Új Néplap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-13 / 88. szám
4 1992. ÁPRILIS 13. A szerkesztőség postájából „Sért az összeírás, a felmérés néhány pontja” Levél a jászladányi képviselő-testülethez Tisztelt Képviselő Urak! Azzal a kérdőívvel, tájékoztatóval kapcsolatban szeretnék néhány kérdést feltenni Önöknek, amit a napokban juttattak el hozzánk. Először is, hogy kinek az érdekében készül az összeírás. Önök ugyan azt írják, hogy a saját érdekünkben válaszoljunk a feltett kérdésekre, de felmerült bennünk: a szociális helyzet felméréséhez vajon miért van szükség olyan kérdésekre, melyek már a személyiségijogainkat sértik? A közel 3 oldalas kérdőíven szereplő néhány pontnak ugyanis semmi köze a szociális helyzethez. így pl., hogy milyen a házam építési módja, komfortfokozata, minősége; a j. pontban, hogy milyen a lakásom: rendezett vagy rendezetlen? Nem sorolom tovább, hiszen ismerik. Az emberben az az érzés támad, hogy a különböző kérdésekre adott válasz már nem csak a szociális helyzet feltárását szolgálja, hanem az állampolgárok minősítését, „ká- derezését” is. A tájékoztatóban lévő „saját érdekében’ ’ kifejezés pedig - ha netán valamit elhallgatunk vagy nem a teljes valóságnak meg- felő választ adjuk - fenyegetés is lehet. Szíves figyelmükbe ajánlom: mi azért szavaztunk Önökre, hogy az érdekeinket képviseljék, hogy minden igyekezetükkel a lakosság javára cselekedjenek. Sajnos az előzőekben említett „lépésük” nem ezt bizonyítja! Tisztelettel kérem Önöket, hogy az összeírást, a felmérést ne ilyen formában folytassák. (Pontos név, cím a szerk.-ben.) T. T. M. Jászladány séget, majd ők megfogják a rohadt garázdákat. Bejelentést tettem, s egyben felajánlottam, hogy segítek, mivel a támadók még a közelben lehetnek. - Ezt bízza ránk - volt a válasz. No, ezt nem akartam, mert tudtam, hogy ha kézbe veszik az ügyet, az ott is marad. így is volt. Míg agyaltunk, a tettesek elszeleltek ... 2. Eljött 1992 áprilisa: feleségem elindult vásárolni, és a különböző befizetésekhez némi pénzt vett magához. Ám elkövette azt a nagy hibát, hogy nem páncélautóval, netán testőrrel vagy rendőri kísérettel vitte a pár ezer forintunkat, hanem csak úgy, egyszerűen autubuszra szállt. Hogy a demokratikus világunkban elszaporodtak a zsebe- sek, hogy különböző adók formájában igencsak zsebelnek, már észrevettem, de most sajnos azt is, hogy a megmaradt kis pénzünktől a buszok (piacok) zsebtolvajai szabadítanak meg. Ismét jött a gondolat, hogy meg kéne fogni a tisztességtelen vámszedőket. Hívtam a rendőrséget, majd az ügyeletes tisztet kértem. Bemutatkozom, ő nem. Kérdezem, tényleg az ügyeletessel be- szélek-e, a válasz: igen. Feladom, inkább kérem, hogy személyesen fogadjon. Nem tiltakozik. Felkeresem, s egy civil ruhás ember áll előttem. Bemutatkozom, ő nem. Tudom, hogy jó helyen járok. Előadom a lopás történetét, és rögtön hozzá is teszem, lenne egy megoldás a tettesek elfogására, mivel tudom, hogy hol vannak. Ha a civil autómmal mennénk, és velünk jönne egy intézkedésre jogosult rendőr, nagyobb lenne az esélyünk. Kioktat, majd behívja a járőrkocsit. Közben telik az idő. Még egyszer-kétszer fellobbanok, hátha sikerül elfogni legalább egy tettest, de végül feladom. Reménytelen. Egyet azért megtanultam: az alezredes úr szerint dobbal is lehet verebet fogni. Köszönöm. - Barna Gyanúba kevert a posta Megszépült az óvodaudvar A kisújszállási Széchenyi Úti Óvodában igen mozgalmas nap volt március 26-a, amikor sárkányt, krokodilt, rönkvárat, vonatot varázsoltak az udvarunkra, s földet hordtak a szülők, akik segítőkészségüket már sokszor bizonyították. Gulyás László helyi tűzoltóparancsnok vezetésével vágták a fákat, majd vonatkerekeket, különböző játékokat fűrészeltek belőle. Gyuricza Zoltán, Horváth A következő két történetet a szolnoki utca adta. Első ízben az „átkos”, régi k. rendszerben, a másik a napokban történt: 1. Barátom, aki mellékesen hajóstiszt, és nem a magát könnyen megadok közé tartozik, egy őszi este családi bevásárlásra indult. Magával vitte azt a pénzt, László, Holló László, Sotus Attila, Oláh Miklós szülők reggeltől estig keményen dolgoztak, hozzájuk csatlakoztak még azok, akik munka után tudtak segíteni. Dolgos kezük nyomán sok szép udvari játék készült a gyerekeknek, amiért az óvoda dolgozói nevében ezúton is köszönetét mondok: Kertész Ferencné vezető óvónő Kisújszállás amire a vásárláskor szüksége lehet, nem így az önvédelemre szolgáló eszközöket. Ugyanis hazafelé megtámadták (nem az idén lebarnult fiatalemberek), és az arcán némi vágási nyomot hagytak. Ezután felvánszorgott a lakásomra, s elmondta, mi történt vele. Nem mondhattam mást, mint hogy hívjuk a rendőrFalunkban, Jánoshidán az a hír járta, hogy a sógornőm nevére érkező pénzt jogtalanul én vettem föl, s használtam egy hónapig, holott ez nem igaz. A következő történt: a sógornőm pénzt várt az Állami Biztosító jászberényi fiókjától, s mivel már sokallotta, hogy nem kapja kézhez, a helyi postahivatalban érdeklődött. Azt a felvilágosítást adták, hogy nem érkezett meg a küldemény. Miután megtudta, hogy a pénzt már elküldték, újra felkereste a postát, ahol arról tájékoztatták, hogy azt már valaki felvette. Ezek után megkereste a körzetében lakó névrokonát, majd másnap reggelre a postaláda tetején találta (egy borítékban) a neki járó 1708 Ft-ot. Jelentette a postahivatalban, hogy megkerült a pénze, de kíváncsi lenne rá, hogy ki vette föl, s miért csak egy hónap után adta vissza - ilyen fura módon. Kérte, hogy mutassák meg a szelvényt, amin a felvevő aláírása szerepel, s ez meg is történt - március 12-én. Ugyanezen a héten hármas találatom volt a lottón, és aláírtam a postai kézbesítőnknek az átvételi elismervényt. A kézbesítő - az aláírásomat ösz- szehasonlítva a sógornőm pénzes- utalványán lévő aláírással - megállapította, hogy nagyon hasonlítanak. Ezt a megállapítást azonban nem tartotta meg magának, hanem a faluban is terjesztette. Nagyon kellemetlenül érint a dolog, mert tulajdonképpen gyanúba kevert, mintha jogtalanul én vettem volna fel a sógornőmnek járó pénzt. Amikor a postahivatalban azt kértem, hogy grafológussal vizsgáltassák meg az aláírásokat, akkor hirtelen megkerült az a személy, aki tévedésből vette föl a szóban forgó összeget. Ám ezzel lezártnak tekintették az ügyet, én azonban a falu előtt gyanúban maradtam. Annyit elvártam volna a postahivataltól, hogy ha már gyanúba kevert a kézbesítő, mossanak is tisztára! (E levél közlésével talán nekünk sikerült az olvasónk becsületén esett foltot tisztára mosni. Tudjuk, hogy a kallódó pénzhez semmi köze. A szerk.) Ifj- Eszes Gábor Jánoshida (Damjanich u. 2./a) Egy nagyobb méretű, feltehetőleg magasabb parancsnoki irodába jutottak, Osváth egy székre mutatott:- Üljön le.- Inkább állva maradnék. Dobbal is lehet verebet fogni? ‘Ébressz - ajáníva Közügyben kereste föl szerkesztőségünket két törökszentmiklósi olvasónk, a Diófa utcából. Ebben az utcában ugyanis gáztársulat jött létre, önerős gázvezeték építésére. Amennyi örömet szerzett, hogy bevezetik a gázt, annyi keserűség is adódott belőle, és most már gyanakvás is mérgezi a levegőt. A lakóknak ugyanis - tizenhat család érintett az ügyben - sokat kellett vállalniuk ahhoz, hogy ez a beruházás megvalósuljon, és úgy érzik, hogy - finoman szólva - a pénzükkel nem bántak körültekintően. De nézzük csak, milyen áldozatot is hoztak azért, hogy bevezethessék a gázt? Családonként 23 ezer 200 forintot fizettek be egy összegben. Saját zsebből fizették a homokot, a védőcsövet, a gerincvezeték szállítási költségeit és az átfúrásokat. A földmunkát is - amely több mint százezer forintot ér - ők végezték el. A lakók számításai szerint mintegy 80 ezer forinttal többet számoltak a terhűkre, mint amennyibe a gázépítés került. A Diófa úti lakosok nemcsak szerkesztőségünket keresték föl ezzel a problémával. Közmeghallgatáson is elmondták felvetésüket. Hogy mi történt gázvezeték-építés közben, hogyan számolták el a munkálatokat, ennek kivizsgálására a polgármester bizottságot hozott létre. A bizottság szakemberek segítségével vizsgálja az ügyet. Ennél többet mi se tehetünk, mint hogy megvárjuk, mire mennek a szakemberek. Amiért mégis érdemes szóvá tenni az ügyet, az az, hogy ebben az esetben is - mint annyiszor már - túl nagy várakozással fordultak a sajtóhoz. Számtalanszor tapasztaltuk, hogy olyan ügyekben keresnek föl bennünket, amelyeknek kiderítése nemcsak hogy nem a feladatunk, de eszközeink sincsenek rá! Ha olykor „nyomozunk” is, azoknak a szakembereknek - rendőröknek, szakértőknek - a segítségét kérjük, akiknek hivatásból foglalkozniuk kell az üggyel. Mi tehát a megoldás? Az, hogy azokban a székekben, bizottságokban és hatóságoknál, amelyek az ügyek kiderítésére, a visszaélések leleplezésére, a problémás esetek kivizsgálására hivatottak, olyan emberek üljenek, akikben a lakosság megbízik. Ha tehát X. bizottság megállapítja, hogy nem történt visszaélés, a lakosok el tudják fogadni, mert a bizottságnak olyan emberek a tagjai, akik nem korruptak, akik tisztességes életvitelükről, az igazság iránti elkötelezettségükről híresek. Ezért kellene tehát küzdenünk, hogy ez megvalósuljon, hogy ügyeink intézését nyugodtan bízhassuk e szakemberekre. A Diófa úti gázvezeték-építés körüli vita eredményéről tájékoztatjuk majd olvasóinkat. De ahhoz meg kell vámunk, milyen eredményt ér el az ügy vizsgálatával megbízott bizottság. Amelyben olyan szakemberek vesznek részt, akiket a lakosság által megválasztott önkormányzat jelölt ki. A vizsgálat még tart lOuAPu o. ö/Q_- Ez most nem vitatéma, hanem utasítás. Martin leült és körülnézett: a kopott íróasztalra egy Dzserzsinszkij- mellszobrot tettek ki, a sarokban egy régi típusú, úgynevezett „Wehrmacht” páncélszekrény állt, zöld festékbevonata már csak foltokban maradt meg rajta.- Kér egy kávét? - kérdezte Osváth.- Nem. Hová vitték a barátomat, szeretnék együtt maradni vele.- Nem maradhatnak együtt, maga is pontosan tudja, hogy miért. Egyébként ezen semmi sem múlik.- Miért nem kezdi el a kihallgatást?- Nem én foglalkozom magával. Legfeljebb a jegyzőkönyvet vezetem.- Hanem ki? Osváth nem válaszolt, néhány mozdulattal rendet rakott a kisasztalon, papírt fűzött be az írógépbe, aztán cigarettára gyújtott és hátradőlt a székén. Mintegy negyedóráig várakoztak, mikor egy magas és testes, ősz hajú férfi lépett be az irodába. Martin rögtön felismerte benne Szokolai vezérezredest, a politikai rendőrség egyik irányítóját. Annak idején együtt járt Szokolai fiával az orosz nyelvű Gorkij iskolába, és gyakran látta a rendőrtisztet a különböző ünnepi rendezvényeken. Osváth felugrott a helyéről és jelentett, átadta a kéziratokat, melyeket Martin és Vojtekovszky dobott ki a lakás ablakán. Szokolai futólag belenézett a kötegbe, aztán Martinhoz fordult:- Üdvözlöm, Martin úr, azt hiszem, már korábban kellett volna találkoznunk, sok bajt és fáradságot megtakaríthattunk volna magunknak. Kér egy kávét vagy teát inkább?- Köszönöm, nem kívánok.- Én viszont innék egy teát. Legyen szíves, százados elvtárs, küldessen be. Maradjon a szobájában, ha szükségem lesz magára, majd átszólok. Osváth engedélyt kért a távozásra, és behúzta maga után az ajtót. Szokolai leült Martinnal szemben az asztal túloldalára:- Hogy van az édesanyja?- Jól, honnan ismeri őt?- Még az illegalitásból, 1941 tavaszán együtt buktunk le. Lehet, hogy nem hiszi el, de szegény apja is személyes jó barátom volt. Az édesanyja mit szól a maga politikai nézeteihez?- Ő úgy gondolja, hogy felnőtt vagyok, jogom van a saját véleményemhez. Szokolai felsóhajtott:- Igen, valamit elrontottunk a maguk nemzedékének nevelésében, és ezért mils felelősek vagyunk. 52 Hozzászólás cikkünkhöz Tőkés László püspök túrkevei látogatása ■ a tények tükrében Az Új Néplap március 30-i számának egyik vezércikke foglalkozott Tőkés László püspök vasárnapi túrkevei szolgálatával. Az újságcikk indítása tartalmaz néhány olyan mozzanatot, amit feltétlenül pontosítanunk kell. Szükségtelennek érezzük a terített asztalok forszírozását, különösen a zárójelbe tett megjegyzéseket, hiszen a terített asztalok csupán a kora reggel elinduló és nyilván késő délutánra hazaérkező vidéki vendégek éhségének és szomjúságának csillapítását szolgálták, amennyire az az egy-két csésze tea és a gyülekezet asszonyai és a város egyik cukrásza által sütött sütemények néhány falatja ezt megtehették. Úgy gondolom, a városházi állófogadáson sem az evés volt a lényeg - különösen nem a „bemelegítés” szándékával, hanem a mindenki által tisztelt kimagasló vendég emberközelibb megismerését célozta. Az étteremben pedig az egyébként egyszerű, de ízletes ebéd „díszét’ ’ azok a virágcsokrok jelentették, melyeket egyik gyülekezeti tagunk hozott ajándékba, és rendezett el saját kezűleg a vázákban. Talán kíváncsi lett volna a kedves olvasó, hogy kik tartoztak a tegeződni akaró „egyházi hivatalosságokhoz”, akik közül valójában csak egy „hivatalosságnak” szólt a teljesen személyes és senkire nem tartozó röpke beszélgetés, s ezen belül is a püspök úr válasza: „Erdélyben mi nem vagyunk ilyen tegezősök.” A folytatás viszont nem a cikkben olvasható mondat volt („ezt előbb ki kell érdemelni”),hanem ez: „Ezt még megkell szoknom.” S ha már ejelpntékte- len közjátékról szó esett, a teljesség kedvéért meg kell említenem, hogy nfevezett egyhá^i'„hivatalos- ság” (aki egyébként a Magyarországi Református Egyház legfőbb testületének tagja) két éve már - az első magyarországi, gyulai látogatása alkalmából - összetegeződött a püspökkel, amit később tisztáztak is egymással. A „díszmagyarba” öltözött kislányok ruháját dicsérve a püspök a ruha eredetére kérdezett: helyi népviselet-e vagy nem. S mivel a gyermekek tétova nemmel válaszoltak, a választ én adtam meg: általános magyaros viselet. Ez azonban nem váltott ki megütközést a püspökből, sőt elismerően bólintott, miközben tovább lépve a cserkészekkel elegyedett szóba. Ami a politikumot illeti, nos, ez egy bizonyos fokig hozzátartozik Tőkés László egyéniségéhez, életéhez. Múltjából, jelenéből és mindenkiért vállalt jövőjéből adódóan. De mert ez hozzátartozik - s ezt a legtöbben tudjuk is róla -, erre igazán nem érdemes külön kitérni. Végül még két pontosítás. A Ki- rályhágómelléki Egyházkerület a Tiszántúli Egyházkerülethez (s nem egyházmegyéhez) tartozott; továbbá az ajándékok sorában a zászló nem a helyi, hanem a Szolnok megyei kisgazdák ajándéka volt; de illő lett volna ekkor már megemlítem a Város, a gyülekezet és Talamasz Lajos alkotóművész közös ajándékát, a művész által faragott „Számadó” című szobrot, valamint a gyülekezet ajándékát, Kovács István szitanyomattal készült templomképét, előtérben a főtéri kopjafával. Az ajándékzászlót egyébként az istentisztelet után, az ajándékozó kisgazdák a püspökkel közösen, az újonnan megalakult iskolának adták át azzal, hogy ezentúl minden iskolai ünnepélyen e zászló emlékeztesse az iskola diákjait eme felemelő ünnepnapra, amelyre minden résztvevő bizonyára még nagyon sokáig emlékezni fog. Katona Gyula túrkevei református lelkész * * * A szerző megjegyzése: 1. Milyen jó, hogy ami egy rövid tudósításba nem fér, annak helyet ad a szerkesztőség postája. 2. A terített asztalokról nagy-nagy buzgalommal nem a vendégek, hanem a helybéliek fogyasztottak. 3. A díszmagyar ruhára adott magyarázaton nem a püspök úr botránko- zott meg, hanem én. 4. A „ki kell érdemelni” megjegyzést szintén nem a püspök úr tette, hanem én - mint ahogy az az írásomból világosan kiderült. 5. A népnek kínált „teásasztalokat” nem is említettem, csupán a „szerény pezsgősö- ket”. 6. A belső egyházi buliktól távol tartott újságírónak nem állt módjában megismerkedni a nevezett méltóságokkal. Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné
