Új Néplap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28 / 75. szám
Foglalkozása: (alaszkai) prémvadász Ezen a szép, nagyra kerekedett földgolyón talán ha négyszáz prémvadász él, és azok között is egyetlenegy a magyar, aki ráadásul Szolnok megyei. Tárnái Sándorként jegyezték be az anyakönyvbe 1944. január 1-jén Kenderesen. Itt cseperedett fel, járt iskolába, és Kisújszálláson, a gimnáziumban érettségizett. Később kitanulta a rádió- és televíziószerelő szakmát, majd 1967- ben gondolt egy merészet, és búcsút intve a szülői háznak, Jugoszlávián keresztül Ausztriába szökött. Bécsben két évet töltött, majd New York számított újabb állomásnak. Egy ideig a szakmájával kereste a dollárokat, de mivel túlságosan egyhangúnak találta, kikapcsolódásképpen vadászgatni kezdett. A hobbiból életre szóló hivatás kerekedett, és már jó tizenhét éve Alaszkában él. Az utolsó lakott helyet Tananának nevezik, és innen ötszáz kilométerre az őserdőben ütötte fel a sátrát. Később házat épített, mert fa aztán annyi nő errefelé, akár fűszál a réten. Nem kis utánjárás révén hivatásos vadász lehetett. Százötven kilométeres körzetben övé az erdő, anéptelen vidék, ahol medvét, farkast, rókát hamarabb talál az úton, mint egyetlen kóbor vándort. Szeptembertől nyárig teljesen magányosan, egyedül telnek a napjai. Vadászik, kikészíti a bőrt, azután szánhúzó kutyákat tenyészt, mivel ezeknek nagy a keletjük a zord vidéken. Sokszor azt eszik, amit önmaga fog, elejt, gyűjt, illetve előteremt. A minap is véres kalandban volt része. Miközben egy törékeny csónakban evezett a part mellett és halászott, egy kétéves feketemedve rátámadt. Oszőrmóksága talán éhes lehetett, talán dühös, és ezért rontott az emberre. Ennél több ideje szerencsére nem maradt, mert a golyós puska mindig nála van, és egy jól irányzott lövéssel az örök vadászmezőkre küldte. Az esztendők múlásával azért annyit változott a helyzete, hogy legújabban már saját kis repülőgéppel is rendelkezik. Afféle megbízható bozótgép, amelyik kis területen is képes leszállni. Ezzel jár be a jó ötszáz kilométerre lévő városba bevásárolni. Legújabban pedig turistákat is kalauzol (jó pénzért) a végtelen hómezőkön vagy a nyári rengetegben. Azokon a helyeken, ahol télen hetekig fel sem jön a nap, vagy ha ezt kínkeservesen meg is teszi, csak pár órát pislákol. Nyaranta viszont huszonkét órát süt egyfolytában, mintha restellené téli lustaságát. Sándor szűk negyedszázad után tavaly nyáron először látogatott haza. Két hónapot töltött itthon, és megrázó élményként hatottak rá a régi kedves barátok, a család, fiatalsága ezernyi emléke. El is határozta, ezentúl sűrűbben hazanéz. Bejárta a környéket, felkereste gyerekkori cimboráit, sütkérezett a Balatonnál, fél éjszakákat beszélt tengernyi, vadonbeli kalandjáról. Azóta ismét ez a tőlünk távoli messzeség az otthona. Ilyentájt ott él Alaszkában az őserdőben, valahol egy masszív faházban. Ott, ahol se gáz, se villany nincs. Alexnek hívják, és ha nagyritkán bemegy a „közeli” városba, magas, szakállas alakját, ruházatát nézve összesúgnak mögötte az emberek: nézzétek, ő a magyar prémvadász. Nem tudja, mit hoz a jövő, és még az is lehet, hogy egyszer majd visszatér az óhazába. Mesélni az életéről, arról, hogy 48 éves kora ellenére még soha nem volt beteg. Igaz, egyszer már fájt a foga, de meggyógyította magát. Arról, hogy már jó néhány medve, farkas rátámadt a vadonban, de eddig mindegyik eszén túljárt. A nappaltalan éjszakákról, az éjszaka nélküli nappalokról. Valahogyan úgy érzi: később vesse bárhová a sors, az emléke már ottmarad Alaszkában, a rengetegben. Azon a földön, amelynek kietlen vidékein puska nélkül még lépni sem szabad. Jobban mondva szabad, de nem ajánlatos. D. Szabó Miklós LOVAK, HENTÓK, KOCSIK Fából faragja múltját az igáslovakkal is, de legszívesebben az udvari kocsis múltjára emlékezik vissza. Egy úriasszonynál dolgozott, aki kis hintájával bejárta a megyét, sőt nem egyszer hosszabb távolságra is ellátogatott. Ekkor persze Deák bácsi kezében, és a pompás lovak hátán pattogott az ostor. A téeszben is folytatta eredeti szakmájának gyakorlását, de végül a lovakat felváltotta a gép. Maradt a föld művelése. Most, nyugdíjas korában nosztalgiával emlékezik vissza a régi időkre, amelyek olyan erős nyomokat hagytak benne, hogy a fafaragás szerszámai is leginkább a régi hátasok, igá- sok, a szekerek, kocsik, hintók megmunkálására állnak rá. Emlékezetből mintázza a jószágokat, a mögéjük kötött alkalmatosságokat, de van a gyűjteményben eke, sőt juhászkampó, kordé is. A zsebkés volt az első szerszáma, azóta egész arzenált vásárolt a famegmunkálás eszközeiből. Fűzfából, nyárból, kőrisből, gyertyánból, tölgyből dolgozik, bár ez utóbbit nehezebb faragni, mégis tartalmasabbnak ítéli ezen munkáit. Kiállítást is szerveztek a túr- kevei művelődési házban, Lajos bácsi hajdanán büszkén ull e fogat eredetijének bakján amely olyan sikert hozott, hogy szakkör vezetésére kérték fel, amelyen a gyermekeket okította e régi mesterségre. Nyaranta kétszer, háromszor is kihívják a Győrfi-tanyára, hogy a fiatalok táborában bemutatót, ismertetőt tartson. Nem is esik nehezére, hiszen szereti a gyerekeket, négy unokája is várva várja az újabb alkotásokat. Eddig a leghosszabb időbe, úgy 300 órába a lőcsös kocsi elkészítése került. Minél tökéletesebb szerszámokat sikerült beszereznie, a faragásra fordított idő egyre rövidült. De nincs ám más haszon nélkül sem a hobbi, használati tárgyakat is készít a ház köré, mint például a virágdézsa vagy a tükörtartó. Jó egészséget kívánunk a múltat idéző alkotások további gyarapításához! bcs Fotó: KÉ Mióta nyugdíjba vonult a túr- kevei téeszből - 1981 óta -, két hobbi élteti Deák Lajos bácsit. Az egyik a szőlészet, bortermelés. Büszkén mutatja saját tőkéin termett borait. ízlelgeti, az egyik vegyes, de a másik tiszta olaszrizling. Persze, erre a minőségre a büszkébb. Ahogy a szüretről, a szőlőtermesztésről beszélgetünk, szóba kerülnek a hordók is. Mondja, ő olyan igazit, nagyot még nem készített, de mutatóba behoz egy félliteres, miniatűr példányt. Kiderül, maga faragta. Aztán szemet szúr a feleségének a járóbotja, a fogója madáralakot mintáz. „Már régebben készítettem, hozzá kellene fogni az újhoz” - jegyzi meg. Aki ismeri, nem csodálkozik ezen kijelentésén, hiszen tudja, hogy Lajos bácsi nyugdíjasidejének jó részét a fafaragásnak szenteli. Amikor nyugdíjba került, hirtelen rázúdult a sok szabadidő. Jöttek az unokák is, és egy építkezés során megkérték, ugyan faragjon nekik játékot. Az unszolás első eredménye egy pisztoly lett - aminek használata egyébként távol áll személyiségétől -, amit a legjobb tehetsége szerint elkészített. Örültek is a gyerekek, s nemsokára már sorjáztak a talicskák, a játékbölcsők. Mikor mi jutott eszébe, mikor mit tudott felidézni hajdani eszközei közül. Már gyermekkorában munkába állt, hiszen szülei is szolgálóként, cselédként dolgoztak a II. világháború előtti nagyurak birtokain. Ő maga is cselédként kezdte, majd a kocsis hivatását látta el. Foglalkozott A múltat hűen idézi a ketlovas könnyű kocsi
