Új Néplap, 1991. november (2. évfolyam, 256-282. szám)

1991-11-14 / 267. szám

1991. NOVEMBER 14. Hazai körkép 3 Abnormális helyzetben a mezőgazdaság Jásztelken járva nemrég a falu legnagyobb híreként emleget­ték, hogy az emberek kézzel szedik a cukorrépát a téesz földjén. Magától értetődik, hogy megkerestem a termelőszövetkezet el­nökét, Jánosi Menyhértet. Nem estem neki rögtön a „cukorrépa­üggyel ' ’ (szóba hozta ő saját magától), talán ennek köszönhetően is olyan alaposan elbeszélgettünk (mármint inkább ő mesélt), hogy a hallottakat sajnáltam összezsugorítani egy összeállításba. Érdemesnek tartom külön és nagyobb terjedelemben közzétenni Jánosi Menyhért beszámolóját, mert úgy vélem, mezőgazdasá­gunk, és ezen belül a téeszek helyzetére általánosan érvényes igazságokat fogalmazott meg.- Én biztos vagyok abban, hogy ez a szövetkezet valami­lyen formában továbbra is mű­ködni fog. Esetleg kevesebb em­berrel egy új típusú szövetkeze­tét csinálunk. Az sem kizárt, hogy egyesek magángazdálko­dást vállalnak. A döntő többség azonban biztos, hogy egy új szö­vetkezetben találja meg a számí­tását.- Milyen lenne ez az új típusú szövetkezet?- Hát ezt jó lenne már tudni! Várjuk a szövetkezeti törvényt, az átalakulási törvényt. Ez csak tulajdonosi szövetkezet lehet, ahol kettéválik a tulajdonos és a munkavállaló.- Hallottam, hogy esetleg ága­zatonként külön egységekben működne itt a téesz.- Ezekről még csak elképzelé­sek vannak. El tudunk képzelni a szövetkezeten belül egy gépe­sítési, szolgáltató kft.-t, és a te­henészeti telepünk szintén önál­ló egységben, kft.-ként dolgoz­na, akárcsak a sertéstenyésztés is. Egy olyan szűk központi irá­nyítás maradna, amely csak a nö­vénytermeléssel foglalkozna, te­hát a növénytermesztés maradna csak a szövetkezetnek, a többi önálló egységként működne.- És miket termesztenének?- Hát ez az, amit ma nem tu­dunk megmondani, mert ha nem változnak az árviszonyok, akkor szinte egyetlen növényt sem tud­nék mondani, amit érdemes ter­melni. Erre az idén megtanítot­tak bennünket alaposan ... De a parasztember mindig olyan volt, hogy akkor is termelt, ha tudta, nincs értelme. Én biztos vagyok benne, hogy jövőre is termelünk. Valószínűnek tartom, hogy nem sokkal kevesebb területen, mert itt még nem találkoztam a kár­pótlást igénylők közül kettővel sem, aki a kárpótlást azért kérte volna, hogy neki a föld kell. Csak a tulajdonjog, s abban bíz­nak, hogy ez a szövetkezet majd bérbe veszi, de művelni a földet ma senki nem akarja. De mi erre vagyunk kényszerítve, ezt vá­lasztották ezek az emberek élet­hivatásul, nekik tetszik vagy nem tetszik, muszáj. Nézze, én nem tudom, máshol tapasztaltak-e ilyet, ma nálunk kézzel szedik a cukorrépát. A cu­korgyár, követve a többi felvá­sárlót, először ármódosítást haj­tott végre egyoldalúan, a mi szö­vetkezetünk volt az, amelyik utolsónak írta alá a megye összes szövetkezetei közül, akkor is kényszerhelyzetben. Három­száznegyven hektárról körülbe­lül 1400-1500 vagon répát vá­runk, és szeptember 15-én kezd­hettük a szedést napi 12 vagon­nal, vagyis heti 60 vagonnal. Ha azt két nap alatt kiszedtük, akkor le kellett állnunk, október tizen­­valahányadikáig összesen 240 vagon cukorrépát volt hajlandó átvenni tőlünk a hatvani gyár az 1500 vagonból. Utána kaptunk egy kéthetes esőt, kétszáz milli­métert, a meglévő gépeinkkel semmi reményünk nincs arra, hogy ha ezután mindennap opti­mális időben dolgozhatunk is, december tizediké előtt kiszed­jük a répát. Ezt nem szabad meg­várni, mert ez azt jelenti, hogy ami belefagy a földbe, annak az ára tőlünk megy el, lehet, hogy a cukorgyár örül neki. Hát ő is rá­fizetéssel termel, és elönti a cuk­rot, nyilván fékeznek minket, hogy minél kevesebb répát vi­gyünk. Mi nem fékezzük ma­gunkat. Minden téesztagnak, aki dolgozó, fél holdat kimértünk ábécésorrendben, az enyém is ott van közte. Valószínű, hogy so­kan szidnak is, én bízom benne, hogy amikor máshol lefagy a ré­pa, a mienk meg eladásra kerül, akkor nem fognak szidni. Ettől függetlenül az emberek döntő többsége megértette. Ez most létkérdés. Azon az árvesztesé­gen kívül, ami huszon-valahány millió volt az idén ebben a szö­vetkezetben, még nem lehet 10- 15 millió sorsát kitenni úgy, hogy november 20-án lefagy. Ezért áldozatot kell vállalni. A gond az, hogy ebből az áldozat­­vállalásból, amibe a cukorgyár kényszerített minket, ő semmit nem vállal.- Az a húszmilliót meghaladó árveszteség miből jött össze?- Körülbelül tízmillió a sertés­­tenyésztésnél. Nagyon nagy ser­tésállománnyal indultunk, a ta­valyi aszályos év után semmi ta­karmány, mert az elmúlt évben összesen 40 vagon kukoricánk termett ötszáz hektáron. Tehát valamennyi állatnak vásároltuk az első félévben a takarmányt, a búzát még aratás előtt két héttel is, és 45-50 forintért adtuk a ser­tést, innen a tízmilliós sima vesz­teség. A tejből körülbelül ötmil­lió forint, és a hízómarhából... Ma is 90 hízómarha régen kész van, nincs vevő . . . Utána jött a búzaárcsökkentés. Aratás előtt két héttel 700 forintért vettük a búzát, hogy enni tudjunk adni az állatnak, aratás után 500 forintért sem tudtuk eladni. A cukorgyári 13 százalékos árcsökkentés is­mét négymillió forint veszteség. De mondhatnám, hogy fűszer­­paprikát első évben termeltünk világszínvonalon, a hektáron­kénti termés 170 mázsa, megiri­gyelhetnék bárhol. Csak éppen a védőárát, ami 19 forint volt, le­csökkentették 13,30-ra, ennyiért veszik át; pontosan azt a hasznot, ami itt maradt volna a szövetke­zetben, egy az egyben elvitték. Ma nincs jog, nincs szerződés ilyen tekintetben. Hát a védőár azt jelentené, hogy ez a növény ennél olcsóbb áron nem termel­hető, mert ráfizetéses. S ezt a védőárat úgy lesöpri egy cég, ahogy akarja.- Miből hozható be ez a vesz­teség?- Ésszerűtlen takarékosság­ból, erre vagyunk kényszerítve. Mi sem vásárolunk most az ősszel műtrágyát. De szinte sem­mit nem vásárolunk, a gépesítés­ben megállt a fejlesztés, ugyan­azokkal a húszéves kombájnok­kal dolgozunk, mint régen, de nem is lehet ma fejleszteni... A cukorrépa szedésére éppen a cu­korgyártól bérelünk gépet, és ez a gép állni kényszerült, amikor szedhettük volna a répát, most drága pénzért kézzel kell szedni. De neki a bérleti díjat a gép után le kell gombolni... Ma összesen 180 dolgozó tagja van a szövet­kezetnek. Minden 55 éves téesz­­tagot elengedtünk korkedvez­ményes nyugdíjba, tisztessége­sebbnek tartottuk ezt, mint mun­kanélkülivé tenni őket. Tehát amin még takarékoskodni lehe­tett, az az emberi munkabér.- Még mindig Tolbuhin szövet­kezetnek hívják a téeszt?- így hívják. Egyetlen alka­lommal vetődött fel hivatalosan, hogy meg kellene változtatni, akkor is az volt az emberek véle­ménye, hogy az átalakulásig nem szabad bántani, ez ’49 óta mindig eredményesen műkö­dött, csak a tavalyi év volt vesz­teséges. Egyébként azt még nem tudjuk, hogy Tolbuhin gazember volt vagy nem.- Másképp sem irigylem Önö­ket ...- Nem vagyunk könnyű hely­zetben, az biztos. Ami legjobban aggaszt minket, az agrárpiaci rendtartás késedelmessége. Nem azt akarjuk mi, hogy mondja meg a mezőgazdasági kormány­zat, hogy nekünk hatszáz hektár búzát kell termelni, de azt azért mégiscsak tudni kellene, hogy az országnak mennyi búza kell, hogy mi ennek a búzának a vé­dőára, utána mi is el tudjuk dön­teni, hogy mennyit kell vetni, vagy szabad-e vetni, mert a mai minimálár mellett 460 forintért közgazdasági értelemben nem szabad búzát termelni, mert ez a költségeit nem fedezi. A máso­dik meg, hogy tudnánk, mi lesz a jövője elsősorban a szövetke­zeti tagoknak, mert az is biztos, hogy a 30 aranykoronán nem fognak megélni, az is, hogy ők nem akarnak máshova elmenni. Tehát a feltételeket kellene tisz­tázni, hogy dönteni lehessen. Ha a parlament ezeket a törvényeket megalkotná, akkor mi tudnánk dönteni. A tavaly 28 millió vesztesé­günk volt az aszály miatt. A régi parasztemberek is úgy szokták mondani, hogy amit elront az időjárás, a természet, azt helyre is hozza. Én állítom, hogy az idén helyrehozta a természet, amit tavaly elrontott. De amit az ember elront, azt nem lehet hely­rehozni. És az idén az ember, a különböző cégek talán ugyan­olyan kárt okoztak a szövetke­zetnek és általában a mezőgaz­daságnak, mint a tavalyi aszály. Minden élelmiszer-ipari vállalat finanszírozását a szövetkezetek, a mezőgazdasági üzemek, a ma­gántermelők vették át azzal, hogy 90-180 napra fizettek, min­den tőlünk vásárló cég mindent elkövetett, hogy késedelmesen fizessen; mi precízen, nyolc nap­ra mindenkinek fizetünk. Ez olyan kamatterhet ró a szövetke­zetre, hogy a szántóterület 30 százalékán termeltünk búzát, en­nek az összes árbevétele, amit értékesítettünk, kamatra ment el. Ez abnormális állapot, hogy a szántó 30 százaléka csak azért terem, hogy a banknak a kamatot kifizessük. Ez ma már 38-40 szá­zalék. Annyit példálóznak a hol­land meg egyéb mezőgazdaság­gal, én azt szoktam mondani, hogy ha bármelyik nyugat-euró­pai mezőgazdaságba ezt a hitel­­feltételt, ezt a kamatpolitikát be­vezetik, összeomlik, mint a kár­tyavár. Hát itt tart ma a magyar mezőgazdaság is, ha ebben hat­hatós lépések nem történnek. Molnár H. Lajos Pénz, money, das Geld Pénzügykutató Rt.: a siker kérdőjelei A kormány és az MNB gyak­ran egymást túllicitálva emelik ki azokat a pozitívnak tűnő gaz­dasági eseményeket, amelyek­kel ideig-óráig eltakarhatok a munkanélküliség növekedésé­ből, a gazdasági visszaesésből adódó nehézségek. Az emberek persze így is inkább az utóbbia­kat érzékelik, bár kétségkívül van igazság a kormányzati jelen­tésekben, elemzésekben is. A kérdés az, hogy milyen mérték­ben. Ebben már lényeges a vita az elemzők között. A legkritiku­sabb kormánybírálók közé tarto­zik a Pénzügykutató Rt., azon belül is Petschnig Mária Zita, akinek véleményével ismertet­jük meg az olvasót a követke­zőkben. A kutató véleménye szerint a magyar gazdaság helyzete igen­csak ellentmondásos. Kedvező­nek tűnő és kedvezőtlen ténye­zők együtt jelennek meg. Az mindenesetre tény, hogy a belső piac felszívó képessége a fizető­képes kereslet hiánya miatt a gazdasági szereplők egyik leg­nagyobb problémája. Marad te­hát számukra a külgazdaság. Ha külgazdaságról van szó, bármily meglepő is lehet az olvasó szá­mára, a gondok elemzését a ru­belaktívummal kell kezdeni. Még ebben az évben is 353 mil­liós rubelaktívum keletkezett, ami önmagában persze nem túl nagy szám. A probléma az, hogy halmozódik, s nem lehet vele mit kezdeni. A Németh-kormány 1000 milliót gyűjtött össze, az azóta eltelt időszakban további 2500 millióval gyarapodott az aktívum. Az előző kormány megállapodott egy 0,92-es dol­lárszorzóról, amely alapján át­számítják a tartozásokat. Ma vi­szont se határidőről, se kamatok­ról nincs szó. Sőt ha figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió ma