Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-24 / 46. szám
A szerkesztőség postájából 1992. FEBRUAR 24. Döntött-e már, akinek döntenie kell? Február 20-án e rovatban jelent meg a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezete Szolnoki Szervezete vezetőségének levele, „Elpályázott pályázat - A tűzoltóságon csak a címert kellett kicserélni” címmel. A város önkormányzatát érintő kérdéseire a következőt válaszolom: Múlt év október 22-i ülésén döntött arról az önkormányzat közgyűlése, hogy a nyugdíjba vonulás miatt megüresedő tűzoltóparancsnoki állást pályázat útján lehet betölteni. A pályázatot a helyi újságban, valamint a Belügyi Közlönyben és a Tűzvédelem című folyóiratban megjelentettük. A testületi ülést megelőzően kértük a városi tűzoltóság működési területén lévő települések polgármestereit, valamint a tűzoltóság tevékenységével szoros kapcsolatban lévő szervezetek vezetőit és a döntésre jogosultakat, a képviselőket, hogy ismerkedjenek meg a pályázat mindkét számításba vett jelöltjével, a levélben is említett Hódosi Mihály őrnaggyal és Kármán Dániel századossal. A február 10-i meghallgatáson a képviselők egyik jelöltről sem nyilvánítottak véleményt, hiszen a meghallgatásnak nem ez volt a célja, mint ahogy természetesen az sem, hogy „... sok javaslat, döntés közt könnyebben elvész a felelősség...” A döntés joga és kötelessége a közgyűlésé, a város képviselőié. Ennek bármilyen szándékú kétségbe vonása valóban azonos a polgári demokrácia érvényesíthetőségének kétségbe vonásával. Mint ahogyan érthetetlen a tűzoltók szakszervezeti vezetőségének szemrehányása - a jegyzőnek írt levéllel kapcsolatosan is. Ezt a tűzoltóság személyi állományának hatvanhárom képviselője írta alá, az viszont nem tűnik ki belőle, hogy az a lapban közölt levelüket aláíró vezetőség ajánlata lenne. A levél befejező soraiban ez olvasható: „Kérjükjavaslatunk mérlegelését és továbbítását azon személyekhez, akik e kérdésben döntési jogosultsággal bírnak.” A jegyző ennek a kérésnek már részben eleget tett a február 10-i meghallgatáskor, mert a képviselőknek szó szerint felolvasta a levelet, és szándékában áll az is, hogy a február 25-i közgyűlésen, a döntést megelőzően, másolatban átnyújtja nekik. Városunk képviselői február 10-én megkapták a kinevezéssel kapcsolatos írásos előterjesztést, amelyben az előterjesztő választási lehetőségként bármelyik személy kinevezését javasolja. Természetesen a testület dönthet úgy is, hogy egyiküket sem tartja alkalmasnak a parancsnoki feladatra, és új pályázatot ír ki. (Egyébként ezt az előterjesztést is, mint minden közgyűlés elé kerülő anyagot, a képviselőkkel egy időben bárki elolvashatta a városi könyvtár és a Verseghy Ferenc Könyvtár olvasótermeiben.) Kérdés, hogy az Elpályázott pályázat című levelük mennyiben segítette azt a polgári demokratikus követelményt, hogy az dönthessen, akinek döntenie kell? Várhegyi Attila polgármester A békés egymás mellett élés reményében Berekfürdő önállóságával kapcsolatban olvastam a Nagykunsági Hírmondó január 12-i számában, ahol Karcag képviselő-testületének döntéséről volt szó, hogy azok a törvényeknek tökéletesen megfelelnek; hogy az elszakadás késlekedésének az az oka, hogy a berekfürdői részönkormányzat még mindig nem nyilatkozott a határozatokról. Ehelyett azonban pontos tájékoztatást szerettem volna kapni az elszakadással járó termőföld- területről, egyebekről, vagyis a kölcsönös megegyezés tényéről, a határozatokról. Bár tudom, hogy az évtizedek hosszú sora alatt beidegződön gyakorlattól nehéz megszabadulni . . . S van itt egy másik, mérgezett nyíllal ejtett seb is e lapszám első oldalán. „A jó gazda felelősségével” című cikk második bekezdése így hangzik: „Feladatként jelentkezik a városi stranfürdő fejlesztése, amely a korábbi években azért nem történt dinamikusan, mivel az erre szánt pénzeszközt a berekfürdői fürdőre használták fel.” Ezt sem tudom - a legnagyobb jóakarattal sem - elfogadni. Tudomásom szerint a bereki gyógyvíz hasznosítására 1936 óta nagyon keveset költöttek. Amikor az uszoda épült, 1955-ben, talán még híre sem volt a karcagi strandnak! Később a gyermekmedencét, 1966-ban a téli fürdőt és elektrote- rápiás kezelőhelyiségeket magában foglaló építmény alapozását, a falak felhúzását fejezték be. 1977- ben, amikor az állami céltámogatás elfogyott, abbahagyták az építkezést, és 1978. október elsején az egész fürdőt átadták a megyei víz- és csatornamű vállalatnak. Amit a II. világháború befejezése után a gyógyvizű fürdőre és a településre költöttek, annak fedezetére bőven elég volt az itt eladott közel négyszáz lakóháztelek, valamint az egyéneknek, vállalatoknak, intézményeknek eladott üdülőtelkek ára; a fürdő parkjában épült ki- sebb-nagyobb üdülők bérleti díja, az építményadó, az üveggyár, a kereskedelem, a vendéglátó és szolgáltatók által befizetett adó; a létesítményekre kapott állami cél- támogatás, a kunmadarasi Hunyadi Tsz-től ingyen „elszipkázott” hetven kataszteri hold föld eladásából bevett pénz; az állami újraelosztásból Berekfürdőre jutó, évi több millió forint, amit Karcagra költöttek ... Még a tehó bevezetésének évében is az volt a szavazólapon, hogy matra és részben törlesztésre fizetni. Nekünk, berekieknek is erre ment el a pénzünk. Nem török pálcát Karcag képviselő-testületének feje fölött, ezt a történelem ítélőszéke elé utalom. Valószínű, azt már nem érem meg, hogy a vidéki települések elsorvasztását, a főváros túlfejlesztését s ennek káros hatását feldolgozó történelemkutatók Karcagra eljus- ‘ sanak. Mégis jólesik tudni, hogy vannak már, akik életcéljuknak tűzték ki ezt a nemes feladatot. Ha fejtegetéseim közben itt-ott egy kis tüske szúrt petyegtető ujja- im begyéből, elnézést kérek, nem volt szándékos. Befejezésül arra kérem Karcag Tisztelt Képviselő- testületét, mérlegelje, hogy településünk lakossága milyen engedményeket tett már a megegyezés érdekében - még a szakszerűség rovására is; tekintsenek bennünket egyenlő partnernek; állítsák a sarokba puzdrájukat. S felnyergelt lovaik mellé állva, nyújtsák felénk kezeiket, esetleg búcsúzó öleléssel engedjenek el bennünket az amúgy is göröngyös, az önállósulás felé vezető úton. A békés egymás mellett élés reményében: Id. Kanta Gyula Berekfürdő Gázolajtartály a lakóház mellett?! Kozma Antal jászszentand- rási olvasónk elpanaszolta, hogy a szomszédja a háza falától kevesebb mint egy méterre, kb. 5 m3-es tartályt helyezett a földbe, és tudomása szerint gázolajjal meg is töltette. Tekintettel arra, hogy a lakóépülete 40 éve készült - alap nélkül, vert falazatú -, életveszélyes lenne, de egyébként is, a gázolajjal teli gödör tőszomszédságában lakni. Segítségünket kérte, hogy a polgármesteri hivatal mielőbb kötelezze szomszédját a tartály eltávolítására. Jászszentandrás polgár- mestere, Nagy Sándor arról tájékoztatta szerkesztőségünket, hogy intézkedtek. Olvasónk szomszédjával eltávolíttatták a szabálytalanul elhelyezett, veszélyes gázolajtartályt, s visz- szaállíttatták vele az eredeti állapotot. Köszönjük. A szennyvízcsatornát hozassa be az önkormányzat a befolyt összeget Karcagon használják fel. Szerencsére a józanul gondolkozó karcagiak sem szavazták meg, így egy év múlva településünkön megépülhetett a PB- gázcseretelep és a temetőkerítés. Nem akarom a karcagiakat utánozni, nem lövöldözöm vissza méregbe mártott nyílvesszővel, mégis engedjék meg, hogy szép csendesen megemlítsem: a karcagi stranfürdő fejlesztésének elmaradása visszavezethető arra, hogy a karcagi piacon az alig több mint egy évtizedes, szinte újnak mondható csarnokot átalakították - tízmillió forintért; a Kossuth tér rendezése - a sétálóúttal - ugyancsak tízmillió forintba került; a műutak mellé kerékpárutakat építettek - négymillió forintért. Ha nem így van, kérem, tájékoztassanak! Az ezekre és még nem tudom mikre költött pénz egy része Berekfürdőn (is) képződött. Közben úgy eladósodott a város, hogy például 1991 -ben tizenötmilliót kellett kaTöbb mint két éve került szóba Szandaszőlősön, a Veres Péter úton a szennyvízcsatorna építése. Házról-házra járt az egyik lakótársunk, akinek azt mondtuk, hogy éppen elég fizetnivalónk van (1950-ben építettünk egy kis családi házat), nem tudunk hozájárul- ni. Azt monda, hogy nyugodtan aláírhatjuk az ívet, mert csak tájékoztató jellegű, a hivatalos papírt azután hozzák. Sajnos becsapott, mert az a papír már hivatalos volt! Negyven évig itt senki nem csinált semmit, saját erőből mi magunk vezettettük be a vizet, a gázt, utat építettünk. Mára sajnos megöregedtünk, és a kis nyugdíjunkból nem tudunk fizetni. A szennyvízcsatornát hozassa be az önkormányzat. Ha majd nekünk is kell, rákötünk és fizetünk érte. Csúnya dolog lenne, ha a miénkhez hasonló kis lakásokra - melynek az adósságát teljes egészében magunk fizettük ki, nem segített az állam - ráterhelnék a csatomaköltséget. A Veres Péter úti nyugdíjasok nevében: Szekeres Andrásné Vagyonnevesítésről - tsz-tagoknak! Tisztelt Gazdatársaink! Köztudott, hogy a termelőszövetkezetek minden vagyontárgyát- a föld kivételével, az átmeneti törvény rendelkezései szerint - 1992. április 30-ig meg kell nevesíteni. Megjegyezzük, hogy a vagyontárgyak értékének megfelelő arányban osztják fel a termelőszövetkezet tartozását és követelését is. Nem mindegy azonban, hogy az egyes vagyontárgyaknál milyen módon. Véleményünk szerint a hiteleket egy-egy vagyontárgy megszerzése vagy beruházás megvalósítása érdekében vették föl, vagy pedig az üzem gazdálkodásának pénzügyi biztosítására. Ezért mi azt javasoljuk a termelőszövetkezeti tagoknak, a vagyonnevesítő közgyűléseken álljanak ki amellett, hogy a hitel - kamattal együtt- arra a létesítményre kerüljön, amelyiknek megvalósítása érdekében azt felvették. Ezenkívül e létesítmények még az üzemviteli hitelből értékarányosan rájuk eső részt is viseljék. Úgy látjuk, ha ez a vagyonneve- sítési elv érvényesül, akkor a legjobban eladósodott termelőszövetkezetekben is remény van arra, hogy az új szövetkezetek megalakulása után, vagy az új magángazdák életkezdésében a legfontosabb eszközök viszonylag elviselhető terhekkel kerülnek vásárlóikhoz. Kérünk minden tsz-gazdatár- sunkat, ha a nevesítéssel kapcsolatban bármilyen problémájuk van, keressenek fel bennünket, és szaktanácsunkkal segítségükre leszünk e bonyolult vagyonnevesíté- si problémák megoldásában. Az FKGP megyei elnöksége Hol vannak a környezetvédők? Levelemet az illetékesek figyelmébe ajánlom, melyben a Zagyva árterületén lévő erdő irtásáról alkotok véleményt - a szolnoki, Zagyva-parti lakótelep lakosai nevében is. Az Új Néplapban - képpel illusztrálva - megjelent még tavaly, hogy ezen a területen sok a kiöregedett, vízáztatta nyárfa, az erdő között húzódik egy nagyfeszültségű távvezeték, mely ugyancsak indokolja az irtást; a fák helyébe majd fiatal csemetét ültetnek. Novemberben hozzá is láttak a munkához, felvonultak a gépek, stílfűrésszel az emberek, s egyre-másra dőltek a fák. Ez idáig rendben is lenne, de azt a vandál munkát, amit ezen a helyen végeztek, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az a véleményünk, hogy a balesetveszély megszüntetésével egy újabbat idéztek elő. A lecsonkolt fák tuskója az egyik helyen 80, a másikon 40- 50 cm magas, comb- és karvastagságú lombok darabjai borítják a földet; a munkagépek besüppedtek a laza talajba, helyükön gödör és vájat. Szóval ijesztő a látvány, és úgy néz ki, mintha nem is emberek dolgoztak volna a város eme legszebb vízparti részén. Hagyják, hogy a zöldár belesodorja a Zagyvába, a Tiszába? De hol vannak ilyenkor a környezetvédők? Még ma is sokan tüzelnek fával, és ha a szegény emberek - mondjuk egy hirdetés nyomán - elvihették volna a fadarabokat, a gallyakat, már tiszta lenne a terület - írta többek között Zsidai József olvasónk. Mint megtudtuk, ennek most már semmi akadálya, mert a főerdész „felszabadította” a területet, így az ott maradt fahulladékot bárki elviheti. (Fotó: K. É.) ‘Ébressz — ajátiCm Mennyi ma a kétszer kettő? Imádok böngészni olvasói levelekben. Valójában az újságíró munkájának egyetlen mércéje az, amit a postás reggelente levél formájában bezúdít a szerkesztőségbe. Aztán közvélemény-kutatási ívként is felfogható egy-egy levél, hiszen ha egy újságot egy négytagú család asztalára képzelek, úgy kétszázezer ember áll velünk valamiféle kapcsolatban. Mondom, mindezért szinte megilletődve veszek kézbe egy-egy olvasói levelet. Most például Palócz Istvánnéét Jászberényből, a Káposztáskerti út 25.-ből. Azon tűnődik a kedves olvasó, miként lehetne az embereket biztos kenyérhez és a derű boldogságához juttatni. Ha ö vezető lenne - írja -, nem válna meg egyetlen dolgozójától sem. Nincs joga egyetlen igazgatónak, miniszternek vagy akár kormányfőnek sem ahhoz, hogy más ember megélhetését elvegye! Miként az adó sem igazságos abban a formájában, ahogyan napjainkban préselik, csak préselik a kisemberekből a pénzt. Aztán a vezetők kapzsisága: olyan hamar akarnak meggazdagodni, mintha éreznék, hogy ez a jó világ nem tart sokáig számukra. Pedig a mostani szegénység, a munkanélküliség az ő számlájukat terheli. Hát akkor miért tömik a zsebeiket? Még az is jobb lenne - írja Palócz Istvánná -, ha kevesebb pénzért, de dolgozna mindenki. Nincs értelme annak, hogy azok, akiknek kenyér van a kezükben, eltartsák azokat, akik tétlenkednek. Meg aztán kártérítésre kellene kötelezni mindenkit, aki kárt okoz - felelősségre vonni azt, aki hibázik. „Ha az emberek dolgozhatnának, méghozzá mindenki azt tenné, amit szeretne, megszűnne nemcsak a munkanélküliség, de a gyűlölködés is.” Bár a sorokból az őszinte tenni akarás árad, az élet napi dilemmáit a kétszer kettő képletével kívánja megoldani az olvasó. Ám félő, hogy a végeredmény csaknem az lenne, amiért tollat fogott. Számítása szerint ugyanis a kétszer kettő mindenképp - négy lenne. Márpedig mai világunkban ez a szorzat legalább öt, ha nem hat. Ugyanilyen naiv hevülettel fogtak a világ megváltásához néhány száz évvel ezelőtt az idealisták. Később egy rendszert építettek fel a kétszerkettő elvére Marxék, Leninék. Minden olyan világos volt: ha valamennyien dolgozunk, kezünk alól a termékek áradata sorjázik elő, és e javak elosztása, ha az elemi logika alapján történik, nem lehet baj. Hányán, de hányán tették rá az életüket erre az egyszerű szorzásra. És ők már soha nem fogják megtudni, hogy a végeredmény csak nem akar stimmelni. Most a közgazdászok úgy elkonspirálják a számtani műveleteket előlünk, hogy érteni nem nagyon értjük logikájukat, így nincs más hátra, mint hinni nekik. Akik már ma is becsapva érzik magukat, persze hogy nem hisznek a számításokban. Akiknek viszont előre moccant a sorsuk, esküsznek a mai rend életrevalóságára. Legtöbben azonban kétségek között várják a jövendőt. És közben szorongásaikat olykor papírra vetik. Adja a teremtő, hogy a kiírt félelemtől megkönnyebbüljenek. Remélem, így van ezzel Palócz Istvánná is Jászberényből. ÉGÉSI SÉRÜLÉSSEL AZ ÜGYELETÉN! Férjem csúnyán megégett az arcán, amikor február elsején, dél körül a szolnoki SZTK ügyeletére kísértem. Miközben várakoztunk, három nővér a kezelőasztalon, egy hölgy pedig, aki az orvos volt, (dr. Meggyesi Katalin) az asztalnál ült - könyvvel a kezében. Némi várakozás után, kifakadásomra, hogy csináljanak már valamit, elkezdtek tanakodni: milyen gyógyszer is van, meg mi nincs . . . Végül az egyik nővér leszállt az asztalról, majd megállapították, hogy erre a bajra nincs olyan orvosságuk, ami kellene, és elküldték bennünket a kórházba. Méltatlankodásomra adott a nővér a férjemnek egy tetanuszinjekciót. A többiek a helyükön, a kezelőasztalon maradtak, és a doktornő sem tette le a könyvet. A kórházban kérték az igazolást, amit az ügyeletes orvostól kellett volna kapnunk, hogy ott jártunk, s milyen ellátásban részesítette a sérültet. Sajnos elfelejtettek adni. Ezek után kérdezem: nem sok egy kicsit négy ember az ügyeletén? Hogy lehet az, hogy nincs égési sérülésre való gyógyszerük? Ha netán a doktornő hozzátartozója jelenik meg olyan sérüléssel, mint a férjem, vajon tovább olvasott volna? A Hetényi Kórházban viszont gyorsan segítettek, amiért ezúton is köszönetét mondunk az akkori ügyeletes orvosoknak. Deák Ferencné Szerkesztői üzenet „Élettárs” jeligére: Az élettársak együttélésük alatt közös tulajdont szereznek - közreműködésük arányában. Az e címen való vagyonszerzés alapvető feltétele, hogy az élettársi közösség ténylegesen fennálljon, vagyis: házasságkötés nélkül, közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben éljenek együtt. A perben ezen ismérvek meglétét vizsgálja a bíróság, és ilyen ügyekben a tényállás mindenre kiterjedő felderítése válik szükségessé. A levelében említett körülmények - hogy az elvált hölgy mint egyedülálló vette föl a családi pótlékot, s részesült különböző kedvezményben, juttatásban, hogy mással is volt kapcsolata, hogy nem vezettek közös háztartást - valóban ellene szólnak, s azt bizonyítják, hogy nerp állt fenn az élettársi kap- cfiolát,' ■ T j' jí 1 L? A >ti' Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné