Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1991-10-19 / 246. szám

8 Irodalom—művészet 1991. OKTÓBER 19. A recski emlékkő és alkotója A recski emlékkő - még Villányban A városon átvonuló vihar kipu­colta az eget és a földet, te­metői tisztaság csillogott az alkonyaiban álldogáló gesz­tenyefák dús lombjain és a liget vörös kavicsokkal behintett útjain.- Velünk van az Isten - gondolta Ist­ván, s ahogy végignézett kopott farmer­ján és kockás ingén, úgy érezte, nem illik hozzá az ünnepélyesség, megpróbálta hát mélyebben és szegényebb napokra elraktározni friss élményeit. Többször elismételte magában: Világraszóló nap ez a mai; 1989. június tizenhatodika nemzedékekre meghatározza az ország népének gondolkodását, reményeit és várakozását. Hát mégis erkölcsi erővé nemesedik a sok szenvedés! Harminc­­három év . . . Mennyi mocskon, gyalá­zaton, véren és eltitkolt szomorúságon, mennyi megaláztatáson kellett átlábal­nia ennek a népnek, míg eljutott idáig, megérhette halottaiból való feltámadá­sát. Ebben a pillanatban a legkisebb ké­tely nélkül hitte, hogy van isten. Amikor a Hősök terén lassan, egymás után felol­vasták a kivégzettek névsorát, moccanni sem tudott a döbbenettől. Micsoda őrült halál pusztított itt. S a meggyilkoltak többsége munkás. Azt várta, amit any­­nyian, hogy egyszer csak megszólal va­laki, elkiáltja magát, hogy: Jelen! De a nevek csak peregtek - az ötvenedik, a századik, a kétszázadik . . ., és mind halott. Nincs bocsánat - ismételgette szédelegve, s hogy a bresciai hiéna eh­hez a gyilkoshoz képest egy doromboló kis macska. Tegnap, tegnapelőtt nem volt tanácsos idegesíteni a vérengző fe­nevadakat, ki kellett várni a rendszer végelgyöngülésben való pusztulását. S mi valamennyien ott voltunk az össze­omlásnál. Tudott várni anép, hát hétsze­resen megérdemli a szabadságot. István ma nem fért be a temetőbe, csöndes bel­ső örömmel kóborolt a ligetben, s ki­mondhatatlanul örült annak is, hogy ker­tész lett a mestersége. Elgyönyörködött a gondozott park szépségeiben, úgy érezte, büszke lehet rá, köze van ehhez a tisztasághoz, bár ennek nem ő a kerté­sze. De ő is segít a természetnek, hogy visszataláljon önmagához, hiszen ezen a világon minden élőlény a rendet keresi, a sokféleség és a szabadság rendjét. A növények is számítanak az emberre, nem vadulhat el gazdátlanul sem a kert, sem a park, sem a temető. Ám azt kép­telen volt felfogni, hogy a pusztulás urai miért nem engedték meg 33 esztendeig azt sem, hogy lábát tegye arra a titkos földdarabra, melyben a meggyilkoltak csontjai porladoztak. Pedig milyen szor­galmasan gondozta volna a hősök és mártírok sírjait! Olykor közelebb me­részkedett a tiltott területhez, s riadtan nézte az arrafelé kószáló rendőröket. Akkor még nem tudta, hogy az enyésze­tet védik, gyilkos uraik bűneit, gyaláza­tukat. Pedig a rendőrök tudhatták volna, hogy az erőszakos védelemmel a hata­lom sírját ássák. Nem csoda, hogy a temető fiatal kertészét igen vonzotta a titok. Régebben, amikor még nem tudott semmit, talán nem is sejtette, micsoda világban él, el-ellopakodott a 301-es parcella közelébe, megleste a rendőrö­ket a vadon nőtt akácosból, közelebbről is. Máskor meg a szeméthegy mögül figyelt; zavartan és szomorúan gubbasz­tott az elszáradt, mindenhonnan össze­hordott koszorúk mögött. Tudni akarta, miféle gyalázat ez, miért táncolnak lo­vaikkal a rendőrök éppen itt, a temető elhagyott zugában, ezen a gidres-gödrös Benke László: A fiú A meggyilkolt Tutsch József traktorszerelö emlékének helyen, ahol szegény párák könnyen ki­törhetik a lábukat. Egyszer-kétszer ugyan elkapták a rendőrök, s durván visszaparancsolták a sírjaihoz, de aztán amióta az öregasszonyt meglátta, vég­képp nem nyughatott. Csodálta a kis fej­kendős, fekete ruhás asszonyt: rajta jelét se látta a félelemnek. Pedig hogy táncol­tak fölötte két lábon a lovak. Egyszer aztán, amint visszafelé jött, megfigyelte és megszólította.- Többször látom a nénit a temető­ben. Megmondaná, hogy kihez jár?- A fiamhoz - mondta kedvesen a néni. - Ott hátul, lopva földelték el a gyilkosok. A kertész úgy megdöbbent a válasz­tól, hirtelen nem is mert többet kérdezni. De aztán látva a ráncokkal sűrűn beszőtt arc biztató tekintetét, azt is megkérdezte tőle, dolgozik-e még, miből él, vagy ta­lán nyugdíjas? Dolgozom hát, pedig már nyugdíjas vagyok. Varrogatok. - S mert látta a fiú félénk és tétova értetlenségét, hozzátet­te: - Nemigen járok emberek közé, ha csak lehet, elkerülöm őket. Isten ne rója fel bűnömül, de hát mondja meg, kiben bízhatunk, ki kíváncsi az én arcomra? Elszomorodnának tőlem, hát inkább nem megyek sehova. István furcsának tartotta, hogy az idős asszony szavai nem veszik el a ked­vét, inkább jóleső bizalmat ébresztenek benne.- Egyedül tetszik élni?- Élek, fiam, ha nem is igen tetszik! Magához vehetne már az Űr, de még terve van velem. Azt akarja, hogy addig ne haljak meg, amíg vissza nem veszem az én egyetlen fiam becsületét. Indult volna, de aztán két-három lé­pés után megállt.- A menyemmel élek meg az uno­kámmal. Megvagyunk valahogy. Meg­szoktuk a szegénységet. Munkás-pieta - futott át Istvánon a gondolat, s ahogy rótta a liget útjait, azon tűnődött, mikor is ment el először az öregasszony házába. Amikor megér­lelődött benne az elhatározás, hogy se­gíteni kell az igazságtevésben. Még a bíróságra is elment, hogy megszerezze a periratokat, de nem járt szinte semmi eredménnyel. Már annak is van vagy tizenöt éve, hogy a temetőben megszó­lította. A sírok gondozása közben is mennyit gondolkozott az öregasszony­ról és az ő traktorszerelő fiáról, akit már mióta úgy lát maga előtt, mint a testvé­rét. Hányszor megfigyelte az Istentől és embertől eldugott temetőzugban Teri nénit, mindig ugyanazon a helyen, s mi­lyen sokára értette meg, hogy valójában sohasem tudta, hol is porlad az ő egyet­len fia a vadfűvel felvert földben, a sok közül melyik behorpadt gödör rejti a gyermekét. A kivégzés után Teri néni megkereste a városban a hivatalból ki­rendelt ügyvédet, adott neki ötezer fo­rintot, de az is csak annyit tudott, hogy a kivégzettek valahol a temető sarkában vannak elföldelve. Találomra választott ki egyet a jeltelen gödrök közül, s ami­kor elgondolta, hogy soha nem tudhatja meg, melyik is lehet az övé, egyet körül­rakosgatott kavicsokkal, hogy mindig visszataláljon hozzá. S amint a köveket rakosgatta, mintha a földből nőttek vol­na ki, úgy termettek előtte a halál lovai. A lovas fején rendőrsapja volt; nem félt tőlük, azt gondolta, élt ő már eleget, varrogatás közben ezerszer is megedzet­te türelmét. De azt képtelen volt felfog­ni, mit vétett a hatalomnak az ő traktor­szerelője, miért ölték meg a fiát. A rend­őrlovak újra meg újra széttaposták a sírt, vagyis azt, amire nincs megfelelő szó, mert ember ilyet nem képes kitalálni. Helyére rakta a köveket, virágot tett a magával hozott pohárba, pedig tudta, amire visszajön, a kavicsokkal együtt azt is széttapossák. Mégis rendíthetetlen maradt a szeretetben. Hitte, hogy előbb­­utóbb úgy lesz, ahogy ő gondolja: visszaszerzi fia becsületét, úgy fogja visszakapni, ahogy elvesztette. Nem félt a fölötte ágaskodó, habzó szájú lovak­tól. áncoljatok csak! Azért tán­coltok, mert féltek! - mon­dogatta. - Ha itt kell meghal­nom, ahol a fiam van, nem lesz okom panaszra. - Te se félj! - hal­lotta István az öregasszony hangját. - Csak legyints rájuk a kezeddel, s meg­hátrálnak - mondta a fiúnak, akivel már úgy járt ki fia sírjához, mint saját gyere­kével.- Amint megláttam a helyszínt a hegy­tetőn, a Mátra Bükk felé eső oldalán, mindjárt megszületett bennem a plasztika terve és elhelyezésének lehetősége. Az­után még számtalan variációt találtam, de mindig visszatértem az eredeti gondolat­hoz - mondja Farkas Ádám szob­rászművész, a recski emlékmű alkotója.- Mi inspirálta ennyire azon a helyen?- A recski fogolytábor helyén minden barakkot elbontottak, minden árulkodó nyomot eltüntettek. Az egész területet be­ültették fenyővel. Ezért is fontos, hogy legyen ott egy jel, egy emlékkő, amely emlékeztet, felidéz és megrázóvá teszi a találkozást. Ez az emlékkő két nagy, mészkőből faragott törött rácsból és egy csiszolt grá­nitgömbből káli. A kompozíció fizikailag is nagyméretű; 12 és fél tonna súlyú és 700x240x70 centiméteres. A képi szimbó­lum egyszerű, közérthető. A rácsok a be­zártságot, a széttört rácsok ennek megszű­nését jelentik, s a köztük felmagasló gömb az életet, a tökéletességet. És hogy mi van még e mögött a műben, azt Farkas Ádám így magyarázza:- A mesterséges, életidegen rendszert - a börtönt, tágabban a bolsevizmust - maga az élet, a tökéletességre való törekvés töri széjjel. A mészkőrácsok egy panelház ele­meihez is hasonlóan megsüppedve állnak a hegytetőn, jelezve, ezek a megkötöttsé­gek eltűnnek, elsüllyednek.- Fűzi valamilyen személyes emlék is Recskhez?- Ha Recskhez nem is, de a rend­szerváltozáshoz, s szocializmus megszű­néséhez igen. Főleg lélekben. Azzal nem szívesen kérkedem, hogy apám a Nagy Imre kormány minisztere volt ’56-ban. Ezt nem is tudták a Recski Szövetségben, ami­kor benyújtottam a tervemet.- És miért éppen Recskre készített szob­rot? - faggattam a Szentendrén élő mű­vészt.- A Baranyai Alkotótelepek japán-ma­gyar szobrászszimpóziumot szervezett. Érre mint Villányban gyakran megfordult kőfaragót engem is meghívtak. Ott merült fel az ötlet, hogy készítsünk szobrokat a lebontott politikai emlékművek helyére. Huszonnyolc lehetőség közül választhat­tunk. Végigjártuk a helyszíneket. És ami­kor megláttam a helyszínt, rögtön megfo­gott. Jelentkeztem a tervvel, és mivel a Recski Szövetségnek is tetszett, elfogad­ták. Recsken már jó egy éve szeretnének emlékművet emelni, de anyagiak híján er­re nem kerülhetett sor. Most, a szimpózi­um japán szponzorainak segítségével el­készülhetett a mű.- Hogyan?- Villányban faragtam, kilencven napos megfeszített munkával, főiskolás hallga­tóim segítségével. Hajnaltól késő estig dolgoztunk azzal a bizonyossággal, hogy jó művet alkotunk. Huszonhárom éves szobrászi pályafutásom legélvezetesebbb feladata volt. És legnagyszabásúbb is. Szellemiségében és amúgy is, merthogy többnyire kisebb méretű plasztikáim van­nak.- Hogy került Recskre a hatalmas súlyú szobor?- Morvay Ferenc, a kazánkirály szállí­totta saját kamionján.- És a szimpózium többi alkotásának mi lett a sorsa?- Három japán és négy magyar szobrász dolgozott két hónapig Villányban. Iszai Amemia japán művész, aki az egész akció kitalálója, lelkes támogatója, olyan japán szponzorokat nyert meg az ügynek, akik 40 ezer dollár értékű szerszámmal, szuper­­technikával szálltak be. így készülhetett el a recski emlékmű, és a többi szobor. Iszei Amemiáé Egerbe, egy másik japán szob­rász munkája Kecskemétre, magyar mű­vészek alkotása Ceglédre, Ózdra és Pécsre került. És mivel még meglehetősen sok város vár lebontott emlékműve helyére szobrot, jövőre tovább folytatódik az ak­ció. További japán és más külföldi segít­séggel. Kádár Márta Sárándi József: Hasonlat Olyan vagy, mint egy megbízható vekkeróra. Jársz-kelsz, de mikor álmomban, s a valóságban is számig ér a förtelem, ösztönösen fölébresztesz. A körülmények néha hajlamossá tesznek elhitetni: te volnál az élet címkéjű kitalációhoz kötö utolsó szál. Túl messzire mentem. Vekkeróra mivoltodban vagy az, aki pontosan működik, s egyelőre mással nem fölcseré.lhetö. Szentmihályi Szabó Péter: Fehér négerek Nem nézhetem, hazám miként jutott idáig, „szabad vagy”, mondták, de szolgaságra csábít minden szabadság, s éhezők, koldusok, otthontalanok s bűnözők fészke lett hazám. Ez lett az ára, fizess! - mondják a sarcotok, kik első szóra ugranak másik hazába. Mi, fehér négerek, trágyázzuk ezt a földet hitvány hamvainkkal. A forradalom hétköznapjai TALLÓZÁS 1956-OS ÚJSÁGOKBAN 1956 történetéből már sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy október 23-án az esti órákban elkezdődött a Rádió ostro­ma, ledöntötték a Sztálin-szobrot, a Szé­na téren, a Corvin közben fegyveres cso­portok szerveződtek, a tömegek, az utca nyomására átalakult a kormány, meg­kezdődtek a szovjet csapatkivonulások­kal kapcsolatos tárgyalások. Azt is tud­juk, hogy a vidéki nagyvárosokban is mozgásba jött a tömeg, munkástanácso­kat választottak, leverték a vörös csilla­gokat, tetteikkel a pesti forradalom ol­dalára álltak. De vajon mi történt azokkal, akik nem voltak ott a történelmet formáló eseményeknél? Hogyan teltek a forrada­lom hétköznapjai? Ha végiglapozzuk a korabeli újságokat, sok érdekességet tu­dunk meg a hétköznapkról is. * A huszonharmadika reggelén megje­lenő lapok még tele vannak békés hírek­kel. Olyanokkal, hogy megkezdték a té­liszalámi gyártását a Budapesti Szalá­migyárban, a Somogy megyei állami gazdaságok már egy hete elvetették a rozst, és több helyen már szépen zöldell a vetés. „Alvilági hír” is akad: a rend­őrök elfogták H. György és K. Attila 13 éves fiatalkorúakat, akik hetek óta a Royal Szállodában, az éjjel-nappal Kö­zértben, a Corvin Áruházban és a Hús Mintaboltban számos zsebtolvajlást kö­vettek el. A forradalmi ifjúság lapja, az Igaz­ság október 26-án A magyar nép nem fosztogat című írásában a forradalom tisztaságát méltatja, azt a tényt, hogy az üzletek betört kirakataiból senki nem lopja el az értkékeket. Egy nappal ké­sőbb, október 27-én már változik a kép. A körúton egy férfi a betört kirakatüveg mögül fényképezőgépet emel el, azon­ban a tettest elkapják. „A fosztogatót egy kiskocsira állították, hátára táblát erősítettek „Fosztogató” felírással, és az egyik kerületi rendőrőrsre vitték. Bu­dapest népe így mutat példát az igazi törvényességből, becsületből, fegye­lemből.” A napok óta tartó fegyverropogás közepette, október 29-én két békés hírt közöl a Néphadsereg című lap. Az első, hogy ismét piros betűs ünnep lesz már­cius 15-e. A Megkondultak a harangok című írás pedig arról tudósít, hogy hosszú évek után először a Kossuth rá­dióban ismét felhangzott a nekünk, ma­gyaroknak oly kedves déli harangszó. A békés élet híre a Népszava október 30-i számában, hogy Kispesten az új nemzeti bizottság anyakönyvvezetője előtt megjelent az első fiatal pár: Pintér József minisztériumi tisztviselő és Pet­rányi Erzsébet segédmunkás. Amennyi­ben más értesülésünk nem érkezik - írja a lap -, ez volt az első esküvő a szabad Kispesten - talán Budapesten is. Áz Egyetemi Ifjúság című lap utca­képet mutat be: „Minden újság majd minden számában ír a Nemzetinél heve­rő Sztálin-szoborról. Tudatjuk, hogy a tegnapi kopácsolók között új jelszó szü­letett. A sorbanállókat így serkentették gyorsabb munkára: „Aki köpött már, menjen tovább!” Á Kis Újság november 2-i híre sze­rint megtalálták Rákosi párttagsági könyvét. A lap megírta: csütörtökön délután vendégek jártak Rákosi villájá­ban. Ezek a látogatók katonaruhát vagy éppen lódenkabátot viseltek, és géppisz­tolyt hordtak a nyakukban. A házkutatás nem tartott sokáig, de ez a rövid látoga­tás sok mindenről lerántotta a leplet. Megtalálták az MDP első számú párt­tagjának párttagsági könyvét. Módfelett furcsa ez, hiszen az MDP szigorúan elő­írta a tagoknak, hogy tagsági könyvükre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényé­re. Rákosi egyébként mindössze havi 200 forint tagdíjat fizetett... Érdekes tervet ismertet november 2- án az Igazság, Obersovszky Gyula lapja. Azt írja, hogy a városligeti Sztálin-szo­­bor a Rákosi-rendszer által lebontott Regnum Marianum-templom helyén épült fel. Most, hogy a szobrot a népíté­let lerombolta, dr. Tóth János, a temp­lom utolsó plébánosa - Mindszenty bí­boros rabságának önkéntes segítőtársa - tervbe vette, hogy a katolikus tömegek segítségével a régi helyén újra felépítik a templomot. Napjainkban is csodálattal figyeljük, hogy Habsburg Ottó mennyit segít a demokrácia útjára lépett Magyarország­nak. Nos, 1956-ban sem volt másképp. A Magyar Világ című lap híradása sze­rint a politikus táviratot intézett Eisen­hower amerikai elnökhöz azzal a kérés­sel, hogy „a magyar nemzet szabadon megválasztandó képviselői kapják vissza legfőbb nemzeti szimbólumukat, Szent István koronáját.” Nem kerül be a történelemkönyvek­be, de érdekesség, hogy a Magyar Hon­véd című újság a HM értesülése alapján közli: egy szovjet zászlóalj Gyöngyös határában átadta fegyverét a polgári la­kosságnak. A szovjet katonák kijelen­tették, hogy nem hajlandók harcolni a magyar nép ellen. Amióta a fegyvert átadták, a város szélén táboroznak - írja az újság. A Valóság című független napilap november 4-i számának címoldalán ez áll: A szovjet kormány megígérte: Nem érkeznek újabb szovjet csapa­tok Magyarország területére. Az igazi valóságot ismerjük: érkez­tek, méghozzá elég sokan. Állítólag azért, hogy megvédjék a munkás-pa­raszt hatalmat. A megvédés néhány hó­nap híján harmincöt évig tartott. Az idei október lesz az első olyan ünnep, ami­kor idegen katonák nélkül, szabadon emlékezhetünk 1956 eseményeire és történelmét formáló szereplőire. Kiss Gy. Mihály (MTI-Press) i

Next

/
Oldalképek
Tartalom