Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-27 / 99. szám
1 12 Politikai kitekintő 1992. ÁPRILIS 27. Maastricht után - unió előtt Négy hónappal az Európai Közösség országainak maast- richti csúcsértekezlete után, amely egy emlékezetes hajnalon az Európai Unió megteremtésére irányuló terv alaposan felhígított változatára mondott igent, a Ti- zenkettek brüsszeli központjában a megfigyelők különösebb illúziók nélkül, de annál több kérdéssel tekintenek az egységfolyamat további állomásaira. Mint ismeretes, a Maastricht- ban elfogadott terv felemás kompromisszum volt a Tizen- kettek közösségében az európai integráció, a föderalista jövő, a közös európai pénz, központi bank, külpolitika és véderő hívei, illetve azok között, akik elvi vagy gyakorlati okokból ellenezték, illetve lassítani és gyengíteni próbálták az uniótörekvéseket a maguk egészében, vagy különböző részleteiben. A legkonkrétabb maastrichti vállalás a gazdasági és pénzügyi unió, vagyis a közös pénz és központi bank megteremtésére vonatkozott, de az is csak évek múlva, illetve csak bizonyos nehezen teljesíthető feltételek megvalósulása esetén válhat realitássá, 1996 vagy 1998 végétől, és csak azoknak az államoknak a vonatkozásában, amelyek az infláció, a kamatlábak, a fizetési mérleghiány maximális mértékét illetően támasztott szigorú követelményeket teljesítve megváltják belépőjegyüket az unió exkluzív klubjába. Igaz, ahhoz, hogy az egyáltalán megszülessen, legalább hét tagot kellene toboroznia a tizenkettő közül, de inkább többet. Ha tehát a közös pénz és központi bank bizonytalan, de kirajzolt perspektíva, a közös külpolitika és véderő a maastrichti szövegben sokkal inkább csak cél, mint konkrét terv: ennél tovább nyilván csak az unió más vonatkozásainak megvalósulása esetén léphet. De e szerény uniószerződésre is nehéz hónapok várnak még a tizenkét tagállamban, hiszen a deklarált célok mégiscsak a tagállamok nemzetközi kapcsolatrendszerének, és sok esetben alaptörvényeinek, alkotmányának jelentős módosítását követelik meg, ami bonyolult és nehéz - és nem egyszer nem az unió, hanem az adott ország belpolitikájától függő - ratifikálási, parlamenti csatákat hoz majd, illetve több tagállamban népszavazást tesz vagy tehet még ezután szükségessé. Itt a bel- és a külpolitikai problémák kapcsolódnak és hatvá- nyozódhatnak: Maastrichtnak ugyanis megvan a maga számlája is, és egyelőre még nincs egyetértés abban, hogy ez mennyi legyen és ki fizeti. A hollandiai városban a közösség szegényebb tagállamai (Írország, a két ibériai állam és Görögország) azzal a feltétellel adták hozzájárulásukat a megállapodáshoz, hogy a létrehozandó „kohéziós alapba” a gazdagabb tagállamok olyan befizetéseket tesznek, amelyek lehetővé teszik számukra az unió követelményeihez történő felzárkózást. Ez az erőforrások olyan mértékű átcsoportosítását tételezné fel, amely viszont, érvelnek az „északi” tagállamok, a fejlettebb közösségi országok gazdasági húzóerejét csökkenthetné, különös tekintettel arra, hogy Németország, a közösség mozdonya amúgy is új vagonokat cipel magával az egyesítés eredményeként. A kohéziós alap számláját az úgynevezett 2. Delors-csomag tartalmazza, amely egyben arra is hivatott, hogy új forrásokat biztosítson a közösség iparának modernizálására és a közösség új (kelet-közép-európai) partnereinek támogatására. A „csomag” az 1993-97-es időszakra vonatkozó költségvetési keret emelését irányozza elő, de az „északi’ ’ tagállamok felette hűvösen fogadták eddig: márpedig ha a közösség nem akar lemaradni az uniónaptárhoz képest, akkor a 2. Delors-csomagot már .júniusi, lisszaboni csúcsértekezletén el kellene fogadnia. Ha ez nem sikerül, akkor a ratifikálási eljárás húzódhat el az egyes tagállamokban - ebben az esetben viszont már az unió startja is haladékot szenved, ami viszont egyben a közösség bővítésére irányuló tárgyalások kezdetének elhalasztásával járna. így a decemberi maastrichti felbuzdulást követő problémák az egyes tagállamokban a ratifikálást és a közösségben a közös számlát illetően megtörhetik az elmúlt évek lendületet és kétségessé tehetik magának az uniónak az értelmét, illetve realitását. Ehhez Brüsszelben hozzáfűzik, hogy a közös külpolitika formálása Maastricht után korántsem volt harmonikus folyamat, a német pozíciók súlyának növekedése (például a felbomló Jugoszlávia válságának kezelésében) aggodalmat keltett más tagállamokban, és ráadásul a közösségi akciók eddig nem is voltak képesek megfékezni ezt a polgárháborút. Arra tehát még várni kell, hogy a közösség vagy az unió, mint olyan, önálló tényezővé váljék, és ne csupán a nemzetállamok pozícióinak legkisebb közös nevezőjét képviselje. Ugyanakkor az is világos, hogy a Tizenketteknek nincs más választása, mint tovább haladni a Maastrichtban megjelölt irányba. A tagállamoknak ugyanúgy szüksége van az unió dinamikájára, mint Európának arra, hogy a Tizenkettek közössége megőrizze a maga lendületét és határozott pontot biztosítson a földrész új gazdasági-politikai struktúrájához. Brzezinski-interjú A „visegrádi országok” NATO-tagság nélkül is a nyugati szövetség védelme alatt állnak. Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia az átalakulás nehézségeiben már elérte a mélypontot és nincs messze a kibontakozás kezdete. Erről beszélt Zbigniew Brzezinski az MTI washingtoni tudósítójának adott nyilatkozatában. A Fehér Ház korábbi nemzet- biztonsági tanácsadója kifejtette: a Nyugat nem akarja Magyar- ország, vagy Lengyelország belépését a NATO-ba, mert ez azt jelentené, hogy a szövetség Oroszország ellen terjeszkedik - azt pedig egyszer ugyancsak szeretnék bevonni egy nagyobb európai szövetségbe. A Visegrádi Hármak azonban ma olyan helyzetben vannak, mint Svédország a hidegháború alatt: jóllehet nem volt tagja a NATO- nak, de mindenki tudta, hogy ha támadás érné s ellenáll, a NATO nem marad tétlen. A Nyugat egyébként változatlanul elsőrendűen fontosnak tartja az átalakítás sikerét e három országban, európai közösségi csatlakozásukra számíthatnak, de nagyobb anyagi támogatásra nem, a reformok sikere rajtuk múlik - mondotta. A kérdésre, hogy a térség nehéz gazdasági, politikai helyzete nem vezethet-e a latin-amerikaihoz hasonló fejleményekhez, például katonai diktatúrához, amint Lengyelországban hírlett, Brzezinski kifejtette, hogy ez felettébb valószínűtlen. Lech Walesa lengyel elnök még akkor sem csinálhatna puccsot, ha akarna, hiszen nem számíthatna katonai támogatásra: a hadsereget a korábbi kommunista tábornokok vezetik, akik semmiféle társadalmi támogatást nem élveznek. Ezek az államok inkább a demokrácia degenerálódásá- nak veszélyével állnak izémben, ami bénultsághoz, anarchiához vezet. * A volt kommunista országok jelenlegi politikai kultúrájában a megegyezési készség opportunizmusnak számít, a demokratikus intézményeket nem a kompromisszumok kialakítására, hanem az elvi nézetek ütköztetésére használják fel. Brzezinski véleménye, hogy e helyzetben a demokratikus folyamaton alapuló, de erős kormányokra van szükség, ahol a végrehajtó hatalom képes meghozni a szükséges nehéz döntéseket. Az amerikai tudós szerint jelenleg Borisz Jelcin a Nyugat legjobb reménysége, hiszen ő ösztönösen felismerte: Oroszország jövője attól függ, hogy demokratizálódik-e, s ha nem is lesz demokrácia, de korszerűbb, európaibb állam alakul ki. Ez Jelcin számára azt is jelenti, hogy Oroszország túllép a birodalmi eszmén: az összes többi orosz vezető, beleértve a demokratákat is, ezt nem képes megemészteni, még mindig a múltról, egy nemzetek feletti államról ábrándozik, Szobcsak csakúgy, mint Ruckoj vagy Haszbu- latov. Leonyid Kravcsuk, ukrán elnök magáévá tette az ukrán na- cionalizmust, márpedig erős, szilárd Ukrajna a legjobb biztosíték arra, hogy Oroszország nem lesz újra birodalom s demokráciává alakulhat - mondot- ta. Egyébként a FÁK csak fikció, léptél, amely mögött széthullik a volt Szovjetunió - mondotta Zbigniew Brzezinski, aki figyelmeztetett: nem az elmúlt tél volt a válságos időszak a FÁK-ban, hanem a következő három év lesz a veszélyes, amikor a válság elmélyül._____________________ Nem pártatlan a sajtó a demokrácia őshazájában Az ellenzéki brit Munkáspárt a brit lapszerkesztőségek erkölcsi ellenőréhez, a sajtópanaszok bizottságához fordul panasszal, mert úgy véli, hogy az újságok, s főleg a bulvárlapok, hamis színben tüntették fel a párt választási programját, sőt, imitt- amott egyenest hazudtak is. Neil Kinnock pártvezér a választási vereségét elismerő beszédében maga is keményen kikelt a lapok „dezinformációi” ellen. A lap- szerkesztők ingerülten válaszoltak, mondván, naivság az újságokon számonkénti a Munkáspárt 13 év alatt negyedik vereségét. Az érvek és ellenérvek erősen „áthallásosak”. Nagy-Britanni- ában azonban sok száz éves a demokrácia. Miként lehetséges, hogy pártok és lapok még mindig ugyanúgy egymásra mutogatnak, mint pártok és lapok például Magyarországon, ahol még csak két éve voltak többpárti választások? A válasz: a demokrácia brit őshazájában nincs szabály, mely pártatlanságra kötelezné a sajtót. A laptulajdonosokat és szerkesztőket tömörítő, három éve alakult sajtópanaszok bizottsága ezt a főszabályt állapította meg: „az újságok szabadon érvényesíthetik pártállásukat, de bármit közölnek, világossá kell tenniük, hogy kommentárról, feltételezésről vagy tényről van-e szó.” Ennyi elég is a brit újságoknak vezérfonal gyanánt. Ä fő, hogy el lehessen adni a lapot. E téren azonban megszűnik minden „áthallás”. Kelet-Európábán megdönthetetlen hiedelem, hogy a szabad sajtó egyenlő: kormány- ellenes sajtó. Nem is demokrácia az, ahol a lapok nem szidják a kormányt. A demokrácia brit őshazájában azonban az öt nagy országos minőségi napilap közül három nyíltan kormánypárti, s a négy legnagyobb országos bulvárlap közül három szinte mell- bevágóan támogatja a kormányt, és pocskondiázza a munkáspárti ellenzéket. Mégis igen jól el lehet adni a lapokat. E kelet-európai szemlélő számára furcsa jelenség történelmi, gazdasági hátterét Thomas Nossiter, a London School of Economics and Political Sciences politológus professzora világította meg.- Először is különbség tétessék: Nagy-Britanniában nem kormánypárti a sajtó túlnyomó többsége, hanem tory-párti. Más kérdés, hogy a konzervatívok 13-ik éve kormányoznak és várhatóan további öt évre ismét övék a kormányrúd ... - mondta Nossiter professzor.- Mindazonáltal tény, hogy nálunk nincs hagyománya, mint például Franciaországban, a pártatlan újságírásnak - folytatta. - A kapitalizmus szabadversenyes korszakának elmúltával, a múlt század vége óta a parlament rátelepedett a gazdaságra. Ma már egy falusi csatorna kiásásához is törvény kell. Hogyne keresnék a piacról élő laptulajdonosok is a politikusok kegyét? Ebben az évszázadban pedig többnyire a toryk voltak kormányon. A „ro- konszenv” persze kölcsönös. Még Lloyd George kezdte a század elején nemességek osztogatását arra érdemesnek tartott szerkesztőknek. Margaret Thatcher maga is öt lovagi címet osztott ki szerkesztők között. Ez nagy csáberő Angliában.- De beszéljünk a pénzről. Lapalapításhoz, lapfenntartáshoz ma már legkevesebb 130- 150 millió dollárnak megfelelő tőkeerő kell. Ennyi pénze semmilyen baloldali érdekcsoportnak nincs. Nagy-Britanniában naponta 15 millió újságpéldány kel el, és a tíz legnagyobb országos lap közül kilenc mindössze öt ember tulajdonában van, pontosabban négyében, mióta Robert Maxwell kivált. Ezek többnyire nemzetközi kiadói hálózatok tulajdonosai. Világos, hogy ezek az emberek inkább a konzervatívokkal rokonszenveznek, mint a Munkáspárttal. A Max- well-féle furcsa kivétel - a Munkáspártot támogató Daily Mirror - csak színezi ezt a képet.- A másik: a lapok két forrásból élnek, a példányszámból és a hirdetésekből. A példány szám a bulvárlapoknak igazán fontos, mert olvasóközönségük viszonylag szegényebb, kevésbé fizetőképes, így kevesebb hirdetés jut nekik. Irányválasztásukat ezért tudományos felmérések előzik meg. Amikor a hetvenes évek végén a Daily Herald című tönkrement munkáspárti lap romjaiból Rupert Murdoch, az ausztráliai sajtómágnás - a patinás The Times tulajdonosa - megteremtette a The Sun című, hihetetlen sikerű szennylapot, igen tudatosan álltak át a konzervatívokhoz. Felmérték a társadalmi struktúra változását. A háború. után a brit társadalom durván kétharmada a munkásosztályhoz, egyharmada a középosztályhoz tartozott. Mára ez az arány megfordult. A The Sun a műveletlen „alsóbb néprétegekhez” szól, de ezek a rétegek fokozatosan a középosztályba emelkednek, méghozzá nem kollektív lázongás, hanem az egyéni siker útján. A The Sun elsősorban szórakoztató anyagokat közöl, s a napi terjedelem átlagosan 4 százalékában ad el konzervatív politikát olvasóinak. A Daily Herald példányszá- ma bukásakor napi 600 ezer volt, a The Sun-é ma napi 4 millió körül van. Ez önmagában is bizonyítja, hogy - legalábbis piaci szempontból - helyes döntés volt a stílusbeli és a politikai színváltás.- A kisebb, 300-600 ezres példányszámú minőségi lapok közül a nyolcvanas évek elején alakult The Independent és a régirégi The Guardian liberális hagyományokat ápol, itt-ott némi munkáspárti rokonszenvvel. A The Times, a The Daily Telegraph és a Financial Times egyértelműen tory-párti. Ez persze a kommentárokra, vezércikkekre vonatkozik, és nem a hírközlésre vagy a szerkesztők, tudósítók egyéni pártállására. Nálunk a politikai irányválasztást az is befolyásolja, hogy több hirdetésre van szükségük, s a cégek szívesebben hirdetnek olyan lapban, amelyet fizetőképesebb olvasók vásárolnak. Ez az olvasótábor pedig javarészt inkább konzervatív szemléletű, mint ellenzéki. Ettől persze még szó sincs róla, hogy a konzervatív lapok ne közölnének ellenzéki véleményeket is. Sőt, még a The Sun tárcaírói között is van egy munkáspárti vezető, Ken Livingstone - mondta Nossiter professzor. Mi ebből a tanulság? Egyelőre valószínűleg semmi. Merthogy - tette hozzá Thomas Nossiter - a britek nagy része azért nem szükségképpen ellenzéki, mert azt tapasztalta, hogy az életszínvonal az ipari forradalom óta, vagyis az utóbbi több mint 150 évben kisebb-nagyobb huppa- nókkal, de folyamatosan emelkedett. Ha ezt a receptet betartják, a kelet-európai konzervatív pártok is számíthatnak rá, hogy 150 év múlva nagy kormányba- rát sajtójuk lesz, anélkül, hogy saját lapot kellene alapítaniuk. De a brit példa arra is int, hogy ellenzéki újságírókra még 150 év múlva is szükség lesz, a kormánypárti lapoknál is. Vége a „fehér” uralomnak? Francia stratéga 20 évi káoszt jósol Meg vannak számlálva a napok, ameddig a nukleáris fegyver birtokában levő fehér ember ellenőrizheti a világot - vélekedik Pierre Lel- louche, az ismert francia stratéga és politikai kommentátor, Jacques Chirac konzervatív politikus tanácsadója. A közelmúltban megjelent könyvében, „Az új világ”-ban Lellouche azt fejtegeti, hogy a hidegháború befejeztével nemhogy az amerikai uralom kora köszöntött volna be, hanem sokkal ingatagabb talajon álló, sokhatalmú világ jött létre, amelyben a harmadik világbeli országok egyre nagyobb hangsúllyal fenyegetőznek majd az atombombával és a demográfiai népességbombával. A hidegháború vége egyúttal végét jelenti a világ fölötti 500 éves európai uralomnak is - írja. „A jaltai rendtől a nemzetek rendetlenségéig” alcímet viselő könyv 20 évi káoszt jósol, amelyben az Egyesült Államok ereje meggyengül a gazdasági hanyatlás és az elszigetelődés következtében, miközben Európát a naconaliz- mus és a tömeges elvándorlás sújtja. Lellouche szerint Japán egyre nagyobb katonai és gazdasági hatalomra tesz szert Ázsiában, miközben a népességrobbanás Afrikában és az ázsai szubkontinensen új globális veszélyek előidézője lesz. Az „új világrendetlenség” Lellouche-i látomása - állapítja meg a könyvet ismertető elemzésében a Reuter brit hírszolgálati iroda párizsi tudósítója - szöges ellentétben áll a demokrácia nyugati értékein, a törvények uralmán és a piacgazdaságon alapuló „új világrenddel ”, amelyet George Bush elnök az Öbölháború utáni korszakra megígért. Lellouche szkeptikusan ítéli meg az Európai Közösségek erőfeszítéseit, csakúgy, mint azt a lehetőséget, hogy az ENSZ nagyobb szerephez juthasson világméretű konfliktusok békés rendezésében. Lellouche szerint a kapitalizmusnak a kommunizmus felett aratott diadala egyáltalában nem biztosítja sem a béke, sem a demokrácia fennmaradását. Éppen ellenkezőleg, növekvő veszélyt lát a radikális nacionalizmusban, az etnikai küzdelmekben, a vallási fundamentalizmusban, amelyeket a második világháború óta eltelt évtizedekben a kelet-nyugati konfliktus és a nukleáris terror egyensúlya részben féken tartott. A szerző megnevez 15 országot, amelyek vagy már rendelkeznek atomfegyverrel vagy azon vannak, hogy előállítsák azt. Ezek az országok: Izrael, India, Pakisztán, Dél-Afrika, Algéria, Argentína, Brazília, Észak- és Dél-Ko- rea, Szíria, Egyiptom, Irak, Líbia, Irán és esetleg Tajvan. Ugyanakkor felhívja a figyelmet a vegyi fegyverek, a „szegény ember atombombája” elterjedésének veszélyére is. Külön kitér Lellouche a terrorizmus kérdésére és megállapítja: „minden jel arra mutat, hogy a harmadik világban és Nyugaton egyaránt fokozott mértékben fogják alkalmazni a terrorizmust azok, akik nacionalista vagy forradalmi ügyet akarnak védelmezni”. A francia politikával foglalkozva, Lellouche elavultnak és a Maginot-vonal stratégiához hasonlónak nevezi - az új és megváltozott kihívások fényénél - a 30 éven át folytatott francia politikát, amely a katonai függetlenségen és a saját nukleáris elrettentő erőn alapszik. Szorgalmazza, hogy egy kibővített Európai Közösség terjedjen ki minden államra az Atlanti óceántól Lengyelországig, közös védelemmel, francia-brit nukleáris haderővel és űrtámaszpontra épülő európai stratégiai védelemmel rakéták ellen. „A kihívások listája rendkívül hosszú és súlyos. Nincs más választásunk, mint szembeszállni velük oly módon, hogy elkezdjük szervezni saját kontinensünket” - fejezi be könyvét Lellouche. Az oldalt az MTI-Panoráma anyagaiból összeállította Tóth András