fizetésképtelen, az ez évi adós­ságszolgálata 12 milliárd dollár, akkor látható, minden rubelnyi aktívum az ország vagyonának elkótyavegyélését jeleni, itthon pedig erős inflációs nyomást je­lent. Ha ezt kiegészítjük a volt KGST-reláció tervezett 30 szá­zalékhoz képest 60 százalékos exportvisszaesését, s emiatt ipar­ágak veszélybe kerülését, annak minden következményével együtt, akkor látható, ezen a te­rületen sikerről szó sincs. Sokk­hatásról persze igen, amiből el­vileg jó dolog is kisülhet. Ami a dollárrelációt, ponto­sabban a fejlett tőkés országok­kal folytatott kereskedelmet ille­ti, ott kiemelhetjük, hogy a kor­mány „hagyományos” sikerpro­pagandája a nyugati pozitív érté­kelésekről szól. Nos, a gazdasági tények ezt sem támasztják alá. Finánchiteleket például nem ka­punk, gyakorlatilag csak a köt­vénypiacokon érünk el sikere­ket. Ennek viszont az a hátránya, hogy ebből gyakorlatilag nem lehet kimenekülni, nem lehet át­ütemezni, tárgyalni a sok köt­vénytulajdonossal. Az ország­minősítésekben, amely a legob­­jektívebben tükrözi az ország pénzügyi, gazdasági megítélé­sét, csúszunk visszafelé. Megál­lapíthatjuk tehát, hogy akinél a pénz, a tőke, az óvatos, fenntar­tásai vannak. A „siker’ ’ további része a devizatartalékok növeke­dése. Itt nagy kérdés, hogy mi­hez képest. Éz év július végén 1,7 milliárd dollár volt, de ugyanez volt 1990. januárban is. Az év decemberében viszont 1,1 milliárd volt, közben csak talál­gatások vannak, milyen mélyre süllyedt. Sajátos az aranykészle­tek mozgása is. 1990. január 1- jén 500 millió dollár volt, ez év júliusában már csak 90 millió (!). Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kereskedelmi mérleg ez évben is negatív, akkor a látható tartalék összege nem a jó gazda­sági helyzet eredménye, sokkal inkább tisztán pénzügyi művele­tekből adódott. A működő tőke bejövetele is pozitív tény, de be­­áramlási üteme csökken, a nagy­tőke pedig kifejezetten kerül minket. Az egy vegyes vállalatra jutó átlag 14 millió forint - ez egy milliomoscsemete zsebpén­zével egyenlő - fűzte hozzá a kutató. Mindenre nem térhetünk ki, ezért csak az inflációt vesszük bonckés alá a végén. Ha a hosszú távú mutatókat nézzük, azt lát­juk, hogy a fogyasztói árindex 1989- ben 117 százalék volt, 1990- ben 129, 1990-ben pedig 136 százalék. Hasonló a helyzet az ipari termékeknél. Mindenki eldöntheti, ez növekedés vagy csökkenés. A magyar infláció sajátossága évekre visszamenő­en a hullámzás. így volt ez ta­valy is, így van ez az idén is. Augusztusban kétségkívül a ha­vi növekedés a januári 7,5 száza­lékról 0,2 százalékra csökkent, de szeptemberben ismét nőtt, el­érte az 1,5 százalékot. S még egy adatsor: augusztusban az előző évhez képest az ipari termelői árak 137 százalékot, az energia­árak 157 százalékot, az anyag­árak 137 százalékot értek el. A gondos megfigyelő láthatja, ezek azok a termékek, amelyek árai végiggyűrűznek a gazdasá­gon. A végén hozzátehetjük, cé­lunk nem a riogatás volt. Viszont a leírtak is egy lehetséges meg­közelítést jelentenek. Füle István Munkaügyi tanácsok konferenciája Uj fogalom: a szociális munka Szegeden rendezték meg a mun­kaügyi tanácsok első országos konferenciáját. Az esemény gya­korlatilag egybeesett azzal a sajná­latos ténnyel, hogy a munkanélkü­liek száma elérte, azóta feltehető­leg túl is haladta a 300 ezer főt. A kormány erre az évre 150 ezer főnél nem várt többet, s eszköz­­rendszerét ehhez igazította. A konfnerencia is megerősítette: a kormányzat is, a társadalom is küszködik ezzel a problémával anélkül, hogy igazi remény lenne a közeli megoldásra. Ez annak fé­nyében, hogy jövőre az említett szám duplája várható, még tragi­­kusabb képet vetít elénk. A jelen lévő államtitkár-helyettesek nem is ígértek igazságos megoldást, vi­szont hangsúlyozták az össztársa­dalmi összefogás jelentőségét. Mindez nem azt jelenti, hogy az állam kivonul a területről, de látni kell, hogy eszközei csekélyek, ha­tásuk még inkább. Az aktív és passzív foglalkoztatáspolitikai eszközökről mi magunk is sokat írtunk. Túlzott hatást, főleg a mun­kahelyteremtés területén nem le­het tőlük várni, hiszen a magyar gazdaság állapota behatárolja ezen terület hatékonyságát. Elég csak utalni arra, hogy ma Magyarországon egyszerre feladat az ágazati, a külkereskedelmi, a tulajdonosi szerkezet átalakítása. Mindebből egy is elég lenne. Ha nem lehet munkahelyeket teremte­ni, akkor legalább a meglévőkkel kell jól sáfárkodni. Itt az állam so­kat tehet, elsősorban a munkaerő mobilitásának elősegítésével. Mindenekelőtt az információs rendszert kell kiépíteni, mert enél­­kül a többi eszköz is hatástalan. Ennek egyik tere lehet a megyei munkaügyi központok hálózata, de ehhez még hiányzik a számítás­­technikai háttér. Miként hiányzik a statisztikai háttér is. Ma sok ada­tot nem tud produkálni a hálózat, s mindebben csak az a tragikus, hogy mögöttük valóságos embe­rek állnak. Mobilitást segítő esz­köz továbbá az átképzés. Itt még eléggé kaotikusak az állapotok. A jelenlegi helyzetben nehezen lehet meghatározni, mire képezzük az embereket. Ezzel együtt is jelentős a szerepe. Társadalmi oldaíról néz­ve azért, mert a fiatalok egy harma­dának nincs szakképzettsége, s így esélye sem az elhelyezkedésre. Ezt az esélyt meg kell teremteni. Gaz­dasági oldalról nézve pedig látni kell, hogy még ma is vannak fel­szívó szakmák. Vannak súlyukat növelő ágazatok, mint például az idegenforgalom, a pénzügy, a szá­mítástechnika, a külkereskedelem. Továbbá számítani kell arra is, hogy a recessziónak előbb-utóbb vége lesz, s erre is fel kell készülni. Sokan felteszik a kérdést: miért nem teremt az ál lám munkahelyet? A válasz egyszerre könnyű és ne­héz. Ha leegyszerűsítjük a kérdést, azt felelhetjük, hogy nem az ő fel­adata. Ez a vállalkozói szféra fel­adata, ezen az állam segíthet, de ő maga nem hozhat létre munkahe­lyet. A kísértésnek, bármily szorí­tó is a helyzet, ellent kell állni, mert ismerjük a hatását annak, amikor az állam volt a fő munka­helyteremtő. A vállalkozásokat vi­szont lehet támogatni, ez persze közvetlenül a munkanélkülin nem igazán fog segíteni. A kormányzat egyébként, az idei 1,5 milliárd forint helyett, jö­vőre 6 milliárd forintot szán terü­letfejlesztésre, munkahelyterem­tésre. Állami megoldás a közmun­ka intézménye is, persze ez kény­szerintézkedés, mert a piaca igazá­ból nem képes több embert felszív­ni. Feladat van, s van aki dolgozni is akar. Fontos, hogy megtaláljuk, hol nem rontja a piacot, hol nem szorítja ki a vállalkozókat, s hol nem alkalmaz olyan munkaerőt, aki egyébként tudna dolgozni. A közmunkákat valószínűleg az útépítésben, erdőtelepítésben, kör­nyezetvédelemben, általában az infrastruktúra fejlesztésben lehet végezni. A magyarországi munka­­nélküliség helyzetéből követke­zik, hogy gondolkozni kell a szo­ciális munka fogalmán is. Ezt a hosszabb távra kiszorultak eseté­ben vethetjük fel. Sajnos, a nyu­gattal ellentétben, nálunk erre is be kell rendezkedni.-f-FÉNYMÁSOLÓK, TARTOZÉKOK ÉS KELLÉKEK, TELEFAXOK SHARP IRODATECHNIKAI VEVŐSZOLGÁLAT 166-70-32, 166-74-49, 201-20-44 PÉNZTÁRGÉPEK, SZÁMOLÓGÉPEK, MENEDZSERKALKULÁTOROK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom