Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-08 / 33. szám

1992. FEBRUÁR 8. Hazai körkép 3 Magyar művészek aukciós könyve Egy hét Erdélyben VALLOMÁSOK KÉT ESZTENDŐ KÜZDELMEIRŐL Exkluzív interjú Sütő Andrással-----!—f. A Jl ;l )'. 'J I'. '/ ;n, B f I Karácsony előtt rendhagyó mű­vészeti kiadvány jelent meg Ma­gyar aukciós index 1980-1990 címmel. £2 a btbllapapírra nyo­mott, több mint ötszáz oldalas könyv Magyarországon először gyűjti egybe aVilág legjelentősebb aukciós házaiban árverésre került magyar képzőművészeti alkotáso­kat. A névmutatóban feltüntetett mintegy hétszáz művész 12 ezer művét tartalmazza a kiadvány, az árverésen elért árakkal, ezenkívül közli a világ legjelentősebb aukci­Új szakma felsőfokú oktatása kezdődik szeptembertől a Gödöl­lői Agrártudományi Egyetemen: a munkavállalói tanácsadók főisko­lai szintű képzésére vállalkoznak. Jelenleg hozzávetőleg kétezren dolgoznak a megyei és a városi munkaerőközvetítő irodákban, s ennek a most kialakuló új intéz­ményrendszernek egyelőre hiány­zik a szakmai háttere, jobbára ko­rábban a személyzeti munkában jártasságot szerzett tisztviselők az alkalmazottak. A hálózat kiépítése jól felké­szült szakemberekkel azért is fon­tos, mert itt egy különösen érzé­keny társadalmi problémáiról van szó, a bajba jutott kenyér nélkül Kétszintű részvénytársasággá alakult át a Magyar Villamos Mű­vek Tröszt - erről döntött az Állami Vagyonügynökség igazgatótaná­csa az elmúlt napokban. A részle­tekről tartottak tegnap sajtótájé­koztatót a Magyar Villamos Mű­vek Részvénytársaság székházá­ban. Bakay Árpád ipari és kereske­delmi minisztériumi államtitkár­helyettes elmondta: az átalakítás célja az, hogy a villamosenergia­iparban a költségek minél köny- nyebben kimutathatók legyenek. Ennek révén valósulhat csak meg a külföldi tőkebevonás. Egyelőre még nem született döntés arról, hogy a külföldiek mekkora üzletrészt vásárolhatnak meg a magyar villamosenergia iparból. Slosár Gábor, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) ügyve­zető igazgató-helyettese közölte, a onáló cégeinek - több mint három­száznak - a címét és árverési felté­teleit. Borsos ára miatt a művészet kedvelői közül feltehetően csak kevesen juthatnak hozzá, de a mű­kereskedők és műgyűjtők részére, és mindazoknak, akik pénzüket műtárgyakba kívánják fektetni, fontos információkkal szolgál. A kiadvány terjesztését a Bizományi Áruház Vállalat és a Képcsarnok vállalta. Korlátozott példány­számban Szolnokon is kapható az Aba-Novák teremben. maradt emberek gondjainak keze­lése, a bizonytalan helyzetben a gyors, szakszerű intézkedés tom­píthatja a felgyülemlő - társadalmi méreteket ölthető - feszültségeket. Ezt felismerve a munkaügyi és a művelődési tárca pályázatot írt ki az új szakma képzésére, s a Gödöl­lői Agrártudományi Egyetem nyerte el a szak beindításához szükséges állami támogatást. A felvételi vizsga anyaga is összeállt már: a magyar és a történelem is­merete mellett a leendő hallgatók pszichológia-alkalmassági vizsgát tesznek, ez a foglalkozás ugyanis megkövetel bizonyos empátiás készséget, az emberekkel való megfelelő bánásmód képességét. többségi állami tulajdon mind a konszernben, mind az alrészvény- társaságoknál megmarad. Az új részvénytársaság vezetői beszámoltak arról: a kétszintű szervezetként működő villa­mosiparban 503 milliárd forint ér­tékű alaptőkével alakult meg a konszern. Jelenleg 100 százalék­ban az ÁVÜ a tulajdonos. Az Ál­lami Vagyonügynökség az állami tulajdonosi részvénytársaság meg­alakulásáig a vagyonkezelést az Ipari és Kereskedelmi Minisztéri­umra bízza. A konszernhez alrészvénytár- saságok tartoznak, számuk 15. A tulajdonos ezekben 50 százalék erejéig a konszern, 50 százalékban pedig az ÁVÜ. Az ÁVÜ mintegy 10 milliárd forint értékű vagyon­részt ad át az önkormányzatoknak. (MTI)- Volt-e forradalom Románi­ában ? Most, két év távlatából ho­gyan ítéled meg azt a karácsony előtti napot?- 1989 december 22-ike min­denképpen történelmi jelentősé­gű nap az életünkben. Titkolt vagy bevallott vágyaink napja. A Ceausescu- házaspár ennek a napnak déli óráiban menekült el Bukarestből helikopteren. Akkor a marosvásárhelyiek is mámoros ujjongással fogadták a hírt: „A diktátortól megszabadultunk!” Holott ez akkor nem volt még holtbizonyos tény. Ha az erővi­szonyok másként alakulnak, Ce­ausescu még visszatérhetett vol­na. Szerencsénkre ez nem sike­rült neki. Hívei azonban még va­dul védekeztek. Bennünket, akik december 22-ikén a déli órákban a főtéri kultúrpalota erkélyéről szónokoltunk, gyerekjáték lett volna lepuffantani. Jósorsunk mentett meg. Életben maradtunk, s néhány hétig még eleven volt bennünk az illúzió is. Hogy valóban meg­döntöttük a zsmokság uralmát; hogy valóban megszabadultunk a diktatúrától és annak pribékje­itől. Persze, olyannyira naív egy pillanatig se voltam, hogy azon­nali, teljes értékű, minden tekin­tetben gyökeres, forradalmi vál­tozásról papoltam volna. Arról szóltam inkább már ’90 január elején, hogy iszonyatos az örök­ség, amely a diktátor kivégzése után a nyakunkba szakadt. Arra figyelmeztettem olvasóimat, hogy borzalmas lelki kútmérge- zés történt; gyötrelmes és hosz- szadalmas lesz a tisztulás útja. Későbben, 1990 tavaszán, amikor Ceausescu gyilkos faty- tyainak áldozataként egy bostoni (amerikai) kórházban feküdve ottani magyar újságok erdélyi hí­reit ismertették velem, brutális igazságtalanságával, mellvere­gető demagógiájával valóban szíven ütött egy olyan „politoló­gus” vélekedés, miszerint „kel­lett Sütőnek hinnie a román de­mokráciában; lám, hogy szemét kiszúrták, most megnézheti ma­gát”. így beszél a kívülálló, aki érzelmi vastagbőrűségében sem­mit sem kockáztat. Hiszen itt nem holmi ostoba hiszékenység áldozatai lettünk Marosvásár­helyt. Jól tudtuk, hogy a diktáror pribékjei a legelső kisebbségjogi követelésünkre támadni fognak. A kockázatot vállalni kellett. S ezután is vállalni fogjuk. El­szántságunk nem hiszékenység, nem szellemi alultápláltság, nem őrült optimizmus, hanem: az egyetlen lehetséges magatartás az egyetlen út, mely nem torkol­lik szégyenbe és gyalázatba. Vé­ge a kompromisszumok idősza­kának!- Mára nem vált-e akkori re­ményeitek java része illúzióvá?- Ha valamiben több volt az illúzióm, az a Romániai Magyar Demokrata Szövetség létrejöve- teléhez és küzdelmének eredmé­nyeihez fűződött 1990 tavaszá­val kezdődőleg. Csalódásom persze nem abszolút, és nem gyógyíthatatlan. Mert például magam is lelkesen dicsértem szövetségünk parlamenti cso­portjának - magyar képviselőink és szenátoraink - konok küzdel­mét, gyakori szélmalomharcát, némelykori győzelmeit egy olyan balkáni „törvényhozó tes­tületben”, amely a román politi­kai közélet legmélyebb pontja­ként marad meg örök időkre az utókor emlékezetében. Tessék elképzelni a diktátor másod-harmadgarnituráját a ha­talom mámorában, a paranoid nacionalizmus részegségében gajdolni - a „nagy taktikus” ve­zér fegyelmező ereje nélkül, a látszatokra keményen őrködő Géniusz hiányában. Amikor a hatalom bitorlói arra sem képe­sek, hogy sovén indulataik mocskát - mesterük tanítása sze­rint - az ágy alá söpörjék. „Tak­tikai képességeikből” még erre sem futja. Bár - szó se róla - meg-megpróbálják újból félre­vezetni Nyugat hatalmi köreit, így hát gyakorta lehetünk tanúi a szigetvári „ellenpéldának”. Köztudott ugyebár: az ostromló törökök a halott Szolimánról akarták elhitetni, hogy él. A mai román vezetés agresszív-nacio­nalista körei a szellemében még élő Ceausescuról bizonygatják, hogy nincs már, kivégezték. Ho­lott legabszurdabb elmebajos vádját is naponta ismétlik, mi­szerint 1989 decemberében „ma­gyar terroristák” kezdték Te­mesváron a zavargást, és nyilván a „területi revizionizmus” szán­dékával. Nos, ilyen „utódallal” vitáz­nak az RMDSZ képviselői a ro­mán parlamentben. Minden elis­merésünk az övék! De micsoda veszteség és mi­csoda veszély ügyünkre nézve, hogy szervezettség, folyamatos működés, stratégiai program és folyamatos küzdőképesség dol­gában ez a mi RMDSZ-ünk ag­gasztó mélypontra jutott, a létét fenyegető hullámvölgybe került.- Mi okozhatta mindezt?- Hosszadalmas lenne erről tényszerűleg és igazságosan be­szélni. Elegendő aggodalmunk az is, hogy két évvel ezelőtt föl­vállalt ügyeinek számos terén az RMDSZ egyszerűen lebénult (például Bolyai egyetem). Köz­ponti, ügyintéző szervei - ha egyáltalában léteznek - műkö­désképtelenek. Nemzetközi kap­csolatai gyatrák és esetlegesek, szűkebb vezetését személyi és részben elvi ellentétek roncsol­ják. A kezdet radikális, sőt into­leráns harcosai után már kezde­nek föltünedezni az újabb meg­alkuvók is. („Ugyan minek az önálló Bolyai egyetem? Jó ne­künk a közös is - az „racionáli­sabb”.) A bajokat csak tetézi, hogy a magyarországi pártharcok máso­lat-mozzanatai mind gyakrabban észlelhetők Erdélyben is. „Im­port-eszmék” csatangolnak Sepsiszentgyörgy és Kolozsvár között, amelyeknek egyetlen „hibája”, hogy a mi viszonyaink között teljességgel haszontala­nok, csak zavart és fölösleges konfliktusokat keltenek. Példa rá: kis falvak százaiban odáig sem jutottunk, hogy három ma­gyar összefogjon, valamiféle ki­sebbségvédelmi tömörülést kez­deményezzen - némely „polito­lógus” pedig máris a „populista egység” veszedelmeitől retteg, s a három magyar összefogásában a négyféle platform hiányát kifo­gásolja. Arról nem szólva, hogy kisebbségi létünknek egyik sú­lyos betegségtünete észlelhető újból; amelyet oly boldogan vett tudomásul mindig a diktátor. Látván, hogy kegyeiért ver­sengve mily nagy buzgalommal veri agyon magyar a magyart, elégedetten mondogatta: „így jó ez! Seperjen ki-ki a maga portá­ján.” É hagyomány szellemében tűntek föl újból erdélyi magyar akasztológusaink, akik egy Ba­logh Edgár fejét követelik, Ká- nyádi Sándort nyilvánítják „kol- laboránsnak”, de halálraváltan némulnak el, ha fölüvölt valahol a román neofasizmusnak vala­melyik magyarfaló őrmestere.- Téged immár nem érnek tá­madások? Te már,,megszenved­ted!’ ’ a békét?- Támadások természetesen engem is érnek. Főleg fasisztoid román lapokban. De magyar új­ságban is. Például a Beszélőben, Magyar Narancsban, ilyenek­ben. Előbbieken nincs mit cso­dálkozni. De ha valakinek Er­délyben kiszúrják a szemét, a Magyar Narancs nevű ifjúsági lap pedig Budapesten ezt humo­ros témaként kapja föl, és az ál­dozat rovására igyekszik az ol­vasóit „röhögtetni”, hát ez bi­zony elszomorító. Ha ugyan a magyar nyelvben akad megfele­lő jelző az ilyen érzelmi vastag- bőrűségre.- Ne haragudj, mintha kissé kiábrándult lennél. Ez is e két esztendő „eredménye” ?- Kiábrándultnak nem érzem magam. De lelkesültnek sem. Erős kritikai és önvizsgálati szel­lemre van most szükségünk. Úgy látom: egész romániai ma­gyar közéletünk radikális fölmé­résre szorul. És módosításokra persze a politikai küzdelem szer­vezett fórumaiban. Különben egy katasztrofális omlás veszé­lye elkerülhetetlen. Erről én már több ízben szóltam, most pedig még hozzáteszem: a nyílt és tit­kos kivándorlás folyamata nem csökken, hanem fokozódik. Ért­hetetlen, hogy e katasztrofális vérveszteségünkről szinte nem esik szó a közügyiség magyar fórumain. Az RMDSZ-nek pél­dául ezt a történelmi csapást olyanformán kellene számon tartania, ahogyan a vizek állását szokták árvíz idején. Kellene... De kivel és mivel? És mikor? Mindennapi omlásaink, veszte­ségeink számbavételéhez is a szervezettségnek minimális szintjéig kellene eljutnunk. Meddő és gyakorta nevetsége­sen öncélú, köldöknéző, elméleti okoskodások helyett azt a nyo­morúságot kellene közelebbről számba venni, amit kisebbségi létnek nevezünk. Molnár H. Lajos Uj szakma: munkavállalói tanácsadó Átalakult a Magyar Villamos Művek Tröszt Hol sírjaink domborulnak... Sokszor interjúkészítés közben érez­tem hasonlót, hogy milyen nehéz a má­sikat tapintatosan megközelíteni, hogy a kérdésekben az őszinte érdeklődés he­lyett ne érezzen kandi kíváncsiskodást, hogy ezért védekezésképpen ne vegye körül magát a hallgatás vagy a semmit­mondó válaszok áthatolhatatlan falával. Nemcsak az egyes ember, hanem egy négyezer lelkes emberi közösség megközelítése sem könnyű feladat. Ha nem is olyan sérülékeny, mint egy konkrét személy, de bonyolult struktú­ra, élő organizmus egy falu is, személyi­ségjegyeket mutató karakterrel. Ráadá­sul úgy mondják, Besenyszög megsze- mélyesülve igencsak zárkózott, az ide­genekkel nehezen barátkozó ember len­ne. Talán a szomszéd köszöntésére is csupán a kalapját billentené meg, de hát a bizalmatlansága némileg érthető is a szomszéddal, az alig tizenöt kilomé­ternyire terpeszkedő nagyvárossal, Szolnokkal szemben. A falunak az elmúlt évtizedekben nem sok előnye származott abból, hogy az agglomerátumhoz tartozott. Talán csak annyi, hogy az ipari munkahelyek félórányi közelségben voltak - már, ha jött a busz -, de a városi munkahely is egyre kevesebb lesz mostanában. Ezzel szemben értelmiségének egy része az ellenkező irányba ingázott. A falu főterén hagyva a kocsit, gya­log indulok a januári latyakban felfede­ző útra. Főtér? Inkább csak szabályos köralakú buszforduló. De a három út kereszteződése mégiscsak a falu centru­ma, az étteremnek becézett kocsmával, és a kőkereszttel jelölt térségre „rúgtat” ki populárisabb felével a községi „hiva­tali” tömb is; a központi fűtőmű köl­dökzsinórjára felfűzött művelődési ház - az előbb emlegetett popularitás alap­jellegére és nem látogatottságára utal - a volt pártház, ma községi könyvtár, és az egykori tanácsháza, amely ma a pol­gármesteri hivatalnak és a helyi önkor­mányzatnak otthont nyújtó községháza. A téren a kocsmával, művelődési ház­zal, kőkereszttel átellenben az új idők jeleként egy „shop” is található. Nem ám „népbolt”, mint az antivilágban, vagy „hangya”, a még ántibb időkben, bár gyanítom, hogy a választéka az el­ődökéhez hasonló lehet. A falu kanyargós főutcája mentén egyébként több kis üzletet, új cégtáblát is láttam befelé jövet. Gondolom, nem annyira az igény, mint inkább a megél­hetés szüksége szülte ezeket a kisvállal­kozásokat. Ez alól kivétel talán csak a mindenütt oly elterjedt „palackozott ita­lok boltja” lehet. Alig indulok azonban gyalogosként útnak, máris fenyőágakból font koszo­rúk, hervadozó valódi és zörgő papírvi­rágok halma állít meg. Az október vé­gén felavatott második világháborús emlékkő tövéből még sem a szél, sem gyűjtögető kezek nem hordták szét e temetői virágokat. Gépiesen olvasom, számolom a neveket. Talán azért, hogy a következő beszélgetések során kinek a neve hangzik majd a kőtábláról isme­rősnek, jelezve a családi kötődéseket, talán mert a szám nagyságából próbálok következtetni az egykori hátrahagyot- tak fájdalmára. Hatvan név, két, ke­reszttel megjelölt oszlopban felvésve. Külön a katonák, külön a civil áldoza­tok. Azonos végzet, de különböző sor­sok, életek. Még a vallásuk sem egyfor­ma. A kereszt talán csak a mártíromság szimbólumaként szerepel a nevük felett, hiszen nemcsak katolikusok vannak az áldozatok között.- Igen, a második világháborús em­lékmű. A felállítása körül voltak viták a faluban. Sokan azt szerették volna, ha a mostani helyétől száz lépésnyire lévő első világháborús katona-szobor mellé kerül, de azóta lecsillapodtak a kedé­lyek. Végre van egy hely, ahol a hozzá­tartozók gyertyát gyújthatnak, ahova le­tehetnek egy csokor virágot - mondja másnap egy beszélgetés során Molnár Tamás iskolaigazgató. A hozzátarto­zók! Az özvegyek, a lányok és fiák, az unokák, mert a felejteni nem tudó éde­sanyák az idők során már elmentek ha­lott fiaik után. Az újvárosi temető kapuja előtt gyászszertartásra váró, fekete kendős asszonyok beszélgetnek. Szombat kora délután van. Rokonuk, ismerősük teme­tésére jöttek, nem tudom. Megszólítom őket. Egy beszélgetés közben elejtett fél mondat valóságtartalmáról szeretnék megbizonyosodni. Úgy hallottam, hogy a falu valamelyik temetőjében német második világháborús katonasírokat ápolnak.- Talán az iskola mögötti temetőben nyugszanak. Itt az újvárosiban csak egy orosz sírról tudok, még az első világhá­ború idejéből. Már se név, se kereszt nincs rajta, de a helyét pontosan isme­rem - mondja a megszólított asszonyok közül az egyik. Hadifogoiyhalál. Ez lett a sorsa egy háromnegyed százada ide­sodródott, ma már ismeretlen orosz ka­tonának. Kíváncsi lettem rá, vajon a be­szélgető idős asszonyok közül kinek van hozzátartozója a második háború áldozatai között. Mindnek volt. Kinek fivére vagy sógora, kinek férje. A kato­nák többsége a Don-kanyarban esett el.- Úgy mondják, az én uramra a bánya szakadt rá odakint - mondja egyikük. Hadifogolysors. A leomló kő halálra zú­zott egy magyar katonát valamelyik szi­bériai bányában, pedig már abban re­ménykedett, hogy túlélve a nagy világ­égést egyszer hazakerül. A Don-kanyarról, meg a szibériai bányáról jut eszembe, hogy néhány év­vel ezelőtt két idős házaspár érkezett a faluba Oroszországból, fiaik sírját ke­resve.- Emlékszem - mondja az az asszony, akinek a férjére ráomlott a bánya -, még együtt le is vagyunk fényképezve, ami­kor megkoszorúzták a szovjet emlék­művet. De második világháborús orosz katonasír már nincs a faluban, bevitték mindet a szolnoki temetőbe. Hozzáteszem, azóta a szovjet emlék­mű is eltűnt. Tavaly lebontották az első világháborús katonaszobor mellől. De a szoborral együtt ez már egy másik tör­ténet. Az iskola ablakaiból jól rálátni a falu öreg temetőjére. Itt se kápolna, se rava­talozó. Ilyenkor szombat kora délután az egyedüli látogató is csupán én va­gyok. A keresett német katonasírokat ugyan nem találom, de felfedezek a te­mető egyik szegletében néhány héber feliratú sírkövet. A falu két zsidó család­jának temetkezési helyét. Ha a német katonák is itt a közéiben nyugszanak, a történelmi engesztelés színheye ez a fa­lusi sírkert. Bár az élők se lennének engesztelhetetlenek! Rideg Gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom