Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-24 / 46. szám

A szerkesztőség postájából 1992. FEBRUAR 24. Döntött-e már, akinek döntenie kell? Február 20-án e rovatban jelent meg a Hivatásos Tűzoltók Függet­len Szakszervezete Szolnoki Szer­vezete vezetőségének levele, „El­pályázott pályázat - A tűzoltósá­gon csak a címert kellett kicserél­ni” címmel. A város önkormány­zatát érintő kérdéseire a követke­zőt válaszolom: Múlt év október 22-i ülésén döntött arról az önkormányzat közgyűlése, hogy a nyugdíjba vo­nulás miatt megüresedő tűzoltó­parancsnoki állást pályázat útján lehet betölteni. A pályázatot a he­lyi újságban, valamint a Belügyi Közlönyben és a Tűzvédelem cí­mű folyóiratban megjelentettük. A testületi ülést megelőzően kértük a városi tűzoltóság működési terüle­tén lévő települések polgármeste­reit, valamint a tűzoltóság tevé­kenységével szoros kapcsolatban lévő szervezetek vezetőit és a dön­tésre jogosultakat, a képviselőket, hogy ismerkedjenek meg a pályá­zat mindkét számításba vett jelölt­jével, a levélben is említett Hódosi Mihály őrnaggyal és Kármán Dá­niel századossal. A február 10-i meghallgatáson a képviselők egyik jelöltről sem nyilvánítottak véleményt, hiszen a meghallgatás­nak nem ez volt a célja, mint ahogy természetesen az sem, hogy „... sok javaslat, döntés közt könnyebben el­vész a felelősség...” A döntés joga és kötelessége a közgyűlésé, a város képviselőié. Ennek bármilyen szándékú két­ségbe vonása valóban azonos a polgári demokrácia érvényesíthe­tőségének kétségbe vonásával. Mint ahogyan érthetetlen a tűzol­tók szakszervezeti vezetőségének szemrehányása - a jegyzőnek írt levéllel kapcsolatosan is. Ezt a tű­zoltóság személyi állományának hatvanhárom képviselője írta alá, az viszont nem tűnik ki belőle, hogy az a lapban közölt levelüket aláíró vezetőség ajánlata lenne. A levél befejező soraiban ez olvasha­tó: „Kérjükjavaslatunk mérlegelé­sét és továbbítását azon szemé­lyekhez, akik e kérdésben döntési jogosultsággal bírnak.” A jegyző ennek a kérésnek már részben ele­get tett a február 10-i meghallga­táskor, mert a képviselőknek szó szerint felolvasta a levelet, és szán­dékában áll az is, hogy a február 25-i közgyűlésen, a döntést meg­előzően, másolatban átnyújtja ne­kik. Városunk képviselői február 10-én megkapták a kinevezéssel kapcsolatos írásos előterjesztést, amelyben az előterjesztő választá­si lehetőségként bármelyik sze­mély kinevezését javasolja. Ter­mészetesen a testület dönthet úgy is, hogy egyiküket sem tartja alkal­masnak a parancsnoki feladatra, és új pályázatot ír ki. (Egyébként ezt az előterjesztést is, mint minden közgyűlés elé kerülő anyagot, a képviselőkkel egy időben bárki el­olvashatta a városi könyvtár és a Verseghy Ferenc Könyvtár olva­sótermeiben.) Kérdés, hogy az Elpályázott pá­lyázat című levelük mennyiben se­gítette azt a polgári demokratikus követelményt, hogy az dönthes­sen, akinek döntenie kell? Várhegyi Attila polgármester A békés egymás mellett élés reményében Berekfürdő önállóságával kap­csolatban olvastam a Nagykunsági Hírmondó január 12-i számában, ahol Karcag képviselő-testületé­nek döntéséről volt szó, hogy azok a törvényeknek tökéletesen meg­felelnek; hogy az elszakadás kés­lekedésének az az oka, hogy a be­rekfürdői részönkormányzat még mindig nem nyilatkozott a határo­zatokról. Ehelyett azonban pontos tájékoztatást szerettem volna kap­ni az elszakadással járó termőföld- területről, egyebekről, vagyis a kölcsönös megegyezés tényéről, a határozatokról. Bár tudom, hogy az évtizedek hosszú sora alatt be­idegződön gyakorlattól nehéz megszabadulni . . . S van itt egy másik, mérgezett nyíllal ejtett seb is e lapszám első oldalán. „A jó gazda felelősségével” című cikk második bekezdése így hangzik: „Feladatként jelentkezik a városi stranfürdő fejlesztése, amely a ko­rábbi években azért nem történt dinamikusan, mivel az erre szánt pénzeszközt a berekfürdői fürdőre használták fel.” Ezt sem tudom - a legnagyobb jóakarattal sem - elfo­gadni. Tudomásom szerint a bereki gyógyvíz hasznosítására 1936 óta nagyon keveset költöttek. Amikor az uszoda épült, 1955-ben, talán még híre sem volt a karcagi strand­nak! Később a gyermekmedencét, 1966-ban a téli fürdőt és elektrote- rápiás kezelőhelyiségeket magá­ban foglaló építmény alapozását, a falak felhúzását fejezték be. 1977- ben, amikor az állami céltámoga­tás elfogyott, abbahagyták az épít­kezést, és 1978. október elsején az egész fürdőt átadták a megyei víz- és csatornamű vállalatnak. Amit a II. világháború befejezése után a gyógyvizű fürdőre és a településre költöttek, annak fedezetére bőven elég volt az itt eladott közel négy­száz lakóháztelek, valamint az egyéneknek, vállalatoknak, intéz­ményeknek eladott üdülőtelkek ára; a fürdő parkjában épült ki- sebb-nagyobb üdülők bérleti díja, az építményadó, az üveggyár, a kereskedelem, a vendéglátó és szolgáltatók által befizetett adó; a létesítményekre kapott állami cél- támogatás, a kunmadarasi Hunya­di Tsz-től ingyen „elszipkázott” hetven kataszteri hold föld eladá­sából bevett pénz; az állami újra­elosztásból Berekfürdőre jutó, évi több millió forint, amit Karcagra költöttek ... Még a tehó bevezetésének évé­ben is az volt a szavazólapon, hogy matra és részben törlesztésre fizet­ni. Nekünk, berekieknek is erre ment el a pénzünk. Nem török pálcát Karcag képvi­selő-testületének feje fölött, ezt a történelem ítélőszéke elé utalom. Valószínű, azt már nem érem meg, hogy a vidéki települések elsor­vasztását, a főváros túlfejlesztését s ennek káros hatását feldolgozó történelemkutatók Karcagra eljus- ‘ sanak. Mégis jólesik tudni, hogy vannak már, akik életcéljuknak tűzték ki ezt a nemes feladatot. Ha fejtegetéseim közben itt-ott egy kis tüske szúrt petyegtető ujja- im begyéből, elnézést kérek, nem volt szándékos. Befejezésül arra kérem Karcag Tisztelt Képviselő- testületét, mérlegelje, hogy telepü­lésünk lakossága milyen enged­ményeket tett már a megegyezés érdekében - még a szakszerűség rovására is; tekintsenek bennünket egyenlő partnernek; állítsák a sa­rokba puzdrájukat. S felnyergelt lovaik mellé állva, nyújtsák felénk kezeiket, esetleg búcsúzó öleléssel engedjenek el bennünket az amúgy is göröngyös, az önállósu­lás felé vezető úton. A békés egy­más mellett élés reményében: Id. Kanta Gyula Berekfürdő Gázolajtartály a lakóház mellett?! Kozma Antal jászszentand- rási olvasónk elpanaszolta, hogy a szomszédja a háza falá­tól kevesebb mint egy méterre, kb. 5 m3-es tartályt helyezett a földbe, és tudomása szerint gázolajjal meg is töltette. Te­kintettel arra, hogy a lakóépü­lete 40 éve készült - alap nélkül, vert falazatú -, életveszélyes lenne, de egyébként is, a gáz­olajjal teli gödör tőszomszéd­ságában lakni. Segítségünket kérte, hogy a polgármesteri hivatal mielőbb kötelezze szomszédját a tartály eltávolítására. Jászszentandrás polgár- mestere, Nagy Sándor arról tá­jékoztatta szerkesztőségünket, hogy intézkedtek. Olvasónk szomszédjával eltávolíttatták a szabálytalanul elhelyezett, ve­szélyes gázolajtartályt, s visz- szaállíttatták vele az eredeti ál­lapotot. Köszönjük. A szennyvízcsatornát hozassa be az önkormányzat a befolyt összeget Karcagon hasz­nálják fel. Szerencsére a józanul gondolkozó karcagiak sem sza­vazták meg, így egy év múlva te­lepülésünkön megépülhetett a PB- gázcseretelep és a temetőkerítés. Nem akarom a karcagiakat utá­nozni, nem lövöldözöm vissza mé­regbe mártott nyílvesszővel, még­is engedjék meg, hogy szép csen­desen megemlítsem: a karcagi stranfürdő fejlesztésének elmara­dása visszavezethető arra, hogy a karcagi piacon az alig több mint egy évtizedes, szinte újnak mond­ható csarnokot átalakították - tíz­millió forintért; a Kossuth tér ren­dezése - a sétálóúttal - ugyancsak tízmillió forintba került; a műutak mellé kerékpárutakat építettek - négymillió forintért. Ha nem így van, kérem, tájékoztassanak! Az ezekre és még nem tudom mikre költött pénz egy része Berekfür­dőn (is) képződött. Közben úgy eladósodott a város, hogy például 1991 -ben tizenötmilliót kellett ka­Több mint két éve került szóba Szandaszőlősön, a Veres Péter úton a szennyvízcsatorna építése. Házról-házra járt az egyik lakótár­sunk, akinek azt mondtuk, hogy éppen elég fizetnivalónk van (1950-ben építettünk egy kis csa­ládi házat), nem tudunk hozájárul- ni. Azt monda, hogy nyugodtan aláírhatjuk az ívet, mert csak tájé­koztató jellegű, a hivatalos papírt azután hozzák. Sajnos becsapott, mert az a papír már hivatalos volt! Negyven évig itt senki nem csi­nált semmit, saját erőből mi ma­gunk vezettettük be a vizet, a gázt, utat építettünk. Mára sajnos meg­öregedtünk, és a kis nyugdíjunk­ból nem tudunk fizetni. A szennyvízcsatornát hozassa be az önkormányzat. Ha majd nekünk is kell, rákötünk és fize­tünk érte. Csúnya dolog lenne, ha a miénkhez hasonló kis lakásokra - melynek az adósságát teljes egé­szében magunk fizettük ki, nem segített az állam - ráterhelnék a csatomaköltséget. A Veres Péter úti nyugdíjasok nevében: Szekeres Andrásné Vagyonnevesítésről - tsz-tagoknak! Tisztelt Gazdatársaink! Köztudott, hogy a termelőszö­vetkezetek minden vagyontárgyát- a föld kivételével, az átmeneti törvény rendelkezései szerint - 1992. április 30-ig meg kell neve­síteni. Megjegyezzük, hogy a va­gyontárgyak értékének megfelelő arányban osztják fel a termelőszö­vetkezet tartozását és követelését is. Nem mindegy azonban, hogy az egyes vagyontárgyaknál milyen módon. Véleményünk szerint a hi­teleket egy-egy vagyontárgy meg­szerzése vagy beruházás megvaló­sítása érdekében vették föl, vagy pedig az üzem gazdálkodásának pénzügyi biztosítására. Ezért mi azt javasoljuk a termelőszövetke­zeti tagoknak, a vagyonnevesítő közgyűléseken álljanak ki amel­lett, hogy a hitel - kamattal együtt- arra a létesítményre kerüljön, amelyiknek megvalósítása érdeké­ben azt felvették. Ezenkívül e léte­sítmények még az üzemviteli hitel­ből értékarányosan rájuk eső részt is viseljék. Úgy látjuk, ha ez a vagyonneve- sítési elv érvényesül, akkor a leg­jobban eladósodott termelőszövet­kezetekben is remény van arra, hogy az új szövetkezetek megala­kulása után, vagy az új magángaz­dák életkezdésében a legfontosabb eszközök viszonylag elviselhető terhekkel kerülnek vásárlóikhoz. Kérünk minden tsz-gazdatár- sunkat, ha a nevesítéssel kapcso­latban bármilyen problémájuk van, keressenek fel bennünket, és szaktanácsunkkal segítségükre le­szünk e bonyolult vagyonnevesíté- si problémák megoldásában. Az FKGP megyei elnöksége Hol vannak a környezetvédők? Levelemet az illetékesek fi­gyelmébe ajánlom, melyben a Zagyva árterületén lévő erdő ir­tásáról alkotok véleményt - a szolnoki, Zagyva-parti lakótelep lakosai nevében is. Az Új Néplapban - képpel il­lusztrálva - megjelent még ta­valy, hogy ezen a területen sok a kiöregedett, vízáztatta nyárfa, az erdő között húzódik egy nagyfe­szültségű távvezeték, mely ugyancsak indokolja az irtást; a fák helyébe majd fiatal csemetét ültetnek. Novemberben hozzá is láttak a munkához, felvonultak a gépek, stílfűrésszel az emberek, s egyre-másra dőltek a fák. Ez idáig rendben is lenne, de azt a vandál munkát, amit ezen a he­lyen végeztek, nem lehet figyel­men kívül hagyni. Az a vélemé­nyünk, hogy a balesetveszély megszüntetésével egy újabbat idéztek elő. A lecsonkolt fák tuskója az egyik helyen 80, a másikon 40- 50 cm magas, comb- és karvas­tagságú lombok darabjai borítják a földet; a munkagépek besüp­pedtek a laza talajba, helyükön gödör és vájat. Szóval ijesztő a látvány, és úgy néz ki, mintha nem is emberek dolgoztak volna a város eme legszebb vízparti ré­szén. Hagyják, hogy a zöldár belesodorja a Zagyvába, a Ti­szába? De hol vannak ilyenkor a környezetvédők? Még ma is sokan tüzelnek fá­val, és ha a szegény emberek - mondjuk egy hirdetés nyomán - elvihették volna a fadarabokat, a gallyakat, már tiszta lenne a terü­let - írta többek között Zsidai Jó­zsef olvasónk. Mint megtudtuk, ennek most már semmi akadá­lya, mert a főerdész „felszabadí­totta” a területet, így az ott ma­radt fahulladékot bárki elviheti. (Fotó: K. É.) ‘Ébressz — ajátiCm Mennyi ma a kétszer kettő? Imádok böngészni olvasói levelekben. Valójában az újság­író munkájának egyetlen mércéje az, amit a postás reggelente levél formájában bezúdít a szerkesztőségbe. Aztán közvéle­mény-kutatási ívként is felfogható egy-egy levél, hiszen ha egy újságot egy négytagú család asztalára képzelek, úgy kétszáz­ezer ember áll velünk valamiféle kapcsolatban. Mondom, mindezért szinte megilletődve veszek kézbe egy-egy olvasói levelet. Most például Palócz Istvánnéét Jászberényből, a Káposztás­kerti út 25.-ből. Azon tűnődik a kedves olvasó, miként lehetne az embereket biztos kenyérhez és a derű boldogságához jut­tatni. Ha ö vezető lenne - írja -, nem válna meg egyetlen dolgozójától sem. Nincs joga egyetlen igazgatónak, miniszter­nek vagy akár kormányfőnek sem ahhoz, hogy más ember megélhetését elvegye! Miként az adó sem igazságos abban a formájában, ahogyan napjainkban préselik, csak préselik a kisem­berekből a pénzt. Aztán a vezetők kapzsisága: olyan hamar akar­nak meggazdagodni, mintha éreznék, hogy ez a jó világ nem tart sokáig számukra. Pedig a mostani szegénység, a munkanélküliség az ő számlájukat terheli. Hát akkor miért tömik a zsebeiket? Még az is jobb lenne - írja Palócz Istvánná -, ha kevesebb pénzért, de dolgozna mindenki. Nincs értelme annak, hogy azok, akiknek kenyér van a kezükben, eltartsák azokat, akik tétlenkednek. Meg aztán kártérítésre kellene kötelezni minden­kit, aki kárt okoz - felelősségre vonni azt, aki hibázik. „Ha az emberek dolgozhatnának, méghozzá mindenki azt tenné, amit szeretne, megszűnne nemcsak a munkanélküliség, de a gyűlölkö­dés is.” Bár a sorokból az őszinte tenni akarás árad, az élet napi dilem­máit a kétszer kettő képletével kívánja megoldani az olvasó. Ám félő, hogy a végeredmény csaknem az lenne, amiért tollat fogott. Számítása szerint ugyanis a kétszer kettő mindenképp - négy lenne. Márpedig mai világunkban ez a szorzat legalább öt, ha nem hat. Ugyanilyen naiv hevülettel fogtak a világ megváltásához néhány száz évvel ezelőtt az idealisták. Később egy rendszert építettek fel a kétszerkettő elvére Marxék, Leninék. Minden olyan világos volt: ha valamennyien dolgozunk, kezünk alól a termékek áradata sorjázik elő, és e javak elosztása, ha az elemi logika alapján történik, nem lehet baj. Hányán, de hányán tették rá az életüket erre az egyszerű szorzásra. És ők már soha nem fogják megtudni, hogy a végeredmény csak nem akar stimmelni. Most a közgazdászok úgy elkonspirálják a számtani művelete­ket előlünk, hogy érteni nem nagyon értjük logikájukat, így nincs más hátra, mint hinni nekik. Akik már ma is becsapva érzik magukat, persze hogy nem hisznek a számításokban. Akiknek viszont előre moccant a sorsuk, esküsznek a mai rend életrevaló­ságára. Legtöbben azonban kétségek között várják a jövendőt. És közben szorongásaikat olykor papírra vetik. Adja a teremtő, hogy a kiírt félelemtől megkönnyebbüljenek. Remélem, így van ezzel Palócz Istvánná is Jászberényből. ÉGÉSI SÉRÜLÉSSEL AZ ÜGYELETÉN! Férjem csúnyán megégett az ar­cán, amikor február elsején, dél kö­rül a szolnoki SZTK ügyeletére kí­sértem. Miközben várakoztunk, három nővér a kezelőasztalon, egy hölgy pedig, aki az orvos volt, (dr. Meggyesi Katalin) az asztalnál ült - könyvvel a kezében. Némi vára­kozás után, kifakadásomra, hogy csináljanak már valamit, elkezdtek tanakodni: milyen gyógyszer is van, meg mi nincs . . . Végül az egyik nővér leszállt az asztalról, majd megállapították, hogy erre a bajra nincs olyan orvosságuk, ami kellene, és elküldték bennünket a kórházba. Méltatlankodásomra adott a nővér a férjemnek egy teta­nuszinjekciót. A többiek a helyü­kön, a kezelőasztalon maradtak, és a doktornő sem tette le a könyvet. A kórházban kérték az igazo­lást, amit az ügyeletes orvostól kel­lett volna kapnunk, hogy ott jár­tunk, s milyen ellátásban részesí­tette a sérültet. Sajnos elfelejtettek adni. Ezek után kérdezem: nem sok egy kicsit négy ember az ügyele­tén? Hogy lehet az, hogy nincs égé­si sérülésre való gyógyszerük? Ha netán a doktornő hozzátartozója je­lenik meg olyan sérüléssel, mint a férjem, vajon tovább olvasott vol­na? A Hetényi Kórházban viszont gyorsan segítettek, amiért ezúton is köszönetét mondunk az akkori ügyeletes orvosoknak. Deák Ferencné Szerkesztői üzenet „Élettárs” jeligére: Az élet­társak együttélésük alatt közös tulajdont szereznek - közremű­ködésük arányában. Az e címen való vagyonszerzés alapvető fel­tétele, hogy az élettársi közösség ténylegesen fennálljon, vagyis: házasságkötés nélkül, közös ház­tartásban, érzelmi és gazdasági közösségben éljenek együtt. A perben ezen ismérvek meglétét vizsgálja a bíróság, és ilyen ügyekben a tényállás minden­re kiterjedő felderítése válik szükségessé. A levelében említett körül­mények - hogy az elvált hölgy mint egyedülálló vette föl a csa­ládi pótlékot, s részesült külön­böző kedvezményben, jutta­tásban, hogy mással is volt kap­csolata, hogy nem vezettek kö­zös háztartást - valóban ellene szólnak, s azt bizonyítják, hogy nerp állt fenn az élettársi kap- cfiolát,' ■ T j' jí 1 L? A >ti' Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom