Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)

1991-11-02 / 257. szám

1991. NOVEMBER 2. Nyugdíjasok fóruma A szemle SZOMSZÉDOK Tulajdonképpen azzal az egész oldalas képriporttal, amelyet októ­ber 19-én közöltünk a Jász-Nagy­­kun-Szolnok Megyei Nyugdíja­sok IV. Ki mit tud?-jának döntőjé­ről, akár el is felejthetnénk ezt a szemlét. Igaz, a résztvevők leg­többje azt mondja máig, felejt­hetetlen volt az. Mi is úgy gondol­juk, de most a felejtésben nem a szép élményre gondoltunk. Arra, hogy már negyedik éve van ilyen, rendben, szépen lezajlott ez, a mostani is - majd jövőre folytatjuk. Ezen az idei szemlén is meg­mozgatott az eszme vagy ezer nyugdíjast a megyében, ha nem többet, hiszen azt még senki nem számolta össze, hogy az elődöntő­kön hány együttes, csoport hány tagja vett részt, s a közönség, az érdeklődők - de még a patronálok, szponzorok számát is legfeljebb a szervező-főrendező jegyzi meg gyümölcsöst gondoz, konyhakerti növényeket nevel, aprójószágot tart, netán saját magának még min­dig meghizlal egy-egy disznót - ezáltal gondoskodik az élelméről vagy annak egy részéről. A városi ember ennél tehetetle­nebb, hiszen fürdőkádban nem di­vat már (sose volt, de mondják, megpróbálták valamikor) hízót tartani, s csirkét is csak darabolva lát, boltban, zacskóban. Nehogy valaki emiatt sajnálja a városit - hiszen a falusi öreg ezért kemé­nyen megdolgozik, s még az se biztos, hogy pénzét nem öli bele, gondoljunk csak a takarmányra. Ezzel együtt azonban ezen a szem­lén is úgy tűnt: a falusi emberek közül többen jöttek jókedvvel ok­tóber 14-én Törökszentmiklósra. Pedig épp most érezhették az uta­zási költségek emelkedését is, leg­feljebb a hetven éven felüliek kun-A jókedv és a szeretet, egymás megbecsülése költözött be októ­ber 14-én a törökszentmiklósi művelődési házba magának. Szép, nagy tömegeket megmozgató szemle ez, s ha jól mögé nézünk - ezért kell még róla beszélni - nemcsak kulturális ered­ményei, mérhető sikere van. Meg­mutat mást is, olyan dolgokat, amelyeket épp a mostani nehéz életkörülmények között érdemes fölemlíteni. Például azt, mennyi szép, egész­séges idős ember lakja a megye városait, falvait. Hogy az évről-év­­re visszatérők mintha nem is öre­gednének. Hogy a föllépők több­sége gondozott külsővel érkezik, alig van köztük foghiányos, elha­nyagolt hajviseletű, s mintha a négy év alatt valamelyest úgy is fejlődött volna az idős férfiak, nők esztétikai igénye, hogy szép ruhá­ban, hófehér ingmellel lépnek a színpadra. Különösen a falvakban élők mondhatják el magukról, megadják a módját a nemes vetél­kedőnek. Ebben persze benne van az is, hogy a falun élő nyugdíjas még mindig tud magán segíteni, ha bír­ja, ha akarja. A falusi nyugdíjas ugyanis - ha máshol nem, mert nincs alkalom - akármilyen kicsi­ben is, de dolgozik saját gazdasá­gában. A ház körüli kiskertekben coghatnak ilyenkor: nekik ez már nem gond, bár mindőjük élhetne a kedvezménnyel. Igaz azonban az is, hogy évről­­évre több a „fiatal” nyugdíjas - itt. Az alig hatvanas hölgyek, s a het­venen inneni urak. Ha szabad azt mondani, fiatalodik a nyugdíjasok nagy tábora - bár az is igaz, akik napjaik jelentős részét orvosi vá­rókban töltik, nem jelentkeznek nyugdíjas Ki mit tud?-ra. S végül már csak egyetlen mon­dat, amiért érdemes még egyszer szólni a szemléről: a jókedv, a sze­retet, ami ezen a napon a nagy törökszentmiklósi művelődési központ minden helyiségét ellep­te. Mosolygós arcú, egymás szere­­tetét, megbecsülését minduntalan megmutató idős emberek talán a legjobb példát adnak azoknak, akik nagy nehézségeink közepette torzsalkodnak, békétlenkednek, háborúznak - egymással, maguk­kal. Törökszentmiklóson gyönyö­rű volt az idei döntő, október 14. napja. A béke, az emberi megértés, szeretet napja volt. S nekünk - fia­taloknak, öregeknek egyaránt - eb­ből oly kevés jut manapság. Tanul­hatnánk tőlük, ebben is verseng­hetnénk - ki mit tud ... Közhírré tétetik Az ember legszívesebben kis­­dobot akasztana a nyakába, s vé­gigloholná az őszi csendbe bur­­kolódzó falvakat, kisvárosokat. Közhírelné, hogy végre van egy olyan alapítvány, amelyre nem árt, ha az idős emberek fölfigyel­nek. Mert róluk is gondoskodni akar, legalábbis segíteni a nehéz helyzetű nyugdíjasok sorsán. Szeptemberben jegyezték be a megyei bíróságon azt az alapít­ványt, amelyet a Kereskedelmi Szakszervezetek Megyei Szö­vetsége hozott létre „Alapítvány a kereskedelmi dolgozókért” el­nevezéssel. A most három­­százezer forintos tőkével indult alapítvány céljai között aktív dolgozók, kereskedelmi szak­­szervezeti tagok, nyugdíjas ke­reskedők, munkanélkülivé vált szakszervezeti tagok segélyezé­se szerepel, valamint a tagság üdültetésének támogatása is. A szakszervezet tagsága most - ami az aktív dolgozókat illeti - főleg a szövetkezeti kereskede­lemben dolgozókból tevődik össze, de persze hogy lehetnek tagjai azok a nyugdíjasok is, akik nem kerestek új érdekképvisele­tet maguknak, s változatlanul fi­zetik a minimális, jogfenntartó tagdíjat. Az alapítványhoz több kereskedelmi szervezet bejelen­tette csatlakozását, s ha jó évet zárnak - kereskedelmi vállala­tok, áfészek -, gyarapítják az ala­pítvány pénzét is. Reméljük, így is lesz. Tehát: közhírré tétetik, a szerény nyugdíjú egykori keres­kedőkön is szeretnének segíteni! Bizonyára sokan féltek előre, sajnos nem is ok nélkül. A távfű­tés ára a csillagokig emelkedett. Október elején ugyan elhangzott egy miniszteri bejelentés, hogy december 31-ig nem emelik az árakat, de akkor már rálegyintet­­tek az illetékesek. Kiszámolták, és meglehetősen furcsa módon közölték is a szerencsétlenekkel - szerencsére csak Szolnokon van a megyében távfűtés -, hogy mennyit van képük elkérni ezért a titokzatos szolgáltatásért. Ti­tokzatos, mert a megyeszékhe­lyen szinte nincs ház, ahol mér­hető lenne a fogyasztás, s annál meg nincs a lakónak rosszabb, a szolgáltatónak jobb, ha átalány­díjat állapítanak meg. Persze a miniszteri bejelentés is jókor ér­kezett, hiszen a távfűtést emelték Négy megyében jártak a kérde­zőbiztosok. Összesen nyolcszáz­ötven embert kértek meg, beszél­jen életéről, mindennapjait foglal­koztató gondjairól. Mondhatjuk hát nyugodtan, a szomszédok be­széltek sorsukról, hogy abból ké­pet kapjon az érdeklődő. Hogyan élnek Bács-Kiskun, Békés, Csongrád és Jász-Nagykun-Szol­­nok megye nyugdíjasai? A fölmé­rés alapján a tanulmányt a tava­szon készítette a négy megye sta­tisztikai hivatala, köztudomásúan abban a dél-alföldi körzetben, ahol az országosnál is nagyobb az idős­korúak aránya. Harminc évvel ezelőtt az ország lakóinak 5,5 szá­zaléka volt hetvenéves vagy annál is idősebb, most arányuk már 8 százalék fölé emelkedett. Egyre több az időskorú nő. Ez a felmérés első fontos megállapítá­sa, amely szerint 100 férfira 162 nő jut - s ez nemcsak a megkérdezet­tek közötti arány, hanem az egész­hez igen hasonló. Az összeírtak fele volt özvegy, 43 százaléka há­zas. Ebben a korosztályban még nem nagy az elváltak aránya, mindössze 4 százalék. A hetven éven felüliek nagy többsége, mint­egy 84 százaléka kereső tevékeny­séget folytatott élete során, túlnyo­móan fizikai, ezen belül is főként betanított munkásként dolgoztak. Több mint a megkérdezettek fele 55-60 évesen ment nyugdíjba, de a mezőgazdaságban dolgozók kö­zül sokan ennél a korhatárnál jóval tovább folyatták a munkát. Hat­vanhárom százalékuk saját jogon, 20 százalékuk özvegyi jogon nyugdíjas. Egytizedük nem ren­delkezik se nyugdíjjal, se járadék­kal, eltartottként él. Négytizedük házastársával él együtt, gyermeke­ik 15 százaléka egy lakásban, az év elején, az áprilissal záródó fűtési idény végén - s ígérték, emelik még szeptember 30-ával is. Hogy ki megy el ezen, nem tudni, sok idős olvasónk azonban azt telefonálja, írja: élelemre nem marad kis nyugdíjából, ha min­den rezsiköltséget kifizet novem­ber elsejétől. Hallottunk olyan számításokat is, hogy a 7-7600 forintos özvegyi nyugdíjasoknak le kell mondaniuk az utolsó újsá­got is, mások sikertelenül próbál­koznak elcserélni a távfűtéses la­kást - ekkora rezsivel meggon­dolja bárki, kell-e neki? Október végén a megyeszék­hely önkormányzati sajtótájé­koztatóján elhangzott, hogy álla­mi támogatás érkezett az idei táv­fűtési idényre, 5 millió 400 ezer forint. A szolnokiak a megemelt negyvennyolc százaléka egy tele­pülésen él a szüleivel. A hetven­évesek és az ennél idősebbek 13 százalékának nem született gyer­meke, három százalékának pedig már nem él a gyermeke. Az össze­írtak 75-80 százalékának volt a fölvétel idején unokája. A szomszédok életmódja is sok­ban hasonlít egymáshoz. A négy megye meglátogatott öregjei kö­zül kilencven százalékuknak van rendszeres jövedelme, nyugdíja. Ez a nyugdíj még a múlt évi átlag szerint 5900 forint körüli havonta (ismeretes, hogy ez év elején emel­kedtek a nyugellátások). Az akkori helyzet szerint százból nyolc nyugdíjas valamilyen munkával havi 2000-2300 forinttal kiegészí­teni kényszerült a kisnyugdíját. Száz megkérdezett közül hetven­egy azt válaszolta, hogy gyermek­ére bármikor számíthat, anyagi se­gítséggel s ugyanígy a ház körüli teendőkben is. Nem véletlen, hogy akármilyen segítségben sokan már az unokáikat is dicsérték. Igaz per­sze az is, hogy a hetven éven fe­lüliek 37 százaléka azt se titkolta el: maga is támogatja anyagiakkal gyermekeit, unokáit. Negyvenegy százaléka viszont nem ad - és nem kap támogatást. A szerény életvitelre jellemző az idősek étkezése. Ahogy a pénz ér­téke romlik, az időskorúak egyre kevesebbet „engedhetnek meg” maguknak. 1988-ban még a válaszadók legtöbbje hozzájutott igényeinek megfelelően húshoz, tojáshoz, tejhez, zöldséghez és gyümölcshöz. 1989-re már jelen­tősen csökkent azok aránya, akik mindehhez hozzájutottak. 1990- ben például 50-60 százalékuk tu­dott magának kávét vásárolni, saj­árakon havonta 12 millió forintot fizetnek a távfűtésért. Mármost igaz: ebből az ötmillióból mit, hogyan segítsenek? Egyelőre az a terv, hogy novemberben szo­ciális helyzetük alapján támoga­tást kapnak a pénzből a legjob­ban rászorulók. Csak biztatni tudjuk a legsze­rényebb jövedelemből kínlódó öregeket, nagycsaládosokat: ne szégyelljék, menjenek, szólja­nak, kérjenek. Azok szégyelljék magukat, akik ebből - is - hasznot tudnak húzni, s akik hajdanán ezekbe a panelkriptákba kény­szerítették a lakástalan szegény embereket. Mert mostanára tehe­tős ember ezekben meg nem ma­radt, mindenki tudhatja, aki ilyen távfűtéses szegényházakban ten­geti életét. Távfűtés = atveres „Még a fenének is jobb dolga van, mint nekem, mert vele mindig etetnek valamit”- A maguk berkeiben még mindig dívik az igaz mondás, hogy a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Én meg­­toldanám a mondásukat egy még na­gyobb igazsággal. Jöjjön csak el a mi utcánkba - Jászberény egyik leghosszabb utcája ott aztán le se kell hajolni, csak bekopogni mondjuk minden második ház ajtaján, és találkozik a témával - napjaink legidőszerűbb témájával-, a szegénység­gel. Sajnos ez van, ez a valóság, és nem­csak a mi utcánkban, de végesteien végig az egész városban és az egész országban. Lépten-nyomon mindenütt a szegénység köszön vissza az embernek. Ismer ugye, és nem fogja rám, hogy egy rigolyás vénember megragadta az alkal­mat, hogy panasznapot tartson, hogy elsírja 69 esztendejének a keservét. Nem a magam nyomorúságát panaszolom, az emlékeze­tem óta mindig kimaradt a beszélgetésből. Nyugdíjba menetelem után - egy beállító lakatos ugyanis nem vonul, csak megy nyugdíjba - kerek 7 esztendeig vittem a szakszervezeti bélyeget, a meghívót, nagy ritkán az üdülési beutalót vagy a szerény ajándékot a nyugdíjastársaknak. Volt alkal­mam bőven meggyőződni arról, hogy mi­lyen „gondtalanul” él és élvezi megérde­melt pihenését az, aki lehúzott 35-40 vagy annál is több esztendőt az inakat vagy agya­kat koptató munkahelyen. Igen, nagyon szomorú dolog az öregség­gel járó elesettség, a sok nyugdíjastárs mos­toha sorsa. Ami ennél is elkeserítőbb, a mindenkit - fiatalt és öreget - egyformán megnyomorító szegénység. Az a szegény­ség, amely eddig bennünket, a szűkre sza­bott nyugdíjunkból élő öregeket sújtott, most azonban már a fiatalok - a mi gyere­keink vagy unokáink - életét is kilátástalan­ná teszi. Igen, egyformán kétségbe ejt min­denkit a „megfékezett’', mégis zabolátlanul trappoló infláció, az élelmiszerek, a gyógy­szerek, a tanszerek árának az emelkedése, a megfagyással fenyegető energiaár-eme­lés. Leginkább a fiatalokat sújtja, hogy megszűnt a 3 százalékos kamatozású lakás­célú kölcsön, de név szerint ismerek sok olyan nyugdíjast, aki szó szerint koplal az 1500forintos kamatadó miatt. Azt mondják, legérzékenyebben a fiatalo­kat veszélyezteti korunk egyik legsúlyosabb betegsége, a munkanélküliség. Ébből annyi igaz, hogy a betegség már itt van, már sokan megkapták. Jászberényben több mint félezer munkanélkülit tartanak számon, kö­zöttük 68 pályakezdő fiatalt. Ami a legag­­gasztóbb, hogy a betegség terjed, már nem titok, hogy a közeljövőben - talán az év végére - újabb 550 most még kereső család­apával, családanyával vagy fiatallal - nő a munkanélküliek száma. Mindenkit sújt tehát a szegénységnek ez a legfélelmetesebb hírnöke. A fiatalokat azért, mert nem tudják, hogy hová visz az útjuk, hogy mit hoz a holnap, az időseket (egy nyugdíjas) pedig azért, mert végső soron a gyerekeik­ről van szó, rajtuk nem tudnak segíteni. Jól van, elhallgatok, abbahagyom a pa­naszkodási. Amit mégis el kell mondani, hogy nincs ez így jól. Tudom, akik most igazgatják a sorsunkat, nehéz örökséget vettek át. De átvették, és megígérték, és határidőt mondtak. Biztattak is bennünket, hogy tartsunk ki, aztán majd csak ránk vir­rad. Aztán módosították egyszer, kétszer és még többször a határidőt, és mi - kivéve az új milliomosokat - ott vagyunk, ahol va­gyunk. Pedig de jó lenne, ha a külföldön - nagyjaink szerint széles e világon - elismert magyarországi élenjárás, a javuló életkö­rülmények a mi utcánkban, vagy uram bo­csáss, a háztartásunkban is észrevehetővé válnának. Tudjuk azt is - hogyne tudnánk -, hogy szegények vagyunk, elszegényedett or­szág a miénk. Jó lenne azonban, ha ezt mindenki tudná, és ezt nem csak hangzatos nyilatkozatokkal, de arányosabb tehervise­léssel hitetnék el velünk. Elmondta: B. Sanyi bácsi, aki a szak­­szervezeti bélyegeket vitte a nyugdíjas­társaknak. Lejegyezte: Illés Antal A szegénység monológja tot negyven százalékuk, felvágot­tat 42, húst 59 százalékuk. A fogyasztási adatok összeha­sonlítása a térség jellemzőivel azt bizonyítja, hogy a négy megye öregjei az átlagosnál lényegesen kevesebb húst, felvágottat esznek, az akkor még olcsóbb tej, tojás és sajt viszont előkelő helyen szere­pelt étkezési listájukon. (Igaz, a fölvétel óta a tej és tejtermékek ára is „változott” ...) Csupán egynegyedük nem költ rendszeresen gyógyszerre, kéthar­maduk semmit ruházkodásra, há­romnegyedük nem vásárol ajándé­kot sem. Lakáshelyzetük általában megoldott, de a komfortfokozatok eltérőek. A lakásoknak valamivel több mint a felében van fürdőszo­ba, egyötöd részüknél csak az ud­varon van víz. Viszont az idősek lakta házakat, lakásokat nem ter­helik - vagy csak elenyésző hánya­dukat - lakásvásárlási és felújítási kölcsönök, illetve melegvíz-díjak és lakbérek. Panaszkodnak viszont a víz-, villany- és gázszolgáltatás árának drasztikus emelkedése mi­att. A szabadidő eltöltéséről, a szó­rakozásról nem volt különösebb mondanivalójuk a megkérdezet­teknek. Egyharmaduk a tévé előtt tölti szabad óráit, 10 százalék kö­rülinek azonban nincs tévékészü­léke, s száz öreg közül egynek rá­diója se. Hetvenkét százalékuk semmiféle hobbit nem ismer. A szomszédok életének gondos felmérése bizonyára segít a négy megye emberbaráti szervezetei­nek, a segítségre vállalkozóknak, hogy helyzetismeret alapján fogla­kozzanak a tisztes életút végén já­rókkal, gondjaikkal, bajaikkal. Karácsonyra kedvez­ményeket várnak Szolnoki nyugdíjasklubok­ban beszédtéma manapság: vajon a nehéz helyzetben lé­vő kereskedelem gondol-e végre az év végi ünnepek előtt az öregekre, akik lassan már be se mernek lépni egy­­egy iparcikkáruházba? Igaz, erre a beszédtémára jó okot ad, ha az idős ember itt-ott hozzájut egy-egy fővárosi laphoz, amelynek olvasó­­szolgálata rendre közli, hol, milyen kedvezményeket ad­nak öregeknek, nagycsaládo­soknak - ritkán vásárlóknak. Nos, a szolnoki öregek azt várják, karácsony előtt a me­gyeszékhelyen is lesz egy-két kedvezményes vásár, ahol ol­csóbban hozzájuthatnak egy meleg cipőhöz, sálhoz, kesz­tyűhöz, hogy nagyobb dol­gokról ne is beszéljünk. Az őszön egy akcióról hallot­tunk: a Sulák-szőnyegbolt kí­nált lakástextiljeiből nyugdí­jasoknak 10 százalék árked­vezményt. Sajnos, eddig arról nem kaptunk hírt, hogy má­sok is folytatnák a jó kezde­ményezést, pedig biztosan lenne értelme. Igaz, időnként el lehet kapni egy-egy akciót, de hát - a legtöbb nyugdíjas így van vele - nehezen jut az akciók híréhez az idős ember. Merthogy hol hirdetnék más­hol, mint újságban? És az öre­gek közül sokan, a legkisebb jövedelműek, már újságra sem tudnak kiszorítani pénzt. Ninc"miből! Összeállította: Sóskúti Júlia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom