Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
Szolnoki Extra 1992. FEBRUÁR 22. Egy csésze kávé mellett Miért mondott le a polgármester?- Bár a sajtóban megjelent egy rövid indoklás arra vonatkozóan, hogy miért mondott le Szolnok polgármestere, utána megígérted nekem, hogy részletesen is elmondod az „esemény" hátterét. Nos, ha úgy gondolod, szívj egy mély levegőt, és vágjál bele!- Hát vannak olyan elemek, amelyeket nem szellőztettem, noha az, amit mondtam és megjelent, többé-kevésbé igaz. A döntésemnek igazából két oka volt. Az egyik és meghatározó a családi természetű problémák, főleg az, hogy a harmadik gyerekem megszületése után nehezen, vagy mondjuk ki, nem fogadták el azt, hogy nem vagyok otthon, hogy úgy nem vagyok otthon, hogy abban az időben, amikor együtt vagyunk sem voltam velük. Tehát nem voltam megszólítható, elérhető.- Ne haragudj, nem hagylak monologizálni, közbe fogok szólni. Te erre nem gondoltál, amikor elvállaltad a polgármesterséget?- Én két dologra nem gondoltam. Azzal nem számoltam, hogy a harmadik gyerek megszületése után némileg megváltozik a család igénye, érzékenyebbé válik a család. A másik dolog, amivel nem számoltam, és amit nem akartam magamról elhinni, hogy belátható időn belül nem tudom rendbe tenni a dolgaimat.- Milyen dolgaidat?- Hát a saját munkabeosztásomat, a gondolataimat . . ., nem tudom, hogyan mondjam neked. Tehát arra nem gondoltam, hogy az egy év kevés lesz ahhoz, hogy körülbelül este nyolcra befejezzem a munkámat, akkorra otthon legyek, és arra sem gondoltam, hogy nem tudom lerakni a hivatali problémáimat. Igazából ezt most se nagyon értem, hogy miért nem sikerült. Korábbi két munkahelyemen üzembehelyező voltam, ami azt jelenti, hogy az üzembe helyezés alatt és utána még egy-két évig az embernek időnként bent kell maradni, időnként kijönnek érte, és éjszaka vissza kell menni. Bár ettől nyilván nem volt boldog a család, de ez még elfogadható volt, mert ha otthon voltam, ha letettem a lantot, akkor nagyjából tudtam, hogy mire lehet számolni éjszaka, másrészt pedig nem nyomasztottak a dolgok. Persze hogy maradtak megoldatlan problémák, de majd holnap visszamegyek és megcsinálom. Innen viszont állandóan azzal az érzéssel mentem haza, hogy talán csináltam valamit, de igazából rengeteg dolgot nem csináltam meg, rengeteg dolgot elrontottam, rengeteg dologgal nem tudom, mi a fenét csináljak. És otthon begubóztam ezekbe a gondolatokba ... Nem tudom jobban megmagyarázni. Most sem értem, miért nem sikerült nekem kialakítani egy olyan rendszert önmagámban, hogy mondjuk nyolctól tízig foglalkozom az utakkal, tíztől tizenkettőig az iskolákkal . . ., és este pedig foglalkozom a családdal. Egyre jobban belegabalyodtam. Mint pszichológus tudhatod, hogy ez egy folyamat. Azzal számoltam, hogy eleinte zűrzavaros lesz, nehéz lesz, eleinte a hivatalban élem az életemet, de néhány hónap után majd elfogadható keretek közé lesz szorítható. Nemhogy Intim csevegés König Lászlóval nem ez történt, hanem az ellenkezője. A határidőm, ameddig kezelhetővé kell tennem a munkámat, a gyerek születése volt. A határidő elteltével egy ellentétes folyamat jött elő, a vezetéstudományi könyvek úgy írják, hogy ez a veszélyes út. Ha valaki megindult ezen és nem tud visszafordulni, akkor már nem sok van hátra. Tudniillik az összes szimptómát sikeresen összeszedtem, amit a szakkönyvek írnak: fokozott dohány- és alkoholfogyasztás. Hát az alkohol nem volt fokozott, mert ez abból állt, hogy hazamentem, leültem, és bo- rozgattam ...- Ez még nem jelent alkoholizmust.- Abszolút nem, napközben egyáltalán nem ittam. De láthatóan nem voltam már ura a szabadidőmnek. Ennek további vetületei vannak, ebbe tartozik az, hogy aki erre az útra került, egyre bizalmatlanabbá válik a közvetlen környezetével és a munkatársaival szemben, én ezt is tapasztaltam magamon. Egyre bizalmatlanabbá váltam, mert volt egy túlterhelésem, ennek következtében nem gondoltam meg, kinek milyen feladat adható, esetleg nem gondoskodtam eléggé a feltételeiről, amikor a számonkérésre sor került, egy nagy rakás lekvárt kaptam vissza, tehát a következőkben már kevésbé bíztam benne, már kisebb súlyút adtam, de már az sem az én szándékaim szerint sült el . . ., és egyre inkább belekavarodva egyre kevésbé bíztam a munkatársaimban, tehát egyre nagyobb lett az a teher, amit saját magamra vállaltam át, és még kevésbé bízhattam másokban, hisz már lehetőséget sem adtam nekik és magamnak, hogy kipróbálhassam. Ez bizonyára az én tévedésem volt, valahol eltoltam, valamit rosszul mértem föl, rosz- szul osztottam el a feladatokat vagy rosszul szerveztem meg a saját munkámat. És ebből a körből nem nagyon sikerült kilépni. Tovább nyomasztottak a hivatallal kapcsolatos dilemmáim, a vége fele egyre kevésbé tudtam megbízni abban, hogy jó, amit csinálnak. Példaként mondom, hogy az előkészített ingatlaneladási szerződéseket én éjszaka szorgalmasan kiszámolgattam, elővettem a kis táblázataimat, amiből a telekárakat megsaccolgattam. És jó részüket visszaküldtem újraszámolni. Láthatod, hogy azért ez marhaság, nonszensz. Jó, erre most mondhatod, hogy el kellett volna őket zavarni, és keríteni újakat. De honnan? Kit? Persze hogy azt kell, de ennek időigénye van.- Az nem lehetséges, hogy mérnökként, racionális beállítottságod ellenére túlzottan humánusan, „lélekemberként” viselkedtél ebben a szerepkörben?- De sajnos, azt hiszem, igen.- Magyarán: túl mellre szívtál dolgokat.- Igen, ez valószínű. Mégpedig ezt a szociálpolitikát. Én ebben nem vagyok járatos, nem értettem hozzá, nem is szívesen foglalkoztam vele. Nem készültem fel arra, hogy állandóan jönnek, zokognak idős emberek, és közben többen hazudnak. Bennem van egy ösztönös respektus az öregekkel szemben. Jó, tudom, hogy az öreg ember is csak kétféle lehet: tisztességes és tisztességtelen. De hát vannak ilyen gátlásaim, és fene tudja, sok mindent „megettem”.- Nem voltál és vagy túlságosan jóhiszemű általában az emberekkel (és nem csak az idősebbekkel) szemben?- Nem tudom. Ezen rágódtam, és nem látom a megoldást. Ez a jóhiszeműség szükségszerű ahhoz, hogy az emberekkel együtt tudjak működni. De valahol van egy határ az egészséges bizalom és a kontrolálatlan jóhiszeműség között. Igen . . ., elképzelhető, hogy én ebbe az utóbbiba csúsztam bele. Nem akartam, de sajnos utána már nem is volt lehetőségem, hogy ellenőrizzem. Ha túlzott jóhiszeműségen érted, hogy valakinek elmondod, hogyan szeretnéd, ha az illető munka a jövőben folyna, s az illető nem mond ellent, nincsen kifogása vagy kérdése, ami arra utalna, hogy nem értette meg, akkor én úgy vettem, hogy rendben van, holnaptól így mennek a dolgok. És nem is figyeltem, és eszközöm sem volt ellenőrizni, hogy valóban így megy-e. Csak egy idő elteltével derült ki, hogy mégsem így megy, méjgis valami régi rutin működött. És abban a pillanatban megszűnt nemcsak a jóhiszeműségem, hanem a bizalmam is, s onnantól kezdve arról a területről minden lényeges döntést magamhoz vontam. ■ i V) (■ v .v A- Túlzott jóhiszeműség alatt értem azt is, hogy amit neked mondtak, el is hitted. Talán nem voltál, nem lehettél elég „dörzsölt" ahhoz, hogy egy ilyen helyzeten uralkodni tudjál. Talán hiányzott belőled az apró dolgokon való , felülemelkedés” képessége? ...- Hát én nagyon sok etetési kísérletre rájöttem, és valószínű, hogy nagyon sokra nem. Illetve biztos. De van egy másik eleme ennek a dolognak: a perfekcioniz- mus. Én nem tudok elfogadni fé- lig-meddig, többé-kevésbé megcsinált dolgokat. Mint ahogy nem írtam alá azokat a leveleket, amelyekben gépelési hiba volt vagy helyesírási hiba volt. így aztán amikor mások csukott szemmel aláírták, azt én szépen, szorgalmasan végigolvastam, aztán megjegyzéseket tettem, és visszaküldtem. Talán ez még nem baj, végül is ennek, azt hiszem, így kellene lenni. De egyszer. S aztán a következő menetben már tudja a munkatárs, hogy mihez tartsa magát, ennek megfelelően módosít a munkamódszerén. Viszont erre sokan nem voltak képesek. De hát a dolgoknak menni kellett, ezt valakinek korrigálni kellett. Ez volt az egyik csomag, ami engem nagyon nyomasztott. Hogy ebből ki lehetett volna mászni, azt nem tudom, mert itt jön elő az, amit egyszer említettél: hogy bejön a „nagy politika”.-Naés hogyan,jött be" anagy politika?- Nyilvánvaló, a nagy politika összefügg az én vezetői problémáimmal. Elképzelhető, hogy enél- kül saját vezetői problémáimat és családi gondjaimat rendezni lehetett volna. Bár egy idő után a harcot feladtam, tehát már nem kezdtem el embereket megnyerni magamnak, meggyőzni őket, elérni egy működési mód kialakítását, mert valahol feladtam. Ez hónapokkal a lemondásom előtt lehetett. Ebben viszont erősen benne lehetett az a bizonyos nagy politika. Az, hogy én nem politikai pályára készültem, ezt morális okok miatt vállaltam átmenetileg, és ebből adódóan ez számomra akkor is áldozat lett volna, hogyha nem veszélyezteti a családot. Áldozat már azért is, mert nem gyakoroltam a saját szakmámat, amiben otthon érzem magam, amiben a sikereket sikerként élem meg. A kérdés úgy is felmerült, hogy amikor mi ezt elkezdtük, nem így akartuk. Nem egy ilyen közéletet akartam, nem egy ilyen parlamentet, és hát . . ., ami az egészre feltette a koronát: nem ilyen SZDSZ-t, amelyikben kisebbségbe kerültem. Ez még nem baj, de ahogyan a többség megnyilvánult, az nekem borzasztó riasztó volt. Csak megjegyzem, hogy a szolnoki csapat úgy jött haza a kongresszusról, hogy na, most lépjünk ki, vagy váljunk még két napot? ... Megéri-e ez az áldozat, ez a befektetés ezért az eredményért? Kérdésessé vált a dolog. Már azért is, mert az önkormányzati működés sem volt az én elképzeléseim szerint való... Mint minden hatalomban, az önkormányzatban is ellenpólusok kellenek, és ez hiányzott. Véleményem szerint itt a közgyűlés nem látta el azt a feladatot, amit el kellett volna látnia. Az nem jó, ha a polgármestert nem ellenőrizzük. A másik, ami rettenetesen zavart, hogy nem adunk olyan nagy célokat, hogy arra ... A végrehajtás, ami elaprózódott dolgokat és állandó döntéseket jelent, akkor tud működni, hogyha két dolgot adsz hozzá: a hosszabb távú célok határozott, értelmes megfogalmazása (amit sem a pártok, sem a közgyűlés nem tudott produkálni) és az ellenőrzés. A végrehajtás akkor tud nyugodtan működni, ha állandóan ott érzi a feje fölött a kontrollt, ha elszámolnak vele, ha számon kérik. Nem úgy, hogy ugatásba megy át és minősítik, hogy hülye a polgármester vagy jó a polgármester, hanem úgy, hogy ez az intézkedés- sor jó volt, az az intézkedéssor, há-há . . ., szóval, legközelebb ne így. Erre a közgyűlés nem volt felkészülve. Lehet, hogy ez csak egy személyi kényszerhelyzetből adódó „fessük szépre a menyasz- szonyt” című bemagyarázás, de az a vélemény alakult ki bennem, hogy azzal, hogy én átülök a másik sorba, talán kiegyensúlyozottabbá válik a struktúra, talán így el tudom érni, hogy az SZDSZ-frakció képes stratégiai gondolkodást végezni és képes az érdemi kontrollfunkciókat ellátni. Mert ha ez így van, akkor a polgármesteren sokkal kevesebb a lelki, a morális, a politikai teher, hiszen nem neki kell kitalálni a nagyobb ívű feladatokat, elég, ha csak a törvényességre figyel, mert úgyis ott van mögötte valaki, aki figyel, aki beleszól, ha nagy hülyeséget akar csinálni.- Elég ellentmondásos, amit most mondtál. Tehát úgy vonultál ki egy szerepből, hogy vállaltál egy másikat, amelyik hozzávetőlegesen ugyanolyan súlyú. Úgy értettem, hogy mint frakcióvezető gyárból, sőt, mosolygok egész nap a gyárban, miközben minden a feje tetején van. Van kollégám, akit irritál, hogy én miért nem vagyok kétségbeesve, amikor ők kétségbe vannak esve.- Fel vagy immár vértezve.- Igen. Hát ez a polgármesterséghez képest ... Ha én hülye vagyok, akkor polgármesterként emberi sorsokat tettem volna tönkre, de ha a gyárban bukunk ötmilliót, mi az egy sorshoz képest...- Próbálj szerénytelen lenni. ugyanakkora mellbedobással vég- Nyertél-e a lemondással, és mit? zed a dolgod, és tulajdonképpen azt csinálod, amit te nem kaptál meg mint polgármester.- Igen, ezt szeretném. De úgy látom, ez nem szükségszerűen jár ugyanakkora teherrel. Megszűnik az az időrabló, apró munka, ami egy polgármesternél elkerülhetetlen, hogy állandóan szerepelnie kell, látogatókat kell fogadnia, egy eléggé nagy apparátust kell irányítania . . . így tulajdonképpen csak a végterméket kell átrágni egy szabad órádban odahaza, vagy tudni kell, hogy kinek adod oda.- Egy régebbi beszélgetésünkkor volt az a benyomásom, hogy nagyon a szíveden viseled a város ügyeit, mondtad például, mennyire szeretnéd, ha a szolnokiak lokálpatrióták lennének. Bizonyos elképzeléseket, szándékokat - bár nem léptél ki teljesen a „képből’' - félretettél a lemondásoddal, a karmesteri pálcát átadtad. Eltekintve Várhegyi Attila személyétől: mennyire könnyű szívvel és milyen lelkiismerettel lépted meg ezt?- Nézd, én igyekszem ezt mosolygósán csinálni, de marha nehéz volt. Ez akkor jött ki igazából, amikor elbúcsúztam attól a hivataltól, ahol soha nem éreztem magamat jól, soha nem éreztem magamat otthon. Én hagyományosan a munkatársaimmal tegeződni szoktam, itt alig tegeződtem néhány emberrel. Hát . . ., ilyen remegő hangon búcsúzkodtam . . ., nehéz volt. Persze, rengeteg kétséggel, fejtöréssel meg álmatlansággal ... A dologhoz hozzátartozik, hogy az már nem az én döntésem, hogy ki legyen az új polgár- mester, ez már két pártnak a megállapodása. Itt egy zavartalan működőképesség és egy jobb perspektíva reménye volt meghatározó. Én Attilát egy tehetséges embernek tartom, jó szándékú, igyekszem neki segíteni.- Tudom, hogy hülyén hangzik majd a kérdés, de nekem néha más ember fejével is kell kérdeznem. A papírgyári feladataid és a frakció- vezetői feladataid, melyeket szerintem még megtetézel egy egészen komoly ügybuzgalommal, ezek így halmozottan nem érik el terheltségednek azt a szintjét, melyet a polgármesterséged jelentett?- Két különböző dolog az időbeni teher és a lelki teher. A lelki teher messze nem akkora. Úgyhogy én nyugodtan megyek haza a- Nézd, hogy őszinte legyek, ezt én múlt időben nem merem mondani. De nagyon remélem, hogy nyertem. Úgy tűnik egy hónap után, hogy jobban meg tudom szervezni az életemet. De azért vannak dilemmáim. A papírgyár részvénytársasággá alakulásával rengeteg új probléma jelentkezett, nagyon sok ott is a teendőm, azért küzdünk ott nagyon sok munkatársammal, hogy ne zárják be a gyárat. Az önkormányzat működésével kapcsolatban pedig arra már rájöttem, hogy még egszer én azt a hibát nem óhajtom elkövetni, hogy valamilyen hiányt az én pluszmunkámmal kompenzáljak. Nem szabad többnek látszani, mint amilyenek vagyunk. Következésképpen, ha nincs fásítási szakemberünk, akkor én nem fogok fásítással foglalkozni, hanem vagy megtaláljuk a fásítási szakembert, vagy azt mondjuk, mi nem fogunk fásítani.- No, akkor másképp: a szolnokiak mit veszítettek ezzel a lépéseddel? Kértelek, hogy legyél szerénytelen .. .- Na jó. Veszítettek egy olyan figurát, aki a nagy könyvek szerinti polgármesteri méltóságot, anyil- vánosság előtt elvárt polgármesteri szerepet be tudta tölteni. Hiszen őszülő halánték, három gyermek apja, műszaki végzettség, több nyelven beszél, ráadásul Szolnokon született, sőt, a rokonai is Szolnokon élnek. (Mellesleg erre nagyon büszke vagyok, hogy nem tudják, hogy nekem rokonaim élnek Szolnokon, akik egyszer sem voltak a polgármesteri szobában.) Nyertek viszont egy fiatal, kedves, barátságos, tanulni képes és akaró polgármestert. Hajói „működik” a polgármester és megértő a város, akkor észreveszi, hogy de hát ez a mi fiunk! Na jó, fiatal, meg csinál néha hülyeségeket biztosan, meg néha ügyetlenkedik, de hát a miénk, a mi gyerekünk. Hogy mit nyert még? Nem szeretném múlt időben mondani: egy kiegyenlítettebb önkormányzatot. Ha már a szerénytelenséget emlegeted többszörösen, az sajnos tény, hogy a veszteségrovatban kell elkönyvelni bizonyos presztízst, bizonyos tekintélyt...- Kösz ... A szöveghűség kedvéért zártam így a beszélgetést, ezzel a kurta „kösz"-szel. Amit akkor nem mondtam el, leírom most: König László úr, nagyon köszönöm az őszinteséget; a tekintéllyel meg úgy vagyok, hogy ettől a becsületes kitárulkozástól, az emberi intimitás közelségétől ez éppenséggel növekedett. Remélem, mások szemében is. Molnár H. Lajos
