Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-05 / 260. (259.) szám
1991. NOVEMBER 5. 4 Erdélyre figyelő A harsányság csendje Legutóbb (szeptember vége felé) azon morfondíroztam ezen az oldalon, vajon csendes ősz lesz-e az idén Erdélyben, Romániában. A figyelmes olvasó észrevehette, hogy „költői a kérdés”, azaz tulajdonképpen magam sem hiszem, hogy kérdés ez a kérdés. Nyilvánvalónak könyveltem el akkor is; most is, hogy a csendre, békére sok-sok évszakot kell még várni szomszédéknál. Nem a román parasztok és a bányászok bunkói miatt, hanem a hasonló stílusban ténykedő politikusoknak köszönhetően. A „csendes ősz” odaát kommunista puccsal kezdődött (mint mondták sokan), állítólag így sikeredhetett csak Iliescunak eltávolítania helyéről Roman miniszterelnököt, akit Paul Goma, Párizsban élő román író a hazudozás mesterének tart. No nem mintha az államelnök Iliescu az igazmondás és korrektség mintaképe volna . . . Minden jel szerint legfőbb igyekezete, hogy diktátor elődje nyomdokain haladva újrateremtse az egy kézbe összpontosított hatalmat. Mert mi mással magyarázható, hogy félt Romántól, mint ahogy fél a helyhatósági választásoktól is, melyeket előbb szeptemberről decemberre, majd (néhány napja jelentette be) január-februárra halasztott? Most már csak azt kellene tisztáznia, melyik esztendőre gondolt... Az ellenzék? Úgy tűnik, közeledett a „fronthoz”, melynek legszembetűnőbb (és számunkra legszomorúbb) eseménye, hogy a legnagyobb egyetértésben zúdítottak össztüzet a romániai magyarságra. Némelyek - nem is csupán az úgynevezett szélsőségesek - Magyarországra is. A régi „lemezsláger” újra nagy sikerrel forog: a székelyek nem magyarok, „szegény székely testvéreinket” - mint fogalmazott az egyik román szenátor - „Budapest újra irredanta törekvéseinek elérésére használja, mint előretolt éket buzdítja az ország területi megcsonkítására”. A tömegtájékoztatás, elsősorban az elnököt és a nacionalista pártokat kiszolgáló tévé jóvoltából a parlamenti ocsmánykodás a nagy nyilvánosság előtt zajlik. A parlamenti hisztériát az RMDSZ is elkapta (hallhattuk egyik szenátoruktól, Kolumbán Györgytől), ezen nagyon nem csodálkoztam el. Mert vagy süketeknek teszik magukat, vagy kivonulnak a teremből (és a politikából), vagy állandó védekezésre kényszerülnek. Ebben a „veszett csöndben” más lehetőségük nincs. (Szerintem egyszer lett volna, a marosvásárhelyi események után. Ennek az elkendőzését, elbagatellizálását, hazug megmásítását nem lett volna szabad ennyire kompromisszumkészen lenyelni...) Azon viszont már fölöttébb meglepődöm, hogy a romániai sajtóban manapság kezd egyre gyakrabban és élesebben felvetődni a kérdés: vajon tényleg forradalom volt-e 1989 decemberében? Hát az elmúlt közel két esztendő alatt nem történt elég sok minden ahhoz, hogy ez a kérdés olyan legyen, mint az én „csendes ősz?”öm?! Mitől lesz végre evidencia, hogy csak a cégtáblát „festették át”, a diktatúra maradt? Azonkívül, hogy a gazdasági csőd fokozódott, a lakosság megélhetése nehezebb lett, a társadalmi feszültség súlyosbodott, az addig szőnyeg alá söpört nacionalizmus kiment az utcára vért ontani - nem történt semmi. A politikusokat, a hatalmon lévőket és az oda vágyókat legkevésbé a nép helyzete érdekli. A szekuritáté újabb virágkorát éli, talán nem is az újabbat, hanem a régit, hisz csak hamis kijelentésekben szűnt meg virágzása. Erdély nagy részén még jó románnak lenni, meg lehet élni a magyarellenességből, a másik nép gyűlölete még egy ideig csitítja az éhséget, melegít a hidegben. Ám magyarnak lenni odaát még mindig - és ki tudja meddig? - nem éppen leányálom. Általában azért nem nevezném hősiességnek, mert alapvetően a valóban csendes panasz, a megadó tűrés jellemzi. Még a zömében „etnikailag tiszta” közösségekben élő székelyeket is. A nagy ellenkampány közepette inkább lemondták a negyvennyolcas szabadságharcosok emlékezetére meghirdetett agyagfalvi találkozót. És ezen döbbentem meg a legjobban ezen a csendes őszön ... Nyári béke Nagyváradon Hazajáró lelkek nak meg egymás mellett. Vagy nem akarnak feltűnést kelteni, vagy az alkalmat nem találják megfelelőnek ... Vagy ki tudja? Sándorék akaratuk ellenére feltűnést keltenek. Öt éve most először vették a bátorságot, hogy erre a napra hazaruccanjanak Németországból. Nem találják azóta elhunyt szüleik sírját. Azt írta Juci - mondja elég hangosan és dohosén Sándor a feleségének -, hogy itt középen van valami szemétgyűjtő láda mellett, sehol nem látom a ládát. Persze, Juci kalauzolhatná most testvérbátyját, ha közben el nem szalad ő is Kanadáig . . ., tájékozódhat a sötétben az, aki még csak nem is kíváncsi. A keresettek odalentről nem szólhatnak fel: erre, erre! Csak talán odafentről nyugtázzák kissé elérzékenyülve, hogy nem feledkeztek meg róluk. Hogy övéik ott botorkálnak a kényszerűségből elhagyott szülőföld temetőnek nevezett részén, mint halottak napi szellemek. És talán megbocsátják egy gesztenyefa alatti sír lakói, hogy az idén fiuk nem tudott nekik magyar virágot vinni... Heherészés és kiállás Szombaton érkezett vissza egy barátom Marosvásárhelyen tett látogatásáról. O mesélte el, hogy a volt „székely fővárosban” már három lejnél többet adnak egy forintért, de bennebb, a Székelyföldön és azon túl már ötért is elkel. A vásárhelyi kenyér minősége már vagy két évtizede romlik, de ennyire kőkemény, savanyú és kevés még sosem volt - állítja a haver -, tiszta csoda, hogy még meg tudják enni.- És mit szól a nép ehhez a parlamenti cirkuszhoz, ehhez a magyarellenes hecckampányhoz, mármint hogyan reagál minderre a románság? - kérdem azt, ami a legjobban érdekel.- Hát a vásárhelyi rádió román adása egyszerűen nem hajlandó beszállni ebben az acsarkodásba - mondja a barátom -, amikor a parlamentben mondták a nagy beszédeket, ők bejelentették röviden, hogy ott éppen mi folyik, és mindvégig zenét sugároztak ...- Jó-jó, de a román „kisember” veszi a lapot?- Mondok erre egy jellemző történetet. A feleségem bement az egyik üzletbe, két román elárusító csaj azon heherészett, hogy az előző napi tévéközvetítésben látszott, amint Cionteát (ő a fővatrás, szenátor a Nemzeti Egységpárt színeiben) kétszer is fel kellett költeni, mert vagy részeg volt, vagy nagyon álmos, tény, hogy elaludt. Ámikor meg arra jött egy magyar kolléganőjük, szintén elárusító abban a boltban, azt kérdezték tőle tovább nevetve, hogy na, megvan-e már az autonómiád... Szóval, nemhogy nem veszik a lapot, egyenesen nevetségesnek tartják. Tudnék erre több esetet is felhozni, beszéltem volt román szomszédaimmal... Fene tudja, talán ez valóban jó jel, mint barátom mondta. Bár én abbahagynám a heherészést. Smaranda Enache asszonyt, aki az Istennek sem állt be a magyarellenesek közé, hanem éppenséggel a magyar kisebbséggel együtt állt ki a demokratikus jogokért, eltávolították a marosvásárhelyi bábszínház igazgatói székéből, több ízben halállal fenyegették meg a vattások. Smaranda aszszony nemrég egy Csíkszeredái gyűlésen mondta az egybegyűlteknek: ne féljetek, magyar testvéreink, jogos küzdelmetekben veletek vagyunk. Ez a többes szám első személy félreérthetetlenül a józan románságra vonatkozott. De jó lenne, ha ez a többes szám minél „többes” lenne. Már hó lepi a Hargitát Az oldalt összeállította: Molnár H. Lajos Fotók: Mészáros János és Tarpai Zoltán Ilyenkor már hamar sötétedik. Villanyvilágítás nincs, és a domboldalon elterülő temető sírjain hiába ég a sok ezer gyertya, a parcellák közötti utakon-ösvényeken a félhomály, majd lassan a sötétség leple alatt surrannak ki vagy baktatnak befele a körvonalaikból sejthető alakok. Te, azok ott nem Pistáék? - kérdi valaki valakitől a hátam mögött. De igen - jön a válasz, majd bizonytalanabbul: - talán ők azok ..., hazamerészkedtek volna Svédországból? Nem szólítják meg őket, „Pista” feltűrt kabátgallérral oson, csak óvatosan les ki „álarca” fölött, mint akit üldöznek, mint aki nagyon fél... Az egyik temetői útelágazásnál Szolnokra áttelepült orvos üdvözli Budapesten letelepült kollégáját, de csak éppen köszönnek egymásnak és mennek is tovább, az egyik a szülei sírját keresi, a másik a testvére frissen hantolt végső hajlékától jön. Magyarországon még nem találkoztak, néhány éve „idehaza’ ’ szinte naponta. Biztosan lenne miről most is - bár néhány mondat erejéig - elcsevegni. Itt most nincs gyülekezési tilalom, mégsem áll-IMMUNBETEGSÉG ■ ■■ ..-N* A Hargita ésa Kovászna megyei románok „elüldözésére” vonatkozó parlamenti jelentés a forradalom óta eltelt periódus minden kétséget kizáróan legjelentőseb hazai dokumentuma. Mert e förmedvény a szó legteljesebb értelmében dokumentum, a romániai magyarság (és nyilván egyéb kisebbségek) emberi jogainak hiteles dokumentuma. A Hargita és Kovászna megyei magyarok valóságos és képzelt vétkeit ugyanis a szerzők egy, a szövegből jól kihüvelyezhető erkölcsi, jogi és politikai normarendszer alapján állapítják meg. Az alapelv: az ősi román földön bármely nézeteltérés, érdekellentét vagy konfliktus esetén, melynek nem román etnikumú érdekeltjei is vannak, a priori csakis a román félnek lehet igaza. Ez természetes, hiszen a saját házában csakis ő lehet az Űr. Akinek ez nem tetszik, az mehet! E tézis alapján a Romániában élő kisebbségi polgárnak joga van: 1. Fölismerni az alaptézis igazságát és mélységesen humánus, európai jellegét. 2. Hálásnak lennei azért, mert megtűrik (lásd „strukturális tolerancia”) e számára idegen földön. 3. Természetesnek elfogadni minden erkölcsi, jogi, politikai norma megsértését, ha az román részről történik. 4. Jótevőjének tekinteni mindazokat, akik őt barbár, hazátlan hunnak becézik. 5. Olyan vezetőket választani magának, akik megvetik őt, sőt, iránta érzett gyűlöletüket sem rejtik véka alá. 6. Megbocsátani az ellene vétkezőknek. 7. Beismerni önmagáról, hogy szokása: kivagdosni az anya hasából a csecsemőt, összeesküdni, hazát árulni, bújtogatni, koncepciós perekben vádlottként tetszelegni stb., stb. 8. Mosolyogni, ha mondjuk épp fogfájás miatt kellene is üvöltenie, hisz fájdalmával esetleg sérthetné a román érzékenységet. 9. És végül feledni mindent, apját-anyját és anyanyelvét, s megtisztultan románná válni. E gondolkodásmód számára kötelességek egyáltalán nincsenek is, senkit sem lehet kötelezni arra, hogy megaláztatásait megtiszteltetésnek érezze, önként kell annak éreznie. Ebben nincs alku. Mindezt nem az ironizálás szándéka mondatja velem. Ha valaki veszi magának a fáradságot és utánagondol a bűnök és vádak tömkelegének, rá kell jönnie, hogy mindez halálosan komoly. Ami azonban a legszomorúbb, nem ezek a princípiumok, hanem az a tény, hogy a román közvélemény legjobb esetben is nem veszi komolyan őket. Ismét úgy tűnik, senki vagy jóformán senki sem képes felismerni: itt a románság iszonyatos és hovatovább jóvátehetetlen befeketítése folyik. Ilyen elvek képviseletében kiállni a nemzetközi nyilvánosság elé nem egyéb, mint azt sugallni a világnak, hogy a román társadalom egy szélsőségesen türelmetlen, az emberi jogokat csupán paródiaként ismerő közösség, mely nem pusztán a kisebbségek, de az európai civilizáció ellensége is. Ehhez (a román népre értelmezve) képtelen gondolathoz Európa sajnos kezd hozzászokni, s bár ennek a Románia-képnek e pillanatban alig vannak nyilvánvaló következményei, ha Románia bármiben keresztezi majd az európai érdeket, ami hosszú távon elkerülhetetlen, egészen bizonyosan lesznek. Nem is akármilyenek. Megdöbbentő, hogy a román társadalom, mely az elmúlt évszázadban épp kitűnő reálpolitikai képességéről és külpolitikájának eredményességéről vált híressé, mára elveszítette minden veszélytudatát. Az egészséges veszélyérzetet a magyar irredentizmustól való beteges rettegés ugyanis nem helyreállítja, hanem sajnos csak még jobban aláássa. Márpedig a veszélytudat hiánya olyan társadalmi immunbetegség, mely szakszerű beavatkozás nélkül előbb-utóbb a szervezet pusztulásához vezethet. Lehetetlen ezt megérteni? Bíró Béla (Megjelent a Brassói Lapok 1991. október 25-i számában.) Székelyudvarhelyi udvar
