Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-08 / 33. szám

\llä ^eLMezr m Jász-Kun Kakas Fenékig sárban Falugazda­választás Szöttyönfalván Még „megboldogult” romániai újságíró koromban történt. Ideális munkahelyen dolgoztam, a szer­kesztőségem a fővárosban volt, vo­nattal több mint négyszáz kilomé­terre a lakhelyemtől. Marosvásár­helyen éltem, onnan küldtem az írásokat a „központba”, ők meg szintén távirányítással a fizetése­met haza. Évente kétszer kellett be- jámom a munkahelyemre, amikor féléves meg év végi szerkesztőségi „plenáris” volt. Ezek az ülések rendszerint azzal végződtek, hogy néhányan jól bepiáltunk az olvasó- szerkesztőnk lakásán, amolyan „pót-munkaértekezlet” apropójá­ból. Ezekután majdnem mindig bi­zonyos nehézségekkel küszködve közelítettük meg a vasútállomást hazautazás céljából. Az emlékezetes december har- mincadikai „vonatelcsípés” első kellemetlen mozzanataként futás közben megcsúsztam, és belefene- keltem egy pocsolyába. A szintén Vásárhelyre utazó kollégám felse­gített, aztán beültünk a hálókocsi fülkéjébe, és mélységes letargia uralkodott el rajtam. Ugyanis, ak­kori nejem rendkívül féltékeny volt, egy-egy utazásomat követően mindig alaposan szemügyre vett, hogy felfedezhesse „házasságtöré­sem” tagadhatatlan jelét. Hogyan fogom most megmagyarázni neki, hogy mitől sáros a nadrágom? Az általa feltételezem félrelépéseimre rendkívül gazdag fantáziája biztos azt diktálja majd, hogy valahol egy árokparton vagy a bokor tövében szeretkeztem... Leplezetlen búskomorságomat látva, a kolléga is kezdett lehango­lódni, és amikor megtudta búbá­natom okát, egykettőre kitalálta a megoldást: vesd le, öregem, a nad­rágod, én a mellékhelyiségben ki­mosom, reggelre megszárad a fűtő­testen. (Bevallom, én voltam a spiccesebb.) így is történt, míg a vonat vitt, a kimosott nadrág meg­száradt, reggel, leszállás előtt meg­vizsgáltam, semmi nyoma az inci­densnek. Kifejezetten jó hangulatban ér­keztem a lakásomra, arról is meg­feledkezve, hogy párom szemében ez már eleve rossz jel. Reggelivel kínált, mondtam, inkább aludnék, mert a vonaton nemigen tudtam, szilveszter estére szeretnék egé­szen friss lenni. Persze hogy közel­ről asszisztálta vetkőzésemet, ko- csányon ülő szemekkel kereste azt a bizonyos hajszálat vagy karmo- lást vagy akármit. Abban a tudat­ban készülődtem pizsamát húzni magamra, hogy abszolút makulát­lan vagyok, ha mikroszkóppal vizsgálna sem találna rajtam sem­mi gyanúsat. Ekkor hangzott el a kérdése, amire már nem lehetett válaszolni:- Mitől sáros a gatyád?!- molnár ­A falu egyetlen zsákutcájának mind a 99 lakója már hetekkel ko­rábban lázban égett. A hét szűk esztendeje ön-, köz- és életveszé­lyessé nyilvánított kultúrházat igyekeztek helyrepofozni. A sira­tóasszonyok kimeszelték az oldal­falakat, a hátul leszakadt két geren­dát pedig a mai magyar lírikusok viaszosvászon kötésű, eladatlan műveivel támasztották alá. A falu­gazda-jelölő gyűlés időpontjára dugig megtelt a nagyterem - lócák­kal. Az embereket ugyanis elfelej­tették értesíteni, így meg kellett is­mételni az egészet, ezúttal a közeli homokbányában, amelyet a helyi önkéntes tűzoltóegyesület bizton­ságosabbnak ítélt a kultúra aládú­colt hajlékánál. Bírálták a szervezőket, mivel er­re a fontos posztra mindössze ti­zenhárom jelöltet állítottak, holott Szöttyönfalván jóval több érdem­dús állampolgár akad az egy híján száz között. A tömegharag már- már tettlegességig fokozódott, de szerencsére hatni kezdett a helybeli maszek cukrász szalmonellás kré- mese, így harminchármán meg sem álltak a közeli rekettyésig. Aid maradt, az végtelenül aktívnak bi­zonyult. Görcs Gerzson tűzifa-fű- részelő Formás Mancikát javasolta falugazdának, mivel a bögyös, megegyezésre hajló teremtés nem csekély szerepet vállalt a település férfilakosságának a megtartásá­ban. Némi pénzért - ha kellett - naponta többször is bizonyította, hogy egy rés is lehet szilárd bástya a vidék fellendítésében. Sajnos egy titokban jelen lévő adóellenőr vétót emelt: mondván, a szolgáltatás után adózni kell, ami a jelen eset­ben nem állt fenn. Hoffer Benő traktoros nevét is bedobta valaki a köztudatba. Benő igazi lokálpatri­óta, hiszen őszönként minden ol­dalról néhány dűlőhosszat rend­szerint elszánt a szomszéd falvak földjéből. Kár, hogy a földhivatal egyik üvegszemű illetékesének is feltűnt, hogy a falu határa hovato­vább Makóig húzódik, így ő sem került a listára. Kapott még szava­zatot Vak Béla minősített belső re­vizor, Lámpás Ábel nyugdíjas há­zitanító, akinek a fejlődőképessé­gére mi sem jellemzőbb, hogy a négy alapműveletet együtt tanulta meg a nebulókkal. . Időközben a templom tornyán lé­vő rézkakas elkukorékolta az éj­félt, és sietni kellett a választással. Az éjszakai sötétséget kihasználva valaki bedobta Rézsű Kálmán ne­vét is, aki 44 éve hántolja közmeg­elégedésre a megboldogultakat. Olyannyira, hogy amióta ő a sírásó, még a falu kísértete sem jelent meg. Igaz, közéleti, politikai múlt- j ára pöttyöt vet az a tény, hogy csak vörösbort iszik, de azt annyit, hogy színjózanon állítólag utoljára a har­mincas évek elején, a nagy gazda­sági világválságkor látták, amikor nemhogy alkoholt, de még petróle­umot sem ihatott a szerencsétlen, ő ezt az elmarasztalást szolidan visszautasította, mondván, a gur- gulázás foglalkozási ártalom. Táv­lati elképzeléseiről némi töprengés után így nyilatkozott: szavazzatok rám, mert egyszer mindannyian hozzám kerültök. Úgy tűnik, örök­életűnek senki sem tartotta magát, mert egy emberként felemelték a kezüket, és reá voksoltak. D. Sz. M. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom