Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-02 / 1. szám
1992. JANUÁR 2. Szilveszteri körkép 5 Óév-búcsúztató a képernyőn Szilveszteri kárpótlás Ez a szilveszter a képernyőn: a kárpótlás szilvesztere, kétségtelenül. Nem csak azért, mert a témák között többször is előbukkan ténylegesen - lásd például az Elő Hócipő vagy a Dallas-paró- dia -, még inkább érezhető abból az igyekezetből, amellyel kedvünkbe kívánt járni a televízió, mintegy kárpótolva bennünket az év során elszenvedett kellemetlen percekért, órákért, a gyenge és rossz programokért. Próbáljuk jól érezni magunkat - kérlelték, s menten hozzá is tették: mi nagyon akartunk. (Vit- ray.) Úgy tűnt azonban az intézmény gondjairól, problémáiról készített számos műsorból, gú- nyoros és önironikus jelenetből, hogy a televízió önmagát is szerette volna kárpótolni valamiképp - elszalasztott lehetőségeiért. A kárpótlás „bűvöletében” azután ontotta is a maga gyártotta szórakozást, humort, mondhatni versenyben zengtek a két csatorna húrjai. Talán soha nem volt még oly világos, mint ezen a szilveszteren, hogy az egyik csatorna többet akar, mint a másik, hogy a másik jobbat szeretne .yújtani, mint az egyik. Ez aztán issé meg is nehezítette a „kár- itlandók” helyzetét, hisz akadt ¿Idául pillanat, amikor fájdalmasan kellett választani, dönteni: a képernyőre újra visszatérő fofit hallgassuk-e meg, vagy pártoljunk inkább a Vitray kínál- a vidám összeállításhoz. (Ezt a választási kényszert jó lett volna nagyobb műsorszerkesztői körültekintéssel elkerülni!) A bőséges műsorkínálatot látva mondja még valaki, hogy elapadtak nálunk a humor forrásai? Igaz, kevesebb volt a kacagtató nevetésből, és még a legharsányabb humor mögött is valamiféle szorongást érezhettünk; az amiatti nyugtalanságot, hogy sikerül-e végleg elásni a csatabárdot, amely mint a ’91 -es esztendőre jellemző tárgy kerül a jövőnek szánt üzenetbe - Vágó István kicsit hosszadalmas játékában; nyugtalanság és sóvár vágy, hogy emberi méltóságunkban élhessük meg a rendszer megváltoztatásának katartikus drámáját. Ezt a gondolatot a legmarkánsabban Hofi és Nagy Bandó András szólaltatta meg, ez utóbbi „Kár- pót Medence” címet viselő, az elhagyott óbudai hajógyárban rendezett kabaréban. Hofi Géza, aki ugyan főleg betegségéről „társalgón” velünk, a gyógyítás és a gyógyulás humorát aknázta ki a reá jellemző komédiázással, de aki megjárván a testi szenvedés és a lelki megpróbáltatás poklát - az intenzív osztályról hozzák vissza az életbe az orvosok, persze, mert maga is nagyon akarja - mély bölcsességgel és fájdalommal is a hangjában kiáltotta oda a világnak, nekünk: „Nem tudok én már csak vonyí- tani, mert az igazságból elveszett valami - az i”. Ki-ki mérlegelheti, mi az, amit az igei múlt idő takar, amit az általánosítás magában foglal; de hogy Hofi ezúttal sem viccel, bár humorizál, aligha kétséges. Akár csak Nagy Bandó, aki megjárva polgármesterként a „ hadak útját”, most a levegőben egy kötélen lógatva, fentről szólott a lentiekhez, torz képét rajzolván e kettő - a fent és lent - riasztó, esetleges negatív viszonyáról. Egyébként az Élő Hócipő ötletével (eredeti helyszín az elhagyott üzem csarnoka) többet ígért, mint amit végül is teljesített; az egyes részleteket nem a tartalom egysége, csupán a helyszín azonossága fűzte egybe. A kárpótlási jelenet pedig kifejezetten fáradtnak tűnt szellemileg. Ha szűkebben véve nézzük, konkrétabban a látottakat, miből is volt a legtöbb ’91 szilveszterén: két műfaj, a játék és a paródia uralkodó volta a szembetűnő. A játék, mely talán nem oly tolakodóan és otrombán jelent meg, mint az előző szilveszterekben, de amelyre, Fortuna istenasszony kegyeire azért ezúttal is igen sokat bíztak. Egész nap működött a Trió, váltott játékmesterekkel, s néhány tere kirakásával ezreket lehetett zsebre- vágni most is! De játszhattunk a múlttal, sőt a jövővel is kérdésfeleletek formájában, játékra hívott Szilágyi János, Rózsa Gyuri, Altorjai Anita, Vágó István és még sokan mások. Volt tehát játék, hogy „nézni is tereh ”. A legnagyobb játék azonban az öreg Trabantok és Wartburgok nemes búcsúja az élettől, hisz gazdáik egy alapítvány céljára ajánlották fel őket, egy új, modem gépkocsi megnyerésének reményében. Késő estig zajlott a „Trabanto- ló” és a játékot támogató autós kereskedő cég kívánsága szerint a Rower kocsik „szemlélése”; érzékeny búcsú az elmúlt idők kétüteműitől, s víg találkozás a jelen és jövő korszerű gépkocsijaival. íme a változás az autózás képében „megjelenítve”! Aki vénecske Trabantjáért - mert rákacsintott a szerencse - egy pompás Rowert vihetett haza cserébe, az boldog nyertesként ünnepelhetett. Hogy mi, nézők, mit nyerhettünk az egészen? Néhány kedves pillanatot, de sok-sok unalmas percet is, savanyúan állapítva meg: nem mindig sikeres az a házasság, amikor játék és üzlet lép frigyre. A Trabantot ezen a napon a játékosok befestették, szétszedték, megénekelték, átalakították, a Trabantolót viszont a műsor gazdái alaposan túlméretezték. Ami pedig a paródiát illeti: szinte tombolt a képernyőn. S két legfontosabb területe és célpontja a parlament népszerű és népszerűtlen szereplőivel és maga a televízió mindennapi furcsaságaival. Az előbbit főleg a „gumiálarcos” figurák villanásai képviselték a nap műsorában, de különösebb mélységek nélkül, az utóbbi elszórtan jelentkezett, bár önálló programban is láthattuk az önmagukon csipkelődő televíziósokat. (Kapcsoljuk magunkat.) Talán túl sokat is foglalkozott a televízió önmagával, dehát nincs-e tele közéletünk is napról napra az intézmény dolgaival? (Csak megjegyzem, Hankiss Elemér valósággal divatba jött ezen az estén, két különböző változatban is láthattunk róla készített paródiát.) A humornak ebből a fajtájából nekem mégis a legemlékezetesebbet egy fiatal színész, Rudolf Péter nyújtotta, aki nemcsak előadta, maga is írta az üresfejű, öntelt riporterről szóló televíziós gúnyrajzot. Humora friss, üde és csípős. Aki viszont ugyanazt csinálta, mint eddig, de remekül, bár nem paródiázott: Antal Imre. A Kudlik Julival alkotott Padödö kettősük parádés produkció a Szeszélyes évvé előlépett összeállításban. Az óév-búcsúztatás alkalmából szokás megkérdeni jeles személyiségeket, a közélet szereplőit, vajon mit üzennek a jövőnek. Most is megtörtént, de a nyilatkozók gondolatait - milyennek is képzelik öt év múlva az életet - ezúttal nem ismerhettük meg, csak a bevezető mondatok hangzottak el, a többit, a lényeget szalagon rögzítve, kazettába zárva elraktározták a jövőnek, csak 1996-ban veszik majd elő, hogy közreadják. Sajnos, félő, hogy ezt a pillanatot sokan talán már meg sem érhetjük, gondoljanak - kérem - azokra is, akik akkor esetleg már az „égi képernyőt bámulják”, küldessenek el oda is á kazetták! - no, persze ha lesz még akkor is televízió kis hazánkban. Valkó Mihály Állt a bál Állt a bál és a vigadalom a törökszentmiklósi Szerb vendéglőben is, mely annak ellenére, hogy egy személynek 800 forint volt a beugró, zsúfolásig megtelt. A tisztes vendégsereg napkeltéig jól érezte magát. Tiszaroffon az Oázis presszóban szilveszterkor sem maradhatott el a nagy népszerűségnek Örvendő kuglizás. Egyébként itt is „házibulival” búcsúztatták az óévet, melyen bárki részt vehetett. Kunhegyes • Kunsági szokás, hogy éjfél után karikással vagy négyellovel csattogtatva köszöntik az újévet. Felvételünk Kunhegyesen örökítette meg Mester Jánost, aki évek óta feleleveníti eme régi hagyományt. Házibuli Házibuliban ünnepeltek a legtöbben, ahol összejött a család vagy a szomszédok, esetleg a jóbarátok. így sokkal kötetlenebbül, és ami manapság nem utolsó szempont, olcsóbban szórakozhattunk. Felvételeink egy baráti társaság évbúcsúztatóján készültek Sándor Ferencéknél, Kisújszálláson. Fotók: Mészáros Munkával fejezték be az 6-, és kezdték az újévet a Törökszentmiklósi Tiszatáj Tsz répaföldjén. Szilveszter napján sötétedésig szedték a cukorrépát a hóval borított, fagyos földből a közel száz hektáros táblán. A kedvezőtlen időjárás és az ismert gondok miatt húzódott át az új esztendőre a betakarítás, melynek már nagyon nagy a vesztesége, mivel a termésnek csak 50-60 százalékát tudják fölszedni.
