Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)

1991-11-30 / 282. szám

1991. NOVEMBER 30. 11 Magazin—Irodalom Olvasta-e? Sütő András: A lőtt lábú madár nyomában Azt gondoltam: ha megírom ezt a könyvecskét a gyermeki elme álmánakcsodás változásairól, a puszta tanúskodás is megnyugtat valamennyire. A nyelvi eszmélet megosztott gondja talán serkentő erővé lehet ott is, ahol nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet. Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadába szülelett gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jus­sunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv. Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szeme láttára fogják itt leélni az életüket. Nem így történt. Reményünk s aggodalmunk is kétfelé szakadt. Az időnek krisztustövisein fenn­akadva nézelődnek gyermekeik s unokáik után az öregek. Viszi őket a sorsuk egyfelé, s jajong a búcsúzó szívben az emlék másfelé: az elmúltak irányába, ahol még szó szerinti értelme volt az együvé tartozásnak. - írja a Kriterionnál megjelent könyvé­nek előszavában Sütő András. Engedjétek hozzám jönni a szavakat Jegyzetek hómezőn és porban (részlet)- Hogy érzed magad odafönt? Azt mondja László: kitűnően érzi ma­gát, de ha menet közben mesét is mondana neki Nagyapa, az utazás jobb lenne. Talán még attól is, ha szaladnának egyet, ponto­sabban: ha Nagyapa a táltos szerepében vágtami kezdene.-Ahhoz persze szikrányi sörényes ifjúság kellene. Maradnak hát - egyezség szerint - a gyakori pihenéssel fölfrissített ballagásban. Elmarad lassan mögöttük a hegyesi erdő a német gépfegy­verek véres emlékével; a völgykatlanban legyilkolt zsidók - férfiak, asszonyok, gyermekek - temetője messzire fehérük a tájban. László hiába faggatja Nagyapát, mit jelent a síremlékerdő, kielégítő magya­rázatra még nem kerülhet sor.- Ha nagyobb leszel, elmesélem.- Már nagyobb vagyok. Tenél is na­gyobb - erősködik Nagyapa verejtékes nyaka fölött.- Úgysem értenéd meg.- Miért?- Mondottam volt: mert kicsi vagy.- Kérdeztem volt: miért vagyok kicsi?- Mert ez a rendje mindennek: először kicsi, azután felnőtt. . .- És azután?- Azután öreg.- És azután?- Azután meghal - lépik bele Nagyapa az újabb csapdába. László mintha pontosan a halál tényé­hez akart volna kilyukadni. Megállást kér, leül, a temető felé mutat:- Ők meghaltak?- Meg.- Ott laknak a kövekkel?- A kövek alatt.- - Sohasem jönnek ki?- Már sohasem.- Mit csinálnak ott?- Alusznak.- Mindig alusznak?- Éjjel is, nappal is.- Menjünk, ébresszük fel őket.- Nem lehetséges.'- Miért? Nagyapa hiába próbálja másfelé terelni a beszélgetést.-Jatata, ahol ők laknak, sötétség van?- Koromsötét.- Korom is van?- Korom nincsen, csak sötétség.- Akkor miért mondod ...?- Mert a föld alatti sötétség a legna­gyobb sötétség. - Ezen eltűnődik egy dara­big, majd azt kérdi:- Te öreg vagy már, Jatata?- Olyanforma.- Te is meghalsz?- Bizonyára.- Én is meghalok?- Egyszer majd, valamikor.- Mikor lesz a valamikori Nincs kegyelem a faggatásban, szembe kell nézni a bizonytalanságba kivetett ha­tározószóval.- Hát az olyan messze van, mint a csil­lag az égen, de még annál is messzibb. e vajon a roppant távolságot D gyalogosan mérik-e, vagy kő­­paripa-vágtatásban? Időnek és térnek e váratlan kutyaszorító­jából szemléltető példák után kapkod na­gyapa, fölemlegetvén a füvek és fák látha­tatlan növekedését, az óramutató börtönőr­­sétáját, a nappal is létező, de csak estére kigyulladó csillagokat.- És te ott leszel egyedül a sötétkorom­ban?- A koromsötétban.- És nem lesz világosság?- A tű hegyére való sem.- Meleg se, mikor lehull a hó? Efelől többször is kifaggatta már Örök­mécsest. A bölcseleti eszmecsere utál át­ölelte, megvigasztalta, ne búsuljon, nem marad magára ott lenn a föld alatt a sötét­ben és hidegben, ha lehull a hó.- Hogy is jut eszedbe á tél, te László? agyapa szeme előtt egy pillan-Ntásny ira elzúzmarásodik a nyár. Nagy hó lesz a kamarási teme­tőben, befödi mind az ijedelme­­sen futkorászó ösvényeket és az egyetlen kicsi fenyőfámat, Kelemen bojtos unoká­ját. Madámyomokból szőtt fehér hálót bo­rít reám a tél. Cinkelépésnyi ablakszemein át nézelődve figyelem majd, merre jársz, és szavaidra milyen időjárást hoznak az évek. Tavaszra várva eszembe jut majd, hogy téli hajnalokon - rá leselkedő orvva­dászok elől - számyabénultan menekül a túzokmadár a tollazatára fagyott ólmos esővel. Örökmécses a nap, különös esemé­nyeként újságolta Nagyapának: tudod, mit mondott a gyermek? Én lemegyek majd hozzád a sötétbe és a hidegbe a kék taka­róval, összebúvunk, úgy aluszunk és me­legítjük egymást. így mondta? Hiszen ak­kor Petőfit olvassa titokban! Vagy ariyja olvasmányaiba hallgatózott még remény­ség korában. A magzatvíz csodái! - dobta el Nagyapa megint a sulykot, amiben a vízimadarak is ludasok voltak. Nyár végi alkonyatokon szokta elnézni őket a mező­­záhi és gyekei nádasok védelme alatt, ami­kor egymást kereső hangjukat nem a leve­gőre, hanem alacsony repüléssel a tó vizére szokták bízni. így hallott sirálysuttogást a mozdulatlan víz fölött, szalonkacsipogást a távoli partokról. Tóvidék, magzatvíz? Nagyapa lehetőleg fogja kurtábbra a kép­zeletét. Akkor hát lét és nemlét senki föld­jén a kék takaros vándorút értelmét ki fogja megfejteni? Hisz mustármag-állapotában a gyermeki vallomás édestestvére ama hí­res kohóinak: „Én feljövök érte a síri vi­lágból . . .” Az óriás-gyermek s a szikle­­vél-emberke találkozása a halál ledöntött kerítése fölött. Hová viszed azt a kék taka­rót, László? Valaki fázik odalent a földben. Hát te, Sándor bácsi? Én egy darabka fe­kete fátyolért jöttem Odaátról, mert min­den úgy történt, ahogyan megsejtettem, s kérdem tőled is: Látod amottan a téli vilá­got?- Fejedet a hó belepte, Jatata.- Olyanformán.- Mondj mesét a hóhullásról.- Ilyen mese nincs most a nyelvem ügyében. Ha lenne is: László dédunokája se bírná kivárni a végét, miszerint máig is őszül­nek, ha meg nem haltak, az ordas bajok­ban. Máig is tiltakoznak az elmúlás ellen. Halántékukon a korai dér ellen. Egy napon furulyaszóval ismeretlen pásztorgyerek vonult el nyája mögött a hegyélén. Utánakiáltottam, majd Csendest magára hagyva, a nyomába eredtem, szal­makalapomat lengettem feléje. Akár a fel­hőknek integettem volna. Furulyás dalla­mának hurkában, rám se hederítve, úgy ment eL, mint akit vesztőhelyre visznek. Halántékrepesztő déli forróságban, zsibongó fejemet egy kökénybokor árnyé­kába menekítve, szerterajzó gondolatai­mat - szapora pillogatással az anyátlan méhrajt - próbáltam befogni hasztalan. El­szálltak a gondolataim is a furulyás pász­torgyerek után. Kiürült világban üres kan­csónak éreztem magam. Csak hazamehetnék már! Az Egyetemes Kérődzés nyálcsomóit szaporítva, Csendes hátra sem nézett a kiátásaimra. Szalmavackában a süketnéma kutya ásítozott és keccentett időnként a fogaival. Akár Kari barátod, László. Mióta légyfo­góvá képezte át magát, a kötelező ugatás meg sem fordult a fejében. Odavakkantot­­tam neki, az ember iazodjék a környezeté­hez. Válaszként újabb legyet fogott; bőrét - a megmérgezett kugyaszavaival együtt - felajánlotta a vadászoknak. Csak hazamehetnék már! A zsombékos réten béka púgatott, imádkozó sáskák zenekara szólt a kaszá­lókon. Boldog sáskák! Mikor úgy gondol­ják, egybegyűlnek, hangolnak, közös pen­getésbe fognak. Közéjük hasaltam, velük cirpeltem: felcsaptam azután levelibéká­nak, s voltam kuvik, tücsök és hápogó vadruca; környezetem satnya utánzata. Nagyapám a dinnyeföldön leste az érést. Magyar ember ha dinnyét őriz, nem beszél. Az indáit növeszti. Nem a szótlan­sága bosszantott már, hanem a közöny s a szolgaalázaté, amellyel egyetlen beszélő társául az Istent elfogadta. Hát egyesül az ő fülére bízzuk ezután a szavainkat? Értel­metlen káromkodásaimra nem dördült meg az ég, csipkebokor sem gyulladt ki, hogy a jövőre nézve valamilyen parancsot kapjak. Ezt mondd, azt ne mondd, amazt elhallgasd a világ előtt. Majd ha fagy, Uram, semmit se hallgatok el! iszonyatos látványként bukkant lelki szemeim elé a kényszerhallgatás képe: halott ágak és korhadt gyökerek a vízbefúltak szederjes arcában. Hát ilyenek leszünk, ha már nin­csen akihez szólhatnánk? Akkor talán a törülközőbe motyogott fohász is több a semminél. Ha meg is halt az Isten, a hozzá fűződő kalandunk parányi sugara arany szálakkal szövi át nyelvünket. Mint a szép híves patakra ... Mester, a bősz vihar dühöng, hullám fölé hullám kél! - vettük föl ünnepi ru­hánkkal együtt ládafiában tartott szavaink köntösét is. Mester! A rikkantó megszólítás - inas­tartó kisiparosok titulusa - kiváltképpen tetszett nekem. Az égbe vagyunk bejára­tosak. Ha már mindenünnen kirekesztet­tek bennünket. Az Úr dicséretének ürügyén gímszar­vasokkal népesítettük be kertjeinket, az egész apróvadas mezőséget. Valamikor bölényeink is voltak. Vizünk tenyérnyi marad a pocsolyapatakokban, de Véle tár­­salkodva tengerre szánhattunk; Isten csi­gaházában húztuk föl színes vitorláinkat. A harangjait is szerettem. De most hi­ába tapasztottam fülemet a földre, hogy hangjuk páros vágtatását halljam. A ha­rangok nem gyalogolnak. kökénybokor gyermekarcnyi A árnyéka lefogyott a fejemről. Sós verejtékemben füstölög­tem a naplencse gyújtópontjá­ba fogottan. Már úgy éreztem: időtlen idők óta fekszem a földön, vöröshangyák kö­zött, meddő csodavárásban, és rettegve, hogy elhagyott játékaimért s az otthoni feldarabolt álomért semmit sem kaptok cserébe; magam is kérődzésre ítéltetem a letarolt szavak mezején; hallgatásra és nyálkás bólintásra. Kölcsönbe adott fiadat, anyám, vissza­kérhetnéd már! Véletek, otthoniakkal, faodúbann is el­laknék. E gondolatra illendőképpen sírásba fordultam. Hogy mondtad, László? Óvó­néni hallgatott a napsütésben, én csak sír­tam, sírtam, sírtam. Sántán, bénán, sőt elméje nélkül is megél az ember. Az agyavesztettek - a gondolat terhétől szabadultán - matuzsále­mi korban hunynak el. Boldogan is talán, mert bolondnak nincs törvénye, amely megkínozhatná. Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli.- Meghalok itt unalmamban! Öklömet harapdáltam. Hűvös kéz tapadt a homlokomra.- Mi bajod, kisfiam? Nagyapám szavára - szégyellvén az elesettségemet - összecsombolyodtam, ne lássa a sírástól megcsúfolt arcomat.- Csak nem akarsz itt sündisznóvá len­ni? Fordított egyik oldalamról a másikra. Az önérzetemnél fogva állíthatott csak talpra, mert azt mondta:- Gyermeket kértem kölcsönbe, nem gyávaságot.- Nem vagyok gyáva! - bömböltem egyúttal föl is háborodva.- Akkor ide sírj! A szemembe sírjál! A szeme közé sírtam bátran. Dinnyeillata volt az arcának. Többé nem faggatott. Fejemet simo­gatta. Részéről ez ritka vereséges pillanata volt az ellágyulásnak, amit csak a tejbe aprított kenyérnek szokott megengedni. Talán épp a sok csapás miatt, ami rázúdult az első világháborúval. Mert akkortájt a két keze már nem volt elegendő ahhoz, hogy fiait, lányait a nagy diaszpórában összeszámolhassa. Már halottastul számolt. Mari lányának sírját Bukarestben, Sára lányáét Budapesten kereste föl világítás­kor a képzelet gyorsvonantain. Idegen uta­soktól, falubeliektől érdeklődött: abban a messzi temetőben milyen helyt van a lá­nyom sírja? Mari talán üzent is neki vala­mit, egyedül neki szólót, a halálos ágyán. Jóemberek, kik arra jártatok, semmit sem tudtok arról, mit üzent a lányom? Nehéz halála volt a lányomnak? Az idegen épp nem volt ott, vagy épp nem figyelt oda. Hogy ideiglenes ágyában a tüdejét száján kiszaggató cselédlány az otthoniakat em­legeti. Ezt mondja tehát nagyapám a sárga hegye­ket nézve: egymás szeme láttára kellene élnünk, ma­gunk dolga lenne az odafi­gyelés, egymás szavainak megőrzése, az utolsónak bár, amelynek griffszár­­nyán - csatáját vesztettén - kimenekül belőlünk a lé­lek. Mert ha egyedül ha­lunk is meg: szükséges vi­gaszunk a megsemmisü­lésben a hozzánk tartozók látható megmaradása; sza­vaik fehér törülközője a forró homlokon. Számukra predig: erősítő hagyaték a mene­külő lélek utolsó kiáltása: tudjátok-e, mire vigyázzatok? leven húsba lőtt szakállas nyilai Evagyunk egymásnak. Bolgár volt; a haldoklónak utolsó pilla­natban magyarra váltó szavait nem értette meg. Valamelyik fiútestvér föltételezett szavakat ismételt a sógor előtt, élesen megrajzolt ajakmozgással: így mondta vajon? Nem, nem így mondta, rázogatta fejét a szomorú ember. Odave­szett az üzenet. Nagyapám fölnézett az égre. Küldd, Uram, a veszteségeinket, szá­molásán. Küldd csak! Mindenkori nagy­lelkűségeddel.- Eső lesz - mondta. - Nem kellenne sírással fölszaporítani. Lenyeltem a könnyem. Hazatereltük Csendest, akitől még az­nap - egy tovanyargaló zápor után - elbú­csúztam, hasonlóképpen Kelementől és a kutyától is. A zöld szakállú hadifogolynak pántlikát kötöttem - piros kiáltásként - a tobozos fejére. Ennyit elvárhatott ő is a későbbi keresztapjától. A fáramászás ün­nepélyes alkalmával onnan a magasból még egyszer számba vehettem az ösvé­nyeimet. Életem reggeli óráinak fehér füstcsíkjai tiltótáblák alá kövesedtek. „A forgalomból kivont ösvények használata helyben bírságoltatik.” Almaimban gya­korta nyargalok rajtuk, nyugalmasabb éj­szakákon fölöttük is, szárnyas csikóként, a föld kötelékeitől szabadultán. Zúgó fejjel ereszkedtem alá Kelemen­ről. Arcomat hiába fordítottam el a naptól: a szemem változatlanul káprázott. Könnyen elhittem volna, hogy tisztele­temre táncol és billegeti hegyeit a világ. A boldog gyermeknek, aki a hallgatás száj­kosaras állapotából a beszéd szabad­ságába indul. Szomorúan nézett rám nagyapó. Mint aki velem jönne a hegyen túli zsúpházmetropolisba. Egy fazék tejet, tarisznya szilvát s két sárgadinnyét kaptam szolgálati bérként. De nagyapámat vittem volna szívesebben. A hátamon is, csak közöttünk lehessen.- Jöjjön velem, nagyapó. Ketten haza­ballaghatnánk a faluba. Hosszan és tűnődve nézettengem. Vá­lasza már évtizedek óta a torkában ülhe­tett:- A költözködés nem ingváltás. Hanem sorsváltás inkább. Égő arcom láttán mosdani szalasztott a kútra. Azután megölelt, s mutatta némán az ösvényt, amelyen indulnom kell. Ma­gyar ember, ha búcsúzik, nem beszél.Mál­­hás állapotomban a hegyen megpihentem. Legelső teendőm a vezeklés volt. Fér­fiúhoz méltatlan sírásom miatt szégyen­kezve követtem meg az önérzetemet. Más láb nem akadt, hogy előtte leborulhattam volna. Hallgatásaim kudarcának színhe­lyét: a zsombékos rétet, ösvényeimet, sze­­derinda-kígyóival a tarlót, Csendes sze­mében az akácokat nyár végi ködpára kezdte belepni. Nagyapám háza lassan alámerült a kék hullámzásban. Csak Kelemen pántlikája libegett a gyenge szélben, a süllyedés he­lyét jelezvén. S vekkel később az öreg, szalma-Efödeles házat lebontották. Kép­zeletem néha fölkeresi. Ahol meggyűrődik a föld, ott van va­lahol a némaság búvárharangja. Ha meg­állók fölötte: borzongató sejtelem küldi felém a kölcsönállapot élményét; azzal, hogy a közös pokróc alól a Másba kíván­koztam, otthoni szavaim nélkül valóban a Semmibe kerültem. Annak előtte nem tud­hattam, hogy e sokat vitatott fogalom mily közeli rokona a vísszhangtalan állapotnak. Hazamegyek tehát - az ég alól, a sza­bad nyújtózkodásból a közös kucorgásba. Visszanyert rabságom örömében az egyik dinnyét a fanyelű bicskámmal helyben meglékeltem. Cukordinnye volt. A tejbe is belehörpöltem, de két kor­tyolás után az elosztás jogát anyámra hagytam. A közös tányérban kanállal megvont határvonal szerint félzsebkendő­­nyi terület fölött enyém a felségjog. E felségjogot gyakorolva mesélek majd öcséimnek arról, hova érdemes és hova nem érdemes kívánkozni.- Ember, ember! - kiabálja László. Nagyapa sehol sem lát embert. A falu végén, ahol a tábla hirdeti: Ca­­marasu, kétfelé ágazik az út, a jobb szára Gherla felé vezet, vagyis Szamosújvárra, ahol Rózsa Sándort kellene már megláto­gatni. Ott rándítja mai napig is a szemöl­dökét.- Hol az az ember, te László?-Ott! - Nem látom. - Véres a keze. - Nem látom. - Véres a lába. - Nem látom. • Nagyapa látja már, gyermekkori isme­rőse az az ember. Mondja csak László, honnan bugyog a vére.- Nagy seb az oldalán.- És mit csinál?- Reám néz.- Menjünk közelebb hozzá. A kereszt alatt két bárányával juh lege­lészik. Pásztorfiú korában nagyapa ősziró­zsát is látott azon a helyen; hacsak nem a mostani fehér bárány volt a rózsa, amit valaki elfelejtett újraültetni. Az ölbevaló bádogjézust eszi a rozsda, a fél arcát leha­­rapdálta már. Nézi László és azt kérdi:- Ki az?- Ő a Názáreti. Nagyapa csak a fejét rázza tagadólag. A dolog részletesebb megtárgyalását, mi­szerint nem lehet mindenki pusztakamási, későbbre halasztja. László figyelmét - sze­rencsére - újra leköti a váratlan előkerülő leánykamadár.- Né, Jatata, né! - kiáltja magából ki­kelten. - Itt a hazug! Kavics után nézelődik, hogy agyonüs­se a leánykamadarat. Aki Nagyapa játékos kedve folytán keveredett a hazugság gya­nújába, s ráadásul nem is azonos a tulaj­donképpenivel.- Hagyjuk szegénykét.- Nem szegényke. Hazug madár! alkezes lévén, a kavicsot jobbra B hajítja, a vádlott pedig fölszáll a keresztre. Öklét rázza feléje a gyermek. Majd adok én neked! Nem kellett volna, persze, kitalálni azt a hölgyválaszt. Meg annyi más változatát a Mondjuk-Játék káprázatainak. Mondjuk, hogy az a madár bennünket vár, pedig senkit sem vár. Mondjuk, hogy a kőparipa megeszi a képzeletünkben felizzó para­zsat, miközben a botos ember joggal kifo­gásolja a törvénytelen tűzrakást. Mondjuk, hogy levettük a béklyót a kezünkről, mert mondjuk: a két karunk szárnyunk is lehet­ne. Mondjuk, hogy mi ketten oroszlánva­dászok vagyunk, mondjuk: sárkányűzők, mondjuk: boldogok vagyunk. Lám, ki se mondtuk jóformán, még bele sem mele­gedtünk a szerepjátszásba, máris nyakon ver mindkettőnket a Tények Törvénye. Ne haragudj rám, László, a hazugnak minő­sült leánykamadárért. A Mondjuk-Játékot te kezded el, amiként a költők is az égre dobják föl az álmaikat. Mondjuk, hogy Szabadság és Egyenlőség, lobbant meg a szeme Sándor bátyádnak, és hunyt ki ugyanaz a gyermeki rajongás a fehéregy­házi meszes gödörben. Nézd, a rozsdarág­ta száj is szembedobta Mondjuk-Játékát a lehetetlenséggel, föllelkesítvény a tanítvá­nyait: Mert aki kér, mind kap; aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Jól tudta pedig, hogy csodálatos játékának vé­gén ott az ellenzörgetés: a fegyveres po­roszlóké. Ajtót nyitott nekik, s hajtogatta konokul: a szeretet mindent legyőz. Ami nincs még: a szavakban lakozik. A mada­rak pedig nem hazudnak; mi gondoljuk magunkról, hogy a szárnyukat megosztják velünk.- Hej, Kelemen, hazaszállj!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom