Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-28 / 227. szám
10 Irodalom 1991. SZEPTEMBER 28. Olvasta-e? Julianus fráter alakja és története nem legenda. Történeti valóság. Úgyszintén megtörtént a nagy utazás is Keleten maradt elődeinkhez, nagyjából úgy, ahogy ebben a történetben olvasható. Utazásának terve nem csupán az ő egyéni kívánságainak, vágyainak, álmainak realizálása volt, hanem, mint erre következtetni lehet, magának második Endre királynak bizonyára igen messze tekintő céljait kívánta szolgálni. Julianus 1235 tavaszán indult Nagymagyarországba, s ott töltve a következő év tavaszát és nyarát, 1236. december 27-én, tehát az akkoriban még egy hétig ünnepelt karácsony napjaiban érkezett Esztergomba. Egy-két évvel megelőzte egyik székesfehérvári rendtársa, Ottó fráter. Ó nagybetegen érkezett haza, s betegágyán számolt be Julianusnak tapasztalatairól, tanácsokat is adva neki. Julianus fráter utazásának hiteles története a vatikáni levéltárban bukkant elő, egy latin nyelvű jelentésből, amit Ricardus fráter írt. E szöveg szűkszavú, tömör s meglehetősen vázlatos, az útba ejtett néhány város nevét rossz helyesírással közli, de egy-kettő kivételével e nevek eredeti alakja helyreálítható volt. A száraz, minden indulati és érzelmi elemtől mentes, tárgyilagos jelentés valódiságához és igazához nem férhet kétség — írja regényének utószavában Kodolányi. A népszerű olvasmány alighanem újabb állomásához érkezik 1991 őszén; elkészül a regényből a kétrészes film Koltai Gábor rendezésében. Erre való tekintettel hívjuk fel a regényre a figyelmet a közreadott részlettel, afféle kóstolónak, hogy kedvet csináljunk a könyv olvasásához is. Az alábbi részlet Juliánusék vándorlásának egyik epizódját tartalmazza. • • o t napja mentek már, alig vonszola lábaikat, kibuggyanó keserves köny- nyeiket nyelve, szüntelen a végtelen síkság határát kutatva, káprázó szemüket be-behunyva, száraz nyelvüket erővel választva le szájpadjukról s esténként egy-egy hitvány tamariszkuszbokor tövében meghúzódva, hogy a kemény, ízetlen, két darabba tört pogácsát megegyék. Mentek, s hol azzal vigasztalták s erősítették magukat, hogy kijelölték: még azt a bokrot elérjük ott, s leülünk, vagy azzal, hogy elmondtak hangosan tíz, húsz, ötven Pater nostert, hogy majd az ötvenediknél, századiknál megpihennek. Vagy azzal, hogy madártojásokat lestek az egyre gyérülő fűben. A beszéd is nehezükre esett, különösképpen járás közben, így csak az imádságokat mondták rekedt félhangon, a beszélgetést estére tartogatták, s akkor is alig szóltak. A vidék egyre vigasztalanabb letet. A fű ritkult, csenevészedett, a bokrok egyre nagyobb távolságban guggoltak egymástól, finom lisztszerű fehér homok tünedezett elő, s néhol nagy foltokban vakított a napfényen. Az ég felleg- telen volt, mindig egyformán kék, egyformán tágas. Nyulat, ürgét, pockot alig láttak, csak az óriási távolságokat berepülő réti sas meg rablósólyom kísérgette őket vijjogva, feketén lebegő szárnnyal. Víz nem volt semerre. Néha fölcsillant ugyan valami ezüstös pocsolya, de amikor odaértek, látták, hogy kihalt, repedezett agyagpartjait sziksó veri ki, mint a hó, s vize meleg, poshadt és fanyar. Ihatatlan. De csak mentek, mentek konokul, előredőlve rossz bocskorukkal a puhán engedő fehér homokot, a seny vedt füvet gázolva, szemüket néha hosszú időre behunyva, hogy ezzel is kíméljék magukat. Egyre