Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-30 / 282. szám
1991. NOVEMBER 30. .Magazin—Múltunk-jelenünk 9 Hun kori gepidák a Baghy-major melletti Kenyelparton IV-V. századi településleletek a Nagykunság nyugati részéröl Kengyel-Baghy-major-kengyelpart.Cölöpszerkezétes, kemencéstüzhelyes gödörház. A legváltozatosabb tárgyi együttes került elő belőle. Az időszámításunk utáni negyedik évszázad hetvenes-nyolcvanas éveit követően, a századforduló körüli évtizedekben új népcsoportok érkeztek a Tisza és a Hármas- Körös közrefogta vidékre, közelebbről Kengyel környékére. Keleti germánok voltak ők a szarmaták településterületén, akik vagy az Észak-Hajdúság/Rétköz felől a Tisza folyását követve, vagy pedig a Nyírség keleti észéről és az Érmellékről a Körösök vonala mentén jutottak erre a tájra. Vándorlásuk, ismeretlen földekre való költözésük valószínűleg a hunok elindította eseménysorozattal magyarázható. A régészeti leletanyagban is igen jelentős változások figyelhetők meg a Közép-Tisza-vidéken, így Kengyel határában. Ezek olyan vonások, amelyek a hun korra, pontosabban a Marosszentanna-Csernyahov kultúrára jellemzők. A nyugati gótok III.-IV. századi erdélyi szállásterületével északnyugatról határos az érmelléki-bihari táj - a Szilágysággal egybekapcsolva -, ahonnan olyan leleteket ismer a kutatás, melyek nagyon emlékeztetnek egyes kengyeli edény formákra. Ez a gepidák kárpát-medencei megtelepedésének egyik törzsterülete. Azok a IV-V. századi leletegyüttesek, amelyek a keleti germánok Kengyel melletti megjelenésével hozhatók összefüggésbe, az 1990-91-ben zajlott telepásatások során láttak napvilágot. A csoport időrendi és etnikai/kulturális meghatározása csak fokozatosan, a különböző tárgyak gyarapodásával, szuperpozíciók (objektumok egymásba ásása) megfigyelésével történt, részben „visszamenőleg” is. A leletek olyan színezetűek voltak, amelyek eltérést mutattak mind a III.-IV. századi szarmata, mind pedig az V.-VI. századi gepida hagyatéktól, a klasszikus kora Merovingkortól. Lassan összeállott az a kép, mely alapján azt lehet mondani, hogy Kengyel-Baghymajor térségében egy 2,5 - 3 kilométeres partszakaszon, a halastó mentén négy-öt ponton számolhatunk hun kori megtelepedéssel. A legpregnánsabb késő császárkori/kora népvándorlás kori szálláshely Baghy-majortól nyugatra, a Kengyelpart I. és II. lelőhelyen, egymástól úgy 100-150 méterre helyezkedik el, melyeket lapályos rész választ el (a Tisza innen 2,5-3 kilométerre, a Zagyva torkolata pedig 15-15,5 kilométerre van). Az eddigi megfigyelések arra mutatnak, hogy kisebb, hozzávetőleg 50 méter kiterjedésű telepekről van szó. Mindent egybevéve nyolc-kilenc objektumot tártunk föl, a két helyen majd’ egyenlő számban - egy-két jelenségnél ezenkívül nem lehet tudni ehhez a korszakhoz tartozik-e. A telepásatásoknál „vezérleletnek” számító házak - négy-öt ilyet ástunk ki - az Alföldön általános földbe, illetve félig földbe mélyített építmények voltak. Négyszögletesek (négyzethez vagy téglalaphoz, esetleg oválishoz közelítőek), 2,5 - 4 méter nagyságúak, 6-12 négyzetméter alapterületűek. Általában nyugat-keleti irányban helyezkedtek el, de előfordul északdéli hossztengelyű is. Padlójukat egy-másfél ásónyomtól két és fél/háromig terjedő mélységben leltük meg - amihez hozzáadandó a mai földszínig még másfél/két ásónyomnyi réteg. Fal- és tetőszerkezetüket tekintve mindenféle oszlop nélküliek vagy cölöpös megoldásúak. Ez utóbbiaknál a hossztengelyben elhelyezett egy-, két- és háromágasos forma egyaránt föltűnt. Kiemelkedő a kora népvándorlás kori házkutatás szempontjából az a gödöház, amelynek párhuzamai többek között Tiszafüredről és Eperjesről említhetők; ezek jellegzetessége az északi, esetleg a déli oldalon lévő tartóelem - a fő ágasok mellett. Három lakóépületnél sütőkemencék is voltak, melyek a nyugati, az északi és a déli oldalon kerültek kibontásra. Az úgy méternyi átmérőjű, kerek konyhai tüzelőberendezések alját cserepekkel rakták ki. (Ez a jelenség nem ritka a III.-IV. századi tisza-vidéki szarmata kemencéknél, így például Kengyel környékén is.) Baghymajor veremházaiban egyszerű tűzhelyeket és tárolóhelyeket is találtunk. Az egyéb telepnyomok sorában szabadtéri sütőkemence. ehhez hasonló objektum - két gödör kiégett összekötő „csatornával”, egy edényégető és sütőkemencés kunyhó, valamint egy igazi fazekasműhely említhető. A szabadban álló kemencénél különleges a hegyes-ovális forma, melyhez a déli részen kapcsolódott a szokásos munkagödör - többrendbeli szuperpozícióval. Az edénykészítő műhelynek két kerek, középső támfalas, egy tüzelőnyílású kemencéje volt az északi és a déli oldalon (az egyiket még nem bontottuk ki). Az ovális „kiszolgáló” gödörben külön tárolórészeket is megfigyeltünk. Mindezekhez föltételesen még egy kis szemetesverem sorolható. Hun kori (V. s/.á/ad első fele) gepida „apróleletek”; restaurálatlan állapotban készített vázlatrajzok. A tárgyi emlékanyag döntően kerámiákból, továbbá különböző agyag-, kő-, csont-, vas-, bronz-, ólomleletekből s állatcsontból, patics-, salak-, faszénmaradványokból tevődik össze. A dísz- és a házikerámia az anyag, a készítéstechnika, forma és a díszítés alapján három csoportra választható szét nagy vonalakban. A jól iszapolt agyagból gyorsan forgó korongon készített, fényezett és fényezetlen edényeknél S-profilú és élesebb törésű, talpkorongos tálak, fazekak, füles korsók-kancsók - például a hun korra igen jellemző jegyekkel -, poharak, bögrék, csészék, hombárok rekonstruálhatók. Pregnáns leleteink azok a kannelúrás korsótöredékek, amelyeknek párhuzamai kitűnően nyomon követhetők a Marosszentanna-Csemyahov kultúra nyugati és keleti gót régiójában, s a Kárpát-medence IV-V. századi leletanyagában. Kuriózum egy nagyméretű kiöntőcső, eszünkbe juttatva ebben a klasszikus VI. századi gepida edényeket. A tároló alkalmatosságok, a dóliumok jellegzetes formájúak, pereműek (Krausengefáss); gyakori leletek a Szamos és a Sebes-Körös közti késő császárkori emlékanyagban. Edényeik díszítésénél a gepida fazekasok a legváltozatosabb besímított díszítést alkalmazták - hálós, hullámos, zegzugos vonalak, egyéb minták, polírozott sávok a peremen és a vállon elhelyezve. Á téglaszínű, mázas cserepek, s egy dörzstál (mortarium) töredéke úgy tekinthető, mint késő antik műhelyekből származó importáru. A korongolt - lassan vagy gyorsan forgó szerkezeten készült, szemcsés háztartási edények zömmel fazekak, egy részük a korábbi, más részük a későbbi korszak emlékanyagához hasonló. Díszítésükre a befésült vízszintes és hullámvonal kötegek a jellemzőek, ám előfordultak pecsételésre emlékeztető megoldások is - a késő római korban, illetve a hun korban megfigyelhetőkkel adekvát kivitelben. Végezetül e durva anyagú, kézzel formált készítményekről kell szót ejtenünk. Ezek általában díszítetlen, formai szempontból grosso modo kevés eltéréseket mutató fazekak voltak, a konyhai eszközkészlet tartozékai. Most pedig vegyük szemügyre az úgynevezett kisteleteket. Az ékszerek, illetve a viselethez sorolható tárgyak együttesében aláhajtott lábú bronz fibula, bronz karperec található. A viselet és a fegyverzet részei voltak az alábbiak: kis ovális bronz- és vascsatok, lemezes, nitlyukas bronz övveret, félgömb alakú gomb, s egy ritka tetet, lemezekből készült, préselt díszű kardhüvelyveret (talán koptató - Ortband) - ugyancsak bronzból. A mindennapi étet használati eszközeiként említhetünk egy bronzlemezes tárgyat - fanyomokkal, ismeretlen rendeltetéssel -, bronz edényfület, csont tűtartókat (szép analógiái ismertek, például a Kárpátokat övező gót szállásterületekről), vaskéseket, -pántokat, - akasztókat, agyag orsónehezékeket - így bikónikus formájúakat, fenőköveket, malomköveket, kúpos agyag szövőszéknehezékeket. Leltünk néhány csont- és ólomlemezt is. A kengyelparti lelőhelyeken föltárt leletegyüttesek tehát, amint a bevezető részben már utaltunk rá, a korábban a rokon tervingi (nyugati gótok) szomszédságában, a III.-IV. századi Marosszentanna-Csemyahov művelődés peremterületén élő gepi-dák IV.-V. századi, hun kori hagyatékának határozható meg. A Kengyel környéki germán emlékek három nagyobb kronológiai csoportjának a legkorábbi láncszeme ez. dr. Cseh János Szabadtéri sütőkemence - a tüzelőberendezés és a munkagödör foltja függőleges és vízszintes metszetben (munkafotó). A kunszentmártoni katolikus templom A XVII. században elnéptelenedett Kunszentmártont 1702- ben Lipót császár az egész Jászkunsággal együtt eladta a német lovagrendnek. Az 1710-es évek végén jászapáti és alsószentgyörgyi katolikus vallású lakosok népesítették be a pusztát, akik Mesterszállást és Csorbapusztát is birtokukba vették. Az újonnan benépesített településre a hívek kérésére az egri püspök 1721-ben nevezte ki az első plébánost, Zatkó Mihály személyében. 1731-ben a német lovagrend elzálogosította a Jászkunságot, így az új gazda a pesti invadilusház tett. Tőlük váltotta meg magát az egész Jászkunság, így Kunszentmárton is 1745-ben. Ezekben az években már állt itt egy kis fatemplomocska, amely azonban nem tudta sokáig ellátni feladatát a növekvő településen. Ezért megállapodtak egy új templom építésében Szablyik János füleki kőművessel 1741-ben: „Nemzetes Szablyik János becsöletes Fülek Várossában lakos Kőmíves mesterrel lépünk illyen accordára és alkura. Ez mellett Szablyik János úr minékünk itt helységünkben Istenünk Dicsőségére és Sz. Márton Patrónusunk tisztességére két vagy három esztendők forgása alatt fog építeni és föl állítani egy becsöletes erős és állandó Szent Egyházat.” Az új templom homlokzatára 11 kőszobrot és egy kis fatomyot állítottak. Az elkészült templomot 1745-ben Barkóczy püspök szentelte föl. 1760-63-ban épített tornyot Szablyik téglából a templomhoz. Az 1770-es évekre megrepedezett a templom, így Jung József pesti építésszel terveket készíttettek egy új templomhoz. „Minthogy a felül nevezett templomon találtatott teméredek hasadozásokat hosszas magyarázással különösen említeni haszontalannak ítélem, ezért csak a többek közül előhozom: A derék falakba fölitül fogva gallyáig két czolnyi nyílt hasadások találtatnak úgy hogy nem csak az ajtó és ablak kövek igen meg hasadoztak, hanem még éppen szakadó félbenig vannak.” - írta Jung József 1779-ben. A megkezdett építkezést Jung nem fejezte be, erről számol be egy 1783-as szerződés: „Alább írattak egy részrül Mi Kun Szent Mártony Helysége Bírája s Tanátsa, más részrül én Rábl Károly Kőmíves Mester adgyuk tudtára akiknek illik, hogy mi az Kun Szent Mártonyi templomnak még hátra tevő munkáinak tökéletes véghezvitelére, és felállítására a következő condítiók szerént meg egyezünk.” A gyöngyösi kőműves az építkezést 1784-re fejezte be. A három oltár építményeit is ő készítette. A templom berendezésén Eszterházy Károly egri püspök mesterei dolgoztak: Farenson Ferenc festő, Spórer márványozó, Schmidt Ferenc asztalos. Szent Márton oltárképét a híres Kracker János Lukács segédje, Zirkler János festette. Az új templomhoz aránytalanul kicsi volt a meghagyott 1763-as régi torony, ezért ezt 1822-23-ban Homályossy Ferenc szolnoki kamarai ácsmester tervei szerint megmagosították és körgalériával látták el. Az 1880-as évekre a templom újra kicsinek bizonyult, és a toronysisak is pusztulásnak indult. 1880-ban Czigler Győző pesti építész karzattal és szertárral bővítette. 1895-ben pedig Wlaser Ferenc budapesti vállalkozó elkészíttette az új toronysisakot. 1909-10-ben történt az utolsó átépítés. Ekkor Aigner Sándor budapesti építész tervei szerint két oldalhajót és új mennyezetet kapott, s kifestették a belsejét. Mindezen előzmények után alakult ki a ma is látható, gyönyörű kunszentmártoni templom. Zsolnay László tiszántúli avar fejedelem”... Ebben az évben ünnepelte Kunmadaras fennállásának 700 éves jubileumát. Ebből az alkalomból „Lapok a falu krónikájából” címmel rövid történeti vázlat jelent meg az Új Néplap 1991. november 14-i számában. Rövid írásomban egy olyan leletet kívánok bemutatni, amely ennek a falunak a határában került elő, s a VI-VII. század kárpát-medencei régészeti emlékei között kiemelkedően fontos. A tárgyak 1883-ban a „madarasi határból” bukkantak fel, s az akkori Pénzügy Minisztérium megbízásából kerültek a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába. (Haj, de jó tenne az, ha ma is így tennénk ezzel!!) A tárgyak között 46 arany és 19 egyéb töredék volt. Miután egy hosszabb „szünet” elteltével tárgyainkat beleltározták a Régiségtár leltárkönyvébe, majd Hampel József 1905-ben egyes darabokat ismertetett nagy összefoglaló művében (Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn IIII.), a kutatás csaknem hetven évre szinte megfeledkezett ezekről a nagyszerű leletekről. Először László Gyula, majd a teljes feldolgozás igényével Bóna István kezdte kutatni a „kincs” tárgyait. Munkájának mindjárt a kezdetén nagy problémával találta magát szembe. Az történt ugyanis, hogy a „hivatalos emberek” egyszerűen elfelejtették beosztottjaiktól megtudakolni, vajon melyik Madarason került elő a tetet. A Bács-Kiskun megyeiben vagy pedig a Nagykunságban fekvőben. Éppen ezért először ezt keltett tisztázni. Erre azért volt szükség, mert amíg a Duna-Tisza közén több avarkori fejedelmi sírt is ismerünk, addig a Tiszántúlon azidáig egyetlen egy sem került elő. A hely azonosítását megkönnyítette az a körülmény, hogy a beszolgáltatok nevét feljegyezték, s ezeket a családneveket Kunmadarason tehetett azonosítani, míg a bácsi Madarason ismeretlenek voltak. Ráadásul még a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárból is előkerült egy adat, amely elmeséli, hogy: „Áz úgynevezett Újvári temető északi részén találtak egy lovast, lovával eltemetve, az innen kikerült tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeumben vannak.” A helyszínen Bóna professzor vezetésével 1980-81-ben folytatott ásatáson azután megtaláltuk a sír helyét is, sőt azt is megtudtuk, hogy a Tiszántúl mindmáig egyetlen avar fejedelmét rejtve, magányosan temették el. (Ez abból a tényből tett világossá, hogy további temetkezéseket a környéken nem találtunk.) Mi is volt az előkerült tárgyak között? Arany szíjvégek a férfi övéről és a lószerszám szíjazatáról. A kard és a kés aranyból készült tokveretei, csatok, gyűrű foglalata ékkővel, arany sodrony és vastárgyak. A Tiszántúl eme nagyurát a tetetek analógiáinak összegyűjtése után nyugodtan sorolhatjuk az 567-68-as avar honfoglalók első nemzedékébe, azok közé az avarok közé, akik még valahol keleten születtek, részt vettek a nagy vándorlásban, a Kárpát-medencei haza elfoglalásában, s itt a nagy magyar Alföldön helyezték végső nyugalomra, valamikor 600 körül. Ugyanennek az ásatásnak volt egy „mellékterméke” is. A felszínen talált sok-sok cseréptöredék VIII. századi falut sejtetett. Máraz első szelvénnyel megtaláltunk egy kétszintes, földbe mélyített házat, melynek tetőszerkezete két ágasfán nyugodott. Sőt, az egyik ház felszíni foltjából a korszak ritka hangszerének - csont kettőssíp - töredékét is felgyűjtöttük. Persze azt rögtön te kell szögeznünk, hogy a VIII. századi köznépi falu lakói mit sem tudhattak arról, hogy falujuk területén temették el egy évszázaddal korábban a hazát szerző fejedelmek egyikét. Mire ők megásták házaik gödreit, ez már a feledés homályába merült, csak a kutató utókor régésze látja őket együtt, s képes levonni a minden valószínűség szerinti helyes történeti következtetéseket. . Talán ezért is jó tenne, hogy egy-egy községtörténet megszületésekor a telkes helytörténészek jóval többet konzultálnának azokkal, akik a régészeti történeti korszakok, területek avatott szakemberei. Mindenki jól járna! (A kunmadarast tetet teljes tudományos feldolgozását lásd: Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 1982-83. pp. 81-160.) Dr. Madaras László Az oldalt szerkesztette: Dr.Madaras László
