Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
12 1992. FEBRUÁR 22. Azt beszélik Jászkiséren Köszöntötték a 108. névnapján A bejáratnál jóbeszédű, kedves hölgy fogad bennünket, aki így szól:- Klára néni, a lánya vagyok, és már a nyolcvanhatodikat taposom. Tudják, ez ezért érdekes, mert ebbe a korba, amelyikbe én jutottam, nem tudom, hogy rajtam kívül ki mondhatja el magáról: még nem vagyok árva, hiszen él az édesanyám. De lépjék már át a küszöböt, hiszen várta magukat, bár az előbb ledőlt. Odabenn, egy kis heverőn féloldalra hajolva szundikál özvegy Lá- di Istvánná, Zsuzsa néni, aki 1884- ben született, és ezen a napon érte meg 108. alkalommal a neve napját. A lánya felkölti, majd jó lám- pagyújtásnyi idő ha eltelik, és máris tudja, kik vagyunk, miért, honnan érkeztünk. Elsőként Bánlaki Zoltán polgármester az önkormányzat nevében egy csokor virágot nyújt át az ünnepeltnek, Klára néninek pedig egy borítékot. Gondolom, némi forint került bele, ami bizonyára nem jön rosszul pénzszegény világunkban. Zsuzsa néni panaszkodik: lassan telnek a napok, mostanában nyugtalan, sok, nagyon sok ez Elsősorban nem gimnáziumokba Az általános iskola hétszáznegyven diákját ötvenhat nevelő pallérozza. Közülük tizenhárom az erősebbik nemhez tartozik, ami már valami, hiszen köztudomású: néhány iskolában hovatovább az oktatás-nevelés csak látszólag könnyű tudománya a nők „privilégiuma”. Holott a diákság fele, több mint fele ezekben az intézményekben is fiú. Az idei tanévben négy nyolcadik osztály végez, kilencven diákkal. Úgy tűnik, nem kimondottan népszerűek a gimnáziumok, mivel a pályaválasztásban érdekeltek 10-12 százaléka szeretne csak bejutni efféle típusú középfokú intézménybe. Mintegy harminc százaléknak a szakközépiskolai első osztály az álma. bár változatlanul népszerűek a szakmunkásképzők is. Divatszakmának a vendéglátás számít, és változatlanul népszerű az autó-motor szerelés. Ottjártunk- kor a kilencven végzősből még négy „nem kelt el”, magyarul ennyi diák nem jelentkezett sehová. Hogy végül is hányán találnak, illetve nem találnak maguknak helyet, két hónapon belül ez is kiderül. már. Leteperte a száznyolc év, pedig tavaly még kapált, sőt most is megsúgja: ásnom kellene a kiskertet, mert ezektől soha nem lesz felásva. Örül, hogy írunk róla: jaj, de jó lesz, Istenem, mikor olvashatjuk? Említsék meg azt is benne, hogy nekem még élnek a szüleim. Korábban éjszakánként az édesanyám meg-meglátogatott, és mindig hívott: gyere mán hozzánk, kisjányom. Mostanában nem jelentkezik, pedig mindig várom - néz maga elé. Döbbenten hallgatunk, ehhez nincs mit hozzátennünk. Később szépen, érthetően meséli a fiatalkori életét. Azt, hogy híres kovácsmester volt az ura, akit 1965-ben temetett. Jólesik, hogy maguk is tartják valamire ezt a kort, mondja. És ha ismét erre járnak, támadjon ilyen gondolatuk megint, kér bennünket. A kertajtóig kísér ki az utcára, és amint nézem, olyannak tűnik, mint maga az élő történelem: látott, átélt két világháborút, forradalmakat, ki tudja, hány vérbosz- szút, kormányt. Hiszen ez a ma- dárcsontú, törékeny matróna nemcsak Magyarország legidősebb lakosa, de minden bizonnyal Európa egyik legkorosabbja is. Még azt látjuk, hogy búcsút int a kezével, majd lassan becsukódik a kapu. Klára lányába karolva tipeg a veranda, a meleg konyha felé. Mindez szinte hihetetlen, mégis így történt Jászkiséren, az idén februárban, Zsuzsanna napján. Kevés-e a sok? Községszerte itt is, ott is felvetik az emberek, hogy kevés a portala- nított út, és Kiséren sok helyütt még mindig a sár meg a por az úr. Nosza, eredjünk a hír nyomába! Ha a jelenlegi állapotokat nézzük, nem éppen ez a helyzet, hiszen a belterületi utak 80 százaléka szilárd burkolatú. Mégpedig oly módon, hogy többségük jó, aszfaltozott út, a többi kohósalakkal borított. Tavaly a település 600 éves évfordulója tiszteletére hétmilliót fordítottak útépítésre. Új burkolatot kapott a Vágóhíd utca, a Jászapáti út, a Pipacs utca lakói pedig összefogással salakos utat létesítettek. Mindezek eredményeképpen a belterületi negyven-egynéhány kilométerből még tizenkettő a földút. Annyit azért hozzáteszek a lakossági véleményekhez: lehet áldani, elismerni, szidni a jászkiséri belsőutakhelyzetét,dekérem,higy- gyék el, a megyei települések között ez a község nyolcvanszázalékos, kiépített útjaival a legjobbak között van. Tudom, erre csak legyintenek azok, akik utcájában az évszakoktól függően hol a sár, hol a por az úr. Nekik ugye érthető, hogy a sok is kevés. Egyelőre, hiszen mint hallottam, az idén újabb utcában (utcákon?) szűnik meg a földút... Sínen van-e a gépjavító? Megoszlanak a vélemények. Akadnak, akik konokul állítják, a MÁV Építőgépjavító Üzem nem sínen, hanem vágányon áll. Vakvágányon. Ha innen ki szeretne kerülni, először hátrafelé kellene tolatni, hogy később majd ismét előre haladhasson. Noha nem vagyok forgalmista, való igaz, a cég ért már meg a jelenleginél sikeresebb tavaszt is. Mások azt vallják, nem az üzem, hanem maga a MÁV került lehetetlen helyzetbe. Tény, ma is itt több mint hétszázan dolgoznak, és árnyaltan, ronda szaknyelven fogalmazva „az idén negyven főt építettek le”. Ami a legszomorúbb: kevés a munka, és ezért keresik a megrendelőket. Olyannyira, hogy ottjártunkkor is erről tárgyaltak az illetékes vezetők egy küldöttséggel. Azért mi is váltottunk a főnökséggel néhány szót, de gyanítjuk, mire ez a szám az olvasók asztalára jut, a felvétellel ellentétben aligha kerül megnyugtató módon sínre az üzem helyzete. Az esetleges cáfolatoknak azért szívesen helyt adunk, hiszen a vágány-vakvágány; sín-kitérő hasonlatok, akarom mondani a lét-nemlét kérdése, mint fentebb írtuk, sok száz helyi, környékbeli családot érint. Ötven éve süti a vekniket Azt beszélik, hogy él itt egy maszek pék, aki noha sehová nem szállítja a kenyeret, mégis eladja a termékeit. Nem máshonnan, mint a polcról, azaz a pult mögül, ugyanis olyan jóízű a portékája, hogy sorban állnak nála az emberek. Az illető a 65 éves Fekécs Lajos, aki január 3-án ünnepelte félszázadik évfordulóját annak, hogy kisüthette az első kenyerét. Furcsa fintora a sorsnak, hogy eredetileg magasabb beosztásra vágyott, hiszen gyermekkorában mindig kéményseprő akart lenni. Özvegy édesanyja azonban szigoEGYRE TÖBB A SZEGÉNY Ámbár köztudomású, hogy a nagyközséget túlnyomórészt dolgos, hajtós emberek lakják, mégis az az általános vélemény: egyre több a szegény. Ez az állítás két számmal is bizonyítható. Az egyik: évi négy-öt millió forint rendszeres, rendkívüli, gyámügyi, nevelési segélyt osztanak a rászorulóknak. És a rászoruló egyre több. A másik adat sem szívderítő: míg 1990- ben ősszel huszonhét munkanélkülit tartottak számon, legújabban már négyszázról, sőt ennél többről beszélnek. Jelenleg, mert ki tudja, hol a végállomás. Az állást keresők zöme férfi, akiket a MÁV, a téesz, az építőipar, a téglagyár stb. bocsátott el helyből, Szolnokról, Pestről. A végzettségüket tekintve legtöbb a segéd- és betanított munkás, de akad közöttük nem kevés szakember is. Sőt, a pályakezdők meg a diplomások is feliratkoztak erre a listára. Igaz, időközben a vállalkozók száma hetvenkilencre emelkedett, noha eme örvendetes tény ellenére nem nehéz megjósolni, hogy a hagymás község legégetőbb gondjának hovatovább a munkanélküliség számít. Sőt, lehet, hogy már most is az ... Egy igen, egy nem Napjaink egyik legizgalmasabb kérdése a kárpótlás. Vajon ki mit, mennyit kér, illetve kap vissza valamikor elvett javaiból? Nincsen ez másként itt sem, hiszen faluszer- te beszélik, hogy a református egyház bizonyos egykori iskoláira is igényt tart. Mindezek tisztázása miatt kerestem fel Berekszá- szi Marianne református lelkészt.- A hír oly módon igaz, hogy két iskolát kérünk vissza. Az egyik földszintes épület, amelyik Hősök tériként ismert. (Az épület felvételünkön látható.) A másik az a főtéri emeletes iskola, ahol most az alsó tagozat tanul. Tavaly az igényeket az esperesi hivatalhoz elküldtük, ők továbbítják a megfelelő helyre.- Csak az épületet kérik vissza, vagy a református szellemiségű vezetésre, irányításra is igényt tartanak?- Egyelőre csak az épületet. Egyébként az iskolában heti öt órában már most is folyik vallásoktatás. Ebből egyet a hetedi- keseknek-nyolcadikosoknak én tartok, a többit a húgom. Később, ha a szülők igénylik, az iskolával eygeztetve esetleg szó lehet egy vallási tagozatos osztály indításáról is. Hangsúlyozom, ez távlati elképzelés, ha az édesanyák, édesapák kérik. A témával kapcsolatban megkerestem a helybeli katolikus plébánost is, aki nem nyilatkozott. Mondván, ő személy szerint nem kér vissza semmit, egyébként is a kérdésben az egri érsek az illetékes. így az érdeklődés végeredménye: egy igen, egy nem. rúan határt szabott vágyainak, mondván: kormos ember nem leszel, fiam, mert nem győzök rád szappant venni. így maradt a pékség, noha őszintén szólva még ma is megdobban a szíve, ha összehozza a véletlen a kémények lovagjaival. 1947 óta Kiséren él, dolgozik. Hosszú ideig egy maszek mellett, azután vállalatnál, a téeszben, és onnan is került nyugdíjba. Tavaly megvette az épületet, az egész felszerelést, berendezést, és süt, süt, süt. Úgy, hogy a veje, lánya azért besegít neki. Esténként kilenc-tíz órakor kezd, és reggel hétre teljesen végez a hat-nyolc mázsa sütésével, és azon melegében árulják a két-, háromkilós kenyereket. Nem tagadja, néha már olykor fáradt, bár ha minden igaz, az idősebbik fiúunokája átveszi tőle a stafétát. Még öt évet szeretne a dagasztóteknő, a kovász, a kemence körül eltölteni, azután leteszi a sütőlapátot, a fehér ruhát. Akkorra beletanul a munka csínjába-bínjába a most 18 éves unoka, ő pedig nyugodt szívvel elmondhatja magáról: szép volt, jó volt, letelt... Az oldalt írta: D. Szabó Miklós. Fotó: Mészáros János
