Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-24 / 97. szám

1992. ÁPRILIS 24. Hazai körkép 3 Hősiességgel a léc fölé A Szigligeti Színház Szeget szeggel című produkciójának női főszerepét, az Izabellát alakító Kiss Andrea megbetegedett (kö­rülbelül hat hétig nem játszhat), emiatt a tegnapelőtti elődást nem tarthatták meg. Hogy további el­maradások ne legyenek, felkér­ték az utolsó éves főiskolás Bíró Krisztinát (aki már Szolnokra szerződött, tehát augusztustól amúgy is a társulat tagja) a beug­rásra. Hogy hogyan, azt maga a „beugró” mesélte el:- A múlt hét szerdán körülbelül ötven helyen várt rám üzenet, hogy azonnal telefonáljak Szol­nokra. Megijedtem, azt hittem, valami baj van. Felhívtam a Spi- ró Gyurit, aki mondta, hogy be kellene ugranom, mint Izabella. Nem kaptam levegőt az örömtől, aztán azt mondtam, jó. Másnap megkaptam a szöveget, de köz­ben mást is próbáltam Pesten, mert a főiskolán még van egy-két kötelezettségem. Tehát csütörtö­kön még egész mást próbáltam, aztán éjszaka elkezdtem tanulni. Pénteken ismét egészen mást csi­náltam, péntek éjjel megint ta­nultam és szombaton szintén. Aztán vasárnap volt két előadá­som Pesten, s miközben ment az előadás, azalatt is tanultam. Va­sárnap estére tudtam az egész da­rabot, hétfőn már csak ismétel­gettük.- Ismételgettük? Mi ez a többes szám?- Ja, hát igen! Arról nem sza­bad elfeledkezni, hogy három fantasztikus barátnőm segített megtanulni a szöveget, mert egyedül képtelenség ennyi idő alatt. Mert más az, ha az ember egy próba folyamata közben ta­nul, és más beugrani. Úgy tanul­tam, hogy mindent, amit más mond, tehát nemcsak a végszava­kat, hanem az egészet olvasta az, akivel tanultam, és ellenőrizte azt, amit én mondok. Amíg a má­sik szövegét móndta, nekem volt időm azon gondolkodni, hogy itt majd mit kell gondolnom, mit kell éreznem.- Hétfőnél tartottunk . . .- Na igen, hétfőn aludtam egy nagyot, mert akkor már nagyon fáradt voltam, a koncentráció eléggé kimerített. Utána még két­szer az egész darabot felmond- tam. Kedden reggel jöttem le Szolnokra, tízkor volt az első próba, aztgn volt kedden este is próba, majd még éjszaka is pró­báltunk egy kicsit. Szerdán meg­érkezett a rendező, Csiszár Imre, és akkor volt egy összpróba tíztől négyig. Utána felmentem Pestre, mert ott volt egy előadásom, az­tán éjszaka visszajöttem, és volt megint egy összpróba, amelyet éjjel kettőkor fejeztünk be. Csak utána tudtam aludni egy nagyot.- És ma este lesz az előadás. Rossz kérdés, de muszáj felten­nem: nagyon izgul?- Hát... igen. Most még nem érzem, de majd hat óra körül összemegy a gyomrom, kipirul az arcom, gyorsabban fog verni a szívem, jéghideg lesz a kezem, remeg majd a lábam, a szám egy kicsit lemerevedik, akkor azt majd be kell mozgatni... De ha már bent vagyok a színpadon, igyekszem ezt az izgalmat arra fordítani, hogy a szerepet játsz- szam el, és ne arra gondoljak, hogy jaj Istenem, itt ül a nézőté­ren hatszáz ember... Valószínű, egy ilyen beugrásban, pláne ha az ember fiatal és tapasztalatlan, több a hősiesség, mint a színé­szet. Ez nem feltétlenül baj, mert ha az ember jól koncentrál, akkor a hősiességgel átugrik a léc fö­lött.- Még egy mai próba nem kel­lettvolna?- Azt hiszem‘nem, mert a kon­centráláshoz valamennyire pi­hentnek is kell lennem. Már annyira fáradt lettem volna . . . Hát a hangomon lehet hallani, be vagyok rekedve, most ezen izgu­lok a legjobban, hogy valahogy összekaparjam a hangom estére.- Nos, mi az „össze kap órás­hoz" is, az „ugráshoz" is sok sikert kívánunk! ■ A beugrás sikeréről a lapzárta miatt ezúttal nem számolhatunk be. De aki kíváncsi rá, lesz alkal­ma megnézni, hiszen hat hétig Bíró Krisztináé a szerep.-há­Fotó: Tarpai Zoltán r Csodafegyver, amit demagógiának hívnak Az értelmező szótár ezt írja a demagógiáról: „Tetszetős, de hazug ígérgetés, valami vagy va­lakik ellen irányuló felelőtlen hangulatkeltés.” Ennyi. Szerintem azonban jóval több ennél: egy olyan csodafegyver, amelyik egyidős az emberi­séggel és képes a világot romba dönteni. Megtette a Szovjetunióval a dagályos és hazug ígérgetések rendszere azt, amibe világhatalmaknak törött bele a bicskájuk. A demagógia nevezetű fegyvernek egész arzenálja van: a nukleáris töltetű, interkon­tinentális hatású rombolóeszköztől a személyi használatú marokfegyverig. Mindegyik rendkí­vül hatékony, ráadásul egyik sem esik a leszere­lési szankciók hatálya alá. A közelmúltban egy volt közéleti ember felesé­gét temették. A gyász hangjain túl ennek a szo­morú eseménynek politikai felhangjai is voltak. A sírt körülállók nemcsak az egykori politikus özvegyét bocsájtották utolsó útjára, de napjaink­ról is véleményt nyilvánítottak. Mi tagadás, kissé bizarr volt a helyszín az aktuálpolitizáláshoz. De azért elhangzott, hogy két év alatt sikerült tönk­retenni ezt az országot, majd felrótta valaki, hogy az elhunyt férjének nevével jelzett korszak alatt lám, egy ötvenért adták a tejet! Helyeslő morajlás volt a válasz. Mi tagadás, volt ilyen korszak, és lehetne ma is, hiszen egy ár - ha nem a piacgaz­daságban élünk - csak elhatározás dolga. Ha a költségvetés a termék mellé leteszi a dotációját, úgy akár holnap készíthetik az 1,50 forint feliratú zacskókat. Csak éppen ebbe valóban tönkremen­ne az ország, és nem arról szólna a jelentés, hogy az egykori 20 milliárd dollár fölötti tartozásállo­mányunk mára 14 milliárdra csökkent. Egy másik gyászoló így indulatoskodott: igaz, hogy a régi rendszerben elköltötték 20 milliárd dollárnyi köl­csönt, de abból épültek a lakótelepek. Ez a meg­jegyzés is nagy helyeslést aratott az elvbarátok között, mert mi tagadás, elsőre valóban frappán­san hangzik. De kérdem én: ha valóban a felhal­mozott adósságból épültek ezek a „panelcsodák”- amelyből egyébként Amerikában nemrég rob­bantottak fel egy húszezer lakásost, mert lehetet­len volt eladni, s a telekre kertes házakat építettek- miért árulják, teszem azt Szolnokon is, a Szé- chenyi-lakótelepen millión felüli áron? Hiszen V ____________________________________ é n, te, ő - mi fizetjük a keresményünkből az ország tartozásának ránk eső hányadát is, meg a véget nem érő lakástartozást is. Arról már igazán nem érdemes szólni, hogy ezek a nagy „humanisták’ ’, akik csak betonketrecekben tudtak gondolkodni, valamennyien csendes városközponti utcácská­ban húzzák meg magukat. De hát erről már nem szólt a fáma ... Persze, ha valaki azt hiszi, hogy a demagógiát kisajátíthatja valamely politikai áramlat, az téved. Emlékszem a taxisblokád idejére, Budapest bejá­ratánál a Steinmetz-szobomál egy politikus arra biztatta az összetorlódott autók vezetőit, hogy tartsanak ki, mert biztos információi szerint a kormánynak már csak órái vannak hátra! Az in­dulatos várakozók hazaküldték a hangulatkeltőt, én pedig ha találkozom az illetővel a Parlament folyosóján, mindig a demagógia definíciójára gondolok, a felelőtlen hangulatkeltésről. Közeleg a „Harag napja” is, és nem tudom, hányán lesznek azok, akik a demagógia kézigrá­nátjaival rakják körül a derekukat, mindenesetre eme fegyverek hatástalanítására egyetlen eszköz látszik alkalmasnak, és ez a józanság. Vizsga is lesz tehát ez a nap, egy párt politikai érettségének vizsgája. Csak sajnálni lehet majd, ha a tetszetős ígérgetések, a féligazságok valóban haragvást gerjesztenek az egyébként joggal türelmetlenke­dő párthívekben. A demagógia talaja ugyanis a valós helyzet megmásítása, az igazság elhallgatá­sa. Ezért van, hogy emberi tragédiák követték a Szovjetunió összeomlását. Sorsok, meggyőződé­sek, vallásos hitek kötődtek ahhoz, hogy a biro­dalom örök és elpusztíthatatlan. S amit papjai hirdetnek, az az egyetlen és valós ideológia. Az­tán egyik napról a másikra kiderült: a Patyomkin- ország papírkulisszái mögött csak a nyomor és nincstelenség létezik, így hát az emberiség törté­netének legnagyobb tragédiája zajlik a szemünk előtt. Azaz dehogyis a szemünk előtt, hiszen töb­bek vagyunk mi, mint a dráma nézői. Szereplői is vagyunk e monumentalitásában is groteszk föld­indulásnak. Milyen jó lenne hinni, hogy a közeli átélés élménye megerősít valamennyiünket ab­ban: soha, de soha demagógiát! Mert ebbe már egy világhatalom is belepusztult. És a mi orszá­gunk mennyivel kisebb és sebezhetőbb. Palágyi Béla Látlelet Az öröm analfabétái Sevillában marad a magyar pavilon? Magyarország hivatalosan kérte a sevillai világkiállítás szervezőitől, hogy az expo zárása után fennmarad­hasson a héttomyos pavilon. Az épü­let sikere hozzájárulhat az érdeklő­dés felkeltéséhez a magyar gazdaság és az 1996-os budapesti expo iránt - erről tájékoztatták az MTI-t csütör­tökön. Az expo szervezőivel még 1987- ben kötött szerződés alapján a ma­gyar pavilont le kell bontani, és terü­letét tereprendezéssel át kell adni a spanyoloknak - mondta Pásztor Zsu­zsa, a Nemzetközi Gazdasági Kap­csolatok Minisztériuma kereskede­lemfejlesztési és marketing-főosztá­lyának vezetője Sevillában. Először az American Appraisal független va­gyonértékelő cég spanyol irodája felméri a pavilon kereskedelmi érté­két, amelyhez még hozzáadódik a művészi érték. Ezután, ha sikerül utóhasznosítót találni, akkor meg­maradhat a magyar pavilon, amely­nek lebontása és hazaszállítása tete­mes költséggel járna. Az elképzelések között szerepel, hogy az épületben kiállítást hoznak létre az eddigi expók emlékezetes sikereiről, de felmerült az a gondolat is, hogy ökumenikus templomnak adjon otthont a magyar pavilon, te­kintettel arra, hogy Andalúzia évszá­zadokon át népek átvonulási területe volt - mondta a tisztségviselő. Makovecz Imre, a pavilon terve­zője jelezte, hogy az épület méltó hasznosítása esetén támogatja a mi­nisztérium elképzeléseit. Az építész egyúttal elmondta, hogy saját vállal­kozása, a Makona, fővállalkozóként 600 millió forintból valósította meg a magyar részvételt az Expo ’92-n. Ebből az összegből 320 milliót for­dítottak a pavilon felépítésére, a töb­biből a belső berendezést, s a kultu­rális programot finanszírozták. A magány menthetetlenül be­szűrődik a társas kapcsolatokba is, mint ahogyan az üresség és a stílustalanság is csupán kifejezői a kölcsönös megismerés hiányá­nak. Mert ha egy kapcsolat nem jelent kölcsönös megismerést, örömforrásként sem léphet fel. Lehetséges, hogy az ember szá­mára kellemes érzést vagy tá­maszt jelent, ha a világot - né­hány személyes apróság kivéte­lével - készen találja, s ha nem kell újra és újra felfedeznie. Csakhogy így óhatatlanul le­mond arról a lehetőségről, hogy a személyes felszabadultság ér­zését átélje. Hanem ehelyett az örökös félreértésektől való fé­lelem jellemzi, hiszen sehol sem lelhetjük elegendő okát annak, hogy minden épp úgy történt, ahogy történt. Történhetett volna másképp is. Ám aki teljes pasz- szivitásba húzódik, ugyanúgy vergődhet mások gyanakvásá­nak vagy teljes érdektelenségé­nek hálójában, mint az, aki újabb és újabb kísérletet tesz a megis­merésre. Aki viszont csak azt akarja tudni a másikról, ami ah­hoz nélkülözhetetlen, hogy bán­ni tudjon vele, vagy - rosszabb esetben - elbánni, az végsőkig leegyszerűsített és önkényes ké­pet fog alkotni. Még furcsább azonban, hogy többnyire illuzórikus kívánsá­gokkal közeledünk a többiekhez. A morális szűkösség béklyóitól meg sem szabadulva, vagy olyan tettetett nagyvonalúsággal, mely a másikban eleve idegenséget szül. Méghozzá azáltal, hogy szeretetet nem szeretetért, bizal­mat nem bizalomért akarunk cse­rélni. Ha nem tudjuk, hogy ki a másik, korántsem magyarázhat­juk azzal, hogy egymás megíté­lése mindig felszínes. A felszí­nesség ugyanis szándéktalanul is lehet szándékos. S a benyomás alapján ítélő és többnyire végle­ges képet - azaz előítéletként ha­tó előképet - alkotó tekintet pe­dig elkerülhetetlenül visszahat; torzítja a személyiséget, már csak azért is, mert a félelem és a rejtőzködés kényszerétől nehéz szabadulni. Különösen akkor, ha a magánérdekek „várlakóiként” közeledünk egymáshoz; az együttlétet inkább teherként fog­va fel, mintsem az egymásra­utaltság nélkülözhetetlen alapja­ként. Holott az utóbbi nélkül sem az üres és tartalmatlan kapcsolatok száma nem csökken, sem a talá­nyok és sejtetések formáját öltő kommunikáció nem szűnik meg. Örömhiányos mindennapjaink­ban így leszünk a kialakult viszo­nyok foglyai, illetve tehetetlen szereplői egy olyan rend­szerváltásnak, mélyben a több­ség mégiscsak kezdeményező­ként vett részt. S minél több vi­szony formálódik a f,cserekap­csolat” képére és hasonlatossá­gára, annál nagyobb az esélye annak, hogy az öröm analfabétá­iként éljük életünket. Kerékgyártó T. István Moldova György: a n * -n -n -m • A telelem kapuja A pálinka szesztartalma elérhette az ötven fokot, mert a felületén nem csapódott ki vékony jégrétegben a víz, olajos sűrűséggel lassan folyt ki az üvegből, a konyhában édes szilvaillat terjengett, mintha érett gyümölcsre taposott volna rá valaki. Martin mohón ivott, torkából eltűnt a zsíros lepedék. Petra beszámolt arról, hogy megpróbáltak kapcsolatot teremteni a letartóztatottakkal, de a rendőrség semmilyen felvilágosítást nem adott és az ügyvédek közbenjárását is elutasították. Úgy ahogy Martin eleve feltételezte, az ügy mégis nyilvánosságra került, több nnemzetközi szervezet is tiltakozott, sőt, maga Reagan, az Egyesült Államok elnöke is nyilatkozott, korrekt bánásmódot és elbírálást kért a számukra. Martint a sírás fojtogatta a meghatottságtól. Csengettek az ajtón, Vojtekovszky érkezett meg, egy tálca süteményt hozott, megcsókolta Petrát és kezet fogott Martinnal. Megérezte a levegőben a pálinka illatát, kért egy pohárral. Leültek és egyeztették börtönélményeiket:- Szóval neked is felajánlották a kivándorló útlevelet? - kérdezte Vojtekovszky.- Igen, közben Szokolai lezsidózott. Kicsit meglepődtem; egy kommunista rendőrtábornoktól ez a hang legalábbis szokatlan.- Idegesek, egyre inkább lekopik róluk a szigetelés.- Aztán mára hangott váltott, azt ajánlotta, hogy felejtsük el az útlevél ügyet, alkudni akart.- És te mit gondolsz róla? Nem gondoltál rá, hogy kimenj?- Miért mennék? Azért, mert ők azt akarják?! Nem érdekelnek a szempontjaik. Vojtekovszky ingatta a fejét:- Nem csak azért. Kapnál kint egy ösztöndíjat, a gyerek nyugodt környezetben születne meg, nörszöt tarthatnál mellette. Te írhatnál nyugodtan. Nem vonz?- Nem. Te elmennél?- Ha úgy tudnék angolul mint te, és egészséges volnék, elgondolkoznék rajta. Azzal együtt, ha felkínálták ezeket az útleveleket, nem szabad kihagynunk az esélyt. Valakinek el kellene menni vele, annak, akinek itthon most a legnehezebb. Azt is ki lehetne kötni, hogy engedjék megjelenni a te tanulmánykötetedet, más írásokat is és szüntessék meg a házkutatásokat. Mi van még? Visszaadták azokat a kéziratokat, melyeket a letartóztatásnál vettek el?- Nem kaptam vissza egy oldalt sem.- Akkor újra kell kezdenünk a harmadik számot. Most sokkal többen hajlandók már dolgozni nekünk, egy-két hét alatt összejön az új anyag. Majd jelentkezek, holnaptól megtalálsz a boltban - mondta Vojtekovszky és elköszönt. Martin ezt az éjszakát felesége szobájában töltötte. A keskeny heverőn ketten nem fértek volna el, Petra a szőnyegen ágyazott meg neki. Mikor az ajtón 69

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom