­ról, hogy ha esetleg később nem lesz munka, segélyt már kapha­tok. Azt mondják, Kungyalu ma az özvegyasszonyok faluja, hiszen jószerével, a házak harmadában, közel a felében ilyen asszonyok élnek. Mi közülük Szerényi Já- nosnét kerestük fel, aki a férjét két éve temette.- Az én 62 évem 6 ezer 200 forintot ér. Ennyi a nyugdíjam, ezért úgy is mondhatnám, min­den esztendőre száz forintot ad a magyar állam. A mostani eme­léssel lett ennyi, és noha azt kö­zölték 800 a legkevesebb, ki tud­ja, miért, miért nem, nekem csak 700 jutott.- Saját maga helyzetében ma mit tart a legnehezebbnek?- Azt, hogy a páromat elveszí­tettem. Ha pedig a téli tüzelőre gondolok, már abba is belebe­tegszem, hiszen erre egy vagyon kell. Legalábbis a hozzám ha- sonlóaknak. Honnan vegyek én 25-30 ezer forintot? Még szeren­cse, hogy aprólékot tartok, sőt tavaly vásároltam három mala­cot. Meghizlaltam őket, egyet le­vágtam, kettőt meg most fogok eladni.- Nem kér pénzt a gyerekeitől?- Jaj, már hogy kémék?! Az egyikőjüknek négy, a másikó­juknak három családja van. Ma­napság pedig a gyerekek nevelé­se, ruháztatása nem olcsó mulat­ság. Tudja, azért imádkozom aió istenhez, hogy pj^aj^hql|rlt ifi­jén, ne"legyek senkineK a tértié-, re.- Az utolsó útra készül?- Nem, de hát ebben a korban már néha-néha rágondol az em­ber. Egyébként tudja, mire ké­szülök? A nyári vakációra, ami­kor néha négy unoka is csivitel majd itt. Sütök, főzök nekik, az biztos nem napközis koszt lesz. Borsós Mónika még az élete elején tart, hiszen 20 éves. Kun­szentmártonban érettségizett, majd a gazdaasszonyképzőt is elvégzete. Se fizetés, se segély- Az én munkám most legfel­jebb köszönetét meg szeretetet ér, de egy fillért sem, hiszen munkanélküli vagyok. így a ház körül teszek-veszek, főzök, ta­karítok, és vigyázok a négyéves húgomra.- Hogy lehet az: sem fizetés, sem segély?- Azzal kezdem, hogy Kun­szentet és Martfűt bejártam, de munkát nem találtam. Ráadásul amikor segélyt akartam kérni, azt mondták: a gazdaasszony­képző se iskolának, se munka­helynek nem számít Ami a-szo- ciális támogatást illeti, ez sem vonatkozik rám, hiszen munka­nélküli-segélyre sem vagyok jo­gosult, mondották. Ez nem más, mint fából vaskarika. Azért Mónika nincs elkese­redve. Júliusban lesz az esküvő­je, majd Martfűre költöznek.- Remélem, hogy ott vagy Szolnokon valami munka csak adódik, és esztendő teltével azt mondhatom: a szorgalmam már nem nulla forintot ér, hanem .. . Magony Mihályék szép házat építettek Mónikáékhoz közel. Jobban mondva nem ők, hiszen a költségek zömét a fiatalasz- szony, Mária szülei biztosí­tották. A ház kész, de még a ke­rítés hiányzik. Magonyné koráb­ban Martfűre járt, de a kisfia so­kat betegeskedett. Akadt olyan hónap, hogy a négy hétből hár­mat itthon töltött. Ezért a gyer­meknevelést választotta.- Most munkanélküli-segélyt kapok, ami havi 5 ezer 250 fo­rint.- A férje?- Misi 10-14 ezer körül keres, bár ha hiszi, ha nem, van olyan hónap, hogy a 30 napból ugyan­annyit dolgozik. ' J- Gondolom, törleszteni Való is akad.- Ajaj, nem is kevés, havi 10 ezer! Az egyik 2 ezer 30 forintos részlet az idén letelik, a másik két év múlva, de kiszámítottam, én 55 éves leszek, mire mindent kinyögünk.- Mi marad megélhetésre?- Pár ezer. Anyuék segítenek mindennel, amivel tudnak. A ház asszonya bízik abban, hogy egyszer, valamikor majd munkája lesz. A kisfiúk már öt és fél éves, és egy apróságot még mindenképpen szeretnének. Ok azon kevés fiatal közé tartoznak, akik itt, Kungyaluban képzelik el az életüket. Mert itt laknak a szülők, ide köti őket a szép ház, minden. Helyi valóság Dióhéjban felvillantva ennyit ér az itteniek munkája. Feltűnt, hogy a többségük járandósága alig vagy egy személyre számít­va el sem éri a létminimum hatá­rát. Hogy ez a mai, magyar való­ság? Ezt nem állítom, azt viszont igen, hogy ebben az apró faluban ezt tapasztaltam 1992. április ha­vának végén. Hogy a leírtak mennyire általánosak, esetleg ,máshová is helyettesíthetők-e? Miinek az eldöntését olvasóimra' Tiurofn. D. Szabó Miklós • Három férfi - egy eset San Remo - szépség, zene, tánc­dalfesztivál. Ezek jutnak eszünk­be, ha halljuk a város nevét. Szol­nokon talán még az, hogy ha San Remo, akkor Stella d’Oro. A néhai Vörös Csillag Ruhaipari Szövet­kezet az olasz kapcsolat óta Arany Csillag (Stella d’Oro) néven hozza forgalomba termékeit. Az olasz cég három munkatársa képviseli az itáliai színeket Szolnokon, ügyelve, hogy az új munkamód­szer, az új stílus mihamarabb gyö­keret verjen az Arany Csillagban is. Renato Vallatta: „Két év alatt ennyi változást!" Renato Vallatta, Romeo Fave- ro, Giuseppe Mandracchia a szép San Remóból Szolnokra köl­tözött, legalábbis átmenetileg. Hogy él, mivel tölti itt munka­időn kívüli idejét három olasz férfi család, gyerekek, feleség nélkül, egyedül a (kis)városban? Erről be­szélgettünk velük pár nappal ez­előtt.- San Remóból másfél évvel ezelőtt küldtek bennünket Szol­nokra - kezdte Renato Vallalta -, hogy a Stella d’Oróban elkezdő­dött technikai változásokban se­gítsünk. Ezek a változások nem következnek be egyik percről a másikra, hosszú idő kell hozzá. Most már azonban azt mondha­tom: meggyőződésem, hogy Szol­nokon is gyártanak már olyan jó minőségű zakókat, mint Olaszor­szágban. Hogy gyökeret vert egy új munkamódszer, hogy jól dol­goznak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bővítjük az üzemet. Hogy ez másfél év után megtörtén­het, azért csak köszönetét mond­hatunk a velünk dolgozó magyar kollégáknak.-Ez a munka! De az élet nyuga­ton sem csak ebből áll. Mit csinál­nak munkaidő után?- Ebben szerencsések vagyunk, mert a Tiszaligetben lakunk, ahol van egy nagyon szép teniszpálya, uszoda (és sok szúnyog - teszi hoz­zá nevetve Romeo Favero), végül is jól érezzük magunkat. Nehéz volt, főleg az elején. Nem ismertük a szokásokat, a nyelvről nem is beszélve. Kellett egy állandó „test­őr”, aki elkísért bennünket üzlet­be, vendéglőbe. Kedves kollé­gánk, Túróczi Imre könnyítette meg az akklimatizálódás heteit. Hiányzik egy kicsit a megszokott társaság. Nehéz barátokat találni, mert nem tudunk beszélgetni. Romeo Favero:,,Kevesebbet eszünk, mint a magyarok” Giuseppe Mandracchia: „Hozzá­szoktunk itt egy természetesebb életformához” Romeo F.: - Én jobb helyzetben vagyok, mint Renato, mert egy év­vel később érkeztem. Renato ek­korra legyőzte a nehézségeket. Giuseppe M.: - Én egyszer már Svájcban éltem nyolc évig, ezért talán kevesebb nehézséget jelent nekem és a családomnak a távol­iét. Kicsit távol lenni nem nagy dolog, főleg meg úgy, hogy min­den második héten hazamegyünk. Nálunk a család amúgy is kicsit szét van szóródva. A lányom Ja­pánban él. Annál nagyobb az öröm, amikor találkozunk. A fe­leségem a hosszú évek alatt jól megszokta ezt a helyzetet.- Na és mit szólnak a nagy ma­gyarországi változásokhoz?- Egy nép, amelyik két év alatt ennyi változást volt képes produ­kálni, csakis kiváló nemzet lehet, nekem ez a véleményem 7 mondja Renato Vallalta. - Mikor idejöt­tem, úgy tűnt, az egész ország Tra­banton jár. Ezzel szemben mi van most? Tele az ország nyugati ko­csival. Ez is egy mércéje a válto­zásnak. Jel arra, hogy kezdenek jobban élni. Kátai Szilvia Fotó: - nzs ­Moldova György: A félelem kapuja X. fejezet Az enyhe február után március elején visszatért a tél. A sűrű hóesésben órákat késtek a postavonatok, a rakodók az öltözőbe húzódva várták az érkezésüket. Borsos olvasással próbálta elütni az időt, de a gyenge világításban hamar elfáradt a szeme, rászokott, hogy behozza magával a rádiós magnóját. Társaitól távol leült egy sarokba, zenét hallgatott, vagy a keresőt csavargatva magyar nyelvű hírekre vadászott. Egyik éjszaka egy addig nem ismert hullámhosszon a fiú ráakadt egy nyugati rádió kései adására. A művészeti magazin a Magyarországon illegálisan terjesztett, úgynevezett számizdát irodalom helyzetével foglalkozott. A műsor vezetője befejezésül nyílt felhívást intézett a hallgatókhoz: ha az országban uralkodó állapotokról leleplező írásokat kívánnak közreadni - dokumentumokat, vagy szépirodalmi alkotásokat egyaránt -, keressék fel a „Jelzőtűz" című ugyancsak illegális folyóirat két szerkesztőjét: Vojtekovszky István költőt, vagy Martin György írót. A műsorvezető Borsos legnagyobb megdöbbenésére, megadta mindkettőjük lakáscímét is - ösztönösen golyóstoll után nyúlt és feljegyezte egy újság szélére. A művezető beszólt, hogy megérkezett a miskolci postavonat, kezdjenek munkához. Borsos gépiesen beállt a sorba, de gondolatai változatlanul a rádióműsor körül forogtak. Emlékezett rá, hogy lent Mezőszegen Zsóka milyen rajongással emlegette Martin György nevét, meglepődött, hogy ez a híres ember ilyen akcióra vállalkozik. Nem lehetett kizárni a lehetőséget, hogy valamilyen félreértésről vagy politikai trükkről van szó. Annyira izgatta az ügy, hogy másnap délután elment Martinnak a rádióadásban megemlített címére. Egy lakótelep kilencemeletes panelépületét találta a megadott helyen, a lépcsőházban megnézte a bérlők névsorát, a földszint hármas számú lakás rubrikájában özvegy Martin Pálné és Martin György neve állt.- Szóval mégis ő az! - dünnyögte ezek után feltételezve, hogy a közlés többi része is igaz lehet. Mióta feljött Budapestre, Borsos nem jutott hozzá, hogy a verseivel foglalkozzon, most úgy érezte, meg kell ragadnia ezt a váratlanul felmerült esélyt. Először arra gondolt, hogy valamilyen ürüggyel betegállományba helyezteti magát és összeállít egy válogatást az írásaiból, de nem vállalkozhatott erre. Nemcsak a munkahelyéről kellett volna elmaradnia, hanem a pályaudvarról is, a pénze elfogyott volna és elérhetetlen messzeségbe tolódik ki szabadulása a munkásszállóról. Csak a pihenésre szánt időből vehetett el. Következő szabad estéjén előkereste sporttáskájából a régi kéziratokat, melyeket Zsókától kapott vissza és a később írt verseit. Bement a belvárosba, beült egy tágas, de kevésbé forgalmas eszpresszóba. Megivott egy konyakot - az utóbbi időben mind gyakrabban próbálta alkohollal lelazítani feszült idegéit -, csak aztán rakta ki maga elé a papírokat. Újra megpróbálta egy kívülálló szemével elolvasni az írásait, néhány versét megfelelőnek találta, de ezek számát kevésnek érezte ahhoz, hogy felkeresse vele Martint, ki akarta egészíteni néhány darabbal. Friss élményeit próbába feldolgozni: a csátorna. sötét világát az egész magyar élet reménytelenségével 79

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom