Új Néplap, 1991. október (2. évfolyam, 229-255. szám)
1991-10-12 / 240. (239.) szám
r 8 Irodalom — művészet 1991. OKTÓBER 12. Szűcs Mariann: Hányszor lehet világgá menni? Janó undorodva kiköpött, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy a felhajtó két óra múlva megjelenik. A villamosok lassú zörömböléssel szedelődzködtek a téren. Ilyenkor csak az éjszakai járatok indultak. Fejüket nekidöntve az ablaknak, néhány ember gucorgott az üléseken. Janó a Trombitás kőkerítésének vetette a hátát és leguggolt. Szemét lehunyta, égett mindene. Mintha pokoljáráson lenne, pedig csak néhány decit ivott meg a haverokkal, és azt a vacak Martinit a nő kedvéért. Cefetül fájt a gyomra. Az utóbbi időben, sajnos, már nem bírta az italt, hamar kikészült tőle.- De jó lenne, ha nem kéne a hétvégén hazabumlizni! - sóhajtotta, majd a fejébe beleálló lüktetéstől elkábult. Muszáj hazamennie. Az öregeket meg kell lesni. Nem írtak. Már fél éve nem volt otthon.- Hé, Janó! - rúgott a talpába a felhajtó. - Két rongy per köp. Hattól mikulásig a hegyen.- Ahol a múltkor voltunk, annál a zöldséges nyunyónál? - kérdezte Janó, és majdnem kiesett a száján, akkorát ásított.- Nem. Ez egy fehér muffos csaj. A palijának pénze van, akár a pelyva. Csak hajtani kell. Janó megadóan biccentett, és visszazöttyent a kerítés tövibe. Egy óra múlva, gondolta, indulhat a hét végi keccs. Két napra elegendő lesz, ha az első nap nem botlik bele egy igényes bigébe, mert az rendesen leszivattyúzta a pénzét is. Végül is szerencséje volt a felhajtóval, amikor csak a második nap fizette ki a maltergázsiját, összesen öt rongyot. Hétfőn nagy levegőt vett, és felült az expresszre. Öt rongyból vígan megjárja a falut, még egy ezrest ott is fog hagyni az öregeinek. De az anyjának adja, mert a fater megbízhatatlan. A vonaton egyedül ült a kupéban, pedig még Füzesabonynál se jártak, ahol a rosszmájúak szerint, a józan ész visszafordul. A ringatódzó ritmustól elkókadt, fejét ide-oda ingatva bóbiskolt. Utoljára vérző fejjel ment haza ugyanezzel a járattal, de akkor péntek volt, hétvége. Valamelyik részeg suttyó összeveszett a haverjával, aki őt átverte, és jött a balhé. Igaz, ő sem volt akkor kristálytiszta. A kalauz rázta fel, hogy most kell leszállnia. A menetrend szerint egy percig állt a vonat. Rajta kívül senki nem szállt le. Talpa alatt a kavics elhúzott, Janó emlékezetében a kamaszkor, a szénaboglyába bújt szerelem, a szikkadt apja, a suhogó szoknyájú anyja, mind-mind végigkattogott színtelen fejében. Aztán az utolsó vagon farába bámult, mintha valamit fönthagyott volna a kupéban, majd a tiszta, zöld levegőt lassan beszívta, és visszabiccentett az állomásfőnöknek. Léptei a főutcán tompán visszhangzottak a saskós házak falán. A lámpákat még nem gyújtották meg, pedig igencsak sötétedett. Janó erősen hunyorgott, és bőrdzsekijébe kapaszkodva döngette magát hazafelé. A kocsma előtt lelassította a lépteit, majd tétován megállt. Végigszemlélte a kókadtan egymásba csimpaszkodó kerékpárokat. Hat óra körül már az apja is itt szokott tanyázni, villant át Janó agyán a gondolat. Hátha összetalálkozik az öreggel! A fiú bebotorkált a söntésig, megállt és körbenézett. Az apját seholse látta.- Egy felest, Józsi bá’! - kurjantotta Janó. A kocsmáros szokott módján hunyorított, töltött, és kitette a ködös színű poharat a fiú elé.- Egészségedre!- Nem ismer meg, Józsi bá’?! - nyúlt bizonytalanul a pohár felé Janó, hiszen a vén lacibetyár máskor már a belépése pillanatában cukkolni szokta.- Janó - mondta homlokát törülgetve. - A Beke Janó vagy, hát hogy a fenébe ne ösmemélek meg, te kölök!- Hol kódorog az apám?- Vendégem vagy, te kölök! Meg az apád emlékire is - tette hozzá ez utóbbit halkan a kocsmáros. Poharat vett elő, töltött magának, és koccintásra emelte.- Apád igaz emlékezetire! Nyugodjon meg ottan, ahol most tán senki nem piszkálja, még az öreg úristen se, aki nem átallotta elvonni az életit! Janó először csak vigyorgott, aztán ledermedt, és kezében félúton az áldomáshoz, megállt a pohár. Az ivóban elült a zsongás. Mindenki a söntés felé fordult. Janó nem tudta, hogy merre álljon, hová bújjon, mert a csönd iszonyú itt. Tehát meghalt az öreg. Mikor? És hogyan? És mégis? Ha nem írta meg az anyja, nem táviratozott, akkor most mi van? Lehet, hogy ugratják? Nem, ezek az öreg szivacsok mindent tudnak. Ők nem készíthetik ki az ő lelkivilágát. Csak azért se! A Beke fia se lehet különb, mint az apja! Pedig jólesett volna egy marha nagyot bőgni, egy oltárit sími, zokogni! A kocsmában végigszaladt a pusmogás szele. Ez a Beke fia, tudod, aki négy éve elsöpört innen, mert utálta a földtúrást. A fővárosból néha hazaeszi a fene. Igen, legalább az apja temetésire. A szavak hordalékával együtt a törzsvendégek körbefogták Janót.- Mesélj, fiú!- Muszáj neked a városban őgyelegned?- Aztán ott jó neköd?- Van itt ám mit csinyálni!- Mennyi a havi pénzed?- Van-e ottan tiszta vackod, he?! Janó a sűrűsödő köd közepén állt egyik lábáról a másikra billenve. Időnként valaki hátba verte, vigyorgott egyet-egyet, aztán megragadta a poharat, amit valamelyik kíváncsi földije az orra elé lökdösött. Az arcoktól, a kezektől Janó teljesen elkábult. Az apjára gondolt, az öreg Bekére. Nem hagyja szégyenben a nevét. Sőt! Ha temetése lesz holnap, hát tudja meg a falu, hogy kit temetnek, mert annak a fia se akárki!- Tudjátok, ott fönt, a városban, marhajó - kezdte Janó akadozva, aztán a csöndben fölerősödött hangjától megbátorodva egyre gördülékenyebben folytatta rögtönzött meséjét. Ott aztán van minden, csak beférjél a butikokba meg a soppokba. Meg legyen időd az unatkozó férjes asszonyokra! Mi? Nem hiszed? Csak pénz kérdése, és jön a nő, a pia, a rulett, a Napóleon konyak, meg minden, amit akarsz! A pénzedért azt kapsz, amit csak nem szégyenlesz. Kéglit, szuper bútorokkal, ágyakkal meg mindent. Szenzoros videotatyót, meg hifiőrületet, meg vókment, hogy teljes legyen a csúcsforgalmi dili. Janó egyre jobban belelendült. A figyelem és a füst lassan befödte a hallgatóságot.- Tudjátok, milyen a kéglim? Szuper! Van benne mosogatógép. távirányítós garázs, kaputelefon, meg bejárónő, meg amit el se tudtok képzelni! A múltkor kölcsönkértem egy szakadt Toyotát, és oltárit villogtam a csajok előtt. Biz’isten nagyobb volt a sikerem, mint a mostani nyüves Mazdámmal. Szavaival, úgy érezte, hogy most mindent kifizet. A munkásszálló vizes szobáját, a felhajtó sápját, a művezetőt, a nőket, az éjszakában. Mindent kifizet, ezért az egész tróger, rohadt életéért. Mindent eldüddög, elmond, amiért megszökött annak idején ebből a leprafészekből! Egyre szélesebb mozdulatokkal magyarázott, mesélt. Lopott dzsekijét a sápadt lámpafényben ügyesen meghimbálta, szinte szikrázott a sok szögecstől. Egykét látványos bréklépéssel kápráztatta el a kocsma közönségét. Micsoda Michael Jackson vagyok, gondolta, és élvezte a tátogó, bamba arcokat. A kocsmáros kezeit dörzsölte, és időnként a szája szélét is megnyalta. Hát igen! Most legalább volt fogyasztás.- Acsiiii! - kurjantott Janó. - Csöndet! Egy percig az apám emlékire! Nyugodj békében, öreg! A ráncos arcú, kiszikkadt fejű népség bávatagon állt.- Miért nem vigyáztatok rá?! A kör lassan tágulni kezdett a fiú körül, a cimborák szétszivárogtak az asztalokhoz. Janó gyomra kavarogni kezdett, kiverte a veríték. Kaszáló léptekkel támolygott az ajtóhoz. Egy lélek se járt az utcán. A kocsmából szürke gomolygás áradt, mintha mi sem történt volna. Janó nekidőlt a lámpaoszlopnak, és mélyen beszívta a falu szénaillatú levegőjét. A haláltól, anyjától és önmagától megijedve visszakacsázott az állomásra. Szerencséje volt. Egy kismotoros vicinális jött. Felszállt, és újra elindult világgá. Csanády János: A szótlan éhezések Először csak a konyhához ragasztott kemence - mely valójában kinn a fal mögött púposodon, a szomszéd kertjébe könyökölve -, szóval a kemence, vasajtaja a falban süllyesztve. Nagyanyám minden héten fényesre sikálta, mielőtt nekifogott volna a kenyérdagasztásnak; fényes csutaszárakat hordtam be, szárazon zörögtek és zizegtek, s opálos lánggal izzottak a kemence belsejében. Először csak a kemence fényes vasajtaja jelenik meg az emlékekben, a dagasztott kenyértészta kovászos, savanykás illata - s felsajdulnak a szótlan éhezések egymásra gyűrűző évei, amikor táguló orrcimpával visszalebbent a múltból annak a pirosra sült, hatalmas kenyérnek s a teknővakarékból kisütött, zsömleforma gyürkének az illata; a városi esték elhagyatott, füstszagú, savanyú levegőjében. Visszalebbent különösen akkor, amikor már a sonkás-kenyeres-szalonnás csomagok is megszűntek, semmivé foszlottak a Bogárdi utcai régi otthonnal együtt. A halál elnyomta az illatukat, vers-sajdulássá változtatva az emléküket; a szótlan éhezések nem fájtak annyira, nem gyötörtek meg úgy, mint a régi kert, valahai kemence pusztulásképe, s ebben a gyötrelemben fogant meg, terebélyesedett ki a költői elszántság, valami megfoghatatlan születés a lélek mélyén, vers-csírák, költemény-magzatok életbe-kapaszkodása: a csoda, hogy ami elmúlt, ősködbe burkolódzott, mégis életre kelhet bármikor, amikor felidézem. Esküt tettem az emlékezetre: nem önmagam kimondása, sokkal inkább egy isten világteremtő erőfeszítése, képességének kimunkálása volt a célom, a múlhatatlan nosztalgia, mely megsemmisült világomat képes megidézni. „Sose tudod nekünk meghálálni, hogy fölneveltünk” - hallom a gyakran ismételt szemrehányást gyerekkoromból, s mintha csak fogadalmat tettem volna, Goriot apónál zsugoribban gyűjtögettem, tartottam számon emlékeim minden felfénylő apróságát. Ezek az évek megismertettek egy másik, szellemibb éhséggel, mely a szív zsarátnokából támadt, mivel nem csak a kenyerem, de a valamikori mellé kapott szeretet is égetőbben, egyre égetőbben hiányzott, elkezdtem felidézni a szeretnek emlékeit, hogy a múltból merítve újból megajándékozhassam vele magamat. A szótlan éhezések évei alatt nőtt és izmosodott bennem a világ, s új dimenziója, a negyedik, melyet a tudomány hasztalan keres, és ebben a térben csíráztak, értek meg aztán a versek a valóság vagy éppen az álmok megformált másaként. S most elmondhatom-e, hogy a kollégiumban kapott, ezerszer áldott feketekávé-lötytyök, darab kenyerek, a népkonyhán ingyen élvezett paradicsomos káposzták a főtt tojással, vagy remeteségem idején, mikor mesterem betonirodájában verhettem tanyát egy hosszú télen át, s újra csak a hazai csomag volt a menázsim; a Tűzoltó utcai népkonyha meleg levese - mindezek az emlékek még mindig melegítenek, hisz ők segítettek át a magam kenyeréhez, az otthontól való elszakadást velük vészeltem át, a saját-lábra-állás nehéz hónapjait, éveit; és mikor már iparral a kézben felnőtt fejjel ismét vállaltam az iskolapadot, ők biztattak az újabb szótlan éhezések éveiben, most sokkal csendesebben kérdem: a sivatagon bármily messzeségbe vezető út is elvezet a maga oázisához?! Tóth-Máthé Miklós: A fütty Maga sem tudta, hogy történt, de egészen váratlanul fütyörészni kés dett. Egy régi slágert vasárnapi cipőpucolás közben. Ijedten nézett körű de már nem szívhatta vissza. Meghallották.- Mi az, apa - rikkantott a fiú -, te fütyülni is tudsz? Ez aztán meglepetés?- Apuci... - csodálkozott a leány -, még sohasem hallottalak fütyüln Remekül csináltad! Fütyüld el még egyszer azt a dallamot, de olya vidáman, mint az előbb. Az asszony a takarítást hagyta abba. Törlőronggyal a kezében jött ki szobából, és úgy nézegetett körül, mintha a füttyöt keresné valamelyi sarokban.- János, te fütyültél? Korpás János a kezében tartott fényesre kefélt fekete cipőt nézte, a orrától a sarkáig pásztázott rajta végig a tekintetével, majd lassan odahe lyezte a párja mellé. „Ezek hallgatni fognak ...” - gondolta, és szint ellágyult, ahogy a két néma tanúra vetett még egy utolsó pillantás mielőtt felemelkedett a guggolásból.- Nem én voltam ... - mondta szigorúban megszokott, kémén torokhangján, és senkire se nézve bement a fürdőszobába. A tükörb bámult, vakargatta kicsit a borostáit, aztán fogta a pamacsot, és sokái szappanozta az arcát. Olykor az ajtó felé lesett, hogy talán valaki mégi utánanyit, és meghazudtolja, vagy azt kérdezi: akkor ki volt? Nem nyitott utána senki. Hiszen amióta ismerték, még sohasem hal lották vidáman fütyörészni, és már előttük is elképzelhetetlennek tűn hogy ez most megörténhetett. És ilyen egyszerre, ilyen váratlanul! Eg komoly férj, példás életű családapa, kötelességtudó tisztviselő, kombi nált buszbérlettel és életbiztosítási kötvénnyel rendelkező állampolgáj aki mindig pontosan tudja, mit cselekszik, miért pont most ne tudná! H ő azt mondja, nem ő volt, akkor az egész biztosan úgy is van! Hogy mégi ki volt? Talán a szomszéd vagy a házmester, esetleg a postás, de lehetei az éppen egy rigó is a közeli parkban. Nem mindegy? De az sincs kizárví hogy hallucináltak, és nem is fütyült senki. Korpás János szabályos mozdulatokkal szappanozta az arcát. Le, föl le, víz. Le, föl, le, víz. Úgy ahogy tegnap, vagy tíz esztendeje. Csak mos valamivel lassabban, és nagyobb távolságokra a megszokottól. És mind untalan az volt az érzése, hogy nem a keze viszi a pamacsot, hanem pamacs a kezét. És ennek az elszabadult pamacsnak köszönhetőer amikor befejezte, habos volt az egész arca, fel egészen a kopasz fejtetőig Nagy kerek folt az egész. A felismerhetetlenségig kerek és fehér. Akárh egy nagyra gyúrt hógolyót csaptak volna oda. És ezen az unalmasan fehér tányérképen már valóban nem volt száj ahonnan egy önfeledt, kamaszos fütty kirakoncátlankodhatott volna. Ludwig Múzeum Pablo Picasso: A muskétás (1967) A Magyar Nemzeti Galéria részlegeként nyílt a Ludwig Mú zeum Budapesten, a modern művészet tárlata, amelyen töbt mint hetven kép és szobor látható. Az itt közölt képek a tárlator készültek. Mazzag István: Ragyogj rám! (1986)
