Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

1991. OKTÓBER 22. Megyei körkép 3 Volt egyszer egy egyetem Ezerkilencszázötvenhat. Új­kori történelmünkben aligha van még egy olyan négyjegyű szám, mint ez, amelyről a legtöbb ma­gyarnak ugyanaz a csaknem egy emberöltővel ezelőtt lezajlott vi­haros, majd később pedig vér­bosszúba torkoló eseménysoro­zat jut eszébe. Jól tudjuk, hogy történelmünkben nem ritkák az olyan évszámok, amelyeket hosszú időn át csak a zavart hall­gatás vett körül, vagy éppen ne ragasztottak volna rájuk két-há­­rom szavas címkéket. Mert ugye ’56-ról is hallottunk mi sok min­dent. Voltak, akik forrada­lomnak vagy ellenforradalom­nak tartották, mások meg sza­badságharcról, népfölkelésről, nemzeti fölkelésről, sőt restaurá­cióról beszéltek. De számomra egészen a leg­utóbbi hetekig úgy tűnt, hogy végre az a történelmet formáló tizenkét nap is a helyére került. Beismerem, tévedtem. Az embe­rek többsége még ma is hallgat. Valahol tán még meg is értem Őket, hisz az akkori események túlságosan mély sebeket ütöttek, beépültek milliók sorsába, rá­adásul hosszú volt a hallgatás, és túl sok a hazugság. Talán ezért van az, hogy nagyon sok fáradt, hitevesztett, a félelmet még ma is a zsigereiben hordozó emberrel hozott össze a sors. S amikor mégis megpróbáltam szóra bírni őket, közülük többen azzal utasí­tottak el, hogy még mindig nem biztosak a változásban. Nincs bennük bosszúvágy, csak mint egyikőjük mondta, még ma is szinte naponta találkozik azzal a kihallgató tiszttel, aki ’56-ban őt ronccsá verte. Azoknak a hajuk szála sem görbült, s lehet, hogy még pisztolyt is hordanak, nekik meg egy árva csúzlijuk sincs - tették hozzá mások. Persze voltak akik szóbaáll­­tak velem. S mivel 1952-től ’57 februárjáig Szolnokon a megyei bíróság épületében működött egy önálló közlekedés-műszaki egyetem, többek között az érde­kelt, hogy az ott tanulók és az oktatók milyen szerepet játszot­tak az ’56 októberi események­ben. Néhányan beálltak nemzetőrnek Erről Csendes Károly, a szol­noki Pálfi János Műszeripari és Vegyipari Szakközépiskola ta­nára, aki akkor ötödéves egyete­mista volt, így beszél:- Ha jól emlékszem, az októ­ber 23-a előtti napokban nem tör­tént az egyetemen semmi külö­nös dolog. Valami persze érző­dött a levegőben, főleg amiatt, hogy Rajkot ünnepélyesen újra eltemették. Ám a 23-i esemé­nyek hirtelenségükkel, váratlan­ságukkal mindannyiunkat meg­döbbentettek. Ugyanis mi aznap délután vártunk volna egy elő­adót Pestről, de miután jó egy óra múlva sem érkezett meg, akkor jutott eszébe valamelyikünknek, hogy telefonon meg kéne kér­dezni, mi történt. így is tettünk, s akkor hallottuk, hogy a főváros­ban nagy tüntetés van, s a pro­fesszor úrra ne is számítsunk. Utána persze már érdeklődtünk, hogy mi van Pesten, és meg is tudtuk. Még aznap estére hat vagy hét órára a szegedi és pesti egyetemisták fölhívására a na­gyelőadóban gyűlést szervez­tünk. S csatlakoztunk a követelé­sekhez, amit ők tizenhat pontban fogalmaztak meg. Ezek között szerepelt a szovjet csapatok ki­vonása, a magyar politikai élet demokratizálása, az új kormány megalakítása Nagy Imre vezeté­sével. Ezekre pontosan emlék­szem, meg arra is, hogy miköz­ben a gyűlés folyt, valaki bejött, s azt mondta, hogy Budapesten lövöldöznek a szovjetek, s pán­célosaik meg éppen itt mennek el az épület előtt. Fölzúdultak a fia­talok, jött a kérdés, hogy mit te­gyünk? Rögtön alakult egy ad­­hoc bizottság, s olyan döntés szü­letett, hogy mindenki menjen ha­za. Szóval nem szervezkedett az egyetemen senki, persze közü­lünk jó páran beálltak nemzet­őrnek. Ok fegyvert is kaptak. Én még másnap bementem, de taní­tás már nem volt, és tulajdonkép­pen ’57 februárjában az egész is­kolát elvitték Szolnokról. Mi már Pesten végeztünk. Mint em­lítettem, én akkor úgy láttam, hogy nem az egyetem volt az események fő központja. Ebben talán a hely szelleme, rövid múlt­ja is közrejátszott. S mindez szin­te lehetetlenné tette, hogy ott a szervezkedésnek vagy a válto­zásnak bármiféle táptalaja is ki­alakulhasson. Hiányoztak a ve­zető egyéniségek is, persze az oktatók meg a diákok közül né­hányan részt vettek a forrada­lomban, de nem ők voltak az ese­mények fő mozgatói, hanem a munkások. A Szuezi-csatornát keresték- Mi aznap este éppen szín­házban voltunk a feleségemmel - meséli az ősz hajú, hetvenes éve­it taposó Pete Ferenc. - Arra per­sze már nem emlékszem, hogy mit játszottak, de valami operett lehetett, mert Szolnok közked­velt sztárja, Varga Dodó volt a bonviván. S az előadás egyszer csak megszakadt. A szolnoki egyetemisták néhány pesti tár­sukkal megjelentek a színpadon, és bejelentették, hogy Budapes­ten kitört a forradalom. Az em­berek felálltak, és ütemes tapssal fogadták a hírt, majd bejött a színpadra Varga Dodó, és elsza­valta a Nemzeti dalt. Azután el­énekeltük a Himnuszt, és folyta­tódott az előadás. A végén min­denki hazament. Tulajdonkép­pen értetlenül álltunk az esemé­nyek előtt, és váratlanul ért a do­log bennünket, mert itt előzete­sen semmiről sem lehetett halla­ni, hogy valami készül. Szolno­kon tehát így kezdődött a forra­dalom. Másnap, vagyis október 24-én aztán az egyetemisták ki­mentek a város munkáscentru­mába, a Járműjavítóba. Ott tar­tottak gyűlést, s akkor választot­ták meg Dancsi Józsefet, a laka­tosműhely művezetőjét szószó­lójuknak. S még aznap óriási de­monstráció kezdődött, és a jár­­műsök fölvonultak Szolnok fő­utcáján. A vasútállomástól in­dultak, és a megyeháza elé men­tek. De közben semmi randalíro­­zás nem volt, rendezetten vonul­tak és éltették a forradalmat. A megyeháza előtt beszédek hang­zottak el, s az egész demonstrá­ció egy nagy népünnepéllyé vál­tozott. Közben persze a tömeg­ben már megjelentek a lumpen elemek is, akiknek hatására a nép azt kezdte skandálni, hogy adja­nak fegyvert nekik, s induljanak a pestiek segítségére. Ekkor szó­lalt fel Dancsi József, s elmond­ta, hogy a honvédség mellettünk van. S amennyiben szükség lesz rá, majd ők segítenek. így Szol­nokon egy darab fegyvert sem osztottak szét. Ellenben az egye­temisták közül néhányan beáll­tak nemzetőrnek, kaptak fegy­vert, és a rendőrökkel - akik az első pillanattól kezdve ugyan­csak a forradalom mellé álltak - karöltve, megkezdték a városban a járőrözést. Mint mondtam, rendetlenség, randalírozás nem történt. Igaz, október 25-én vagy 26-ár. megkezdték annak a szov­jet emlékműnek a lebontását, ami örök szálka volt az itteniek szemében, mert pontosan az első világháborús emlékmű helyére került. Közben begyűjtötték az ávósokat, és szinte mindenütt pillanatok alatt létrejöttek a munkástanácsok. Én a megyei bíróság forradalmi bizottságá­nak lettem a tagja. Szóval, ami­lyen vértelen volt a forradalom Szolnokon, olyan csúnya és vé­res lett a megtorlás.- Hogy kezdődött a forrada­lom leverése?