Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)
1991-12-16 / 295. szám
4 1991. DECEMBER 16. A szerkesztőség postájából Zűrzavar a csomagszállításban A „Sajnos nem viszik ki a csomagot” című, december 5-i levélben (a szolnoki Nád utcáról volt szó) arra hivatkozott a Posta illetékese, hogy csak belterületen és az év minden szakában járható, szilárd burkolatú utcákban szállítja házhoz a csomagküldeményt. Ehhez szeretnék néhány gondolatot fűzni. A Vágóhíd utca belterület, zúzottköves, és az év minden szakában járható, mégsem szállítják ki a csomagot, sőt esetünkben az értesítés is csak utólag kézbesítették. Ugyanis a több mint 150 kilométerre lakó, 75 éves édesapám rendszeresen küld csomagot, legutóbb levélben jelezte, hogy december 2-a körül érkezik tőle az unokák számára Mikulás-ajándék és egyéb, romlandó élelmiszer is lesz benne. December 5-én (csütörtökön) már nagyon nyugtalanok voltunk, de nem a csomag miatt, hanem mert arra gondoltunk, hátha valami baj érte édesapámat... Felhívtam a 2-es számú postahivatalt és a csomag felől érdeklődtem. Közölték, hogy náluk nincs, kérdezzem meg a 4-es számú hivalt (a volt Vörös Hadsereg úti), hátha ott van. Ott volt, és már kedd óta - „tartalma: élelmiszer” megjelöléssel! (Délután átvettük.) A levélszekrényünkbe pedig aznap délután valaki bedobta a csomag szállítólevelét, melyen a következő áll:A csomag átvehető a 2-es számú postán (MÁV-állomás)!? Vajon a Posta illetékese erre milyen magyarázatot tud adni? Marosfi Györgyné Szolnok Az ártézi vízért is fizetni kell? Felháborodásom azzal kezdem, hogy a 81. évében járó anyámnak már az artézi vízért is fizetnie kell Rákóczifalván - mégpedig kamatostól. Több mint húsz éve egy ásottkút szolgálja az egyéb célra szükséges vizet, de mivel egészségileg ezt nem fogyaszthatja, az utcai ártézi kútról hordta az inni valót. Ketten vagyunk testvérek, s mivel anyánk nyugdíja - negyven évi munka után - annyira kevés, hogy abból nem lehet megélni, segítünk rajta. Annak ellenére, hogy a férjem ugyancsak kisnyugdíjas, mi is szűkösen élünk, mert a fűtés, a rezsiköltségünk nagyon sokba kerül. Elkeserítő, hogy egy községben nemhogy támogatnák az idős, egyedül élő embereket, azért a kis artézi vízért is fizetniük kell, a betevő kenyerükből is elvesznek? Kovács Béláné „Ez már kész Chicago!” A jó ügyért nem szégyen koldulni Hazánkban ugrásszerűen emelkedett a bűnözés, az egyre súlyosabb cselekmények száma, mely minden becsületes állampolgárt megdöbbent. Egyik okát a magas arányú munkanélküliségben látom, valamint abban, hogy a nyomorszinten lévő embereknek nap mint nap meg kell küzdeniük a megélhetésért. A menekültáradattal is számolnunk kell, mert sajnos azok között is akad nemkívános személy, akit a hatóság nehezen tud kiszűrni. Köztudomású, hogy tízezer rendőr hiányzik az „ideális” létszámból; a rendőrség gépkocsiparkja, technikai felszerelése korszerűsítésre szorul; a bűnözők márkás kocsikkal száguldoznak, nyernek egérutat a rendőrség kiöregedett Ladájával szemben... Ha ezen a téren nem tudunk gyorsan előbbre jutni, hiába nyitunk Nyugatra, onnan csak a „vadnyugat” várható... A televízió, a rádió és valamennyi újság segítségével rendőrfelvételi akciót kell szervezni, s a legmegfelelőbbek kiválasztásával erősítsék meg az állományt. A jobb munkafeltételek megteremtéséhez pedig szponzorokat, segítőket kell találni - főképp a legjobban veszélyeztettek - a bankok, benzinkutak, vállalatok, intézmények, vállalkozók stb. - körében. Ezenkívül az állampolgárok adakozására is számíthatnak - nyílt számla vagy alapítvány létrehozásával. A jó ügyért nem szégyen koldulni! Biztonságunk érdekében elvárjuk, hogy a rendőrök mindenkor és mindenhol képesek legyenek betarttatni a törvényes rendet. „Egy törvénytisztelő polgár” Jóízű az ebéd. Felvételünk a kisújszállási Ifjúság úti óvodában készült. (Fotó: K.É.) Az igazmondó történészek majd számot adnak... Mélyebb értékelésre van szükség Engedjék meg, hogy egy-két gondolattal hozzászóljak a december 9-i, „Nem kell félni a kormányzótól” című íráshoz. (Szerzője Guth Sándor.) Tisztelt Guth Úr! Ne vegye rossz néven, hogy „őfőméltóságáról” más véleményt alkotok mint ön. Ha úgy gondolja, hogy azért nem kell félni a kormányzótól, mert halott, akkor igaza van, mint ahogy az is igaz, hogy az a több százezer magyar ember (katona, munkaszolgálatos, politikai fogoly stb), akiket hozzátartozóik sokszorosan elsirattak, mert ahogy elvitték őket, soha nem látták többé. Természetesen ön érvelhet úgy, hogy „Ja, kérem, a háború az nem életbiztosítás!’’Engedje meg, hogy idézzek a fehérterror időszakában Prónay Pál és társai, különítményesei vérengzéseiről, terrorcselekményeiről: Néhány hónap alatt mintegy ötezer embert öltek meg, hetvenezret zártak börtönbe és hurcoltak az internáló táborok embertelen körülményei közé, haladó gondolkodású emberek tömegét kényszerítették az ország elhagyására; a rettegés, az esztelen bosszú lett úrrá az országon. (Megtalálható: Magyarország története - 308. oldal.) Ugye nem akarja bizonyítani, mindezekről nem tudott? Több évtizedes „agymosásról” beszél, meg a „történetírás hamis prófétáiról”. Akkor ön biztosan tudja indokolni, hogy azon az orgoványi emlékművön (ha még nem bontották le) mit keresnek az ország minden tájáról oda hurcolt és Prónayék által kivégzett emberek nevei? Az igazmondó történészek majd biztosan számot tudnak adni arról is, hol nyugszanak a nagybányáim, keresztapám. Uram! Gondolom, hogy el tudja képzelni, hány magyar család siratta (és csak egy csatát írok le) a messzi földön idegen érdekekért, nyomorultul elpusztult fiait. (4o ezer halott, 70 ezer eltűnt és hadifogságba esett magyar katona jelezte a voronyezsi katasztrófát.) Nem értem, hogy az I. világháború és 1919 vérbe folytása után mit nevez ön buktatóknak? Vagy a siralmas és vérszomjas nacionalizmusra gondol? Nem értem azt az érvelését, amikor azt írja, hogy „Hitler barna áradatának nyomására, Sztójay, Bárdossy, Imrédy (miniszterelnökök voltak) által sodródott a katasztrófába”. Azért nem értem, mert „Horthy 1920 március elején a fegyveres erővel körülvett és megszállott parlamentben Magyarország kormányzójává választtatja magát; széles, majdnem királyi jogkörrel megkezdődik a szemforgató játék, a királyság meghagyása - király nélkül, hódolatteljes nyilatkozatok - tartalom nélkül.” Hát Kedves uram, ebben az országban a törvények szerint csak az történhetett, amit a kormányzó úr őfőméltósága szentesített és jóváhagyott. Azt írja, hogy Horthyt a Nürnbergi perben „tanúként” hallgatták ki. Nem vitatom. De ha ez az ember őszinte a magyar néphez és szereti a hazáját, nem csak a birtokát, akkor legalább írásban (ha nem mert hazajönni) megkövethette volna az árván hagyott gyermekeket, a vérző szívű özvegyeket. Hát ez és még sok más az én aggályom, s úgy tűnik, hogy az ön „agymosása” előttem és a jövő generációja előtt hamisan cseng, megtévesztő. Elnézését kérem, ha becses személyét megsértettem volna, de úgy éreztem, hogy írása sok helyen kiigazításra szorul. Tisztelettel Tolnai Antal Hozzászólás cikkeinkhez Egy gazdagabb jövő reményében Békességre, összefogásra van szükség Volt szerencsém olvasni - már ha ilyesmit olvasni szerencse - a a Hetvenhét verőlegény a névsorban” című cikket (XI. 21.), amely egy „fehér könyv” megjelentetését jelzi előre. A verőlegények státusa igencsak kifinomult a közelmúlt időszakára. Már nem a nyers erőszak jellemezte módszerüket, hanem a szőrmentén kezelt kigolyózás, a nem is nagyon burkolt megfélemlítés, lelki terror - miegyebek. E „humánus” irányzat ambiciózus képviselői még ma is hivatásuk magaslatán állnak, amennyiben sikerült pozíciójukat többé-kevésbé átmenteniük az egypártrendszerből... A dolgok előrehaladtával letisztult, megszelídült a hatalmi praxis módszere, többnyire mindenkit besoroltak egy őt „megillető” kategóriába. Aki megpróbált kitömi a rákényszerített skatulyából, csak rontott a helyzetén: mind szakmailag, mind erkölcsileg megbélyegeztetett. Egyáltalán: egzisztenciális zsákutcába szorították... Az újságírás klasszikus szabálya a konkrétság. Mégis eltérnék ettől a követelménytől, további mondandómat az általános jelenségek szemszögéből fogalmaznám meg. Vegyes érzelmek nyugtalansága jellemzi most társadalmunk hangulatát, és az okokat keresni sem kell. Elég a tömegek létbizonytalanságára, az ország elszegényedésére utalni. A lakosság letargikus hangulata érthető, mi több jogos. Pedig oly sok szépet, ígéretest tanultunk az iskolában - mi, negyvenes éveit taposó korosztály - az idealista eszméről... Az áremelések, az egyre növekvő kiadások nap mint nap próbára teszik türelmünket. S közben a realitások szűkös keretein belül a kiutat keressük egy gondtalanabb jövő reményében. Tesszük mindezt olyan körülmények közepette, amikor a növekvő munkanélküliség fonák módon paradox helyzet kialakulását látszik igazolni. Ma már tudjuk, hogy a 35 évvel ezelőtti események után az akkori hatalom gyakorlói igyekeztek felgyorsítani a társadalmi, politikai konszolidációt - sikerrel; a tömegek meghatározott irányba történő „ráhangolását” jól szervezett propagandagépezet volt hivatva biztosítani. Ez a módszer, éppen mert tömegeket lehetett vele megmozgatni, igen hatékony eszköznek bizonyult, és nem kevésbé volt az - egyes esetekben - a közvetlen meggyőzés. Olykor szinte „puhítás” nélkül nem ment a dolog... „A fehér könyv” várhatóan e gyakorlat ma is élő képviselőiről fog szólni. De akárhogyan is volt, az egypártrendszer idején azt tapasztaltuk, kiegyensúlyozottabb az árrendszer, nem volt munkanélküliség. Ha képletet akarnánk felállítani, azt mondhatnánk, hogy a múlt rendszerben ára volt a létbiztonságnak, ma pedig ára van a szabadságnak. Igen borsos ár mindkettőé, de nem kérdéses, hogy melyikért fizetünk szívesebben. Jó volna, ha a felnövekvő nemzedék okítását (is) szolgálná - nem politikai, hanem nevelő szándéktól vezéreltetve. A nemrég visszanyert politikai szabadság is akkor tudná betölteni szerepét, ha most már végre a társadalmi összefogást célozná a pártvillongások helyett. Ugyanis a széthúzás, a torzsalkodás következtében a jobbító szándék elhal. Összefoglalva: a felvetett gondolatok egy részét jó volna mielőbb konkrét tartalommal megtölteni. Más részüket pedig egy egészségesebb mentalitással felváltani, hogy utódaink a világ minden táján bátran vállalhassák magyarságukat. Nagy Dezső Jászjákóhalma í 7' A Express - ajánlva Nem lehet vendetta! Mindenekelőtt sietek kijelenteni, hogy névtelen levelekkel csak nagyon ritkán foglalkozom. Ugyanakkor őszintén megvallom, hogy a névtelen levelek sem hagynak hidegen - gondosan elolvasom őket és elgondolkodom a leírtakon. „Tiszaparti kicsiny falu” jeligével kaptam nemrégiben egy névtelen levelet. Kivételt teszek a levélíróval és a nyilvánosság előtt válaszolok neki. Azért teszek kivételt, mert a levél szerzője egyszerű, idős asszony, aki soha nem politizált, aki egész életében dolgozott és most 5.600 forintos nyugdíjából él. Én őszintén tisztelem az egyszerű dolgos embereket és az időseket. Kérem, tiszteletem jeléül fogja fel azt, hogy nem csak egyszerűen válaszolok Önnek, hanem utána is jártam annak, amire kért. De mondjuk el másoknak is, miről van szó! A levél szerzője a „Hetvenhét verőlegény a névsorban” című írásom kapcsán elmondja, hogy még kislány korában látta, illetve hallotta az 1919 utáni fehérterror eseményeit. „A terhes anyákat is megverték; halálra kínozták, agyonlőtték a vörös katonákat, pedig azok nem voltak kommunisták, csak azért lettek vörös katonák, mert így kapott a család cukrot, sót és petróleumot.” Majd rajtam keresztül kérdezi - megemlítve, hogy a vérbosszú nem vezet semmire - Csiszár Lászlót, az 1956 utáni verőlegények neveinek gyűjtőjét, mi a véleménye ezekről az eseményekről? Csiszár László - miután közöltem vele a kérést - rögtön jött és az alábbiakat válaszolta:- Együttérzek ezzel az ismeretlen szegény asszonnyal, aki kiskorában megélte a fehérterrort. Erről is csak borzalommal lehet beszélni. Ugyanakkor volt egy előzménye, az a bizonyos 133 nap. Édesapám gyermekként látta, amikor a szolnoki „gurítónái' a Szamuely terrorlegények szintén ártatlan és védtelen embereket lőttek halomra. Igaza van a levélírónak abban, hogy egy újabb terror - ami kizárt - vég nélküli és teljesen értelmetlen lenne. A vendetta, a vérbosszú nem vezet sehova. Mélységesen tiltakoznék minden olyan megtorlás ellen, ami az elmúlt 40 év gaztetteiért felelős személyeket bitóval kívánná megbosszulni. Még azzal sem értek egyet, hogy becsukják őket. Lesz törvényes igazságszolgáltatás. Példa nélküli lehetőség: a független bíróság mindent összevetve értékelhet és a legenyhébb büntetést róhatjaki. Bízom abban, hogy egy ember sem fog börtönbe kerülni. Kedves „Tiszaparti kicsiny falu” jelige! Mit is lehetne ehhez hozzátenni? Legfeljebb elgondolkodhatunk a kisemberek és a történelem viszonyán - talán ebben is keresendők a mai félelmek, szorongások, a kiszolgáltatottság érzése és a névtelen levelek. Higgye el, ez az ország már eléggé felnőtt ahhoz, hogy ne engedje a történelem sötét korszakait megismétlődni. Azt hiszem, már túl vagyunk a „vérbosszúsdin’ ’, különben is van most sok-sok egyéb megoldandó gond. V________________________) A gázcseretelep zavartalanul működik Olvastam a Tiszaug megint válni akar? című, november 23-i cikket, melynek az utolsó része így szól: Az igazi vesztes a lakosság, amelyik lakatot talál a bolt ajtaján, és Tiszasasra kell mennie, ha gázpalackot akar cserélni. Ez kiigazításra szorul, mert a pb.-gázpalackok árusítása nem szünetel. A gázcseretelep ugyanis egy magánház udvarán - a szüleim tulajdona - van. Az új Tüzép-telepen felépült a gázcseretelep is, de annak beüzemelésére még nem került sor. Ez áfész-tulajdon lenne, míg a jelenlegi cseretelep a Tigáz kezelésében van. A gázcseretelep mostani működéséhez semmi köze az iparcikkbolt és a Tüzép-telep zárva tartásának. (Az információt az áfész elnökétől kapta a cikk szerzője. A szerk.) Tehát a lakosságnak nem kell Tiszasasra járni gázpalackcseréért, sőt onnan és a környező településekről is hozzánk jönnek. Somodi Sándor a tiszaugi gázcseretelep vezetője Minden vásárlónak egy pohár üdítő jár. Igen, nem tévedés. Jászfényszarun, Barna Sándor és családjának élelmiszerüzletében minden vásárló vendég egy pohár narancslére. A tulajdonosoktól megtudtuk, a Kanári szigeteken látták elsőkén! ezt a vevőcsalogató megoldást, ami olyannyira megtetszett nekik, hogy meghonosították kis boltjukban. (Fotó: N. Zs.) Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné
