Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

1992. FEBRUAR 1. Magazin—Múltunk - jelenünk 11 Kiállításaink A Nagykun Múzeum gyűjtőkö­re a Nagykunság egész területe, mindebből következik tehát, hogy a kisugárzása is elsősorban e táj­egység népének szól. Kiállításaink zöme vagy tematikusán, vagy az alkotó, alkotók révén kötődnek a Nagykunsághoz. Mindenekelőtt két állandó kiállításunkat ajánlom a tisztelt olvasók fiiiveimébe. képek. Nem sok hozzá fogható ku­tató van, aki ilyen széles skálán alkotott, méghozzá alapvető meg­állapításokat tett. Tréfásan úgy jel­lemezzük Györffyt, hogy csak az­zal nem foglalkozott, amivel amúgy sem érdemes. Szellemét legkifejezőbben a Néphagyomány és nemzeti műve­lődés című. 1939-ben megjelent utolsó munkájá­ból vett, sokat, de nem elégszer idé-' zett néhány sor fejezi ki legtömö­rebben: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelő­dés nyújthat, ha­nem arra, hogy a magunkéból mi­Elet a székely házban c. kiállítás részletei A Nagykunsági Krónika lődést.” Györffy István számunkra rendkí­vül kedves könyve után kapta a címét. Miként Györffy István, a kiállítás is a Nagykunság népéletét mutatja be a tájegységet jellemző gazdálkodási módozatok által. Különösen az általános iskolák pe­dagógusai örülnek a kiállításnak, mivel a kisiskolás tananyag har­madik osztálytól foglalkozik a té­mával, szemelvényeket közöl Györffy nagy sikerű könyvéből, amelynek jó illusztrációját adják a kiállított tárgyak. Másik állandó kiállításunk - Illyés Gyula szavait kölcsönözve - A magyar nép tudósa: Györffy Ist­ván címet kapta. Megjelenítésében szerény, ám jól átgondolt, a hely­béli születésű és szűkebb pátriájá­hoz mindig ragaszkodó tudós, et­nográfus sokrétű pályáját mutatja be. Kutatási területeit, település­vizsgálatait, viselettörténeti kuta­tásait, gazdálkodás-, pásztorko- dásvizsgálatait idézik a fotók, tér­minden kérkedő előtt igazolja, hogy a múzeum a legrangosabb intézmények közé sorolható, s megtépázott identitástudatunk helyreállításában a legtöbbet te­het. Kiállításunkat említvén ki kell emelnünk a híres-neves karcagi fazekas, Kántor Sándor gyűjtemé­nyes anyagát bemutató Fazekas­házat. Amolyan zarándokhely ez a fiatal fazekasok számára, s sze- met-lelket gyönyörködtető lát­vány az idegenből jöttéknek. Má­sik időszaki kiállítóhelyünk a Nagykunsági tájház a rangos pa­rasztportát, a 18.századi lakásbe­rendezést idézi: a pitvart, a döngölt padlójú tisztaszobát, amit csak A karcagi múzeumokról Egy városnak, egy tájnak kultu­rális fokmérője többek között az iskolarendszere, és az, hogy mi­képpen viszonyul a múltjához, mit és hogyan őriz meg ebből a gazdag örökségből. Nem véletlen az, hogy a múlt század végén hazánkban sorra létesültek gyűjtemények, múzeumok. Ezek nemcsak a meg­örökítés szándékát hordozták, de bennük munkált az is, hogy felmu­tassák múltjuknak egy darabját ta­nulságképpen. A Nagykunság fővárosában, Karcagon századunk elejére érle­lődött meg a gondolat. Pedagógu­sok, papok, lelkes diákok fogtak A karcagi Györfíy István Nagykun Múzeum vei gyarapítottuk, az európai műve­Mi is ebben a szellemben, ezt a hagyatékot szem előtt tartva dol­gozunk. Bizonyítandó, hpgy az or­szág keleti fele, az elmaradottnak titulált Alföld, s benne a Nagykun­ság kultúrája semmivel sem szegé­nyebb, mint a Dunántúlé, csak más. Ezt a másságot és értéket vil­lantja meg egy-egy időszaki kiállí­tás. Csupán címeiben megidézve az elmúlt négy évet az alábbi kiál­lításokat tekinthették meg látoga­tóink: Görögök a Jászkunságban, Hor­váth Ágota Karcagról élszárma­zott fazekas kiállítása, Nemezsző­nyegek (1988), Szolnok megye népművészete, Győrfi Lajos szob­rászművész kiállítása, Kovács László fazekas kiállítása (1987), A túrkevei népi díszítőművészeti szakkör (Szádvári Andrásné), A Nagykunság a 18. században. A kunok emléke Magyarországon - régészeti kiállítás 1986-ban. Mind olyan lélegzetű anyag volt, amely rangos ünnepeken, nagy alkal­makkor használtak. Gazdája itt jött világra, s innen kísérték utolsó út­jára is. (Sajnos a minket sanyarga.- tó takarékosság miatt csak előre bejelentett látogatókat fogadunk.) Életmódról, lakásbelsőről szól- . va itt hívom fel a kedves olvasó figyelmét a jelenlegi időszaki kiál­lításunkra, amely a székely népélet tárgyait tárja elénk. Székelyke- resztúr, a Nagy-Küküllő völgye népművészetének közel félezer darabját ismerheti meg a látogató. Négy hagyományos szobabelső teljes berendezését. A kecseti konyha és tisztaszoha a múlt szá­zad, a siklódi konyha és vendég­szoba századunk elejét idézi. A tűz körül folyó munkát, mesterkedé­seket a lószőrből készült szita és szitakéreg készítése, valamint a napjainkban is ismert szalmafonás idézi. A kecseti szoba a keresztelő, a siklódi tisztaszoba'a temetés han­gulatára emlékeztet. Február végé­ig tekinthetik meg az érdeklődők. Ökrösné Bart ha Júlia Tisztelt Olvasónk! Egyéves jubileumához érkezett oldalunk. A tizenkét számban régészeti, néprajzi, történeti, művészettörténeti, egyház­történeti tanulmányokat közöltünk. Ezekben a tudományágak legújabb eredményeit igyekeztünk Önökhöz eljuttatni. Hol közérthető, hol pedig - kritikusaink szerint túlságosan is - tudományos nyelvezettel megfogalmazva. Igyekeztünk bemutatni a hagyományos népi ünnepeket csakúgy, mint megyénk földjének legújabb régészeti leleteit. Most egy új kihívással kívánunk szembenézni. Kilépve az eddigi szaktudományos keretek közül, szeretnénk Önökhöz közel hozni megyénk múzeumait. Azokat a múzeumokat, melyeket Karcagon, Jászberényben, Tiszafüredenn, Tiszaföldváron, Mezőtúron, Túrkevén és Kunszentmártonban láthatnak. Segítséget akarunk adni mindazoknak, akik megyénk bármely területén meg kívánják ismemi ezeket a gyűjteményeket. Igen, gyűjteményeket, mert jó lenne már azzal a tévhittel leszámolni, hogy a múzeum egyenlő a kiállítással. Ez nem így van, a múzeum mint történelmi örökségünk gyűjtőhelye, a gyűjteménnyel azonos. Ez gyakrán csak a kutatók számára ismert, mert körülményeink a raktározást teszik lehetővé, a széles körű bemutatást már nem. A raktári anyag pedig csak a kutatóknak közismert, egy laikus alig-alig ismerheti meg. Mi ezt a „misztikus ködöt” szeretnénk eltüntetni akkor, amikor a gyűjteményekről írunk, megmutatva mindenkinek azt a sokrétű lehetőséget, mely a helytörténeti kutatók, a tudósok és az egyszerű érdeklődők előtt bármikor megnyílhat. Az oldalt szerkesztette: Madaras László Fotó: Bellon Tibor össze, közzétettek egy felhívást: Létesítsünk Nagykun Múzeum Egyesületet! Ha nem tudnánk is, a stílusból nyilvánvaló, hogy á szö­vegezés a diák Györffy István munkája, aki másfél évtized múlva- ezen a hangon szól a Nagykunsági Krónika című könyvében. Mind­azokat a dolgokat fontosnak tartot­ta, amelyik napjaink muzeológiá- jának is értéke: kérdései egy részé­nek megválaszolásával még ma is adós a tudomány. „Miféle népek voltunk? Milyen nyelven beszél­tünk? Honnan jöttünk? Ki vezetett ide bennünket? Mikor ültük meg ezt az Isten áldotta földet? Mivel foglalkoztunk? Mi látható eredmé­nye van többszázados ittlétünk­nek?” A történettudomány és ré­gészet fontosságát fejtegető gon­dolatok után a tárgy gyűjtés fontos­ságát hozza szóba: „Milyen szép dolog volna mindezt összegyűjte­ni! Egyrészt őseink iránt való tisz­teletünket rónánk le, másrészt pe­dig tanulságot merítenénk belőle, mert minden régi tárgy egy kis mécs, mely többé-kevésbé bevilá­gítja a múlt sötétjét”. Majd a nép­rajzi tárgygyűjtés sürgősségét hoz­za szóba, és a karcagiak hiúságára is apellál: „Gyűjtsük össze a nép­rajzi tárgyakat! Utódaink hiába küszködnek majd 50 év -múlva, nem találnak semmit! Minket fog­nak könnyelműséggel vádolni! - A Kiskunság székhelyén, Félegyhá­zán virágzó Kiskun Múzeum van, úgyszintén a Jászságnak Jászbe­rényben, egykori székvárosunk­ban. Csak a Nagykunságnak nincs még „Nagykun Múzeum”-a Kar­cagon. Vagy arra várunk, hogy majd egy másik nagykun város üs­se nyélbe a dolgot?” A fölhívás megtette a hatását! ,A gyűjtemény szépen gyarapodott. Egyik legbuzgóbb gyűjtője özv. Balogh Ferencné Veres Rébék karcagi parasztasszony volt. A két háború között az anyagot konzerválás, restaurálás céljából felszállították a Néprajzi Múze­umba. Ekkor Györffy készített az anyagról egy pontos jegyzéket, amelyik fennmaradt. Ebből ismer­jük a gyűjtemény összetételét, mert sajnos az anyag a II. világhá­borúban megsemmisült. Több kí­sérlet után 1950-ben indul újra a múzeum élete. Rövid ideig Péter László - aki ma a szegedi egyetem professzora -, majd egy évtizeden keresztül az áldott emlékű Szűcs Sándor tevékenysége révén virág­zott fel a múzeum. 1951-ben Kar­cag tudós fiának, Györffy István­nak a nevét vette fel, és immár nevében is az egész tájat, a Nagy­kunságot, annak múltbéli értékőr­zését vállalta fel a gyűjtemény. Györffy István (1884-1939) - ahogyan Illyés Gyula jellemezte: „A magyar nép tudósa volt”. Gaz­dálkodó és mesterséget űző, szűr­szabó család ivadéka, aki belenőtt a nagykunság hagyomány világá­ba. Kézsmárki, kolozsvári és bu­dapesti diákoskodása érlelte nép­rajztudóssá. A Néprajzi Múzeum munkatársaként megalapozta a textil- és kerámiagyűjteményt. Rá­bízták a ’30-as években az első egyetemi néprajzi tanszék meg­szervezését. Munkásságával az Alföld néprajzi kutatása is előtérbe került. Addig elsősorban a magyar ríyelvterület peremén vizsgálták kultúránk archaikus örökségét. Bátky Zsigmonddal, Viski Ká­rollyal és másokkal közösen a ’30- as években megírták a magyar néprajz első összefoglaló művét, a Magyarság Néprajzát. Györffyt el­sősorban az anyagi kultúra népraj­zi vizsgálata foglalkoztatta: a tele­pülés, a gazdálkodás, a viselet, a lakáskultúra változása. Tanárként segítette a tehetséges, szegény sor­sú vidéki parasztfiatalökat, hogy diplomát szerezhessenek. Szűcs Sándor (1903-1982) epi- theton omansa „a Háromföld tu­dósa’ ’ volt már életében. Születése okán a Nagysárréthe? kötődött leginkább, hiszen Biharnagyba- jomban élt egész életében. Szülő­házát hosszabb időre sohasem hagyta el. De otthon volt a Hortobágy mel­lékén és a Nagykunságban is. En­nek a Három földnek a múltját, hagyományait kutatta, könyvek­ben, tanulmányokban örökíthette meg a pákászok, rétesemberek, táltosok, betyárok, pandúrok éle­tét, jeles tetteit. írásaiban olyan vi­lágot mentett meg a számunkra, amelyik nélküle végképp elenyé­szett volna a rétekkel, mocsarak­kal együtt. Kiváló megfigyelő, gyűjtő volt, aki Isten áldotta tehet­séggel rögzítette és hagyta ránk eleink mindennapi küzdelmes éle­tét. A múzeum tárgyi világát tel­jessé tette, hiszen jól ismerte érté­küket, tudta, hogy mit kell gyűjte­ni. Megalapozta a könyvtárat és az adattárat is, ezzel teljessé tette a Nagykun Múzeum gyűjteményét. Több kiállításon mutatta be a táj hagyományát, értékeit. A múzeum hosszú időn keresz­tül a Horváth Feranc utcai emele­tes épületben volt, míg az új kór­ház felépültével felszabadult - már a ’40-es években múzeumnak szánt Bogdi-Papp Sándor-féle kú­riát megkaphatta 1968-ben. Itt 1973-ban nyílt meg az első állandó kiállítás Nagykunsági Krónika címmel. A Györffy-centenárium tovább gazdagította a kiállítási le­hetőségünket, az ő életét és mun­kásságát gyarapító bemutatóval. Még ebben az esztendőben, 1984- ben nyitottuk meg a Nagykunsági tájházat a Jókai út 16.-ban. Ez az épületegyüttes egy hagyományos redemptus' karcagi parásztporta, amelyik a múlt század első felének állapotát rögzíti. A népi klasszicis­ta épületegyüttes és a berendezés harmóniája ennek a mezővárosi paraszti életnek a bemutatására vállalkozott. Külön kell szólanunk a Kántor Sándor Fazekasházról. (Erkel Fe­renc u. 1.) Az 1978-ban megnyi­tott kiállítás nemcsak a Kossuth- díjas fazekasmester, a Népművé­szet Mestere értékes alkotásainak ad otthont, de egyúttal a magyar népi iparművészet teljesítménye előtt is fejet hajt. A legnemésebb hagyományo­kat követi és ebből építkezik ez a mesterség. Kántor Sándor a tisza­füredi, a mezőcsáti és a gyöngyösi, pásztói fazekashagyományok folytatója, továbbfejlesztője volt, aki tanítványoknak adta át gazdag élete tapasztalatát. így múzeumegyüttesünk erede­ti céljának megfelelően sokolda- , lúan mutatja be ennek a nehéz éle­tű tájnak a hagyományait, múltját, gazdag örökségét. Dr. Bellon Tibor Múzeumunk gyűjteményei A múzeumnak - mint közgyűjteményei intézménynek - hármas feladata van: gyűjtés, megőrzés, feldolgozás. Ezek a múzeumi munkában összekapcsolódnak. A sorrendben a gyűjtés az első, ezt követi a megőrzés (restaurálás, adattározás), vé­gül pedig a feldolgozás (kiállításrendezés, megírás). A néprajz a népi kultúra, a hagyomá­nyos népi életmód leírása, két fő ágra osz­lik: tárgyi és szellemi néprajzra. A tárgyi néprajz az anyagi kultúra esz­közeit tartja nyilván: a táplálkozás, építke­zés, bútorzat, világítás, mesterkedés, vise­let, gazdálkodás (állattartás, földműve­lés), lakásberendezés, kerámia, népi ipa­rosság, hangszerek és játékok tárgyait. A szellemi néprajzhoz a nép lírája, epi­kája, drámája tartozik: a népmese, nép­monda, népballada, népdal, népi hangsze­res zene, népi tánc, közmondások, szólá­sok (születés, gyermekkor, házasság, ha­lál) és alkalmak (lakodalom, betleheme- zés, regölés) anyaga, és még a játék és hitvilág hagyományai. Múzeumunk tárgyi néprajzi anyagát Karcagon és a Nagykunság településein gyűjtötték össze évtizedek folyamán az intézmény munkatársai. Ezeket vagy aján­dékképpen, vagy vételár ellenében adták a tulajdonosok a múzeumnak, melyeket aztán a raktárban helyeztünk el. Itt őrizzük az anyagi kultúra sok ezer darabját, széles, magas, többszintű polcokon. Ha valahol a nagykunsági tárgyakból nyílik kiállítás, innen válogatunk hozzá anyagot. Termé­szetesen minden beérkezett anyag leltári számot kap. Múzeumunk épületében két típusú kiál­lítás van: állandó, éveken át változatlan anyaggal, és időszaki, anyagát évente többször is változtatjuk. Ha belépünk az állandó kiállítás elő­csarnokába, jobbról látjuk azt a kiállítás­bevezető tablót, amelyen a Jászkunságról olvashatók a legszükségesebb tudnivalók: betelepülés, elzálogosítás, redemptió. Mellette régészeti vitrin, benne leletek: középen egy roppant nagy pallos, körülöt­te kun típusú kengyelek, balták, ékszerek, kerámiatárgyak, sótörő. Továbblépve, a falon a régi Nagykunságot ábrázoló térké­pek, a szilaj pásztorkodást s a roppant vízi világot bemutató, képzeletbeli rajzok: szekérvontatás, szilajménes-terelés, halá­szat, pákászat bemutatása. A következő teremben bal felől a rét­gazdálkodás emlékei láthatók. Itt van a nádvágó tolókasza, a jégpatkó, fapapucs s több nádvágó kasza. Mellettük a széna­gyűjtés eszközei: favilla, nagygereblye, szénavágó. a gyékényből készített párszá­XVIII. századi edények rító, kenyereskosár, szakajtó s több díszes kupujka (tojástartásra). Itt vannak a mezei rágcsálók (egér, patkány) pusztítására ké­szített eszközök: egér- és patkányfogó csapda, lépőcsapda, de láthatók itt méhka­sok is. Másik oldalon a népi halászat tár­gyai vannak: a húzóháló vagy nagyháló, az emelőháló vagy teszi-veszi, a pendely- háló vagy dobóháló, a tapogató, merettyű s a csíktök. A pásztorélet termében szemközt a pásztorviselet látható: a bű ing,Tájbi, bű gatya, darutollas kalap, csizma, bocskor, szűr és az evőszék, benne a bogrács a kásakavaró kanállal. Nádból készült a fő­zőkarám, melyben „bogrács lóg a szolga­fán” - mint írja Móra Ferenc. De van itt több pásztorbot, kampó, ostor, nyereg, fa­villa, fakanál, csengő, kolomp. Itt láthatók a nyűgök (lovak lábára) és a dögkerék fényképe (döghústároló a pásztorkutyák­nak) s a csobán (víznek, bornak). A terem másik oldalán számos faragott, mondhat­nám népművészeti tárgy van: borotvatar­tók (fából), sótartók (szaruból), fokosok, buzogányok, furulya, csobán, tülök, kés­tartók, bicskatartók, szeredás, sok csengő és kolomp, s az igen jellegzetes „pásztor- kíssíg” (készség), melyről özv. Vákánt Lőrincné (1879-1962) adatközlőm ezt a kis verset tudta: „Acíl, kova, tapló, / Verd ki fijam, Lac­kó, / Hadd pipájjík apó’ ’ A másik oldalon van díszes karíkásos- tor, béklyó v. nyűg (a ló lábára), örv (a komondor nyakába), tályoggyökérhúzó tű és rajz, ahogy ezt a népi gyógyítási módot a lovon alkalmazták. Van itt még fanye­reg, több bilyogzó vas, juhnyíró olló és számos fénykép a tenyésztett állatfajták­ról. A tej gazdálkodás termében a tehéntej és a juhtej feldolgozásának tárgyai látha­tók. A kifejt tehéntejet köcsögökbe öntik, az ott megalszik, s a tejfelből vajat vajkö- pülővel készítenek. A juhtejhez ótót (oltó) disznógyomorból készítenek, az ótáshoz nagy cseréptálak kellenek, majd gomolya- ruhák, sajtprés, aztán túrósbödön, túrós­kád. Ennek a teremnek a másik oldalán van a pitaról, amely a legény szemefényének, a lónak gondozásáról nyújt tájékoztatót. A legény a ló faránál lévő fekhelyen aludt, nagy bundával takarózott. Van itt jászól, szalmából terített alj (alom) és körömrúgó (fából). A falon pedig kantáiyvakaró, olaj­mécs - és a szabad tűzhely fölött szolgafa, rajta bogrács, a falon pedig több edény .Át- ellenben több tanya fényképe látható. Ezek a gyakorlati igények szerint épültek, tiszták, igényes, szorgalmas parasztéletet bizonyítanak. A következő teremben a szántás, vetés, aratás munkafolyamatai és munkaeszkö­zei láthatók - részint fényképeken, részint tárgyak bemutatásával. Van itt faeke, bo­rona, kasza, kákó, sarló, fintok, üllő, kala­pács, lapos vas, kulcs, szeredás, ölező fa. Átellenben pedig a nyomtatás eszközei: favillák, gereblyék, szérűnyeső, kazlazó gereblye, szemtoló, több véka, szalmakö- tél-csavaró, búzagereblye, 1867-ben ké­szült gabonás hombár. Ha átlépünk a következő terembe, szemben a padlás tárgyai láthatók. Itt van­nak azok a tárgyak, amelyek már nem, vagy csak igen ritkán kellenek: így a pár­szárító, kendertörő rokka, kisteknő (nem is egy), kovászfa, tótfazék, tótkanta, kan­taszekér vagy gurgulya, pálinkás bütykös, pálinkásbutella, kulacs, nyűg, kancsó, vas, lábas, ruhaverő fa (mángorló), locsoló, szilke, bölcső, citera, örv, lámpás. A terem másik sarkában a kertgazdál­kodás vitrinje látható. Ez alatt van a prés, mustszűrő kas, csömöszölő, mustos dézsa, szőlőültető fúró, metszőollók, kerepelő (madárijesztésre), lopótök, fatölcsér, ka­pa. Ugyanis Karcagon 1888 táján a filoxé- ra kivitte a szőlőt: addig itt igen jelentős szőlő- és bortermelés folyt. Másik oldalon a kukoricatermesztésre emlékeztetnek a vetés, kapálás, hántás eszközei. A rizster­mesztés fejlődését pedig egy külön vitrin­ben láthatjuk. Szép és gazdag ez a kiállítás. Érdemes megnézni! Látogatni mindennap 8-tól dél­után 5-ig lehet, hét végén 10-től délután 5-ig. Érdekes tudni, hogy a raktárkészle­tünknek alig van itt 10 százaléka! Csikóbőrös kulacs A szellemi néprajz emlékeit az adattár őrzi. A néprajzi adattárban általános anyag van (néprajz, történelem, közművelődés, stb.) - több mint 2500 dossziéban. Itt visszaemlékezések, régi okiratok, okleve­lek, egykorú sajtótermékek (újságlapok, röpiratok, reklámlapok stb.), továbbá je­lentések, pályázatok, kéziratos feljegyzé­sek stb. vannak. A feldolgozás (megírás) munkáját segíti még intézményünk jelen­tős könyvtára, melyben a néprajzi szakiro­dalom és helytörténet csaknem minden értékes műve megtalálható. Igen értékes a fotóarchívum is, számtalan néprajzi, törté­nelmi, helytörténeti felvétellel. Nagyon szükségesek mindezek, mert múzeumunk közönségszolgálata nagy segítséget nyújt minden ide betérőnek. Jönnek ide tanulók, főiskolai és egyetemi hallgatók, pedagó­gusok, egyszerű érdeklődők naponta, mert kinek tanítási órára, kinek pályázat írásá­ra, kinek szakdolgozat készítésére kell se­gítség. Mindenkinek önzetlenül, szívesen segítünk, mert alapelvünk, hogy a helyis­meret, a múzeum a közművelődésé - hát ismerje meg hazánkat, népünket és tájegy­ségünket valamennyi hozzánk betérő. Dr. Fazekas Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom