Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1992. JANUÁR 11. Nézőpontok 7 Szombati jegyzetünk Kit érdekel a politika, és miért nem? Látva a meg-megújuló sikertelen kísérleteket egy-egy országgyűlési képviselői hely betöltésekor, a kedvetlenséget a különféle aláírásgyűjtések vagy akár némely politikai megmozdulás alkalmából, könnyen elhangzik a megállapítás: „A magyar embernek elege van a politikából! ” Ezt a véleményt látszik erősíteni az Ország- gyűlés alacsony presztízse is. Kétségtelen, hogy a Tisztelt Ház magán viseli az átmenet sok gyermekbetegségét, de minden hibájaellenére ellátja feladatát, nem is beszélve arról, hogy a lakosság választotta, tehát sokkal jobban a sajátjának kellene éreznie. A magyar parlament sem saját feladataihoz képest, sem nemzetközi összehasonlításban nem szolgált rá arra az ingerült vagy gúnyos elutasításra, amelyben részesül a lakosság igen jelentős részétől. Úgy látszik, mintha az emberek szívesen lemondanának sorsuk alakításáról. Ennek pedig már a látszata is veszélyes, mert kedvez olyan politikai erőknek, amelyek szívesen „átvállalnák” a néptől a politikacsinálás „gyötrelmeit”. De vajon mi az érdektelenség oka? Aligha valamiféle magyar sorsból, végzetből vagy nemzeti karakterünkből származik, ha egyáltalán van ilyen. Elegendő, ha a rendszerváltás kezdetéig megyünk vissza gondolatban. Annak a rendszerváltásnak a kezdetéig, amelyet nem széles népi mozgalom követelt ki, hanem lényegében a nemzetközi helyzet alakulásának nyomán következett be. Hiába gyűlnek most utólag és tömegével a Kádár-rendszer „másként gondolkodói”, mint gyűltek a felszabadulás után az „ellenállók’ ’, a tény mégis az, hogy a néhány tucatnyi értelmiségi, aki aktívan szembeszegült a rendszerrel, csak akkor kezdett hatni a szélesebb néptömegekre, amikor az életszínvonal érezhető csökkenése ráébresztette az embereket, hogy tovább nem folytatható a korábbi politika. Rájöttek erre a hatalmi elit meghatározó csoportjai is. Ha úgy tetszik, forradalmi helyzet jött létre: a nép nem akart a régi módon élni, a hatalmon lévők nem tudtak a korábbi módon kormányozni. Hogy a forradalom mégsem tört ki, az a nemzetközi helyzet alakulásán, a Szovjetunió többé-kevésbé rendezett visszavonulásán kívül annak is köszönhető, hogy a reformkommunisták képesek voltak számot vetni a helyzettel, és a következtetéseket levonva megválni az őket már inkább csak nyomasztó hatalomtól. És akkor itt állt egy másik politikai elit az ölébe hullott hatalommal, irányító centrumok, struktúrák nélkül, és főleg egy legitimáló forradalmi tömegmozgalom élménye és támogatása nélkül. A pártok nem úgy jöttek létre, hogy a nép forradalmi mozgalma mintegy menet közben „kitermelte” saját, hősi nimbusszal övezett vezetőit. Sokkal inkább úgy, hogy az olykor szinte csak véletlenül, személyes kapcsolatok alapján összeverődött „vezérkarok” próbáltak pártot szervezni maguknak. Hogy kinek sikerült, és kinek nem, az sok esetben nem a képviselt ideológián múlott (a magukat ideológiamentesnek hirdető pártoknak is van ideológiájuk, sőt az ideológiamentesség maga is ideológa, csak tagadják, mint valami szégyenletes fogyatékosságot). A siker sokkal inkább a propagandisták ügyességén vagy ügyetlenségén múlott. Az utóbbira az MSZDP szolgáltatott elképesztő példákat. Mivel a pártokat „felülről” hozták létre, s nem szervesen nőttek ki népi követelésekből, mozgalmakból, érdekérvényesítő szándékokból, furcsa helyzet állt elő, amely nagyrészt önmagában is magyarázza a társadalom jelentős csoportjainak a politikától való elhatárolódását. Az történt ugyanis, és történik mindmáig, hogy a társadalom egyes csoportjait a pártok túlképviselik, mások pedig képviselet nélkül maradnak. Azt az értelmiségi, vállalkozói, menedzser- réteget például, amelynek érdekeit a liberális pártok fogalmazhatnák meg, a Fidesz és az SZDSZ mellett részben az MDF, sőt ugyancsak részben még az MSZP is „fölvállalta”, s erre még az sem elégséges magyarázat, hogy ma ez a réteg van hatalmi pozícióban, illetve képes V_______________ __________________ b efolyásolni a társadalom más rétegeit is. Ugyanakkor a munkásosztálynak, különösen a nagyüzemi munkásságnak alig van képviselete a politikában, a parlamentben pedig szinte egyáltalán nincs. A valójában még nem is létező kis- és középparaszti réteget is két-három párt próbálja képviselni, miközben a jóval számosabb és markáns képviseletére legalább úgy rászoruló termelőszövetkezeti parasztság érdekeit legföljebb marginális politikai erők igyekeznek megfogalmazni és érvényesíteni, nem sok eredménnyel. A jellegzetes európai parlamenti modell a miénktől jelentősen eltér: benne az erős konzervatív középjobb mellett kormányzati alternatívát kínáló középbal (szociáldemokrácia) áll, középen olykor a mérleg nyelvét játszó kis liberális párttal vagy pártokkal, és a baloldalon gyakran egy többé-kevésbé befolyásos kommunista párttal. Ez a modell alkalmas a parlamenti váltógazdálkodásra, arra, hogy válsághelyzetben az „elkopott’ ’ párt vagy pártok helyett mindig a megfelelő terápiát ígérő politikai erőt juttassák hatalomra. Miután nálunk egyelőre középbal kormányzati alternatíva nem létezik, fennáll a veszélye, hogy sikertelenség esetén a liberális „váltás” sem képes lényegesen mást hozni a mostani gazdaságpolitikához képest, márpedig a gazdaságon áll vagy bukik minden politika sikere, azon múlott a Kádár-rendszeré is. („Üres hassal a Himnuszt sem lehet sokáig énekelni’ ’ - mondta állítólag Szabó Dezső, akit ma egyébként több politikai erő is szívesen vall elődjének, föltehe- tőleg nem elsősorban e mondás jegyében.) Ebben az egyoldalas pártstruktúrában még az is lehetséges, hogy gyűjtőpárt lévén az MDF különböző irányzatainak, platformjainak előtérbe kerülése vagy háttérbe szorulása helyettesíti a pártközi váltógazdaságot. Mindenesetre láthatók olyan erők, amelyektől ez a „megoldás” sem lenne idegen. A helyzetet bonyolítja, hogy több nagy párt nem a jellegének megfelelő választási kampányt folytatott. A liberálisok türelmetlen és szélsőséges, sőt fenyegető baloldalellenessége miatt olyanok is az MDF, a „nyugodt erő” felé orientálódtak a választások idején, mintegy védelmet remélve tőle, akiknek nem ott lett volna a helyük. Ezek az emberek csalódtak, de csalódtak azok is, akiket a liberális pártokhoz azok akkori szélsőséges hangneme vonzott. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Fidesz az utóbbi néhány hónapban sikeresen vetett számot a növekvő csalódottsággal, a közvélemény-kutatók hónapról hónapra jó népszerűségi mutatóit jelzik. Például az Új Néplap olvasói közül azok, akik ma egy, a parlamentben képviselettel bíró pártra szavaznának, 42 százalékban a Fideszt részsítenék előnyben. Ez a gyors felfutás annak is köszönhető, hogy a fönt jelzett okok miatt a más pártokból kiábrándult választók egyelőre ebben a radikálisan ellenzéki, elég hangos és okos, mérsékelten még szociális érzékkel is bíró pártban találták meg azt, amelyre voksu- kat adhatják. A szocialisták erre a szerepre egyelőre még nem bizonyultak alkalmasnak, nemcsak sokak számára nyomasztó múltjuk, de visszafogottságuk miatt sem. Ha Pozsgay Nemzeti Demokrata Szövetsége be tud tömi a politikai életbe, esélyes ellenfele lehet a Fidesznek és az MSZP-nek is az e szavazók voksaiért folyó versenyben. A ki- és átlépések a pártok és a parlamenti frakciók esetében jórészt a csalódottságra vezethetők vissza. Az „egyszerű” választónál pedig, aki most úgy érzi, rossz helyre adta a szavazatát, a politikától való visszahúzódásban, annak elutasításában mutatkozik meg ugyanez. A politika elutasítása tehát többféle ok együttes hatásával magyarázhatók Csak reménykedhetünk, hogy ezek az okok a parlamentarizmus fejlődésével történelmileg rövid idő alatt megszűnnek. A nemzetőr elkérte a templomtorony kulcsát Elemi igény él az emberekben, hogy megismerjék közelmúltjuk hiteles történelmét. Nemrég lapunkban a jászberényi főtemplom tornyának pusztulására emlékezett egy hites szemtanú. A cikk rendkívüli érdeklődést keltett, olvasóink levélben, telefonon sürgették, derítsük ki az igazságot, hogy mi okozta november 4-én az orosz harckocsi ágyújának tüzét, amely lángba borította a harangok házát. Az oknyomozást szerény eszközeinkkel folytattuk. Az ügyben szereplőket kérdeztük, hogyan élték meg azt a tragikus napot, amikor a város főterén hét ember vesztette életét az orosz fegyverek nyomán? A dolgunk nem volt könnyű, bár egy középkorú ember életébe is belefér az az idő, amely 1956-tól választ el bennünket, ám úgy tűnik, a megfakuló emlékeket tudatosan ködösítik politikai szándékok. Bizony, a 36 esztendő hordalékából csak az aranymosók megszállottságával lehet majd kiválogatni az igazság csillogó nemesfémmorzsáit. Az uramat verték, mert semmit nem csinált Dr. Horváth Ottóné ma özvegy kántorfeleség. Férje a Nagyboldogasszony Plébánián szolgált kántorként 1956-ban. Dr. Horváth Ottóné számára az emlékek a mai napig is felkavarnak. November 4-én, amikor égett a torony, az akkor hatesztendős fiam átfogta az apja térdét, és sírva mondta: „Édesapám, ég a templom, odalesz a kenyerünk! ’ ’ A közelben laktunk, szinte minden eseménynek szemtanúi voltunk, így állíthatom, hogy senki nem volt a toronyban. Amikor a foszforos lövedék lángra lobban- totta a tetőt, megszólalt a lélekharang. Félelmetes volt. Dr. Al- tordai Sándor városi főkapitány - akit később halálra ítéltek, de az ítéletet megváltoztatták, és máig is él Pesten - azt mondta: „Az Isten angyalai harangoznak...” Segíteni akart, de nem tehetett semmit, mert az oroszok lőttek mindenkire, mindenre, ami mozgott. Talán, mert a harang megszólalt, ezért hitték, hogy tartózkodik valaki a toronyban.- Ön miként tudja, miért nem jöttek oltani a tűzoltók?- Az orosz laktanyából egy alacsony, fekete katona kerékpárra pattant, és a tűzoltólaktanyába hajtott. Miután jól beszélt magyarul, elmondta, tudomása van róla, ha a tűzoltók oltani merészelnek, az oroszok ismét lőni fognak.- Az Ón férje miként vészelte át 1956-ot?- 1957. március 9-én elvitték, s a kihallgatáson rendre azt kérdezgették tőle: mi a papok véleménye erről a rendszerről? Ő azt mondta, nem tud semmit a politikáról, hiszen a reggeli mise után csak azért megy be a parókiára, hogy megkérdezze, délutánra van-e valamilyen elfoglaltsága. A kihallgató rávágta: ez is politika! Amikor először elvitték, jól összeverték, az akkori rendőrparancsnok azt mondta, ha nem lesz semmi bűne, tíz nap múlva kiengedik. Mi bűne lett volna, hiszen október 23-án tanított, s még húzták is az időt az órákon a tanárok, nehogy a gyerekek kimenjenek az utcára. így tíz nap múlva haza is engedték, de azt a lelkére kötötték, hogy senkinek el ne mondja, hogy mi történt vele, mert többé nem látja Isten szabad egét. A hátán csúnya sérülések voltak, ezt még nekem is azzal magyarázta, hogy a börtönben törte fel a hátát, ahol szalmán feküdtek. Később az igazat is elmondta a megveretéséről. Ettől kezdve minden esztendőben elvitték úgy október 23-a táján. A negyedik évben felment Pestre, így dr. Gerendássy ügyvédet vitték be helyette. Hallgathatta is a férjem élete végéig, hogy: „Helyetted ültem.” Csúnya dolog volt, ami a toronnyal történt. Itt lenne az ideje, hogy megtudjuk az igazat. Bokáig jártunk a parázsban Agócs Kázmér bádogosmester elsőként ért föl a toronyba a tüzet oltani. Ma már békés nyugdíjas a szép szál, derék ember, mikor megkerestük, éppen a borát fejtette. Szemmel láthatóan felkavarták az 1956-os élmények őt is. Ő így emlékezik a szomorú napra:- November 4-én nem volt ajánlatos kimenni Jászberény központjában az utcára. Ropogtak a fegyverek, én is behúzódtam az egyik doktorhoz, s onnan néztem bánatosan, miként lángol a templomtorony. Másnap bementem a tűzoltóságra, és azt láttam, hogy a tűzoltók ülnek egy asztal körül, s kártyáznak. Mondtam a fiatal parancsnoknak, gyorsan adjon segítséget az oltáshoz. O azt válaszolta, életveszélyes és megközelíthetetlen most a torony. De azért megkérdezte, van- e önként jelentkező, aki részt venne a munkában? Volt két ember, velük vonultunk ki egy kocsival. A fiam volt velem, aki akkor még a katonaság előtt állt, és egy barátja, Kukorica István. A tűzoltók létrája csak az első ablakig ért fel, bemásztam a társaimmal, aztán felhúztuk a létrát, felnyújtottuk a második ablakig, s így haladtunk egészen a toronyba. Vittük magunkkal a csövet is, és lentről nyomták a vizet a tűzoltók. Először egymást locsoltuk le, olyan forróság volt, hisz bokáig jártunk a parázsban, a bakancsunk talpa pillanatok alatt semmivé vált. Hál’ istennek sikerült az oltás, az orosz harckocsi ott állt a gimnázium és a megyeháza sarkán, lőttek is, de mi úgy álltunk, hogy nem talált bennünket a golyó.- Meg tudná mondani, kik voltak azok a tűzoltók, akik segítettek?- A nevükre nem emlékszem, de a közelmúltban egy iskolaavatáson odajött hozzám egy férfi, a karomra tette a kezét, és azt mondta: „Emlékszik rá, Agócs bácsi, amikor a tornyot oltottuk?” Azt hiszem, ő lehetett az egyik tűzoltó.- Lőhetett valaki a toronyból Ón szerint?- Valakitől hallottam, de nem hiszem. A tankokra biztos hogy nem lőtt onnan senki. Azért hadd mondjam el a fiam szomorú történetét. Bevonult a katonasághoz, aztán 1959-ben Zalaegerszegen meghalt. Járőrversenyen indult, rosszul lett. Az orvos azt mondta: leégett az agya. Pedig szegény fiam ott volt velem a toronyban. A mundér becsülete Nagy István városi tűzoltóparancsnok nem is tagadja, az események hűséges feltárásával igyekeznek védeni a mundér becsületét. Sári Ferenc százados alapos gyűjtőmunkát végez, és ha együtt lesz minden, a dokumentumokat a rendelkezésünkre bocsátja. Addig is elmondta, amit eddig sikerült megtudnia.- Ténykérdés, hogy Házkötő nemzetőr megjelent a tűzoltólaktanyában november 4-én, és kérte azt a kulcsot, melynek segítségével kinyithatja a torony feljáratát. Miután dobtáras géppisztoly volt nála, az akkori parancsnok, Nagy Lajos közölte, hogy oda kell neki adni a kulcsot. Délután - november 4-e, vasárnapról van szó - egy válságstábot hívtak össze a tűzoltók: mi legyen a teendő, ha a városban tűz ütne ki? Úgy döntöttek, egy lepedőt kettétépnek, és kitűzik a fecskendőre. Élőrelátóak voltak, úgy 17 óra tájban két polgári személy bejutott az épületbe, és közölte, hogy ég a Kucza-féle kötélgyártó bolt (a későbbi cipőbolt). A tűzoltók a Lehel Szálló utcáján vonultak ki, ám ahogy a fecskendő elhagyta a szállodát, az oroszok azonnal megállították őket. A templom előtt ekkor már csoportosulás volt. A tűzoltókat a falhoz állították, szerencsére megérkezett az orosz városparancsnok, aki korábban is jó kapcsolatban volt a jászberényi „po- zsámyikokkal”, ő intézkedett, hogy engedjék el az embereket, hiszen tüzet oltani jöttek. Nos, engedélyt kaptak arra, hogy egy tartály vízzel eloltsák a kötélgyártó boltot, aztán úgy kellett elvonulniuk a helyszínről, hogy a szerelést már össze sem rakhatták.- A régiek miként emlékeznek a toronyban történtekre?- Sokan úgy tudják, hogy tüzeltek a toronyból a nemzetőrök, sőt egy orosz katonát le is lőttek. Annak is híre járt, hogy az orosz laktanyában egy főhadnagy kapott parancsot arra, hogy tüzeljen a templomtoronyra. O ezt megtagadta, így másnap agyon is lőtték a kaszámyaudvaron.- November 5-én a tűzoltóság testületileg még akkor sem vonult ki, amikor Agócs bádogos két önként jelentkezővel a helyszínre érkezett. Ennek mi a magyarázata?- Mint mondtam, nem sikerült még valamennyi egykori tűzoltóval beszélnem, ha Lakatos, Hidegföldi, Hamar és a többi kolléga visszaemlékezése a birtokomban lesz, remélem, erre a kérdésre is választ tudok adni. Cikkünk természetesen nem szolgálhat a valóság feltárásának teljes igényével. Reméljük azonban, sikerül a Jászság fővárosának tisztes polgárait ösztönözni arra, hogy emlékeikkel segítsék pontossá tenni a városban lezajlott tragikus esemény krónikáját. Palágyi Béla
