Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
8 Irodalom—művészet 1992. JANUÁR 18. E lőször magam csináltam hegedűt; vékony fenyődeszkából összeesz- kábáltam egy tokot, finomra csiszoltam dörzspapírral, majd egy lécet szegeztem rá, ez lett a hegedű nyaka. Egy szál drót feszült rajta, és még hangot is adott. Egészen belázasodtam. Fabrikáltam én már állatokat, először csutkából, gyufaszálakból, majd fehér fenyőfából; csináltam csatahajót szegekkel kiverve, azok voltak az ágyúk; sőt valódi, mozgó hemyótalpast is, fa-cémaorsóból, kerekeit bugyiival kifogaztam, gumival lehet felhúzni, futott a földön. De soha ilyen lázat, mint amikor hegedűt, amely hangokat is adott. Aztán megtudtam, hogy az utcánkban Krucleréknak van egy valódi, eladó hegedűjük, s erős vágy ^támadt bennem, hogy megszerezzem. Ősz volt, először elmentem kőművesnek segédkezni vagy három napig - nem mentünk még iskolába; kevertem a maltert, hordtam a téglát, és mindig csak a hegedűre gondoltam. Akkor már elvégeztem az első önálló munkámat; téglajárdát csináltam a házunk előtt, egyedül, vagy kéthetes munkával, s olyan simára, egyenletesre sikerült, mintha valódi mesterek rakták volna. Járda: vízszintesre lerakott fal, csillogott az esőben, s lefolyt róla a víz az árokba. Ha elkopogott valaki az ablakunk alatt, már nem cuppogott lába a sárban, mint régen - mindig elfogott a büszkeség, hogy ezt én csináltam -, s elégedetten könyveltem el szófukar bátyám dicsérő szavait. r ■ \ Csanády János: Hajítjuk a morzsolót De pénzem nem volt. A járda, a piros tégla súgta a culágerságot; esténként nyakig maszatosan értem haza, s megkerestem pár nap alatt a Kruclerék hegedűjének fele árát. A másik fele még hiányzott, s égetett a vágy, hogy azt is megszerezzem. így indultunk el egy szép napon Gemmel Lacival - az ő apja is suszter volt, akárcsak a bátyám, csak ők a falu másik végén laktak így indultunk el Bogárdpusztára kukoricát morzsolni. Reggel mentünk, este jöttünk napokig - Bogárd hat kilométerre volt tőlünk, s mindennap esett az eső, s átnedvesedett ruhánkban egész nap egy homályos pajtában morzsoltuk a kukoricát, én hajtottam a morzsoló nagy vaskerekét, Laci dobálta bele a lófogú csöveket. A morzsoló egyhangú morgásából hegedűhangokat éreztem kiszűrődni, a határ egy nagy hegedűtök volt, annak mélyén talpaltunk mi ketten mindennap Bogárdra és vissza. A határ vizes volt, el volt ázva, mint a részegek, a mélyen beborult ég lilaszürke, szűrte, csak szűrte lefelé az őszeleji esőt, s az eső monoton dobajából hegedűhangokat véltem kihallani, amint talpaltunk a kövesúton, topogtunk a pajtában, melynek gerendáin galambok fészkeltek, s hallgatták ők is a monoton esőt. M inden ment, mint a karikacsapás. Hogy Laci mire költötte a keresetét, nem tudom, én megvettem a hegedűt, vonóval együtt, de tokja nem volt; játszani kezdtem az ismert dalokat, hogy az utcára is kihallatszott, s amikor a mély hangokat reszeltem, nagyanyám a fülére szorított kézzel mondta: „Istenem, úgy nyikorogsz, akár egy morzsológép!” Vizuális csapdák Orosz István grafikusművész tevékenységét a legtöbben az utcáról, egyéni hangvételű plakátjai révén ismerhetik. Sajátos grafikáival, ana- morfózisaival inkább csak a tárlatlátogatók találkozhatnak. Művészi igényű, kis animációs mozijai a maguk nemében hasonlóképpen népszerűek. Orosz sokoldalú alkotó, és sikeres; a bmói biennálén első díjat kapott Vigyázat, lépcső, c. képe részt vett Hirosimában a rajzfilmes seregszemlén. Orosz István rajzfilmrendezőként tavaly Balázs Béla-díjat kapott. Grafikai munkássága önmagában is sokszínű. Kiemelkedő szinten képviseli az alkalmazott művészetet, és a „grand art”-ot. Egyfelől olyan plakát-rendszerváltó slágerdarabokkal, mint a Tovaris- csi, konyec!, a másik oldalon pedig a művészi igényű grafika olyan míves, archaizáló, nyelvújító kísérleteivel, mint az anamorfózisok, amelyek bonyolult és nagyon magas technikai tudást igénylő kifejezési formák. V __________ V igyázat, lépcső! J Szűcs Mariann: Ebédidő Az ételkiadó korlátján Etelka végigcsúsztatta a tálcát. A főzelékeknél megállt, és fölváltva hol a kínálatot, hol a feje fölött lógó árjegyzéket böngészte. Mögötte már többen toporogtak, az agresszívebbek már a villáikkal csörömpöltek.- Na, mi lesz már? - méltatlankodott a sor végén egy férfi. Etelka zavartan visszanézett, majd egy bágyadt krumplifőzeléket emelt ki. A legolcsóbbat, mint évek óta mindig. Tálcájával a kezében körülményesen levackolt egy üres asztalnál. Néhány kanál főzeléket lenyelt, amikor egy vele korabeli férfi szusszant le az asztalhoz. Tálcáján alig fértek el a gőzölgő tányérok. Etelka szeme kikerekedett, és önkéntelenül bugy- gyant belőle a kérdés.- Ezt mind maga akarja megenni? A férfi szájában a kanállal bólintott.- A mi korunkban már nem egészséges ilyen sokat enni!- Ugyan! - legyintett a férfi. - Tudja, én inkább belefulladok a zabálás- ba, de a fiaméknak nem hagyok semmit. Fölélem a kis vagyonkámat meg a nyugdíjamat, meg az összes ingóságomat kiviszem a Telekire, de nekik nem adok egy huncut petákot se! Ne az én halálomra bazírozzanak!- Nagyon haragudhat rájuk, pedig hát fiatalok, nem biztos, hogy megérdemlik.- Fenét nem! Alig hűlt ki a feleségem, máris be akartak dugni egy szociális otthonba. Hát nem, ebből nem esznek!- Bezzeg én! - sóhajtotta szomorkás mosollyal Etelka, s hogy a férfi önfeledten lafatyolt tovább, titokzatos képpel folytatta.- Az én kisfiam immáron négy éve, hogy kiment Svédországba egy turis- taúttal, és nem jött haza. Itthon a kollégák keresték is egy ideig, mert kölcsönöztek neki pénzt. Állítólag az egyik kisfőnöke azt mondta, hogy legalább kétszázezerrel tartozik. Én erről nem tudtam. De hát nem is ez volt a fontos. Nekem ő a mindenem, az egyetlenem. Egyedül neveltem, tízéves volt, amikor az apja meghalt. Nincsen rajta kívül senkim. Mit gondol, hogy lehetne hazajönnie?- Vonattal vagy repülővel - nyelt egy nagyot az öregúr.- De itthon lehet hogy megbüntetnék! Börtönbe kerülhet...- Ugyan! Etelka hálás kutyaszemekkel nézte a habzsoló férfit. Igazi úriember, hiszen érdeklődik az őt feszítő gondja iránt. Tétován kanalazta bőrösödő főzelékét.- Na, és a fia haza akar jönni? - kérdezte a férfi, és egy túláradó böf- fenéssel jelezte a második fogás végét.- Szeretném, ha hazajönne!- De a fia, az is akarja látni magát?- Biztos ... A férfi élvezettel cuppogtatta a csirkecsontot. Kezén lassan végigcsordult a paprikás lé. Zsebkendőért kotorászott, miközben nagyokat szuszogott. Megtörölte a száját, és mélyen Etelka szemébe nézett.- Ez jó volt, egészségemre! Magának, asszonyom, pedig csak annyit mondok, hogy üljön föl a vonatra, és zötyögjön ki a fiához, és hozza haza, ha már annyira akarja! Minden jót! Etelka kapkodva kikaparta a tányér aljáról a maradék főzeléket.- Igen, ez a legjobb megoldás - gondolta -, ha én érte megyek, akkor haza fog jönni! Csak legalább írna! írná meg a címét, hogy hol keressem! Jenei Gyula: Csigaház csigaszarv-csiklókon elmatat az ujjam, honnan is sejthetnéd, hová indultam? ki mondja meg, kiért emelem a kezem, s mily kényszer húzza rám rímes jelmezem? miféle a szándék: ölni és ölelni - hazámban idegen -, oltalmat lelni? Törö István: Kimosódik Kimosódik egyszer szemedből a sok belehintett por, megtisztulsz, kihullik belőled, mint a bojtorján ragadványa, de ott marad tüskéje, szúróágya, elbukók kövezeten koppanása agyadban; most potyognak a gesztenye-sőrétek, s a rozsdásodó síneken túl himnuszodat trombitálja az isten; elmosódik egyszer... mint kutyaürülék az aszfalton, mint a begyakorolt mozdulat, mint idegen zászlók színei kikopnak, s a hajnali hűvösségben még látod a szürke eget, melyet nem tisztítanak már esők, sem szelek, csupán a képzelet; kimosódik egyszer... a tekintet, hogy tisztán láthasd, mit alkottál, miközben elromboltad önmagad, s békésnek hitt világodból kiszakad egy teleírt lap. alála hírét az éter hullámai röH pítették világgá. Estefelé elmentem a Lányomhoz. Meghalt az apád, mondtam. Tudom, zokogta, a rádió is bemondta, többen telefonáltak. Sírjál, öleltem át, sírjunk. Olyan távozott, aki a század halálos szívdobbanásait a maga lelkiismeretével figyelte. Ő volt a Század. Nevét mindazokéval, kik szembeszegülni mertek despotákkal, pogány vérszomjasokkal, vörös- és fehérterrorral,, őrizni fogják. Szegény apa, zokogott még jobban a Lányom. Üldözték, bebörtönözték .. . Fogvatartóit inkább szánta, mint megvetette, vigasztaltam a Lányomat. Arcáról letörölte a könnyeket, mélyen a szemembe nézve kérdezte: én hol fogok állni? Rácsodálkoztam. Ő volt az apám, vagy más? - kérdezte. Ő volt az apád, feleltem. Akkor koporsója mellett van a helyem, dobbantott a lábával. Lásd be, beszélnem kell Ronkával erről, bizonytalanodtam el. Csak beszélj, mondta gúnyosan, akkor is ott fogok állni, dobbantott ismét. Ronka, Dépé idősebb lánya, a halál pillanatáig jóban-rosszban egy test s lélek voltak. Az én Lányom a Szigony utcai lakásban fogant, a bujkáló zsidók, náciellenesek, katonaszökevények és ellenállók menedékhelyén. Azon az éjszakán, amikor angolszász repülők földig bombázták a csepeli szabadkikötőt. Puszta földön szalmazsák volt az ágyunk, hánykolódtunk egész éjjel. Hajnal felé még egyszer megölelt, s azt mondta: nagyon szeretlek. Hetek múltán bizonyosodtam meg, szülni fogok, közöltem Dépé vei. Ezt honnan veszed kérdezte. Megmondtam. Most megyek, hajtotta föl kabátja gallérját. A szlovák fiú börtönből szökött halálbüntetés elől. A dologra visszatérünk majd. Tettem tovább, amit tehettem. Csillagos házakba hamis okmányokat, pénzt, élelmet hordtam. Ha te meghalsz, veled a gyermek is, mondta, amikor szemmel is láthatóvá lett állapotom. Ha én halok meg, felneveled? Felnevelem, fogadtam ünnepélyesen. Akkor már aktatáskában, piaci kosárban kézigránátokat is hordtam. Bombázástól, gépfegyverektől és nyilasoktól nem féltem, mert befelé figyeltem. Arra, ami a testemben zajlik. Ha elcsöndesedett a harci lárma, beszélgettünk. Mondd, mi leszel, faggatóztam. Légy fiú, a férfiaknak mindég könnyebb az életük. A válasz gyengéd rúgás volt ilyenkor: nem férfi és nő kérdése ez, ilyesfélét értettem, megfogalmazni csak évtizedek múltán lettem képes: embernek maradni nehéz. A Lányom két bombázás között született, egy óvóhelyen. Apja nem látta csecsemőnek, dörgő ágyúk s eleven lángok választották el tőle. Óvodásnak, iskolásnak, serdülő lánynak sem látta, menyasszonynak s terhes anyának sem. A budai Várban még német volt orosznak a farkasa, öldököltek a fegyverek, Isten a megmondhatója, ki- ért-miért, Dépét börtönbe zárták. Józseffel sorban állás közben ismerkedtem meg, nap mint nap kenyérre vártunk. Egyszer, amikor volt már a kosaramban kenyér, azt kérdezte: hazakísérhetlek? Ettől kezdve hazakísért. Délutánonként ültünk a konyhában és hallgattunk. Menni készült már aznap, de csak álltunk a nyitott ajtóban. A kezemet keresve így szólt: legyél a feleségem. A Lányodat úgy fogom szeretni, ahogyan te. Téged mint a fiammal gázkamrába hurcolt s ott megölt feleségemet. Mit felelhettem volna? Aznap fehér kalácsot sütöttem, a Lányom köröttem tipegett, nehéz télnek nézünk elébe, írták a lapok. Mély lélegzetet vettem, egyedül roppant nehéz, mondtam. A Lányom apja megbocsátja nekem, hogy őt szeretem, és a te feleséged leszek, mondtam. Ha így elfogadsz engem? lfogadlak, felelte József. ÖsszeE házasodtunk. Neveltük a Lányomat, ki bájos gyermek volt, ígéretes serdülő lányka, asszonynak gyönyörű. Gyermekei iskolába jártak már, amikor nekem szegezte a kérdést: mondd meg, ki volt az apám? Akkor már kiengedték a börtönökből a papokat és kommunistákat, rajkosokat és nagyimréseket, megmondhattam annak a nevét, akiét addig kimondani, de gondolni sem volt tanácsos. Fehér papírlapra írtam fel, nagy nyomtatott betűkkel. Én akarom megtalálni, mondta a Lányom. És elindult kezében a fehér lappal apát keresni. Először egy presszóban találkoztak, később sokfelé látták őket. Le nem tagadhatják egymást, mondták. incsen fekete blúzom, kesergett N Ronka. A szoba még őrizte Dépé utolsó cigarettájának füstjét, a telefonkagyló ujjainak melegét. Ronka szüntelen telefonált, hangjában az a rezge csillám, akár az én Lányomé is lehetett volna. Diófa koporsó, csipke szemfedő, díszsírhely. A parlament saját halottjának tekinti - tudhattam meg. Éjfél felé így szólt: eljössz holnap? Eljövök. Hozol fekete blúzt? Hozok. Mondd, Ronka, az én Lányom hová álljon? Hol lesz a helye, kérdezhettem meg végre. Hátravetette fejét, szemöldökét felhúzta. Hogyhogy hová? Hát ahová akar. Engem mindenki ismer, őt meg senki, mindegy hová áll, felelte, elbúcsúztunk. Másnap vittem fekete blúzt, magára öltötte, hosszan nézte magát a tükörben. Te nézted a tévét, fordult felém. Néztem. Nem voltam itthon, elmondanád? Hát persze. Éppen csak elkezdődött az ülés, hogy késve megérkezett. Fáradtnak, törődöttnek látszott. Elfoglalta a helyét, a Ház elnöke megismételte a ^napirendet, majd így szólt: szavazzunk. O felemelte a karját, ujjai már nem érték el a fehér gombot. A padsorokban morajlás futott végig, valaki rosszul van, mondta a riporter. Kivitték. Szájbalégzés. Kanül. Pészméker. Hiába volt minden, mondta a Ház elnöke. Álljunk fel, képviselőtársaim. A honatyák állva, falfehéren meredtek a helyre, hol az imént agg társuk szavazni készült. A padot virágerdő borította már, mintha sosem ült volna ott egy képviselő aggastyán. A halál kegyes tündére virágcsokorrá varázsolta őt, mielőtt befejezhette volna utolsó földi dolgát. A honatyák aznap éjfélig üléseztek, hogy behozzák a lemaradást, érdemi döntés egyetlen kérdésben sem született ... A ravatalnál pártvezérek, miniszterek, nagykövetek, fideszesek szamizdatosok, régi és új elit, reform- é: ortodox kommunisták tolongtak. A rég barátok, ahogyan mindég, ezúttal is félre húzódva és szerényen kutatták egymás -1 múló idő, a börtönévek s a mellőzöttséj szürke hályogától elváltoztatott - arcát: ti ki vagy, és te ki? A gyász mind hivalko dóbb pompája, a harsány beszédek egyn távolabb sodorta annak esélyét, hogy egy kori harcostársuk koporsója mellett fő hajtsanak, a végső búcsúzás jogán. Miko felharsant a szertartás végét jelző katona zenekar akkordja, legyintettek: sebaj. I helyről mondunk búcsúszót, drága bará tünk. Soha nem álltunk jeles helyeken, di utolsókon sem. Nyugodj békében, te, k ifjúságunknak társa voltál, mondta eg; őszhajú férfi. A koronás-címeres nemzet lobogóval borított diófa koporsó Merce desen úszott már a sírgödör felé. Rönk lépkedett mögötte, talpig feketében, s ol; szorosan, hogy testének körvonalát felitt az autó kontúrja. Szélegyenesen lépke dett, jobb vállán sivatagi üresség, balján világűr, jó fényévvel mögötte öregasz szony csoszogott. A Lányomat hiába ke reste a szemem. Gurultak már a görön gyök a semmibe vezető út ösvényén, fe kete ruhás fiatal nőt láttam a sírhoz lépn Kezében vörös rózsák égtek, lángcsóv maradt utánuk, ahogyan a sírba hajított: Az én Lányom éppen ilyen félénken sze líd járású, gondoltam, de aztán eltűnt, aká egy látomás lett volna. A holtat elföldel ték, Ronka a koszorúhegy mellett fogadt a kézcsókos együttérzéseket. Villogtak fényképezőgépek, zömmögött a felveví mikor az őszhajú férfi felém fordult. Mef ismer? - kérdezte. A szlovák fiú vágyói azaz voltam. Ekkor lépett mellém a L: nyom, a vállamra borult és zokogott. szlovák fiú rám nézett, éppé A kérdezni akartam róla, mert sí hol nem láttam, mondta. Ő maga Lánya, mondta oly termi szetes hangon, mintha jól i: meméke gymást. Bólintottan Nagyon emlékeztet rá, tette hozzá még a őszhajú egykori szlovák fiú hangján. M< hetünk? Szerényebb, de meghitebb temt tést képzeltem, mondta még, a kezét ny ú tóttá, a többiek is utána mind, bemuta koztunk egymásnak, mintha először talá koztunk volna. A temető elcsöndesedet nyugalom fogott körül minket, ahogy o álltunk, a Lányom a vállamra borulva z< kogott. Zokog ma is vigasztalhatatlanul. Csongor Rózsa: Helyek egy ravatal körül