- Én ezt pontosan tudom, mert 1956. november 3-ról 4-re virradó éjszaka éppen a felesé­gem volt szolgálatban a telefon­­központban. A szovjet tankok körbekapták a postát, és meg­szállták az épületet. Összeszed­ték az összes telefonkagylót, azonnali hírzárlatot rendeltek el. Ezzel a külvilággal való kapcso­lat teljesen megszűnt. Negyedi­kén hajnalban körbezárták a lak­tanyákat is, és sorbalőtték az épületek ereszaljait. Leszerelték a magyar hadsereget. Ám a pisz­kos munkát nem az itt állomáso­zó szovjet hadsereg végezte el, hanem azok, akik odakintről jöt­tek. Hisz itt már október legvé­gén, november legelején szaka­datlanul csörömpöltek a páncé­losok, ők voltak azok, akik ke­resték a Szuezi-csatornát, és cso­dálkoztak, hogy még mindig nem érték el. Képzelje el, azt hitték, hogy Egyiptom ellen mennek ... A megtorlás aztán ’57 februárjában kezdődött, mert akkor jelent meg a pufajkás zsoldos hadsereg. Ok aztán nem kíméltek senkit. Engem is inter­náltak, és szabadulásom után is ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Eleinte ellenforradalomról szó sem volt- November 3-án este még tökéletes csend volt a városban - emlékszik vissza Kaposvári Gyula, aki 1956-ban a szolnoki múzeum igazgatója volt. - Va­sárnap reggel viszont már min­den utca végében egy-egy szov­jet tank állt. S itt még utána sem volt arról szó, hogy az a tizenkét nap ellenforradalom lett volna, csak utána „balosodon” el az egész. Erre a legjobb bizonyíték, hogy 1956. december 11-én a megyei tanács végrehajtó bizott­sága szétküldte a körleveleket, amelyben december 28-ra ta­nácsülésre hívta a tagjait. S ab­ban a levélben csak arról írtak, hogy az októberi események mi­att csúszott az ülés, tehát nem ellenforradalmat említettek. Sőt, még meg is dicsérték a fiatalo­kat, hogy józanul cselekedtek, és például még olyan határozat is született, hogy az egyetemet tartsák itt, Szolnokon.- Mit gondol, abban, hogy mégis elkerült az egyetem innen, az októberi események nem ját­szottak szerepet?- Nem. Mert mi még 1956 szeptemberében jártunk egy kül­döttséggel Erdei Ferencnél, a minisztertanács akkori elnökhe­lyettesénél éppen annak érdeké­ben, hogy itt maradhasson ez az intézmény. O megígérte, hogy válaszol nekünk. Meg is tette. S egyértelműen gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg Szol­nokon ezt az egyetemet. Mond­ták, hogy az ország csődben van, és nem bírják eltartani. Utólag persze már bármit belemagya­rázhat az ember, de egy biztos: nem az egyetem volt az akkori események fő központja, hanem nyugodtan állíthatom, hogy az egész város egy emberként a for­radalom mellé állt. Felejt­hetetlen, boldog napok voltak azok. N. T. f Peremre szorult települések CSAK A HÁTRÁNYOK HALMOZÓDNAK? Senki sem tagadhatja a különbségeket, me­lyek a megyében a fejlett és alulfejlett települé­sek között húzódnak. Kivált azért sem, mert mélyreható szociológiai vizsgálódások nélkül is nyilvánvalóak például a gazdasági fejlettség­ben, az infrastrukturális elmaradottságban, a né­pesség képzettségi összetételében is nyomon követhető egyenlőtlenségek. S itt nem csupán olyan régiókra kell gondolnunk, mint a Tiszazug vagy Tiszafüred térsége, hanem a településen­ként külön-külön is vizsgálható hátrányokra. Kezdve a termelés és a fogyasztás jellegzetessé­geitől egészen a helyi társadalom szétesettségét érzékeltető szociális és kulturális jellemzőkig. S ezeknek éppúgy megvannak a maguk történeti okai, mint a napjainkban újratermelődő hátrá­nyokkal összefüggő feltételei. Mert a társadalmi struktúra gyökeres átalakulása nem szorítkozik általános összefüggésekre, hanem rendre meg­jelenik az egyes települések mikrovilágában is. Éppenséggel az elmúlt évtizedekben zajló változások a társas kapcsolatok legközvetle­nebb formáiban ugyanúgy elemezhetők, mint a gazdasági viszonyokban. A termelés és a fo­gyasztásjellege, vagy a csökkenő népesség egy­formán kifejezi a változást és a tehetetlenséget az átalakulás elveinek megfelelő teljes átformá­lódásra. Különösen olyan települések esetében szembetűnő mindez, mint Kuncsorba és Kétpó, illetve Mezőhék és Mesterszállás. A köztük levő hasonlóságot mindenekelőtt az teremti meg, hogy mind a négy falu igen jelentős tanyavilág­gal rendelkezett. Kuncsorba például tanyaköz­pontból kialakított község, de ugyanez jellemző Mesterszállásra és Mezőhékre is. Még 1960-ban is a lakosságnak csak 10 százaléka élt Mezőhék belterületén. Részben ebből következik, hogy az önálló településsé válást egyik falu esetében sem a szerves fejlődés jellemezte. Beszédes pél­da erre az utóbbi települése. 1949-ben a tisza­­földvári, az öcsödi és a mezőtúri határrészek összevonásával először a 9533 kh nagyságú hé­­ki tanyaközpontot hozták létre, majd 1952-ben megalakították az új községet. A tanyai múlt persze önmagában nem feltét­lenül hátrányképző tényező. Ám azzal, hogy az agrártársadalom hagyományos gazdasági szer­kezete megszűnt, helyén olyan struktúra jött létre, amely képtelen volt mindazt megadni, amit kezdetben feltételezett, kilátásba helyezett. A látszólag sikeresen működő termelőszövetke­zetek ugyan munkaalkalmat jelentettek, de egy­szersmind át is alakították az emberek gondol­kodását és habitusát. Azt a habitust, mely - Erdei Ferenc szóhasználatával élve - a földhöz és a társadalomhoz való tökéletes hűséggel felelet volt minden kérdésre. Nem lett kívánatos többé a hagyományos termelés és fogyasztási rend, viszont nem volt lehetséges a kívánt. Ilyen kö­rülmények között természetesen éles különbség állt elő a gazdálkodói mentalitásban. Az állam­szocializmus időszakában ugyanakkor végképp érvényüket veszítették azok a szociális, gazda­sági és kulturális feltételek, melyek a hagyomá­nyos életmód alapját képezték. Nem azt termel­tek, nem úgy és nem azért, ahogyan évszázado­kon keresztül tették. így nem csoda, hogy talaj­­talanná váltak a saját létre, s a felnövekvő gene­rációk létére vonatkozó szokások és kulturális hagyományok. Vagyis az iránt kétség sem tá­masztható, hogy a régi alapok megszűntek, de annál nagyobb a kétség aziránt, hogy a létrejött társadalmi és gazdasági rend mennyi valóságos előnnyel, illetve hátránnyal járt. Mert ha a statisztikai adatokból indulunk ki, azonnal szembetűnik, hogy például a három évtizede tartó népességcsökkenés érzékletes jel­zőszáma a hátrányos helyzetnek. Nem csupán az értelmiség menekült el az említett községek­ből, hanem a munkaképes korúak többsége is máshol helyezkedett el. Ahogyan szűkültek a megélhetés feltételei, abban a mértékben növe­kedett az említett települések kiszolgáltatottsá­ga. S ez a kiszolgáltatottság a helyi társadalom fejletlenségének is következménye. Társas érintkezés, közélet mind egyféleképp reagál az alapok elmozdulására: minden korábbi keret és konvenció szétbomlott, s az összetartozás tudata helyett a szembenállás erősödött meg. Amit a társadalomkutatás mint megragadható tényhal­­mazt talál ezekben a községekben, az az átme­netnek és az esetlegességnek minden jegyét ma­gán viseli. Hiába épült annyi új ház, ha közben az infrastruktúra teljességgel fejletlen maradt, vagy ha a faluban élők szemléletét nagyobbrészt a megélhetés gondjai határozzák meg. S miköz­ben egyre nehezebben találnak megfelelő mun­kát, vészesen csökken akár a háztáji gazdálko­dásnak is másfajta szociális és kulturális viszo­nyokat meghatározó ereje. Valójában csak a fogyasztás társadalmi szerepe mutat ellenkező hatást. Míg korábban a lehető legkisebb mérték­re szorult, s teljesen a termelés közvetlen érdeke irányította, addig napjainkban olyan szükségle­tek merülnek fel, melyeket többnyire a városias minta szerint próbálnak kielégíteni. Sokszor ön­kizsákmányoló módon. Ebből eredően is elvétve találkozhatunk a takarékoskodásnak azokkal a jellemzőivel, me­lyek - ha mégoly szűk határok között is - a felhalmozás alapját jelentenék. Aki csak teheti, menekül a paraszti munka kényszere elöl. Még most is inkább az iparban vagy a kereskedelem­ben próbál elhelyezkedni, amely - mint tudjuk - egyre kevésbé jelent biztos megélhetést. És a menekülésben szerepet játszik a mentalitásvál­tás is, mely a paraszti kultúra megszűnésével függ össze. Ahol régebben sokan átélték a val­lási, a művészeti és az ismereti világ értékeit, ott ma a kultúra javaival való élésben legtöbbször negatív értékek jutnak kifejezésre. Többek kö­zött azért is, mert a mintaadó értelmiség hiány­zik. így cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a peremlétre kényszerült településeket már-már megszüntethetetlen hátrányok jellem­zik. S legfeljebb távoli reménye van csak annak, hogy valaha új formák és konvenciók fognak rendet teremteni a mai romok helyén. Kerékgyártó T. István Kő kövön marad ,,Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s amely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetetlenül...” (Petőfi Sándor) Minden magyar újrakezdés, rendszerváltás, forradalom nagy dilemmája - mint ahogy azt Petőfi idézett verssorai is tanúsítják -, mit és hogyan használjunk fel a régi épület köveiből, tégláiból. Erkölcsös-e, hasznos-e valamit is át­menteni belőle, vagy jöjjenek a buldózerek, és „sóval hintsük be” a puszta helyét. Ezúttal azonban nem akarok jelképekben be­szélni, nem átvitt értelemben vett építőanyagról, hanem nagyon is konkrét kövekről - mégha azok különleges rendeltetésűek is - szeretnék szólni. Talán ezt sem minden tanulság nélkül tehetem. Nemrégen Alattyánban jártam. Ebben a jászsági faluban is most épül közadakozásból a második világháborús emlékmű. Kicsi a község, kicsi az anyagi tehetsége, minden fülért meg kell gondolni. A kiadások csökkentése érdekében az emlékművet tervező művész, ifj. Szabó István magára vállalta a kivitelezést is. Sajnos eközben „üzemi ’ ’ baleset érte, és éppen ottjártamkor szü­netelt a munka. A községházán lévő makettből azonban az kiderült, hogy az emlékművet mész­kőlapokkal fogják burkolni. Hirtelen ötlettől ve­zettetve rákérdeztem az alattyáni polgármester­re: megtudtam, hogy már megrendelték Süttőn a kőlapokat. A hirtelen ötletet az adta, hogy eszembe ju­tott, a szerkesztőség előtt nap mint nap látom a Kossuth téren a munkásmozgalmi emlékmű el­árvult helyét - süttői mészkőlapokkal „kicsem­­pézve”. Úgy látszik, a „gazdag” város nem tart rá igényt, gondoltam, a szegény falu szívesen fogadná. Gondolatomat Alattyánban meg is erő­sítették, csak hát már megrendelték az új követ, miért nem szóltam előbb! Előbb a szolnoki városházán szóltam: a fara­gott, vágott kő érték, meg kellene talán menteni a mészkőlapokat is, nem beszélve a lebontott Lenin-szobor talapzatának szibériai gránit bur­kolatáról, amely közvetlen veszélyben van, mert a gördeszkások „ugratónak’ ’ használják. Jó szó­rakozást, srácok, csak hát ha a lapok éle kicsor­bul, újra kell vágni, faragni az egészet, és a gránit nagyon kemény anyag. Legutóbb, a szovjet emlékmű bontásánál csak azért szedték le előbb a burkoló kőlapokat, mert másképp nem lehetett volna elhordani az egészet. Remélem, a nagy sietségben nem dara­bokban fejtették le a márványt a rozoga beton­magról. A többi kő azonban egyelőre úgy tűnik, kövön marad. Ha a város nem tart rá igényt (ha hagyja tönkremenni!?), adják a városban élő és dolgozó szobrászoknak, vagy ajánlják fel a me­gye valamelyik, világháborús emlékműre gyűjtő kis községének. Ok szívesen le is bontanák, vi­gyázva, hogy a felhasználható anyag ne sérüljön. Esetleg meg csereüzletet is köthetnének a város­gazdák: egy-két zsák krumpli, egy fél disznó bizonyára kerülne érte a városi szegények szere­­tetkonyhájára.- rideg -I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom