Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
1991. OKTÓBER 26. Megyei körkép 3 Mentsük meg a békákat! Mi is az, hogy környezetvédelem? Tegnapi lapszámunkban arról tudósítottunk, milyen tapasztalatokkal tért haza németországi, jelesen reutlingeni útjáról a szolnoki Tisza Klub. Ezúttal - útjuk kapcsán - arról számolunk be, mit is jelent igazából az, hogy környezetvédelem? Amikor Reutlingenben jártunk, és jóképű, fiatal kísérőnk, Wolfgang Zielke, a Természetvédő Központ munkatársa legalább olyan komolysággal beszélt az „Akció a békákért” című németországi mozgalomról, mint mi itt, Szolnokon mondjuk a Tisza-híd építéséről, először azt hittem, ez csak egy „dili”. Később, végigjárva a várost és környékét, megértettük: „ez van”. És ez korántsem dili. Németországban, ahol a civilizáció a természet minden zegzugába behatolt, ahol alig van erdő vagy mező, amelyet ne szelnének át forgalmas autósztrádák, a természet megóvása az ember számára legalább olyan létkérdés, mint a benne élő állatok számára. Ezért veszik komolyan a környezetvédelmet. Reutlingen kicsi (de csak németországi viszonylatban!), nyugalmat árasztó város. Befele forduló polgári kiegyensúlyozottságában bizonyára pozitív módon tér el a Hamburg-, Bonn-, Münchenféle nagyvárosok lüktető rohanásától. Rend van szerte a városban és megkapó tisztaság. Ez persze nemcsak Reutlingenre jellemző. Vegyük csak példának, mint akár alapvető környezetvédelmi szempontot, a benzinkutak nyilvános WC-it. Ingyen és bérmentve (néhol pedig fillérekért) szolgáltatnak kultúrát, tisztaságot (is). Ez például már igazi kömyeszehasonlításképpen hazai vécésnénikkel „megáldott” illemhelyeinket felhozni.) A német nyilvános vécékben hideg-meleg víz van, ajtónyitás, vízöblítés önműködően. Elintézhetsz bent tisztálkodást, miegymást anélkül, hogy bármihez is hozzá kellene érned. Egy külföldi utazó Ha már a kerékpároknál tartunk: míg nálunk kerékpárral járni még mindig különcség (hogy ne mondjam, nevetség tárgya), addig ott természetes. Büszkén vállalják a kerékpározást nemcsak azért, mert egészséges, hanem azért is, mert nem szennyezik vele a levegőt, a környezetet. Nekünk még utópia, itt valóság. Országút alatt átvezető alagút a békák részére számára ez az első névjegy, amelyből képet kap valamely ország környezetvédelméről. Mint említettük, Reutlingen csendes város, nagymértékben családközpontú. Legalábbis a házak sok növénnyel, virággal körülvett kertjei ezt mutatják - nagy gondosságot és a magántulajdon tiszteletét. Nagyobb városban ez talán nem így van persze, ezt akár Derrick krimijeiből is tudjuk. Éjszakára nyitva hagyott garázsok, bennük az autón kívül bicikli - reggel mindez ugyanott. (Itt sem szeretném összehasonlításképpen azt a szolnoki ismerősömet felhozni, akinek a nyolcadik kerékpárját amit itt tényleg az emberek jó része sajátjának tekint. Nem környezetrombolás-e az a sok felbomlott családi élet, amit lépten nyomon látunk? Azt mondták, Reutlingenben az ilyen esetek száma jóval kevesebb. Ahol két-három gyerek van, az édesanya szívesen otthon marad, diplomáját sutba dobva háziasszony, feleség. Több szabadieje lévén gyakran vesz részt a környezetvédő egyesületek munkájában, a legkülönbözőbb természetvédő akciókban. Ha család, akkor gyerekek. Aktív részesei a természetmentésnek. Ok és néha velük együtt lelkes papáik gyűjtik szorgalmasan a békákat, pillangókat, madarakat, és viszik megfelelő élőhelyükre. Nem mondom, hogy Reutlingen már a tejjel-mézzel folyó Kánaán, de azt, hogy környezetés természetvédelme magas fokú, el kell ismemi. Mi is hát végül is az, hogy környezetvédelem? Nem más, mint önbecsülés. Arról van itt egyszerűen szó, hogy az ember már csak önbecsülésből sem dobálja el a szemetet, nem viszi más háza elé „sétálni” a kutyáját. A sort folytassa ki-ki tetszése szerint. A magyar küldöttséget Albert Schuler első polgármester (jobbra) fogadja Kátai Szilvia Hajnalban indultunk Szolnoktól egy kis kiruccanásra, „csak ide, a szomszédba’ ’, Hamburgba, megnézni a „fiúkat” és főleg a munkájukat, úti célunkban ennyi a közös. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei AEV igazgatójára ezenkívül fontos tárgyalások várnak, én meg „diszkrétebben” elbeszélgetnék szűkebb pátriánk Németországban ügyködő dolgozóival. Tmisztikái élményekre nemigen számíthatok a rövid idő és a zsúfolt program miatt. Különben Hamburgban már jártam 1977-ben (milyen régen is volt!), érdekes lenne újból alaposan szemrevételezni még akkor is, ha azóta nem változott volna sokat. De biztos változott, hogy csak a mi esetünknél maradjak, néhány épületet éppen a szolnoki építők varázsolhattak valahova. Azért írtam így, mert nehezen tudom elképzelni, hogy fér még valami az amúgy túlzsúfolt, közel kétmilliós lakosú kikötővárosba.- Na, akkor elmondom, hogy kezdődött - szólal meg alkalmi sofőrünk, dr. Lits József igazgató. - Talán két éve, hogy megjelent egy újsághirdetés a Néplapban, miszerint egy német érdekeltségű cég használtautó-kereskedést szeretne indítani. Hát felvettük a kapcsolatot, és mondtam, uram, a maga elképzelése nem kivitelezhető, naivitásra épül, rengeteg használt autó van Magyarországon és nincs rá kereslet, mint ahogy ez be is igazolódott a későbbiekben, szinte minden faluban használt autót kínáló üzlet van, és mennek tönkre, mert gyakorlatilag gazdasági recesszió van. És mondtam neki, hogy nekünk viszont építőipar a szakmánk. Erre azt feleli, Lits úr, akkor építsünk. Eltelt két hónap, egyszer kaptam egy táviratot, hogy harmadnap délután háromkor egy hamburgi építőipari cég meg akar minket ismemi. Az akkori igazgatóm azt mondta, se valuta, se semmit nem lehet intézni. Felhívtam a „partneremet”, aki erre azt mondta, Lits úr, megelőlegezem maguknak a tartózkodási költséget, ne törődjenek semmivel, ez egy komoly, megbízható cég, menjünk. Hát ez a partner volt Győry úr... Ezt az urat nekem már nem kellett részletesen bemutatni, a nyáron találkoztam Szolnokon Győry Kálmánnal, aki elég rész-Hallgatók, andalgók és friss csárdások Egy fiatal karcagi nótaénekes nagylemeze Megjelent egy nagylemez. Ez persze önmagában még nem nagy hír. Csakhogy ezen a lemezen Karcagi Nagy Zoltán énekel, aki, mint a neve is mutatja, a nagykun főváros szülöttje. A Karcagon élő fiatal nótaénekes mesterével, Vörös Sárival szerepel a Hungaroton legújabb kiadványán. A lemez címe: Nem jön levél. Az egyik oldalon Vörös Sári, a nótaéneklés élő klasszikusa, a másik oldalon pedig az ifjú reménység, Karcagi Nagy Zoltán énekel magyar nótákat és múlt századi műdalokat. A fiatal művész pályáján mérföldkő ez a lemez.- Melyek voltak a megtett út főbb állomásai?- 1962-ben születtem Karcagon. A gimnázium után megalapítottuk a Seri együttest, diszkózenét játszottunk. 1980-ban kezdtem énekelni Debrecenben, a Csokonai Színház kórusában operát és operettet. Ugyanakkor tagja voltam a Monteverdi Kórusnak is. A katonaság után Pestre mentem nótaéneklést tanulni az OSZK Stúdióba, Vörös Sárihoz. Egy év alatt megszereztem az OSZK A-kategóriát, majd az ORI-nál is sikeres vizsgát tettem. 1987-ben elkészült az első rádiófelvételem, melyen Lendvay Csócsi Jenő és cigányzenekara kísért. Ezt több rádiófelvétel követte Déki Lakatos Sándor zenekarával, amelyben ott ült a világhírű Lakatos Sándor is, aki elismeréssel beszélt teljesítményemről. A mostani nagylemezen is ez a zenekar működött közre.- Az eddigi szereplések?- A pályakezdésem időszakában sokszor szerepeltem a karcagi Márkus Icával. Mostanában az ugyancsak karcagi Kovács Marikával lépek fel megyénkben és környékén, szerepeltem Budapesten az Operett Színházban, a Jurta Színházban, Hajdúszoboszlón és a Hortobágyon a magyar és cigánynótákon kívül német nyelvű operetteket is énekelünk ...- Tervek?- További rádió- és lemezfelvételek. Mindig vonzódtam a zeneszerzéshez, megzenésítettem verseket, gyermekdarabokhoz írtam zenét. Arany János és Petőfi verseire szeretnék magyarnóta-zenét írni, örülnék, ha a következő lemezemen bemutathatnék ezekből néhányat.- Sok jó énekes van Karcagon ...- Igen, hiszen az itt élő emberek nagyon szeretik a magyar nótát, disznótorban, névnapon, lakodalomban szívesen nótáznak. De azt hiszem, mi egymást is motiváltuk, Márkus Ica engem, én Kovács Marikát, Monzinger Ferencet, de már feltűnt néhány újabb énekes is. Aki szereti a nótákat, bizonyára szívesen hallgatja majd Karcagi Nagy Zoltán előadásában a Mezei bokréta, Minek turbékoltok búgó vadgalambok című műdalokat, vagy a Keresztúri nagyvásárból vásárfiát hoztam, a Magyar jegenyefán sárgarigófészek, a Hogyha ír majd, édesanyám című nótákat. Öszszesen tizenegy nótát ad elő a lemezen, hallgatókat, de andalgókat, csárdásokat és friss csárdásokat is énekel. A lemez anyaga egyidejűleg kazettán is megjelent. Körmendi Lajos Karcagi Nagy Zoltán letesen és megtisztelő bizalommal mesélte el nekem az életét, illetve annyit belőle, ami néhány órába belefért. Röviden: az „ötvenhatos disszidensek” egyike, a forradalomban szinte gyerekként harcolt fegyverrel a kezében, ezért kellett menekülnie. Kint kétszer állt talpra: először érkezésekor, másodszor meg akkor, amikor milliomosként csődbe ment. Mostanra már ismét „feltornászta’ ’ magát. Mondhatnám, a forradalom és a menekülés csinált belőle költőt, akkoriban sok verset írt, hiteleseket, tanulságosakat, megrendítőeket ...- Abból a tárgyalásból végül is nem született semmi - folytatja Lits József az indulást -, talán éppen azért, mert nagyon jó árakat értünk el. Eltelt ismét egy hónap, azt mondja Kálmán, akkor már tegeződtünk, na, Jóska, most gyertek, mert ebből lesz valami. Hát tizenhét tárgyalás történt az ügyben, négyszer-ötször ők voltak nálunk, mi vagy tízszer náluk fölöslegesen. Volt olyan. desen ... A továbbiakat nem részletezem, egy kiadós riportban megírtam a fejleményeket. Legnagyobb megdöbbenésemre Lits József elvonatkoztatott attól, hogy nem kifejezetten hízelegtem a vállalatának, és azt mondta, nagy élvezettel olvasta az írást. Nem akartam elhinni, mint ahogy azt sem első hallásra, amit az igazgató magyarázott: különösen bosszantja, hogy itthon nem mennek tökéletesen a vállalat ügyei, miközben Hamburgban az ottaniak elégedettek az AÉV dolgozóinak munkájával. Talán megsejtette, mire gondolok (hiszem, ha látom), mert azt mondta, ha majd egyszer úgy megy, hogy lesz hely a kocsiban, elvisz, megmutatja, győződjek meg a saját szememmel. Ennek jöhetett el az ideje, szóval, így kezdődött... Egyre elviselhetetlenebb számomra az utazás, főleg így, hogy a nemdohányzó Mazdában nem merek rágyújtani. Kínomban az útjelző táblákkal kapcsolatban És mégis van hol építkezni hogy 12 óra 5 perckor megérkeztünk a repülőgéppel, 13-kor már a tárgyaláson voltunk, illetve tíz percet késtünk, mire azt mondja a tárgyaló fél: Lits úr, csúcsforgalom volt a levegőben? ... Aztán többször jöttek, megnézték valamennyi munkánkat, véleményeket kértek a megrendelőinktől a határidő és a minőség vonatkozásában. És utána került sor az első hamburgi munkára, amiből végül is csak egy szeletet kaptunk, mert a sok munkavállalási meg egyéb adminisztrációs dolgot nem tudtuk időben elvégezni, viszont amikor kint volt az első húsz emberünk, két hétig nem volt mit csináljanak, elég borzasztó volt... Aztán a munkához való hozzáállásunk, az aktívan eltöltött munkaidő, a teljesítés alapján azt mondták, ezek frankó srácok, és most öt élő munkánk van. Szóval, így kezdődött ... A kezdetre, egészen pontosan arra, hogy mit keresek ebben a Hamburgba tartó autóban, nekem is van egy történetem, amin csak úgy, gondolatban futok végig, az igazgatónak nincs miért elmesélnem. Ez év elején történt, hogy megjelent egy cikkem az Új Néplapban az új lakásokba költözőkről. A Széchenyin az ÁÉV által épített és értékesített sorházak lakói panaszkodtak a minőségre, többek között arra, hogy süllyed el a házuk (nyilván, nem szégyenében). Hát felvettem a kapcsolatot a vállalat vezetőivel, és mondtam, uraim, lehet, hogy az elképzelésük jó volt, de naivitásra vall azt hinni, hogy a lakók boldogan, zokszó nélkül mennek át a szuterinbe, más minőséget vártak el a pénzükért, főleg, mivel gyakorlatilag gazdasági recesszió van. És ha már építőipar a szakmájuk, azért a két és fél millióért építsenek renpróbálok szellemeskedni, ugyanis ami nálunk a „nyilas” útjelzőn szerepel, az a helység neve, hogy teszem azt, arra van Jászberény. Itt, a sztrádán meg ugyanezeken mindenütt ugyanaz a szó áll: Ausfahrt. Mintha nem tudnám, hogy ez kijáratot jelent (mármint az autópályáról), megjegyzem: holtbiztos, mi is Ausfahrtnál fogunk letérni, akkor meg miért kell megkeresni az utolsót, hisz már jócskán választhattunk volna Passautól kezdve egy kedvünkre valót. „Jóska” már érthetően nagyon fáradt, ezen sem mosolyog, én sem. Mikor végre a mi Ausfahrtunk után tíz perccel megérkezünk a szállónkhoz, dupla derékszögben szállók ki: a térdem és a derekam nem tudom kiegyenesíteni. Az igazgató úr viszont olyan fürgén üdvözli a ránk váró házigazdát, mintha öt perce ült volna a volán mögé. Ja, ő „csak’ ’ vezetett... Tíz percet most is késtünk, de ez ekkora út után megbocsátható. (Nem véletlenül hangsúlyozom annyit az út kegyetlen hosszúságát, a későbbiekben kiderült: kinti magyarjainknak is ez a legfájóbb gondjuk, a távolság.) Es talán azért sem kapunk ki a „partnertől”, mert ő Győry Kálmán. Annyira német, amennyire azzá sikerült válnia. Bár a pontosság nála sem utolsó szempont, lelkében több a magyarság annál, minthogy nehezteljen Jóska barátjára tíz perc miatt. Egy kínai étteremben vacsorázunk. Pálcikával kellene enni, de nem muszáj, így nyugodtan lapátolhatom be villával az ínyencségeket. Alig várom, hogy reggel legyen, hogy már azt lássam, hogyan lapátolnak a „fiúk”. (Folytatjuk) Molnár H. Lajos Hosszú az út. . . Szolnoki építők Hamburgban
