Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-15 / 39. szám

1992. FEBRUÁR 15. Nézőpontok 7 Szombati jegyzet ■\ Egy csésze kávé mellett Jó-e magyarnak lenni? A kérdést gyakran hallhatjuk állításként elhangzani és főleg múlt időben, így: jó volt ma­gyarnak lenni. A történelmi múlt időben is többször jó volt ez (például Árpád, István és Mátyás király idején, a negy­vennyolcas és ötvenhatos for­radalmak kirobbanásakor), mint ahogy rossz is volt elég sokszor, amit viszont ritkábban emlegetünk (Mohácsnál, tatár- és oroszjárás idején, forradal­maink elbukásakor). De elsősorban nem a törté­nelmi múlt időre gondolok, ha­nem egy jelenkori szokásra, egy mindinkább terjedő nyelvi (magatartásbeli?) fordulatra. Ha a gazdasági külkapcsolatok minisztere egy sikeres nemzet­közi tanácskozáson vett részt, ha magyar vendégmunkások nagyszerűen vizsgáztak egy külföldi építkezésen vagy égő olajkutak oltásában, ha sporto­lóink végeztek az élen valami­lyen világversenyen, ha bárhol külhonban dicsérik honfitársa­inkat . .., nos, a fő- vagy mel­lékszereplők idehaza mindegy­re ezt nyilatkozzák: jó volt ma­gyarnak lenni ott és akkor. Nemigen tudok olyan hazai eseményről vagy állapotról, melynek kapcsán hangsúlyoz­nák, hogy jó volt magyarnak lenni itt és ekkor. Az talán már teljes és általános megbotrán­kozást idézne elő, ha idehaza kihagynánk az állításból a múlt idő volt-ját, és egyszerűen kije­lentené valaki: jó magyarnak lenni. Mert mitől lenne jó? Az élet- színvonal zuhanásától, az árak emelkedésétől, a laposodó pénztárcánktól, a vastagodó munkanélküliségtől, a lankadó kedvünktől, az ágaskodó dü­hünktől? - és még sorolhatnám sokat hangoztatott nyavalyáin­kat. És mi az, hogy magyarnak? Nincs ebben valami diszkrimi­náció nemzetiségeinkkel szemben? Nem rejtőzködik mögötte valamiféle faji vagy idegengyűlölet? Nem vall ez nyilvánvaló nacionalizmusra? Nem tudom, és meg sem kí­sérlem keresgélni a válaszokat. Mindenesetre be kell valla­nom, velem „szégyenszemre” megesett a minap, hogy hal­kan, mintegy magamhoz szól­va kicsúszott a számon: jó ma­gyarnak lenni. Itt és most. Mi több, így is éreztem és így is érzem. Hogy mi okozhatta ezt a „sajnálatos” kiszólást? Nem hiszem, hogy csupán a relativi­tás ... Erdélyi utazásomról jöttem hazafele, sok száz kilométer megtétele után álltam be az ár- tándi határátkelőhely túlsó ré­szén a sor végére. Félórás vára­kozás után egy centit sem ha­ladt a gépkocsisor, gyalog in­dultam felfedező útra. Körül­belül a sor közepénél járhat­V ________________________ t am, amikor egy magyar rend­számú gépkocsi vezetőjét kér­deztem meg, mióta vár. Hét órája, mondta, és mindössze száz méternyit haladt előre. Dühöngtem ellehetetlenült helyzetemen: itt a hazám pár száz méterre és vagy tíz órányi­ra... Itt nincs mire várni, dön­töttem el, valaki régebben mondta, hogy Gyulánál köny- nyebben át lehet jönni, irány a varsándi átkelőhely. Lekocsi- káztam a határral párhuzamo­san még száz kilométert, a ha­tár román oldalán itt is gépko­csisor fogadott, igaz, jóval ki­sebb. De két órán át egy tapod­tat sem haladhattunk a „szűkre szabott kapu” felé, mivel - ahogy magyarázták - éppen cserélik a műszakot a vámo­sok. Két kisgyerekem közül az egyéves kislányom viselte ne­hezebben a várakozást, meg is volt hűlve, éhes is lehetett, azt reméltük, itthon vacsorázik. A két óra kínjait nem részle­tezem, még csak annyit, hogy ücsörögtünk a sötétben, a hi­degben, a sárban (egyszer lép­tem ki a kocsiból odaát, akkor is bokáig a pocsolyával teli gö­dörbe), körülöttünk kucsmás emberek meghatározhatatlan színű és állagú kabátokban, nem a legbarátságosabban ke­rülgették magyar rendszámú kocsimat... Végre átjöttünk a román szi­tán, de a „semleges területen” is időközben feltorlódott vagy száz személygépkocsi, autó­busz és kamion, sűrű sorokban álltak egymás mellett, ha akar­tam sem tudtam volna a sorok mellett vagy között előrehajta­ni. Még csak egy méterrel volt mögöttem a román sorompó, amikor feltűnt egy magyar honvéd, egy olyan lóra termett, másfél méteres fiatalember. Köszöntem neki, és megkér­deztem, tudna-e segíteni, hogy hamarabb átjussak, beteg akis­lányom . . . Hogyne, uram! - kiáltott a legény, és elszaladt az ellenkező irányba. Néhány má­sodpercig olyan hülyén moso­lyogtam, mint amikor a honvé­delmi miniszterünk a déli ha­társértések és a szerb katonai veszély kapcsán kijelentette: a magyar honvédség mindent megtesz... Aztán látnom kellett, hogy a honvédem mégsem hagyott cserben. Csak három társáért futott el, hogy együttes erővel segítsék átjutásunkat. Beszól­tak, tegyem ki a vészjelzőt (azaz kapcsoljam be az elaka­dásjelzőt), és a felsorakozott kocsikat a sánc felé parancsol­ták, hogy legyen hely. Nem ga- tyáztak sokat a fiút, amikor a román sofőr nem akarta megér­teni, miről van szó, hát a fiúk maguk mutatták meg neki, ha pedig a vezető elcsámborgott valahova, a honvédeim kanya- rították félre a járgányt. Három perc alatt áthoztak (a néhány órás újabb várakozás helyett), mi tagadás, eléggé meghatód­tam a „mieinktől”, ekkor „szóltam el magam”. Jó magyarnak lenni. Itthon is, most is. Minősítsenek en­gem emiatt „népi-nemzeti­nek”, „populistának” vagy akárminek, ám legyen, válla­lom! És többet nem fogok vi­gyorogva legyinteni, ha valaki­től ezt hallom: a magyar hon­védség mindent megtesz. fi­A szikét máig sem tette le Nyugíjba ment dr. Kárpáti Ferenc, a megyei kórház urológiai osztályának vezető főorvosa, címzetes egyetemi docens, az orvostu­dományok kandidátusa - 46 év és 72 napi munkaviszony után. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy benne volt abban a szegedi teamben, amely az első veseátültetést végezte el Magyarországon, és hogy ő végezte hazánkban az első hólyagpótló műtétet. Mindenki élni akar A sokak által tisztelt és szere­tett „tanár úr” saját bevallása szerint nem orvosnak készült. egy kicsit, lehet, hogy éppen emiatt a gondolkodás miatt. De azt is meg kell érteni, hogy min­denki ragaszkodik az életéhez, még akkor is. ha csak egy évvel- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mérhetetlen elhivatottságot éreztem az orvosi pálya iránt.- Véletlen volt tehát?- Azt hiszem, igen. Tanyán nőttem föl, és érettségi után há­rom év hadifogság következett. Dunántúlon laktunk, a nagybá­tyám viszont Szegeden. Édes­apám azt gondolta, hogy prakti­kus, ha a nagybátyáméknál la­kom, amíg tanulok. Ugyanakkor olyan pályát akartam választani, ahová nem kellett a matematika, mert az sose volt erős oldalam. Persze akkor nemcsak az egyete­mi tanulmányait folytatta az em­ber, hanem egyidejűleg pénzt is kellett keresni. Mentőzni jártam és írnokoskodtam az SZTK-ban.- Önt humánus és jókezü or­vosnak tartják. Ki volt a mintaké­pe a pályán, kitől kapott a legtöb­bet ehhez a hivatáshoz?- Pályafutásom legszebb évei alatt, amíg az 1. számú sebészeti klinikán dolgoztam Szegeden, egy hihetetlenül nagy tudású, hu­manista főnököm volt, Petri pro­fesszor. Az ő „iskolája’ ’ döntően befolyásolta az orvosi tevékeny­ségem.- Mit tanult nála?- Megtanítottak bennünket emberben és nem szervekben gondolkodni. A mai orvosok egy része - tisztelet a kivételnek! - szívben, vesében, tüdőben gon­dolkodik. Pedig nagyon fontos, hogy az egész embert lássuk, fő­leg akkor, amikor az évek során önállóvá válunk, amikor a bete­gek sorsa első-, másod- és har­madsorban az én lelkiismere­temtől függ.- Hogyan lehet elviselni ezt a felelősséget évtizedeken keresz­tül?- Az idő múlásával az teszi el­viselhetővé ezt a stresszt, hogy például az elmúlt 15 évben soha nem tettem olyat, vagy olyan műtétre beteget rá nem beszél­tem, amit az apámon, anyámon, a feleségemen, a gyerekemen és végső soron magamon ne hagy­tam volna elvégezni. A végén már konzervatívnak tartottak vagy egy fél évvel hosszabbítha­tó meg. A lelkiismeretem mindig berzenkedett az olyan beavatko­zások ellen, amelyeknek nem egyértelműen gyógyulás a vége. Kelj fel és járj!- Egyszer említette, hogy az or­vosi hivatásban az a legcsodála­tosabb, hogy valaki betegen ke­rül a kórházba, és gyógyultan tá­vozik. Akkor azt is mondta, hogy sokszor gondolt pályája során arra, amikor Krisztus csodát tett a béna emberrel. Kelj fel és járj, mondta neki, és ő fölkelt és járt.- Az első élményem, amikor erre gondoltam, ezt éreztem, a mentős korszakomból szárma­zik. Egy fiatalembert áramütés ért, és úgy nézett ki, hogy meg­halt. És akkor én a mentőkocsi­ban mertem a zsebkésem előven­ni, megnyitni a mellkasát, és ad­dig masszíroztam a szívét, amíg be nem értünk a klinikára. Nem fogja elhinni, amikor dobogni kezdett a szíve, sírva fakadtam. Azt hiszem, hogy az egész szakmánk végig ehhez hasonló. Biztos vagyok benne, hogy sok más orvos hasonlóképpen cse­lekszik és érez hasonló helyze­tekben.- Szolnokra 1973-ban került, és osztályvezető főorvos lett. Nem nagy teher egy osztály veze­tése az operációk mellett?- Nyugodtan merem mondani, hogy kanálcsörgés nélkül teltek el ezek az évek. Az osztályt a béke honának tartották. Persze ehhez sok kompromisszumot kellett kötni - felfelé is, lefelé is. De megérte. Ha az osztály egy­séges, nincs olyan szemlélet, hogy „ez az én betegem, az meg a te beteged”. Nálunk bárki nyu­godtan elmehetett szabadságra vagy szabadnapra, és biztos le­hetett abban, hogy a betege ugyanolyan ellátásban részesül, mintha ő bent volna. Nem volt nehéz vezetni is, a műtőben is helytállni. Nem volt nehéz az emberekkel bánnom. Én sose voltam goromba, inkább kértem, de úgy, hogy azt nem­igen lehetett visszautasítani. Vé­leményem szerint az embereket hagyni kell dolgozni. Hatvanhá­rom éves koromban, amikor tud­tam, hogy két év múlva nyugdíj­ba megyek, az új eljárásokat a fiatalok tanulták meg az osztá­lyon. Nem voltam szakmailag irigy, és nem éreztem magam ke­vesebbnek azért, mert nálam fia­talabb kolléga ismert olyan eljá­rást, amelyet én nem. Elvégre a mi munkánk teammunka.- De azért voltak nehéz pilla­natok az életében?- Szerencsés vagyok. Mindig nyugodtan jöttem haza, nyugod­tan aludtam, és kiegyensúlyo­zott, békés család fogadott.- Arra gondolok, ha például nem tud segíteni valakin.- Ezek a helyzetek teszik leg­inkább próbára az orvost. Ha pél­dául hozzánk került egy rákos beteg, tele áttéttel, mit lehetett csinálni? Annyit igenis, hogy re­ményt ébresztettünk benne. Ilyen esetben én sokszor hazud­tam a betegnek, nem mondtam meg az igazat.- Úgy érzi, hogy ezzel meg­hagyta a reményt?- Igen. Bár lehet, hogy ez az én menekülésem is volt a kisebb el­lenállás felé. Nem a műtősnőt kell szidni- Heti két alkalommal Szolno­kon rendelek a szakrendelőben, szakmai napon bejárok operálni a kórházba, Jászberényben is rendelek. Az osztály gondját le­tettem a vállamról, de a járóbe­teg-ellátásban más gondok van­nak, mint egy kórházban. Néha még nehezebb is a szakrendelő­ben, mert 10 percem van egy betegre. A kórházban pedig jobb vizsgálati lehetőségek mellett több nap is találkozom a páci­enssel.- Negyvenhat év fehér köpeny­ben. Kimondani is sok. Az orvo­sok nagy részét fiatalon utoléri az infarktus, a gyomorfekély. Hogy lehetett ennyi időt ,,meg­úszni”?- Azt hiszem, az a titok, hogy az embernek tudnia kell, mivel áll szemben. Amikor a műtőasz­tal mellé áll, kész diagnózis le­gyen a fejében. Ne legyen ide­ges, és ahogy a szakmában mondják: ne bocsátkozzon ka­landokba. Vagyis ne csináljon annál többet, amit adott esetben magán hagyna elvégezni. Akkor tudom elkerülni a stresszt, ha föl vagyok készülve arra, hogy mit bír el a beteg, és mit bírok el én. Persze az is hozzátartozik, hogy az ember ne veszítse el a fejét. Minden műtétnél adódhatnak váratlan dolgok. Tudni kell, hogy egy vérző eret így, a két ujjammal is le lehet szorítani ad­dig, amíg az első pánik elmúlik. És ilyenkor nem a műtősnőt kell szidni, hanem azon gondolkod­ni, hogy hogyan lehet kimászni ebből. Egész pályafutásunk során nem szabad megfeledkezni ar­ról, hogy az az ember, aki ott fekszik a műtőasztalon, élni akar, és hazavárják. Paulina Éva Fotó: Korényi Éva mopenn mitrótitm I I nnev rcproóiiÉPró fÉMFHI/IKTEK ELEKTROSZTATIKUS mmmszcmÁSA IRÁNYÁR •• 250-350 Ffc/m* TISZA MENTI REGIONÁLIS VÍZMŰVEK TELEFOIL• (56) 35-253; TELEFAX '• (56) 35-051 TELEX •• 23-750 P0STACÍIT1 •• 5001. SIOLIIOK,PF-3. Üi.: NÉmEDV 35-253/32 WEMfWWtN ÉRPCKIÓPN! IfHCT » 2 TÁV. II. SZ. TELEPE, SZOLIMA, THÖKÖLY U. 83. C3 mmpEn mm j Jeszt™^ jfiüü mm

Next

/
Oldalképek
Tartalom