Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-15 / 39. szám

1992. FEBRUÁR 15. 12 Erdélyre figyelő EGY HÉT ERDÉLYBEN Vallomások két esztendő küzdelmeiről Ahogyan Király Károly látja ___________(Folytatás tegnapi számunkból)_____________ M egalkuvás nélkül- Az utóbbi két évben ebben az állam- apparátusban a magyarok közül én töltöt­tem be a legmagasabb tisztséget. Ez azt jelenti, hogy az enyém volt a legnagyobb teher és feladat, hogy próbáljam a dolgo­kat a megoldás felé vinni. A hogyan kér­dését is el kellett döntenem: határozottan, keményen, kitartóan, vagy pedig megal­kuvás és könyörgés lesz, mint ahogy a múlt rendszerben kénytelenek voltunk vi­selkedni, amikor egy-egy csontocskát odalöktek szemfényvesztésnek. Vagy pe­dig felismerjük az alkalmat, és azt mond­juk mi is, hogy forradalom, de nekünk csak akkor forradalom ez, ha a mi érdeke­inkben is olyan fordulatok állnak be, ame­lyek megérdemlik ezt a besorolást. Sajnos, nem így történt... Én azt a vonalat képviseltem végig, mi­előtt kiléptem volna a hatalomból, de ma is, hogy határozottnak kell lenni, és a lé­nyeges dolgokban semmiféle megalku­vást nem szabad tenni. Nem léptünk előre a múlt rendszerhez viszonyítva, csak ab­ban, hogy tényleg létezik egy bizonyos sajtószabadság, de ha egy kicsit balra vagy jobbra tolódik ez a rendszer, ezt egy ceru­zahúzással éppúgy megszüntetik, mint ahogy csökkentették a tévé magyar adását, a rádiót s a többit. A szenátusban több próbálkozás volt a szólásszabadság megnyirbálására, szüle­tett is egy javaslat, hogy be kellene perelni a demokratikus sajtót. Végül is három vita után szavazásra került sor, én egyedül el­lene szavaztam, és kijelentettem, hogy ké­rem szépen, ha mi ezt megtesszük, akkor visszatérünk oda, ahol voltunk. Mert a demokráciából pontosan és konkrétan ez az egyedüli dolog, ami egyelőre megvan. Nem akarok az álláspontomnak túlzott szerepet adni, de nem találok más magya­rázatot: ha az egyöntetűség meglett volna, megszületik a törvény. „Stilizálások” Az érdekvédelmi szervezetünkről el kell mondanom, hogy ugyanannak a rend­szernek a befolyása, erkölcsi romlása, po­litikai züllöttsége, megalkuvó és egyéb hatása alatt van, mint a románság. Szerin­tem többet tudtunk volna elérni a két év alatt minden nyomás ellenére a jogaink törvényben való fogantatásával, amennyi­ben nem ugyanazok a neokommunista elemek vannak az RMDSZ élén is, mint máshol. Január 7-én olvasták fel a Front nyilat­kozatát a nemzetiségi kérdésben. Két mozzanatot említenék. Az egyik, hogy az RMDSZ is úgy alakult meg, mint más pártszervezet ebben az országban: nem azoknak az erőknek a szervezésében, akik igazán hivatottak lettek volna, hanem itt is voltak túlbuzgók, akik igyekeztek, ne­hogy mások hamarább meg tudják szer­vezni. Ez volt a bukaresti csoport, élén Domokos Gézával. Mi Marosvásárhelyen Sütő Andrással beszéltük, hogy létre kel­lene hozni valami érdekvédő szervezetet, még ki sem mondtuk, Bukarestben már meg is szervezték. Mikor megtudtuk, András felhívta Domokos Gézát, és mondta neki, hogy te, ez nem rossz, de mégis meg kellene néznünk együtt, mit akar ez a szervezet, és milyen a programja. Azt mondja nekem András: én szóltam Gézának, hogy utazzon le gyorsan. Hát el kell mondjam, hogy Géza nem utazott le sem akkor, sem azután. Ugyanakkor nem igaz az, hogy a szerveződés csak fentről indult, ez elindult lentről is, engem még ’89 decemberében többen felhívtak ebben az ügyben. Szóval, Domokos nem jött le, aztán én mentem fel, és január 5-én hajnalban volt a Front első plenáris ülése, amin én részt vettem, tulajdonképpen ez volt az alakuló ülés. Mielőtt ez megkezdődött, találkoz­tam Gézával, és mondom, te Géza, hal­lom, hogy állítólag itt valami nemzetiségi szervezet is alakul . . . Igen, azt mondja, készítettünk egy nyilatkozatot. Kellemes meglepetés volt, hogy a nemzetiségi nyi­latkozat ellen az ülésen senki nem szólt semmit, úgy, ahogy volt, elfogadták. Ám jött a bökkenő ... Másnap, 6-án megyek be Iliescuhoz, és kit találok ott? Iliescu, Domokos Géza, Silviu Brucan és a televízió elnöke. Mikor Iliescu meglátott, azt mondja: nagyon jó, hogy jöttél, foglalj helyet, mert éppen most stilizáljuk a szöveget, a Nyilatkoza­tot a nemzetiségi kérdésben. De már előre voltak haladva. Leültem, én már tudtam, hogy a stilizálás mit jelent: kivesszük a lényeget, a többi marad. Azt mondja Ilies­cu: te Géza, de ezeknek a megyéknek erre az autonómiára szükségük van? Azt feleli Géza: nem, nem, hát a megyéknek úgyis meglesz a maguk autonómiájuk, erre nincs szükség. Hát ettől nekem rögtön fel­A székely legény autonómiája ment a cukrom: hogyhogy nincs rá szük­ség?! Nem lehet, ezt benne kell hagyni, hát nem jóváhagytuk a plenárison?! De igen, jóváhagytuk, de tudod, most még megnéz­zük egyszer - dadogja Iliescu. Erre azt mondja nekem a tévé elnöke: Király úr, én kérem Önt, magyarázza meg, miért van erre szükség. Mondom, figyeljen ide, ha már kérdi, én itt megmondom vala­mennyiüknek mellébeszélés nélkül: azért van erre szükség, mert ha az országnak mégis lesz egy kormánya, és megpróbál újból úgy iparosítani, hogy moldovai ro­mánokat telepítsen oda, akkor az önálló vezetésnek, az autonómiának joga lesz ah­hoz, hogy ellenkezzen és hogy azt mondja, itt nem fogadunk senkit, ezért kell! Min­denki meglepődött, de Gézán kívül senki sem tiltakozott. Mert erre Géza felpattant: nem lehet, nem lehet ilyet mondani. Hogy mondhat ilyet?! . . . Ezt most elmondtam neked, és megírhatod nyugodtan, mert olyan helyzetbe kerültünk, hogy ezt egy­szer ki kell mondani. A Nyilatkozat még egy másik pontjánál is volt egy ugyanilyen jelenet, az a nyelvhasználattal volt kapcso­latban, akkor Géza megint „lefeküdt”... És hogy vegyék ki a nemzetiségi minisz­tériumot a tervekből! Brucan mellém állt, ezt mondta: hagyjátok már ezeket, mert ha ezeket is kivesszük, akkor ebből az egész­ből nem marad csak egy szentelt víz', így maradt benne a nemzetiségi miniszté­rium ... Gézához már nem volt türelmem, és ki is jöttem tüntetve a további „stilizá­lásról” ... Újabb „falsok a muzsikában” A lényeg az, hogy a megalkuvás valahol bennünk van, s nem merjük kimondani a teljes igazságot, nem merünk kiállni mel­lette. Köztem és Géza között az a különb­ség az alkati és emberi különbségeken kí­vül, hogy én a hierarchia, a nómenklatúra tetején voltam, tehát azok között, akik döntöttek, és volt egy személyes önálló kapcsolatom a csúcson lévőkkel. Géza alárendelt viszonyban volt mindvégig. Fa­zekas János keze alatt foglalkozott a nem­zetiségi kérdéssel, és azért fizették, hogy ne csináljon semmit, nehogy ellenálljon. Tehát nem rosszindulatról van szó, hanem ösztönszerűen viselkedik így, mert Ilies­cuval is mindig (a fordulat előtt is) aláren­delt viszonyban volt, és van most is. Tehát nem tudja túltenni magát ezen, nem rossz­indulatú. Ezért emberileg megértem, de nem érthetek vele egyet. Sajnos ebből a helyzetből neki nem sikerült kimásznia, és mivel ő a „magyar zenekar” vezetője eb­ben az országban, sajnos, ezek a falsok benne vannak a „muzsikában”, és ez ve­zet oda most, hogy az RMDSZ félig kompromittált lett a magyarság szemében. A politikai baklövések előkerültek az alkotmány összeállításánál, amikor meg­elégedtek a semmivel, és nem vetették fel a problémákat még kérésként sem. Ha nem is kapjuk meg a kéréseinket, ami minket tulajdonképpen megilletne, de leg­alább adjuk be az ígéreteinket azon a szin­ten - és nem hagyni belőle, nem lemonda­ni! Mert amiről mi mondunk le önként, az rendszerint el van veszve örökre. Bármi­kor felhozhatják, hogy „hát ti egyetér­tettetek” ... Es ezt mondják az alkotmány esetében is: jó, jó, ellene szavaztatok, de szavaztatok! A székely autonómia ügyét, amely po­litikailag igen fontos és döntő jelentőségű mozzanat lehetett volna, az RMDSZ veze­tősége nem merte felvállalni. Pedig ez ab­szolútjárható út, nemzetközileg sem jelent újdonságot, felfedezést. Nem kellett volna itt Jugoszláviával példálózni, mert egy po­litikai vitának nem feltétlen kell oda eljut­ni, ha az elő van készítve. Elvetni, tiltakoz­ni egy autonómia ellen, tiltakozni a Ma­gyar Automóm Tartomány ellen, hogy „olyan nekünk nem kell”, ez több, mint politikai vakság. Én most ki merem mon­dani: ha nekünk 1918 után nem lett volna egy 1940-44-es időszakunk, ha nem lett volna a béketárgyalásokban az a kitétel, amely kötelezte Romániát, hogy bizonyos engedményeket tegyen az itteni magyar­ság részére, és ennek keretében létrehozza a Magyar Autonóm Tartományt, akkor most itt nem lenne magyar kisebbség. De magyar se. Egyébként abban a Magyar Autonóm Tartományban a magyar nyelv használata korlátlanul biztosított volt, a nemzetiségi kulturális élet is széles körben kibontakoz­hatott. Csak azért beszélek erről, mert ez a székely autonómia is jobbára csak ilyes­mit akart, mégis megkezdődtek a politikai elítélések, lett volna törvényes ítélet is, ha hagyjuk, mert Katona Ádámot, Kusztos Tibort és szerzőtársaikat le akarták csukni. És nem igaz, hogy ők vad, képtelen dol­gokat kértek, és nem értettek a dolgokhoz. Az első, aki tiltakozott ellene, aki elítélte a székely autonómiát, az nem a Vatra, nem a szenátus, nem a parlament volt, hanem Domokos Géza, az RMDSZ elnöke. Az övé volt az első nyilatkozat, melyben el­határolja magukat ettől, elítéli a székely autonómiát; és rá csak vagy négy napra jelent meg a román sajtóban a műfelhábo­rodás, amit a politika is felkapott. Jártam Székely udvarhelyen megbeszél­ni ennek a székely autonómiának az ügyét. Utána felmentem Bukarestbe, és napi­rendre került az ügy a szenátusban. Na­gyon keményen kitörtek, hogy ilyet nem engedhetnek meg, hogy ez az ország szét- darabolása stb., stb. Erre fel mondtam én azt, hogy kedves uraim, amit állítanak, az hazugság, és ha valakinek van konkrét bizonyítéka, hogy ez az országtól való elszakadást jelentené, akkor szolgáltassa ki, mert én ott jártam, és ilyenről nem hallottam, hogy „területi leválás” . . . Cimpeanufa Liberális Párt elnöke) fenye­getőzött, hogy szétfut és telekürtöli a vilá­got, hogy mit akarnak itt a magyarok. Mondom: uram, tényeket! Tényeket, mert ez csak propaganda. Hol olvasott maga ilyesmit, és hol vannak a dokumentumok? S akkor kiderült, hogy az aradi román újságban megjelent aprócska cikk volt az egyetlen, amire ők hivatkozni tudtak. Mondom, hát uraim, kellene egy kis ko­molyság ..., ilyen dolgot állítanak és nincs semmi bizonyítékuk, csak a