az itt-ott föllelhető állati hulladékot vigyázták s a Nap állását, hogy északkeleti irányukat el ne veszítsék. Gyakran mintha álmukban mentek volna. Lábaik maguktól mozdultak, mégis akaratuk ellen. Néha-néha fölriadtak, megálltak s körültekintettek. Ugyanaz a kép vigyorgott rájuk makacs kárörömmel: végtelen, kék égbolt, fórró napfény szikrázása a fehér momokfoltokon, néhány csenevész bokor, szikpocsolya, fűfolt ... Egyéb semmi. ste, ha ledőltek, s megették a pogácsát, nyomban ájuláshoz hasonló álomba merültek. De még álmukban is jártak, egyik lépést a másik után, egyiket a másik után vették, s a sivatag közönyösen körülvigyorogta őket, mindenfelől ugyanazt az üres, kaján, könyörtelen ábrázatot fordítva feléjük. Gyomruk reszketett, egész testük hideg verejtékben úszott, ajkuk cserepes volt.- Nem lőhet... nem lőhet... - nyögte Gerhardus rekedten, mikor már egy hete tartott ez a végtelen járás a sík Kálvárián. - Fráter, nem lőhet... vége ... Leült a homokba, s hangtalanul zokogott. A pusztai szélben lengő haja, szakálla mintha egy ülő helyzetében kiszikkadt hulla arcát lengte volna körül. Sárga, vékony, pergamenszerű kezeit lecsüggesztette térdéről, tébolyodon szeme a földre meredt.- No, csak odáig, csak odáig még - nyögte rekedten Julianus, s mosolyogni akart, de cserepes ajka fölpattant, s egy csepp sós vér tapadt a nyelvére. - Lásd, én még bírom. Lásd csak - kihúzta magát, mintha semmi baja sem volna. - Te es bírod még egy küssé . . . csak a bokorig, ézős felem. Ott ámyák vagyon, néd csak. Gerhardus lassan fölemelte mázsás fejét, s bólintott:- Árnyék! - suttogta. - De víz... víz... Csak víz!- Most immár víznek es kell lönnie. Ezön az úton lovak, tevék járnak, csak inniok kell nekik es. Ugy-e? No, kelj föl szépön . .. Gondolj Jézus Úrra, miként rogyadozék kereszt súlya alatt!- Ű Isten Fia vala . . . - nyögte Gerhardus, s kicsur- rant a könnye. Egy darabig úgy ült, mintha kilehelte volna lelkét, de szikkadt csontjai nem engednék, hogy elterüljön a földön, azután megint megszólalt:- Egyször... Booniában... kidobáltam két figét. .. küssé rothadt vala .. . Ha az a két rothadt fige itt volna! Atyámfia, miért hajítanám el azt a két figét?- Bizony, elhajítunk sok mendönt, ézös atyámfia ... S később, az út végén, sömmink sincsen, csupán a puszta hitünk ...- Hiszöl te Magna Hungáriában?- Hiszök - mondta fakó hangon Juli- anus.- Még most es?- Még most es.- Jézus nevére mondod?- Úgy vélöm, atyámfia, ezúttal nem veszöm ajkamra heában Jézus nevét.- No... no, hát segélj... fölkelnöm... Nyögve föltápászkodtt, s el vergődött még a tamariszkuszig. Ott ledőltek a gyér árnyékban s behunyták a szemüket.- Azt hiszöm, ma meg kell ennöd két pogácsát, atyámfia - mondta aztán Juli- anus, s előkotorta kebeléből a pogácsát.- Nem, nem, csak egyet. En es egyet, te es egyet.- Te kettőt, én egyet.- Nem, csak egyet! Bírom még. Lásd, most kipiheném magam . . . Nem is érzöm magam olyan gyöngének. Csak az imént. A Naptól vagyon, tudod. De itt, az árnyékon, magamhoz térék. A szent engödelmesség nevében parancsolom, egyél meg két pogácsát - unszolta Julianus, felényújtva a kőkemény pogácsát. Gerhadus elvette, s nyögve harapdál- ta. Olyan volt, mintha kavicsot rágott volna. Később végképpen eltűnt a fű. Homok, széltől pikkelyesen fodrozott finom, fehér homok borította a vidéket a látóhatár széléig. Fehér homok, hitvány tamariszkuszbokrok, gyér szakszaulbo- zótok, némi bogáncsféle gizgaz volt minden, ami ezt a sivár, reménytelen homokvilágot élénkítette. Vakító ég, vakító homok, semmi más. Mennél fáradtabbak, gyöngébbek lettek, mennél inkább kifogyott belőlük a lábukat erőszakkal továbbhajtó akarat, annál nehezebb lett az út, annál kínosabban taposták a puha talajt. Néha-néha azután fölcsillant a pocsolyák tükre. Erejüket megkettőzte ez a csillogás. De amikor a vízhez vonszolták magukat, kiderült, hogy ihatatlan. A tavacskák környékét hóként lepte el a só. S a vízben nem volt sem bogár, sem hal, sem békafi. Olyan fanyar volt, hogy kiölt minden életet. Egy nap, amikor a legnagyobb volt a vakító fényesség, Gerhadus összerogyott, behunyta a szemét s alig érhetően suttogta:- Isten ... nincs tovább ... vége ...- Atyámfia - könyörgött Julia- nus, s lerogyott mellé. - Csak még egy küssé . . . szedd öszve magad . . . Hallod? Gerhardus . . . ézős felem ...- Nem . . . -lehelte Gerhardus kék ajakkal, s alig észrevehetően ingatta a fejét. Julianus kétségbeesetten körülnézett. Gerhardus kezét fogta, mintha azt a kevés életerőt, amit magában érzett, át akarná bele árasztani. Káprázó szemét körülhordozta a sivár látóhatáron. Síkság, homok, hitvány bokrok foltjai . . . Itt-ott a szél által összehordott, ma fölépített, holnap lebontásra váró buckák. Ember, állat, madár sehol. Csak egy feketén lebegő pontocska a kétségbeejtő- en tiszta égen.- Egyél meg egy pogácsát - ajánlotta Julianus, mert egyebet nem tudott mondani.- Nem ... nem tudom megrágnom ... Imádj érettem, meghalok... - suttogta Gerhardus.- Imádok, imádunk együtt ... De hallod? - kapta föl a fejét Julianus, s a Kodolányi János N G messzibe fülelt. - Hallód? Fráter! Zene! Társa is fölemelte fejét, szemét behunyta s figyelt. Arcán bágyadtan fénylő mosoly ömlött el, cserepes ajakát megérintette nyelve hegyével.- Hallod?- Hallom.- Onnét, fölülről...- Onnét. Tisztán hallom. Motetta ...- suttogta Julianus, s hallgatta a világon szétáradó zengést. - Orgona ...- Citera.- Hegedő.- Az, az, most hegedő ... O, jaj! Sokáig hallgattak, nehogy megtörjék a csodálatos zene harmóniáit.- No . . . edd meg hát a pogácsát. . .- suttogta Julianus, s odanyújtotta a kemény vakarcsot. erhardus minden erejét összeszedve rágcsálta és nyelte. Julianus is elgör- zölt egyet. Miközben ettek, szemüket behunyták, s égnek emelt arccal adták át egész testüket a túlvilági zenének. Sugárzó napfény és csodálatos harmónia ömlött rájuk a magasból. Szőrös arcuk átszellemült, a vér utolsó pi- rossága tért vissza bele. Szakállukon könnycseppek gördültek le.- Éz ... ez immár a Mönnyek zenéje ... - suttogtas Gerhardus.- A Mönnyek zenéje, Hallod! Isten megmutatja, mi vár reánk ...- Menjünk . . . tovább ... - nyögte Gerhardus, összecsikorította fogát, s könyökére támaszkodva föl akart kelni. Julianus föltápászkodott, megfogta Gerhardust a hóna alatt, s talpra segítette. Ismét tovább bandukoltak, mint két árnyék. * Végre egy nap sűrűbb bokrokat s némi zöld füvet láttak a távolból. A bokrok körül mintha tevék púpos alakjait, mozgó alakok foltocskáit látták volna. Kitátották fénytől és homoktól vörösre mart káprázó szemüket, mintha az egész világot akarnák befogadni. De szólni nem mertek, csak megálltak, mint gyermekek a virágon pihenő lepke előtt, nehogy elriasszák.- Karaván - suttogta Julianus.- Káprázat . . . képzés ... - lehelte Gerhardus.- Jöjj, atyámfia, szedd öszve maga- dot. Még egy küssé ... - könyörgött Julianus.- Nem. Nem, fráter. Leülök. Julianus kétségbeesve látta, hogy leül s maga elé mered. Könyörögni kezdett:- Megmönekedénk! Jöjj! Karaván!- Nem ... - ingatta a fejét konokul a félig tébolyodon fráter.- Káprázat . . . Képzés... Isten küldé vigasztalásunkra.- Karaván!- Káprázat. Ne is szólj. Hadd nézzem ... milyen gyenyerűségös! Olyan, mintha fű lönne ott. Sűrű bokrok es vágynak . . . Tevék, embörök ... Ni, hogy mozognak, mint a hangyák... Milyen szép!- Ha nem jössz, atyámfia, magam megyök s vizet hozok onnét. Meg tán kását es ... Gyimelcsöt. ekiindult, hogy a karavánhoz botorkáljon, s vizet, ennivalót hozzon. De elrémült a gondolatra, hogy társa itt vész a napverésben, a karaván előtt. Mégis jobban szerette volna, ha vele megy. Tán már nincs is észénél. Nem hagyhatja el egy pillanatra sem. Hát még olyan hosszú időre, amennyi a karaván eléréséhez s a visz- szatéréshez kell. Hóna alá nyúlt, s minden erejét összeszedve, fölcibálta a földről. Belekiáltott az arcába:- Karaván! Víz!- Káprázat... - dadogta Gerhardus, de lábai mozogni kezdtek. Minden lépés egy örökkévalóság volt. De a karaván képe egyre jobban kibontakozott a reszkető levegőből, a homokot ritkás fű tarkázta, s egyre sűrűbben következtek a tamariszkusz- meg szakszaulbokrok. Végül egy kis bozóttá nőttek össze. A pusztai kút körül pihentető karaván emberei is észrevették a két támolyogva közeledő emberi alakot, s nyilván azt hitték, megholtak lelkei kísértik őket, mert rémülten meredtek rájuk. Hosszú szükmenetbe, rövid csizmába öltözött férfiak voltak, vagy tizenöten, derekukon ezüstveretű öv, kard. Fejüket csúcsos kalpag födte. Szakállasok voltak, arcuk szabása szép, komoly és nemes. A két fráter szinte összeesett a tábor szélén.- Vizet! Vizet adjatok! - hörögte Ju- lianus arabul. Egy férfi odaballagott hozzájuk, s tökhéjból készült ivószaput adott Julianusnak. Kunul mondta:- Igyatok, Okán nevében. Julianus megitatta Gerhardust, majd ő is ivott, azután megmosta mindkettőjük arcát. A férfiak odakullogtak hozzájuk, körülállták őket, siómul találgatták, kik lehetnek, honnét jöhetnek. Mikor a rongyos, beteg csavargók ittak s kipihenték magukat egy kissé a fűben, föltápászkodtak, hogy a karaván fejéhez menjenek. A bokrok között kőházikóval védett kút volt. (Honnét cipelték ide követ?) Hogy milyen mély, azt láthatták a rengeteg hosszú kötélből, mellyel egy ide-oda cammogó teve a vödröt fölhúzta a mélységből. Vályúk voltak a kőházikó mellett, a vályúban víz csörgedezett. Tevék álltak körül egykedvű pofával. A fűben málhadombok emelkedtek. Alacsony, zömök, kissé kajlajárású, barna képű ember közeledett feléjük, csuklójáról ötágú, ólomcsapójú korbács függött. Dieses övén ezüsttel dúsan borított kard. Bagariacsizmái kényesen pi- roslottak a napfényban, szükmenje zöld volt, mint a fű. Fején kissé félrecsapva viselte széles peremű, csúszós kalpag- ját. Szép sötétbara szakálla volt.- Kik vagytok? - kérdezte rekedtes hangon, kunus, s éles fekete szeme a veséjükig szúrt. Julianus egészen elemyedt, amikor ezt a kérdést hallotta. Torka elszorult.- Szegény vándorlók vagyunk, uram - dadogta színtelen hangon, s homlokáról csurgott a verejték, keze reszketett.- Kik vagytok s kik atyáitok? - hangzott megint a nyers kérdés.- Vessük magunkat térdre - mondta Julianus Gerhardusnak, s mintha nyíl érte volna őket, térdre omlottak. - Uram!- kiáltotta keserűen, s könnyek peregtek a szakállán.- Kirablának, semmink sincs! Elveszünk a sivatagban, ha meg nem engeded, hogy hozzátok csatlakozzunk! Istennevében! Okán nevében! Könyörüljetek!- Kik atyáitok? Úgy zuhant le ismét ez a kérdés, mint a tagló.- Atyáink nem voltak - kiáltotta Ju- lianus. - De Istenünk van, s ő hozott útunkba titeket, hogy el ne pusztuljunk. Atyánk, Tengeri, aki onnét a magasból néz, ő súgja, segíts két nyomorult idegenen, engedd, hogy hozzátok csatlakozzék ... A hetyke, szigorú férfi sokáig nézte őket, arca elsötétült, szeme bosszúsan villogott. Néhányszor meglengette a korbácsát. Majd a többiekhez fordult és tanakodni kezdett.- Kunul bezsél. Csakugyan elpusztultak.- De idegenek.- Nem tudják atyáik nevét.- Tengeri lenéz ránk - dörmögte a korbácsos tétovázva.- Igaz, meg is átkozhatnak s az átok fog - aggodalmaskodott egy tútarcú ember, akinek forradások éktelenítették domború barna homlokát.- Halljátok - emelte föl a szavát a korbácsos, de mintha alig tudná lenyelni dühét. - Térvényeink szerint idegenek vagytok. Nem tudjátok atyáitok nevét. Semmik, senkik vagytok, rosszabbak a tevénél, mert annak atyját-anyját ismerjük, tudjuk, nemes faj. Rosszabbak a lónál és ebnél, mert tudjuk, mely lótól, ebtől származnak. De lehet, hogy sírotokból ránk uszított halottak vagytok, s áldozatot kívántok. Áldozatot hozok. Velünk tarthattok, ha akartok. Ihattok a kútból, de egyétek a magatokét. Ha holtak vagytok, adtak mellétek ennivalót a sírba, egyétek azt. Ha emberek vagytok, nem tartozunk adni semmit, mert idegenek vagytok. Törvényeink szerint elő kel len sorolnotok atyáitokat, s ti nem soroljátok. Semmi közöm hozzátok. Tevét nem adunk. Ha holtak vagytok, el tudtok jönni ezután is, ahogy eddig jöttetek. Ha meg emberek vagytok, nem jár teve, mert nem ismeritek atyáitokat.- Köszönjük, Tengeri áldjon meg jó egészséggel, hosszú élettel, gyermekek hadával, nagy gazdagsággal - rebegte Julianus a porban térdepelve.- Keljetek fel. Intett korbácsával, s odábblépett. ulianus fölsegítette Gerhardust, elmondta neki a korbácsos vitéz szavait. Örömük határtalan volt. Nyomban a kúthoz támolyogtak, belementették arcukat a hűvös, lágyan cirógató vízbe, mosták, úsztatták. Kezüket is bemártották s könnyezve gyönyörködtek a víz ajándékában. Szívták illatát. Hallgatták csörgését, csurgását, az üvegcsilingeléshez hasonló zenét. Paskolták, áteresztették ujja- ikon, tapogatták, simogatták, mint valami kedves állatot. Amikor fülüdültek, a bokrok alá húzódtak, árnyékba heve- redtek, elővették a pogácsát. Megáztatták sövegükbe mert vízben. Ettek. Nehéz tekintetük fölüdült a gyöp, a bokrok zöldjén. Csodálták a púposán heverő, nyámmogva kérődző, bölcsen bámuló tevéket, a málharakásokat.- Azt a tevét ott - dörmögte Gerhardus, s egy sötétbarna, jól megtermett, minden más tevénél méltóságosabb áb- rázatú dromedárra mutatott - meg kelle- nék ölelnöm ... megcsókolnom a pofáját... Mily gyenyerűségös terömtés egy ily teve!- Káprázat - mosolygott Julianus, de ő is úgy érezte, sorra kellene ölelgetnie a tevéket.- Tám . . . méges káprázat . . . - dadogta Gerhardus, hamuszürkére váltott az arca s úgy nézett Julianusra, mintha megőrült volna.- Nem, nem! Igazság! Való igazság!- erősítette Julianus gyorsan. - Imádjunk, ézös felem. Halkan elkezdték a hálaadó imádságot. J Julianus barát E
