Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)
1991-11-02 / 257. szám
1991. NOVEMBER 2. Kulturális panoráma 9 Alapítvány az óvodai nyelvoktatásért A tévé háza tájáról A bel canto mestere: Benjamino Gigli Portréfilm készül korának legszebb hangú és legnépszerűbb olasz tenoristájáról, Benjamino Gigliről. Tavaly volt születésének centenáriuma, s már annak is harnincnégy éve múlt, hogy eltávozott közülünk. Mégis örömmel tölt el bennünket, ha hangja a rádióban nagy ritkán felcsendül. A Budapesti Városi Színházban 1934. május 19-én megtartott fellépéséről Tóth Aladár így ír: „ennek az énekkultúrának legfőbb ereje, hogy kifinomultságában, előkelőségében is frissen, töretlenül lüktet minden ősi, népi erő . .. Nála a legtüneményesebb hanghatásokat sem érezzük rafináltnak . . . Olyan soknak érzi mindezt, amit szívében érez, hogy hatalmas, gazdag, kincses tenorjának nincs semmi hozzátennivalója, de annál több kifejeznivalója ... A legmagasabbat - mondanunk sem kell - Gigli ott éri el, ahol kultúrája összeölelkezik az olasz zenének hasonlóan magas kultúrájával.” S ki is lehetne más a műsor vezetője, mint a fantasztikus mesélő, a csodálatos hangú tanítvány: Carelli Gábor. Milyen élmény volt hallgatni a rádióban színes történeteit a világ legjelentősebb énekeseiről, kollégáiról, pályatársairól, a MET-ről: e New York-i Metropolitan Operaházról! Ezzel a filmmel most régi vágya teljesül. Mesterének, életpályája segítőjének állíthat végre emléket. Hiszen élnek még a személyes ismerősök, barátok, a sikeres élet személyes tanúi. Megszólal a filmben Rina Gigli, a Mester lánya, akihez Carelli Gábort ötvenéves barátság fűzi. De él még Gigli gyermekkori pajtása is, akivel még a templomkórusban együtt énekelt. Az öregúr most kilencvenhét éves, s teljes szellemi frissességben emlékezik. Kamera elé állnak a nagy ívű pálya ismerősei, s láthatjuk mindazokat a helyszíneket, amelyek ezt a változatos és sikeres életet végigkísérték a szülői háztól a temetőig. Érdekessége még a filmnek az a sok-sok archív hang- és képfelvétel, melyek közül legizgalmasabbnak az első, az 1917-ben felhangzó koncerté ígérkezik. Carelli Gábor pedig nemcsak a műsor kezdeményezője, hanem, mint a helyszínek és rokonok, barátok személyes ismerője, a mesélő és a meséltető: műsorvezető riportere is. A filmet Bayer Ilona rendezte, aki már több sikeres portréfilm alkotója volt. A Gigli életét felevenítő egyórás műsor élményt jelent bizonyára a nem kimondottan zenerajongók számára is. Józsa Ágnes Pár évvel ezelőtt még a fenntartó tanácsok óriási ellenállásába ütközött az óvodai idegennyelv-tanítás. Ami persze igazából nem is volt tanításnak nevezhető, hiszen a gyerekek ugyanúgy játszottak, rajzolgattak, mint a többi foglalkozáson, de közben megtanulták az őket körülvevő tárgyak, színek, számok stb. nevét angolul vagy éppen németül. S néhány versikével, dalocskával egészült ki a „tanagyag”. Az idegennyelv-oktatás - ha egyáltalán lehet így nevezni - leginkább arra volt jó, hogy a gyereknek lett „füle” a nyelvhez, s aki egy kicsit is jártas a nyelvtanulásban, jól tudja, ez nem akármilyen eredmény. A tanácsok óvodai felügyelői azonban hajthatatlanok maradtak, s kerek perec kitiltották az angolt, a németet az óvodából. Néhány helyen persze „kísérletképpen” engedélyezték a hatóságok az orosz nyelv óvodai oktatását. Indoklásképpen azt hozták fel, hogy az orosztanításnak megvan az iskolai folytatása. Néhány iskolában persze már az angolnak, németnek is megvolt, de erről mintha nem vettek volna tudomást a nyelvtanítás ellenzői. Szerencsére mára már nagyot változott a világ, s egyáltalán nem újdonság, ha az óvodában elkezdenek ismerkedni idegen nyelvvel a gyerekek, s nem is csak a városokban. Csütörtökön Tiszaföldváron, a Belterületi Óvodában zajlott egy ünnepség, ahol is egy alapítványt hoztak létre a gyerekek anyanyelvi nevelése és az angoloktatás bevezetésére. Az alapítvány neve: „Az anyanyelvét szépen beszélő, idegen nyelvet is tanuló óvodai gyermekekért”. Szerencsés dolog, hogy az angol tanulását a Belterületi Általános Iskolában folytathatják a gyerekek. Az óvoda ugyan rendelkezik a legalapvetőbb eszközökkel, de természetesen szükség lenne még néhány felszerelésre, pénzre. S ehhez várják az adományokat az alapítványra. S reméljük, hogy nem hiába várják. T. G. A türelem és a megértés filmje Találkozás Vénusszal A Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen alkotója, az Oscar-díjas magyar rendező, Szabó István újabb filmmel jelentkezett, már a fővárosi bemutató meg is történt, s a Találkozás Vénusszal hamarosan vidéken is mozikba kerül. Tárgya: egy magyar karmester a párizsi Opera Európában nemzetközi szereposztással kívánja bemutatni Wagner operáját, a Tannhausert. Sajnos, a közös munka nehezen alakul ki, sőt különböző ellentétek robbannak ki az együttesen belül és keserítik meg a dirigens életét, aki végül is hazatér hazájába, s majd egy mindent elsöprő szerelemmel emelkedik az addig számára pokolnak tűnő világ fölé: élete teljesen megváltozik. E soványka ismertető csupán jelezni kívánja a film témáját, arról, hogy milyen céllal is született meg nemzetközi összefogással a nagyszabású film, maga a rendező, aki egyken a forgatókönyv írója is, a következőképpen vélekedik: „Mindaz, ami a filmben szereplő Opera Európa színpadán zajlik, jól jelképezi mindazt, ami napjaink Európájában történik. A soknemzetiségű stáb minden torzsalkodása, villongása gyakorlatilag egyetlen Európa-metafóra. Európában meg kell tanulnunk együtt élni egymással, bár különböző a mentalitásunk, a vallásunk, különböző, nyelveket beszélünk, mi így együtt mégis bírunk valami nagyon egyedi dologgal. Ez az európai lelkűiét, az európai kultúra.” Ami pedig azt illeti, hogy az alkotóművész milyen „forrásokból’ ’ táplálkozott, amikor létrehozta produkcióját, a következőket mondja: „A film egyrészről olyan személyes benyomásaimból táplálkozik, amelyeket akkor szereztem, amikor a Tannhausert rendeztem Párizsban. Természetesen azért belegyúrtam a forgatókönyvbe a társművészetekről, a bürokráciáról, a művészekről, a demokráciáról és a szerelemről szerzett egyéb tapasztalataimat is.” A film producere az amerikai David Pattnam, ugyancsak Oscar-díjas, méghozzá ugyanakkor kapta díját, amikor Szabó István is a Mephistóért, és innen származik e mostani film ötlete, a gyártás körülményeiről elmondta, hogy a Találkozás Vénusszal majdnem teljes egészében Budapesten, a majdnem százéves Operaházban és a Mafilm stúdióiban készült, valamint párizsi külső felvételek egészítették ki a forgatást. A film olyan jeleneteit, melyek Karin (a főszereplő énekesnő) vagy az énekesek öltözőiben játszódtak, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia szobáiban vették fel, és ugyanitt került sor Glenn Close „áriaestjére” is. A párizsi helyszínek között a híres Opera környéke és a Raphael luxusszálló belsői kaptak meghatározó szerepet. Glenn Close (a sztárénekes) és Niels Arestrup (a karmestert alakítja), a film két főszereplője Operaest Karcagon * Évadnyitó hangverseny a Déryné Művelődési Központban A Nemzeti Filharmónia által meghirdetett hangversenysorozat első koncertjére minden bérlet és jegy gazdára talált; hétfőn este telt ház fogadta az est műsorán fellépő művészeket: a Szolnoki Szimfonikus Zenekart és karmesterét, Báli Józsefet s a két operaénekest: Ádám Zsuzsannát és Albert Tamást. Mint ahogyan annak az est „szóvivője”: Zelinka Tamás hangot adott, különösen örvendetes, hogy a gyönyörű hangversenyterem széksoraiban szép számmal foglaltak helyet ifjú zenebarátok is. A tekintélyes létszámmal pódiumra lépő szolnoki szimfonikusok műsorán elsőként - a halhatatlan bécsi klasszikus mester előtti tisztelgés szándékától indíttatva - W. A. Mozart Don Juan című oparájának nyitánya hangzott el. A lassú bevezetést követő gyors szakasz igen kényes technikai erőpróba a zenekar minden szólama - de talán mindenekelőtt a vonósok számára. A nyitány élményt nyújtó előadásával zenekar és karmestere mintegy megalapozta a jól sikerült operaest hangulatát. A későbbiek során a zenekar műsorán Gounod Faust című operájának részletei - pontosabban szólva a Walpurgis-éj balettzenéjének három tétele - szerepelt. A három részlet közül maradéktalan élményt a másodikkal nyújtották az előadóművészek; az első és utolsó rész tempója kissé lassúbbnak tűnt az előírtnál. A népszerű balettzene hatásos tolmácsolásával a zenekar és Báli József karmester nagy sikert aratott. Ä műsor második felét ismét a zenekar „indította” Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának nyitányával. Ez a kitűnő produkció - melyért a zenekar minden egyes szólamát elismerés illeti -, valamint a későbbiek során előadott Palotás méltóságteljes, elegáns tolmácsolása méltánjárult hozzá az operaest forró sikerű fogadtatásához. Ádám Zsuzsanna, a Szegedi Színház operatársulatának vendégművésze több évig tartó drezdai szereplés után tért vissza a magyar színpadokra. Az operaénekesnő, aki Fábri Edittől és Simándi Józseftől tanult, ezen az estén jól megválasztott műsorával és annak tolmácsolásával bizonyította sokoldalúságát, operaszínpadra-termettségét. Mozart Don Juan című dalművének részletével: Donna Anna II. felvonásbeli áriájának stílushű, átélt előadásával mutatkozott be közönségének. Szép tónusú, nagy vivőerejű hangja betölti a hangversenytermet. Technikai készsége igen jó - helyenként azonban még ügyelnie kell arra, hogy a virtuóz áriák minden részletét a zene törvényeinek rendelje alá. A kitűnő színészi képességekkel bíró, dekoratív megjelenésű Ádám Zsuzsannát a karcagi közönség szívébe zárta és nagy tapssal jutalmazta Margit ékszeráriájának (Gounod: Faust című operájának részlete), Leonóra áriájának (a részlet Verdi: Trubadúr című operájából való) és Erzsébet áriájának (Erkel : Hunyadi László című operájának részlete) átélt előadásáért. Albert Tamás Andor Éva és Rozsos István osztályában végezte tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán. Az énekes a Magyar Állami Operaház tagja; a Szegedi Színház operatársulatának vendégművésze. Bemutatkozásként Verdi: Rigolettó című operájából a Mantuai herceg áriáját adta elő az ifjú tenorista. A rendkívül kényes, kivételesen pontos ritmusérzéket és kiváló reflexeket igénylő operarészlet tolmácsolásába bizony hiba csúszott az énekest kísérő zenekar és karmesterének minden igyekezete ellenére. Albert Tamás azonban a továbbiakban gazdagon kárpótolta közönségét Verdi: Trubadúr című operájának részletével: a tenoristát-próbáló Stretta kitűnő előadásával - de legfőképpen Bánk áriájának kivételes szépségű, komoly előadói erényeket felvonultató tolmácsolásával, melyet - engedve a közönség vastapssal kifejezett követelésének - ráadásként még egyszer elénekelt. Ä fellépő művészek méltatása mellett említtessék meg még egyszer a műsorvezető: Zelinka Tamás neve, akinek komoly szerepe volt az est hangulatának megteremtésében, a mozaikszerű operarészletek színes, élvezetes képpé való összeillesztésében. Szathmáry Judit A könyvespolcra ajánljuk Dobozi Eszter: „Csak a napnyugtát níztük.. Magánügy, de mert a témához tartozik, ezzel kezdem a recenziómat. A tokaji írótábor mindig azzal kezdődött a pártállam idején, hogy az írók kimentek Tiszaladányba, megkoszorúzták Darvas József emléktábláját, s a téesz szervezésében úgymond „találkoztak a téeszdolgozókkal”, magyarán bratyiztak, kvaterkáztak a bennszülötekkel. Nos, ezeken soha nem vettem részt, mert ösztönösen irtóztam az ilyen protokolláris eseményektől. Áz „író elvtársak ’ ’ megitták a vendéglátók borát, elporzott a buszunk, s maradt minden a régiben. De hiszen - jól tudjuk - így ment ez az egész országban 40 évig, a dolog szóra sem érdemes. Mondtam ezt mindaddig, míg el nem olvastam Dobozi Eszter könyvét! Mert, lám az igazi írástudó még a protokollárisán terített asztal mellett, a felszín alatt is felfedezi az igazi témát, a hamu alatt izzó parazsat, az emberi tragédiákat, a történelmet. Az igazság kedvéért - s ez nem kisebbíti Dobozi Eszter édemét! - el kell mondani, hogy a téma: a „malenkij robotra” kihurcolt ártatlan tiszaladányi (és más falubeli) parasztfiatalok kálváriája szinte napjainkig tabu volt. Nem csupán azért, mert maga a hatalom tiltotta, hallgatott róla „szemérmesen”, hanem mert maguk a túlélő szemtanúk is féltek beszélni róla! Idézem a szerző utószavát: „A kézirat lezárása óta eltelt másfél év politikai változásainak nyomán adatközlőim, a vallomástevők - előzetes kérésünket módosítva - hozzájárultak ahhoz, hogy a falujukból elhurcoltak teljes névsorát közzétegyük - megemlékezésül azokra, akik végigszenvedték a kényszermunka viszontagságait, s azokra, akik belepusztultak a megpróbáltatásokba.” S ezt követően jön a négytucatnyi név. A témát természetesen más-más írásokból (Albert Gábor, Mészáros György, László Lajos) is ismerem, Dobozi Eszter mégis tud újat, revelánsat mondani. Érdeklődése, figyelme odahajolása, (hogy egyik jeles kollégám kedvenc szófordulatával éljek) nem a néprajtudósé, történészé (ilyen munkák jelentek meg mostanában a témáról), hanem az íróé. Sőt, hogy a vallomástevők kifejezését kölcsönözzem: a „kislányomé”, a tanárnőé, aki először a rácsodálkozás, a megdöbbenés empáthiájával ül le a viaszkosvászonnal borított konyhaasztalok mellé, lassan-lassan oldva föl a félelem okozta bizalmatlanságot, mígnem ezek a meggyötört emberek nem csupán bizalmukba, de szeretetükbe, sőt az egyik család lányukká is fogadják. A karcsú köteten végig ez a kettősség érződik: a felszakadó sírás, a kibeszél(het)és megkönnyebbülése és a magnóra vett „anyagot’ ’ rendező intellektus erőfeszítése a távolságtartásra, hogy fel is tudja dolgozni azt. Mert ezekben a történetekben nem csupán az a borzalmas, hogy megtörtént, megtörténhetett, de az is, hogy kibeszélhetetlen volt, hallgatni kellett róluk. Joggal vetődhet föl a kérdés - felteszi a szerző is -, hogy nem késő most, amikor már szabad? Tényleg a 24. órában vagyunk, hisz ez a sokat szenvedett generáció távozóban van. Nos éppen ezért kell mintegy elégtételképpen is szabad folyást adni az eddig visszafojtott, felcsukló sírásnak, hogy a fiatalok, az utánunk jövő nemzedékek is tudjanak erről a gyalázatról! Mert a ki nem mondott fájdalom is fojtogat, megöli a lelket. Dobozi Eszter könyve csupán csepp ebben a könnytengerben, de megérdemli a tiszaladányiak szeretetét, mint ahogyan az olvasó elismerését is. Azt tette, ami dolga, kötelessége (lett volna) magyar értelmiséginek, írónak, a tokaji írótáborban és máshol is ... (Csokonai Kiadó, Debrecen 1991.) Horpácsi Sándor Gigli portréja a művész aláírásával