légből kapott propaganda?! Hát mit akarnak? Polgárhá­borút? Mert a katonaságot már kiküldték, s a tankok, repülők és helikopterek ott gyakorlatoznak a Székelyföldön. Hát nem éreznek semmi felelősséget?! Na, jött a szenátusi gyűlés. Megyek be az egyik hátsó terembe, hát mit látok? Verestói Attilát, aki éppen odaadott egy anyagot Vacarunak, aki olvasta. Én rögtön rájöttem, s mondom, Attila, mi az, amit odaadtál? „Hát az én beszédem, amit a szenátusban...” Te miről beszélsz? „Hát az udvarhelyi izéről, Károly bátyám ...” Mondom, te Vacaruval, a Front frakcióve­zetőjével hagyatod jóvá a beszéded? . . . Mi nyitottuk meg a szenátusban is a vitát a székely autonómiáról anélkül, hogy na­pirenden lett volna. Külön kértük a jogot a felszólalásra, mint „különös eset’ ’... Na aztán Verestói Attila felolvasta a beszédét, amiben szerepel az a kitétel, hogy ezek­nek, akik az autonómiáról beszélnek, sem­mi közük nincs az RMDSZ-hez, és ha nem tetszik nekik, akkor lépjenek ki az RMDSZ-ből. Aradon ezután ülésezett az RMDSZ, illetve a KOT (Küldöttek Országos Taná­csa), ők a székely autonómia elvét elfo­gadták. Ott hozták meg a döntést, hogy januárra össze kell hívni az RMDSZ rend­kívüli kongresszusát, mert ezt a vezetést le kell cserélni. Sajnos, a kishitűség, a fé­lelem attól, hogy megfosztják őt az elnök­ségtől, Domokos Géza azzal támadta meg a KOT-ot, hogy miért fogadta el a székely autonómia elvét, és nem azzal, hogy miért hívta össze a kongresszust. Tehát ugyanaz az aktivista kishitűség . . . Lehet, én is megalkuvó vagyok, mert ha nem lennék az, akkor ki kellene mondanom, hogy ez az az út, amely a pokol felé vezet, és amelyiken mi a megsemmisülésbe visz- szük a magyarságot. De kénytelen vagyok megalkudni, félve a teljes szakadástól. így is majdnem az ... Tehát a KOT elhatározta, hogy januárra összehívják az RMDSZ rendkívüli kong­resszusát, ahol új vezetőséget kell válasz­tani, és új politikai programot kell kidol­gozni. Ezt az RMDSZ elnöksége elenged­te a füle mellett, összeült most, január 11-én, és elhatározta, hogy a kongresszus május második felében legyen. Tehát ma­nipuláció van, az eddigi legnagyobb ma­nipulátorral, Petre Románnál vetekszünk. Ez egy olyan állapot az RMDSZ-en belül, amely sajnos a jövőre vonatkozó perspek­tívát teljesen ködössé teszi. Nem mon­dom, hogy ez feltétlen így marad, de ha igen, akkor én teljesen visszalépek, mert nekem a legnehezebb ebben a két évben nem az volt, amikor a Vatrával, Iliescuval vagy Petre Románnál álltam szemben, ha­nem amikor kellemetlen, borzasztóan Talán a szerencsében (borítékos sorsjegyben) bízhatnak visszataszító, számomra erkölcsileg leala­csonyító elvi vitákba keveredtem az RMDSZ vezetőivel. A taktikázásban le­hetnek különbségek, de amikor elvi, nagy dolgokban más az alapállás, az rettenetes. Menesztés a szenátusból Tulajdonképpen az én szenátusból való kilépésem elsősorban tőlem függött. Mert ha én nem teszem meg a lépést, akkor nem adom meg az alkalmat arra, hogy kizárja­nak. Még egy utolsó lépést akartam tenni keserűségemben, felhívni a világ figyel­mét arra, hogy ennek az alkotmánynak az elfogadása a mi szempontunkból és a de­mokrácia szempontjából (mert a kettő el­választhatatlan) egy gaztett. Előtte én min­dent megtettem annak érdekében, hogy az RMDSZ olyan álláspontot képviseljen az alkotmányozó gyűléseken, ami abszolút normális, nem szélsőséges, és még nem is radikális. De a nyelvhasználatról lemon­dani azt jelenti, hogy lemondunk a nemze­tiségünkről. Iskolahálózatról, főiskoláról lemondani azt jelenti, hogy nem lesz pe­dagógus, nem leszünk versenyképesek, elsorvasztjuk az erdélyi magyarságot. Márpedig ez a magyarság évszázadokon keresztül'tartott a szintet, mindig tanult, bárhova ment. Sajnos, ebből a szempont­ból Magyarországon sincs elég megértés. Rossz az álláspont, hogy „csak azok men­jenek, akikről biztosak vagyunk, hogy vissza is mennek” stb. Holott az első év­ben az ötmilliós moldovaiak háromezer románt fogadtak be, a tízmilliós Magyar- ország 200-300 erdélyi magyart, és akkora felhajtással, hogy „uram, nem bírjuk!” Ezt is innen sugallta az RMDSZ, de odaát elfogadták. Ötszáz-hatszáz magyar nem­zetiségű jár Romániában főiskolára (nem anyanyelvükön tanulnak), hát ilyen eddig nem volt soha. Mit jelent ez tíz-húsz év múlva? És mit jelent ma az elmúlt negyven év? Hogy 1700 magyar anyanyelvű tanár hiányzik csak Kovászna megyében. Ha jövőre minden tanügyi káder, aki nyugdíj­koros, nyugdíjba vonulna, akkor már több ezerre emelkedne egyetlen megyében a pedagógushiány. És az RMDSZ úgy keze­li ezt a problémát, mintha nem is létezne. Pedig arról volt szó, ha kell, egy egész tömegmegmozdulást szervezünk azért, hogy a magyar egyetemet visszaállítsák. Erről már az RMDSZ nem is beszél, nem is kéri, semmi köze hozzá, tehát ilyen ál­lapotok uralkodnak. Én ilyen helyzetben nem mehetek ezzel a csapattal. Kell egy olyan új csapat, amelyikben megvan bár a tenni akarás. Tehát az én kilépésem az RMDSZ-en belüli lényeges elvi ellentéteknek is az eredménye. (És tulajdonképpen több évti­zedes következetességed önmagadhoz - jegyzem meg. - Ezt a következetességet egy ilyen gyengécske forradalom sem gyengí­tette meg. Azt hiszem, ebben van az erköl­csi titka ennek a mindenki számárafurcsá- nak tetsző döntésnek, hogy nem mégy be szavazni egy olyan alkotmánytervezetre, amely lényegében sérti a magyarságot már az első pontjában.) Kivonulhattunk volna testületileg ebből az egész alkotmányozásból. Én előre be­jelentettem, mire készülök, és Birladeanu (a szenátus elnöke) a két ház vezetősége előtt mondta a vatrásoknak, hogy uraim, ne gondolják, hogy ez az alkotmány hite­les lesz, ha az RMDSZ kilép belőle. És ez így van. Ha az RMDSZ, a második legna­gyobb frakció a parlamentben nem vesz részt a szavazáson, bármennyire is meg­szavazza a többi, az első dolga lett volna egy új parlamentnek, hogy ezt az alkot­mányt módosítsa. De így ez a dolog elto­lódhat akár tíz évig is, addig pedig nekünk végünk.. . Az alkotmányozó gyűlés, pontosabban a szavazás előtt elmentem a mi frakciónk­hoz, és az RMDSZ keretében bejelentet­tem, hogy én nem veszek részt a szavazá­son. Mondtam, én nem azt mondom, hogy ti is lépjetek ki, pedig jó volna... Hát csak magunk között voltunk, hallgattak. Nem tevődött fel a szolidaritázás gondolata. Az igazság az, hogy utólag, amikor már a vesztett fejsze nyele volt, szolidarizáltak - úgy két hónap múlva -, de akkor már késő volt. Tehát ilyen viták és nézeteltérések előz­ték meg az én döntésemet, ami részben - miért ne mondjam ki? - az RMDSZ veze­tőinek tulajdonítható. Fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy ezt így tovább nem szabad. A reakció az volt, hogy ők is ki­közösítettek, és hozzájárultak ahhoz, hogy teljesen félreállítsanak. (De jön az új választás! - mondom amo­lyan vigasztalásként, de igazán ettől ma­gam sem várok semmit.) Molnár H. Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom