Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)

1991-11-16 / 269. szám

8 Irodalom—művészet 1991. NOVEMBER 16. Szakonyi Károly: Házi drámák A mai nehéz (átmeneti) gazdasági helyzet­ben, amikor sem az államtól, sem az önkor­mányzatoktól nem várhatnak támogatást, a színházak kénytelenek lázas számításokba mélyedni, vajon mi hozhat nekik némi hasz­not, mire fizetnek rá legkevésbé? Leginkább a könnyed, zenés, szórakoztató műfajok jö­vedelmezőségében bíznak; remélik, hogy az operett, a musical jobban becsalogatja a kö­zönséget a nézőtérre, mint a prózai színmű­vek, főleg a mai témájúak, így aztán ezek mostanában kiszorulnak a színpadokról. Csakis bravúros megoldással lehet a társa­dalmi dráma megmentésére sietni. Ha a pub­likum nem hajlandó jegyet váltani másra, csak a mulatságra, hát a dráma menjen ház­hoz, vagyis játszódjék le a néző környezeté­ben. Természetesen nem a legmonumentáli­­sabbak, inkább a kamaradrámák vagy legfel­jebb a klasszikusok zsugorított változatai. Egy Shakespeare-drámából csak néhány je­lenet; például a Macbethből az, amikor az asszony rábeszéli az urát, hogy karrierje ér­dekében ne rettenjen vissza nemtelen eszkö­zöktől sem; vagy a Learből a király és a bolond jelente: „Szegény Tamás fázik ...” (Fűtési szezonban nagy siker!) Moliére-től biztos hatású lehet Harpagon fájdalmas jaj­veszékelése a Fösvényből: „Jaj, a pénzem, a pénzecském, az én drága pénzecském!...”, stb. Az új módszer nemcsak jelentős anyagi megtakarításhoz vezet, megoldván a színhá­zak (átmeneti) gondjait, hanem szinte fel­mérhetetlen mennyiségű új magyar dráma megszületését is elősegíti. Soha nem tapasz­talt növekedésnek indulhat az eredeti ősbe­mutatók száma. Lesznek megkomponált mű­vek, ám lesznek rögtönzések is, tehát feltá­mad a dicső múltú commédia deli'arte. Nagy előny továbbá, hogy az előadásokat a nap bármely szakában meg lehet tartani. Hogy az olvasónak fogalma legyen az ef­féle házi drámákról, következzen néhány szinopszis (rövid tartalmi kivonat) a jövő szezonban feltehetően országosan műsorra kerülő darabokról. Nézzük műfajok szerint: Komédia. A férj jól kereső szakmun­kás, az asszony gépírónő, aki egyszer csak megkapja a végkielégítést, mert megszűnt a munkahelye, hazamehet a főzőkanálhoz. Örül a pénznek, rögtön fodrászhoz, kozme­tikushoz siet, élvezi, hogy nagyságos asz­­szony lett, s nem kell hajnalban kelni. Ra­gyogó nap van, csábos idő; becsenget egy sportos termetű, ugyancsak munka nélküli férfi a szomszédból, hogy legépeltesse folya­modványát a segélyre. Gépelés közben egy­másba szeretnek, ám betoppan a férj; most jutott csődbe a gyáruk, az utcára került; elke­seredéséhez már más sem hiányzik, csak ez az in flagranti. A rajtakapott pár hiába ma­gyarázkodik, kitör a botrány; veszekedés, sírás, bunyó; majd amikor zihálva magukhoz térnek, elhatározzák, hogy hasznosítják a szerelmi háromszöget; ha már így hozta a sors, vállalkozók lesznek: masszázsszalont nyitnak. Tragédia. A hajléktalanok otthoná­ban hasba szúrja lakótársát egy ötven körüli férfi. A konfliktus betetőzését őrjöngő vita előzi meg egy eltulajdonított matracról és egy vekni kenyérről. Kés villan, az ellenfél, az évszázad tanúja (nyolcvankilenc éves ag­gastyán) holtan esik össze. Vígjáték. A volt nagypolgári család­ban szigorúan ragaszkodtak konzervatív el­veikhez még a pártállam idején is, soha, egy pillanatra sem hódoltak be az elnyomó re­zsimnek. Ezért volt takargatott szégyenük mindig is egyetlen leányuk mezaliansza; si­keres politikai karriert befutott pártfunkcio­náriushoz ment feleségül. Emiatt a szülők megszakították vele a kapcsolatukat, megve­tésük jeleként még az unokájuktól is elfor­dultak, elsősorban azért, mert az istentagadó apa parancsára a gyermek pogány maradt. így öregedtek meg bánatban és szomorú­ságban, de büszkedésük nem engedte meg, hogy leányuknak megbocsássanak. A rend­szerváltozás azonban egy csapásra meghoz­za lelki békéjüket; meglepetésükre kiderül, hogy a vő csak színlelt; keserves áldozatot hozott a megélhetésért. Bevallja, hogy papi gimnáziumban érettségizett (és nem menhe­­lyi gyerek volt, mint életrajzában írta!), soha nem hitt a marxizmusban; senki sem sejthet­te, még a felesége sem, hogy lefekvés után minden este buzgón imádkozott a sötétben a kommunizmus bukásáért, és így tovább. Amit pedig eddig megjátszott párthűsége miatt, fájdalom, nem tehetett meg, keresztvíz alá hajthatja kamasz fia fejét. A vígjáték családi vacsorával zárul, ahol is a vő megmu­tatja családja ősi címerét, amit az Országos Levéltárból bányászott elő. Finálé: zene, csa­ládi tánckar. Abszurd. Szoba-konyhás lakásban tengődik a kisnyugdíjas házaspár. Egykor pesti bérháztulajdonosok voltak, osztály­idegeneknek bélyegezték őket; a kitelepítés eltörlése után kerültek ebbe az ütött-kopott, józsefvárosi kaszárnyába. Akkoriban a fiú­kat, a matematikazsenit, mint burzsoácseme­­tét, nem vették fel az egyetemre, csak segéd­munkásnak állhatott, de átképezte magát vasesztergályosnak, így később, mint idős szüleivel komfort nélküli odúban tengődő proletár, sztahanovista lett. Az öregek most beadták a kárpótlási kérelmet, szenvedései­kért várják a jóvátételt. Mindenki örül a rendszerváltozásnak, csupán a valamikor sztahanovista immár meglett korú fia (az unoka) prüszköl, őt ugyanis a múlt rezsim vasmunkás apja miatt futtatta (mérnöki dip­lomával egy nagyüzem élére került), és most éppen ezért esik ki a pikszisből, holott na­gyon is benne lehetne, ha annak idején még reá is vonatkozott volna származása miatt a hátrányos megkülönböztetés. Szomorújáték. Sajtómágnás nagy tőkével lapot indít. Óriási reklám, plakátok; hírverés a rádióban és a tévében, hogy csak ez az újság írja meg az igazat, ez az ön lapja, ezt kell olvasnia meg ehhez hasonlók. Rik­kancsok felvétetnek. Fiatal fiúk és lányok jelentkeznek, de állástalan felnőttek is. Köz­tük egy vézna, borostás állú, nyűtt ruhás alak; gyűrött inggallérja alatt zsírpecsétes csokomyakkendő. Könyörög, hogy munká­hoz juthasson. A laptulajdonos végigméri: - Maga ezt nem fogja bírni! Mikor evett utol­jára? Itt van pár forint, menjen Isten híré­vel! ... De a pasas kitartó, vegyék fel, még egy esélyt akar az életben, ne kergessék el, min­dennek vége, ha innen elzavarják.- No, no, azért nem szabad ennyire elke­seredni! - vigasztalja megrendültén a sajtó­mágnás. - Barátom! Valamikor én is így kezdtem, ilyen nyomorultan, reménytelenül, és most, nézze, hol tartok! Mire vittem! Hát fel a fejjel!- Na ja! - néz fel rá csüggedten a szeren­csétlen ember. - De az ahelyzet, hogy én meg sajtómágnásként kezdtem! ... * * * Nos, hát ilyen és sok már efféle, persze kidolgozásukban bonyolultabb új magyar drámák kerülnek majd színre a tisztelt nézők környezeteiben, mégpedig - és ez a legfon­tosabb! - önköltséggel, tehát sem az állam­nak, sem az önkormányzatoknak anyagi gondot nem okozva. Ezeknek a lakásokban és egyéb helyszíneken megrendezett színjá­tékoknak - nem úgy, mint a kőszínháziaknak - egyáltalán nem lesz konkurencia a televí­ziózás vagy a videózás; a szakértők vélemé­nye szerint az otthoni, illetve a munkahelyi drámáktól semmi sem vonhatja el a résztve­vők figyelmét. * Szakonyi Kroly írása III. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Ma­gyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma tá­mogatott. Mesevitág -J-CdnzeCmann ‘Emmátok A világ és a magyar népmesekincset megelevenítő groteszk, bo­­hókás alakok, klasszikus mesék és költők leleményéből született történetek hősei jelennek meg Heinzelmann Emma grafikusművész munkáiban. A művész harminc éve jegyezte el magát a műfajjal, az alkalmazott grafikával. Harminc éve illusztrál mesekönyveket, raj­zol dia- és tévéfilmekhez mesealakokat, mindig nagy közönségsiker­rel. A hivatalos elismerésből kevesebb jutott neki, díjai, kitüntetései zömét külföldön szerezte - Varsóban, Brnóban, Pozsonyban. 1980- ban Andersen-diplomát kapott a Nemzetközi Gyermekkönyv Társa­ságtól, 1972-ben kiállított a Velencei Biennálén, s 1984-ben aztán itthon is kitüntették Munkácsy-díjjal. Arany László: Kiskódmön illusztráció Ottlik Géza Garabon Gereben c. népmesekötetének illusztrációja Bertók László: Nem volt még ennyire közel Úgy éli meg hogy vége van holott csak most kezdődik el halottakkal a kocsiban és mozog valamennyi hely nem volt még ennyire közel befejezhetné boldogan ha tetszik ha nem viszi fel ami az ölébe zuhan állnnak a falnál hogy hogyan? mi van? ki lőtt? miért? kivel? de minden színben annyian hogy az Úristen felel s inkább élve temeti el mint vállalja hogy megfogan. \______________________________________- Ló! - nyerített kacéran Henriett.- Ló! - tapsikolt a húga. - Ló, lovacska, ló! - Hirtelen félbehagyta a viháncolást, göndör, szőke fürtökkel keretezett, okos kis homlokát öregesen ráncolta össze. - De mi a neve?- Ló - vihogott Henriett. - Az a neve. A ló meglapult egy fatörzs mögött. Társai távolabb ricsajoztak, vadgeszte­nyével hajigálták egymást a parkban. „Menj rá, Csapájev!” „Kerítsd be, Ko­­csubej” A két kislány tovább indult a kastély­­épület keleti szárnya felé, ahol a nevelők szolgálati odúi húzódtak a nyirkos, málló vakolatú, sárga falak között. Henriett ki­hívóan szökdécselt, karját széttárta, mint egy sovány, bicebóca madár, vörös var­­kocsa kacéran fickándozott a tarkója mö­gött.- Na jó, de kit szeret? - torpant meg a kisebb.- Ló! - kiáltott vissza Henriett. - Gyere ide! A ló remegő inakkal engedelmeske­dett.- Halljuk! - fordult hozzá Henriett. - Kit szeretsz? - A ló nem felelt. Állt sová­nyan, kissé lehajtott fejjel, idegesen. - A pálcát szereted?- Nem ér! - ugrándozott a kisebb. - Az igazi lónak nincs szemüvege!- Ló! - affektált Henriett. - Hallod, te ló! Vedd le a szemüvegedet! - A ló nem mozdult. - Nem veszi le. Pedig az igazi lovak engedelmesek! Hagyjuk a csudá­ba. Dögöljön meg! A ló kihajlította füle mögül a rugós szárakat, remegve összecsukta, majd fé­lénken előre nyújtotta a szemüveget.- Látod?! - pillantott a húgára Henriett. - Ilyenek ezek. - Markába szorította a szemüveget, futásnak eredt. A kisebb ka­limpáló lábakkal követte. A ló hunyorog­va pillantott utánuk. Két színes, széldo­bálta bogáncs, két lebbenő szoknya szár­nya. Szeretett volna utánuk kiáltani, de nem mert. Megfenyítik, ha az igazgató y megtudja, hogy a lányai szóba álltak ve­le. A kastélykapuból a lányok visszanéz­tek, Henriett orrára ügyetlenkedte a szemüveget. - Pfúj! - prüszkölt. - Semmit se látok vele! A húga pipiskedve kapkodott.- Én is akarom! Hallod? Nekem is add ide! A ló botladozva közeledett.- Visszaadom - villantott feléje a len­csével Henriett -, ha nyerítesz. - A ló megtorpant. Hallgatót. - Na, jó! - Henri­ett megnyújtotta vékony nyakát.- Akkor vágtass egyet a húgommal.- Nem bír el! - tapsikolt a kisebb. - Úgyse bír el!- Dehogynem! - Henriett közelebb lé­pett a lóhoz. - Erősek ezek. Térdelj le, hallod? - A ló homályos szemmel enge­delmeskedett. - Mássz fel neki! - utasítot­ta a húgát Henriett. A ló horpasza remegett. Nedves orra súrolta a száraz fűszálakat. A két lány suttogva tárgyalt a feje felett.- Nem fog ledobni? - aggodalmasko­dott a kisebb.- Kapaszkodj a hajába!- Hiszen kopasz!- Mind kopaszok ezek - bólintott Hen­riett. - Akkor a fülét fogd! - A ló sovány, verítékes háta beroggyannt. Tejszagú, puha kezek martak a fülébe. Hasa alatt összekulcsolódtak a lakkcipős lábak. Ge­rincén fészkelődött az aprócska ülep. - Fel! - vezényelt Henriett. - A ló imbo­­lyogva két lábra emelkedett.- Mozog! - sikkantott rajta Tilda bol­dogan.- Ne félj! - szólt a nővére. - Ha meg­próbál ledobni, volt, nincs szemüveg! A vak ló pedig nem jó, csak virslinek. Tilda a ló pofájához hajolt.- Nem fogsz ledobni, ugye? Jó kis lovam nekem.- Gyerünk! Irány a zászló! Ügess! A kastélyépület udvarán vasoszlop tört a magasba, tetején zászló lengede­zett. Minden reggel felvonták. Az ügye­letes nenvelőnő húzta a zsineget, közben katonás rendbe sorakozva, mozgalmi da­lokat harsogtak az intézetiek. Az igazga­tó lányai ilyenkor kakaót ittak, homloku­kat az ablaknak szorítva figyelték bentről a kintieket. A zászló el-elakadva kúszott a magasba, akár fújt, akár esett. „Kibírják - mondta az igazgató. - Erősek ezek.”- Mi van, gyenge vagy?! - kiáltott a távolodók után Henriett. Néhány bizony­talan, imbolygó lépés után a ló vágtatni kezdett. - Hova mész? Nem arra! Azt mondtam ...- Ne törődj vele! Gyia! Gyia! - Tilda szorosan a ló testéhez tapadt, előbb a bal, azután a jobb fülét engedte el, vékony kis karját összefonta a torka előtt, arcát a nyakához szorította. - Szökjünk meg! - suttogta.- Szökjünk meg velem! - A ló elvágtatott a kastélyépület kerítését sze­gélyező kiégett málnabokrok között, a folyópart felé. Hörögve szedte a levegőt. Még nem látta, de már érezte a vizet.- Vissza! Azonnal gyertek ide! - Az igazgató nagyobbik lányának sivalkodá­­sa messze elmaradt mögötte. Henriett be­legabalyodott a málnabokorba. Elhajítot­ta a szemüveget, toporzékolt és sikolto­zott. - A folyóhoz viszi! Fogjátok meg! - A gesztenyésben randalírozó mackóru­hások abbahagyták ahajigálást. „Kerítsd be, Csapájev!” Vágj elé, Kocsubej!” Üvöltésüktől visszhangzott a liget. Előbb egy szürke kosztümös nevelőnő tűnt fel a kastélyudvaron, majd előkerült az igazgató is. - A Tildát! - zihálta Hen­riett. - Ä folyóhoz! Az egyik ilyen! Rohanvást indultak a part felé. Tilda behunyt szemmel kapaszkodott a lóba, reszkető orrocskája beszívta az átizzadt tréningfelsőből áradó savanyú, erős szagot. A ló inaszakadtából vágta­tott. Messziről hajított, csupasz vadgesz­tenyeszemek sípoltak el a füle mellet, táncoltak körülötte a vedlett, ártéri bok­rok, a folyó zúgva közeledett. Még egy perc, és nem érik utol, sose.- Eltaláltam! Felbukott! Menj rá, Csa­pájev! Pányvát a lábára! Kösd meg a nyakát! Add a szíjad, Kocsubej! - A ló felemelte iszapos pofáját, véknya resz­ketett. Arcok hajoltak fölé, bakancsok rúg­ták, öklök püfölték. - Reszketsz, nyava­lyás? Úgy kell neked! - Kivonszolták az iszapból, talpra rángatták. - Elfogtuk az árulót! Mi legyen vele? Az igazgató magához ölelte a kisebbik lányát.- Vérzik a homlokod, kicsinyem?- Miatta van! - felelt a húga helyett Henriett. A sötétben bújkáló miatt! Olyan, mint az apja, aki nincs! Öljétek meg! Az igazgató a fogolyhoz fordult.- Mi a neved?- Ló - felelt az megtörtén, engedel­mesen. A málnabokorban azóta is ott lapul a széttaposott szemüveg. $ Horváth Péter írása I. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kurató­riuma támogatott. Horváth Péter: Aló

Next

/
Oldalképek
Tartalom