Új Néplap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1991-09-14 / 215. szám
8 Irodalom—művészet 1991. SZEPTEMBER 14. Fábián László: Kakukkszegfű Álltam a parton abban a sápadt pusztulásban, amely elsőül a nyárfák aranyát érte, nyár óta meghomálylott a víztükör, csaknem olyan volt, mint tavasszal, amikor a környező fák virágpora lepi, mindössze a csurgók felől villant olykor felém, akárha múltam üvegcserepei villannának, majdnem csönd volt, szégyellős szélsusogás, a víz mélyére húzódtak a falánk önök, a széles pofájú harcsák az iszaptúró márnák közé, a szakadt partnál üresen tátongtak a partifecskék elhagyott barlangjai, s a jancsicsá- dé helyén rozsdás kórók mere- deztek - lehetett volna a képzelet henyén levágott tarlója: rozsdásodik az emlékezet, korrózió pusztítja emlékeimet, és mindez egyszerre zuhan rám ebben a sápadt pusztulásban, egyszerre itt a parton, ahol annyiszor állong- tam nyári verőfényben, lestem társaimat, hogy lenn a partalján kitapogassák a rejtező halakat, vasmarokba szorítva kiemeljék, fölhajítsák nekem, aki a zsákmányt rendre a fűzfagallyból rögtönzött füzérre akasztja; akkor még nem merészkedtem közibük, igyekeztem ekképpen hasznosítani magamat, aztán egy csapásra megváltozott minden: jött az a csodálkozó pillantásé lány azzal a csodálkozó pillantásával, nekem ajándékozta egyik sétáját, noha sétáira mindig bőven akadt igénylő, elhoztam erre a csodálatos partra, keresztülvágva a réten szedtem neki kakukkszegfűt, rezgőfüvet, örült mindennek, egyszerre azonban azt éreztem, kezdek érdektelenné válni számára, az ilyet megérzi az ember, és akkor itt a partról beleugrottam a vízbe, tapogatni kezdtem előbb csak ímmel-ámmal a partalját, ott, ahol társaimtól láttam, ez már újból érdekelte, én pedig leküzdöttem félelmemet és undoromat az ismeretlen mélységtől, eltökéltem magamban, halat fogok neki, akármi lesz, fogok egyet, ezüstpénzű szépséges halat, látnia kell, hogy nem akárkire akadt, éreztem, látja, hogy nem akárkire akadt, izgatottan figyelte, mit csinálok, és én már nem imitáltam a kutatást, hanem óvatosan igyekeztem kétfelől megszorítani a lehetséges zsákmányt, éreztem, újra meg újra hűvös testek siklanak ki ujjaim között, éreztem, nagyobbak is akadnak a sorban, éreztem, egyáltalán nem idegesek, inkább csak mintha játszanának velem, magukhoz csalogatnának, majd meg szökdösnének előlem (megismertem ezt a kínt rövidesen, megismertem nagyon, szinte a fájdalomig), éreztem, mindjobban elfog a szenvedély, éreztem, most már nem adom föl, éreztem, a bal kezemnél megszoríthatom, ha jobbról lassan közelítek, megvolt, rángatózott, de én egyetlen lendületből - lám, ezt is eltanultam - fölhajítottam a partra, a lába elé, nevetett, si- kongott, tapsolt, éreztem, annak tekint, megtört a varázs, ami eddig visszatartott attól, hogy társaimmal együtt szűrjem a vizet, igen, éreztem, növekszem a szemében, hallanom kellett biztatását: még, még, másikat! és nem is túlságosan hosszú idő után ficánkolt a kezemben, és fölhajítottam a második halat is, amelynek ugyanolyan hévvel tudott örülni, mint az elsőnek, de már nem sarkallt tovább, nem kívánt újabbat, kért, hogy jöjjek föl, menjünk haza, süssük meg, ez már elég kettőnknek, bennem pedig ez a kettőnknek beégette magát a szívem hátsó falára, és olyan nyomot hagyott, akár a bicskák annak a hatalmas vér- bükknek a kérgében, amit szerfölött csodáltunk a kastély kertjében, ha odamerészkedtünk, éreztem, titokzatos remegés fut át rajtam, megreszketteti minden porcikámat, és alig bírok fölkapaszkodni a meredek parton a gyöngeségtől, szaporán eldadogtam, hogy nyomban visszatérek, csak kicsavarom a fürdőnadrágomat (az volt egyetlen ruhadarabom), hogy könnyebben megszáradjon, a bokrokból is figyeltem, miként örvendezik a jó fogásnak, törtem egy füzérnek valót, és megmutattam neki, mennyire értek a halak fölfűzéséhez: be az ágat a kopoltyún, ki a szájon; visszaindultunk a faluba, én a halakat, ő a virágcsokrot hozta, éreztem, valóban kettőnké ez a délután, éreztem, ez a mi délutánunk, s mintha azt a bevésést is éreztem volna szívem partfalán, egyedül voltunk a házban, én a halakat tisztítottam, paprikás lisztet kevert ő, zsírt olvasztott, ügyesen mozgott a tűzhely körül, akkor én már abban a vesszőfonatos karosszékben pihentem az üvegezett verandán, amelyben a nekem jutott darabot elfogyasztottam, kínnal és keservvel, mivel jócskán szálkás volt, tartottam a haldoklástól, abban a karosszékben, ahol aztán egyszer csak az ölembe ült, éreztem, megzavarodom, éreztem, éreznie kell, valami megmozdul alatta, és én rettenetesen szégyenkeztem; állok, mindig álla- ni fogok ebben a sápadt pusztulásban, amíg ezen a parton lehetek, megkísérlem rozsdás emlékeimet, ezeket a múltba tokozott zárványokat időről időre letisztogatni, lázasan kutatok egy arc után, amelyre ráillenék a csodálkozó tekintet, egy hang után, amelyben föllelhetném azt az önfeledt örömöt, de csak a szél susog, csupán a megfoghatatlan mélység érzete látszik ebből a foncsorát vesztett víztükörből.. A nappali szoba sarkában kis dzsungel dé- linövényekből. Csaknem a szoba negyedét elfoglalja, így valóban találó ez az elnevezés, amit az ötesztendős kisfiú, Dani ragasztott rá. Most is ott játszik. Nem éppen „stílszerűen” - az irányíthatós autóival.- A majmodat vidd oda ... - mondja nevetve az apja, aki újságot olvas a fotelben. - Vagy a kis elefántodat. . . Ä dzsungelben nehéz autóval közlekedni.- De én tudok . . . - mondja Dani.- Ha tudsz, akkor az nem is dzsungel.- De dzsungel - mondja Dani -, csak itt már kivágták a fákat. . . Nagy területen . . . Építkeznek...- Mit építenek?- Toronyházakat. Lesz köztük százemeletes is^- Úgy már egészen más. Akkor nem szóltam semmit. Csend van. Dani tovább autózik, aztán hirtelen abbahagyja.- Apa! Leállítottam az építkezést...- Leállítottad? Miért? - Mert ez mégiscsak Szenti Ernő grafikája dzsungel, és itt nem szabad bántani a fákat. .. Azon a területen, ahol kivágták, már ültetnek is másokat . . . Sok kis facsemetét.- Remek - mondja az apja.- Visszatértek az állatok is - mondja Dani -, meg a madarak... Mert egy időre elmenekültek.- Nem csodálom - mondja az apja -, hiszen megzavarták a nyugalmukat.- A dózerekkel?- Azokkal is ... Meg más munkagépekkel.- Bizony - mondja Dani -, nagy zaj volt, de most már csend van. Illetve nem egészen, mert most már a madarak meg az állatok beszélgetnek.- Miről? Te érted?- Persze, hogy értem . . . Mindenféléről. De leginkább csak örülnek, hogy visszatérhettek.- Mind visszatért?- Nem mind. A tigris az nem. Ennek is örülnek.- Érthető. Én is örülnék a helyükben.- Hát igen... - mondja eltöprengve Dani -, nagyon félnek a tigristől. Sokáig lesben ül, és úgy csap le az áldozatára.- Ez igaz. Jó, hogy nem jött vissza.- Nagyon jó ... - mondja Dani. Kis ideig nem szól, majd hirtelen felkiált.- Apa! Baj van! Visszajött a tigris!- Hol van? Mutasd!- Ott ... ott ... az egyik fa mögött. Látom a csíkos bundáját. - Dani rémülten bújik az apjához.- Lődd le! Azonnal lődd le!- Mivel? Nincs nálam puska. - Akkor áss neki csapdát... Még messze van, elkészülhetsz vele. Az apa óvatosan lépked az egyik szobapálma mögé. Csapdát ás. Aztán visszamegy a fiához. Figyelnek.- Most ér oda . . . - suttogja Dani -, megáll ... Ki fogja kerülni... Apa, ki fogja kerülni!- Nem biztos. Várjunk még. Várnak. Lélegzetvisszafojtva.- Elhallgattak a madarak is ... - súgja Dani. - Ugye te sem hallod őket?- Én sem. Csend. Nézik a csapdát.- Sikerült! - kiált fel Dani. - Oda nézz, apa, sikerült! Most esett bele! Gyere, gyorsan takarjuk be ágakkal. Odasietnek, befedik a csapdát. Az apa átöleli Danit, érzi, hogy reszket. De azért mosolyogva néz fel rá.- Klassz vagy, apa!- Ugyan, én csak a csapdát ástam, de a tigrist te vetted észre . . .Egymásra néznek, nevetnek. Körülöttük, mintha valóban a dzsungel suhogna, zúgna, és vidám majmok hintáznának az indákon. Takács Imre: Kérdező arc Nem féltem én a jótól a szívemet, de a butaság eléil elbújtatom. Most a saját butaság ellen óvom. Legyen a szívem a jóban remek! Értéke akkor is mennyi? Nem sok. Az idd nem észleli elmúlását, nem mutatja ki úgy se mását, mint az aranyrögöt a tál homok. Féltem a boldogságot, örvendezést. E félelemátok a bírhatatlan. Visszavesz tólem mindent, amit kaptam. Elméletileg nyit csak a jövőbe részt. Elméletileg! Tudós tudománya egymagámra szakasztva, mivelhogy nincs kutatócsoport, aki összesegít. Hol vagyunk, kik fogódzkodhattunk egymásba? Igazságtalanság, hogy szennyezettnek tudom csak a világot látni. Hamis! Legfeljebb már csak kérdő az arcom is. A Voltakkal nem egyezők a Lettek. Nem törölheti, amit meg se jegyzett az ártatlan fiatalság, az élni dús, akiben akarat még a csont, a hús, s ezáltal érzi javát a jelennek. Tóth-Máthé Miklós: A tigris Korán regei, öt órakor Parancs András a vekker csörgése nélkül ébredt fel. Szertartásosan végezte el az ébredés utáni teendőket; vécézés, mosakodás, öltözködés, kávé- és teakészítés. Borotválkozás közben döbbent rá, hogy este nem húzta csörgőre az órát; belső időérzéke riasztotta a szokásos időpontban. Tulajdonképpen sietnie sem kell. A konyhában az ablak mellé ült le, a szemközti buszmegálló várakozó utasait nézte. Felhős nyári reggel volt, az emberek a korai szürkületben csaknem beleolvadtak a szürke kőporozású ház falába.- Nekem is közöttük lenne a helyem - gondolta Parancs, és kissé szorongva figyelte a megérkező, majd távozó autóbuszt. • Ruhástól visszafeküdt a bevetetlen ágyra, és a plafonra meredt. A tegnapi nap eseményein jártak a gondolatai. Legfőképpen azon, amikor megkapta a munkakönyvét. A munkaügyis nő, aki bepecsételte a könyvbe a munkahely megszűnését, próbálta vigasztalni:- Ne búsuljon, ránk is ez vár. Tudta előre, hogy be fog következni. Várható volt. De reménykedett, hátha nem történik semmi, és minden megy a maga útján, mint eddig. Rá kellett azonbanjönnie, amit sokáig nem hitt el: változások történtek. Parancs András, ha a tanulóéveit is beszámítjuk, huszonegy évig dolgozott a Magyar Hajó- és Darugyárban. Ebből tizenkilencet az angyalföldi gyáregységben mint lakatos. Annak idején vidékről jött fel, a Hajógyár iskolázta be. Szakmai gyakorlatra első évben a Népszigetre járt, ahol a vasas szakma alapelemeit sajátította el. Másodikban az óbudai hajógyári szigeten, a tmk-mű- helyben volt, többnyire szerszámgépekkel foglalkoztak. Harmadikban került az angyalföldi gyáregységbe. Úszódaruknak a behajózását, vagyis a mechanikus gépek és elemek beszereléSzívesen emlékezett vissza a kétszáz tonnás uruguayi úszódarura. Minthogy tőkés megrendelés volt, állítólag tízmillió forint nyereséget hozott a vállalatnak. A többi hajó pedig veszteséget. Ekkora monstrumot addig még nem lecsorgott a Dunán, majd átvontatták a Fekete-tengeren, át a Boszporuszon és a Dardanellákon, át a Földközi-tengeren, át a Gibraltári-szoroson, át az Atlanti-óceánon. Ország-világ láthatta a munkáját. Csak ő nem láthatott országot, világot. Kilenc órakor éles fájdalmat érzett a fülében. Rögtön leugrott az ágyról, két kezét a fülére tapasztotta, és rázta a fejét.- Nem, nem! Nem akarom hallani! - üvöltözte, majd másodperceken belül elmúlt a rohama. Az ágyra nem akart visszafeküdni, az * előbbi jelenségen töprengett. Éles kürtnek vagy valamilyen dudának hangját hallotta. Ismerős volt, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, hol hallott ehhez hasonlót. Aztán rájött, az üzem csarnokában, ahol esztergályosok, hegesztők, villanyszerelők és lakatoscsoportok dolgoznak, ez a kürtszó jelzi a munkakezdést, a reggeli- és ebédszünetet, majd a munka végét. Huszonegy év alatt sem tudta megszokni a hanngos és bántó jelzést. Mindig megijedt tőle, ha hallotta. Pedig olyan is volt, hogy szándékosan figyelte az óráját, tudta, mikor kell megszólalnia, és a kürt nem is késlekedett, de még felkészülten is megijedt. Parancs András nem nagyon értette, hogy mi történik vele; nem elég, hogy elveszítette munkahelyét, de ráadásul Papp András: A KÜRT sét végezték. Vizsga után csábították, maradjon, mert ha jó munkát végez, mondták, egy-egy úszódaruval külföldre is kijuthat garanciális szerelőként, mely akár több évet is jelenthet. Maradt, de az idő múlásával belátta, munkájával nem sokra megy. Amikor a kétszáz tonnás uruguayi darut építették, minden reménye megvolt arra, hogy néhány hónapot kint töltsön. Mégsem ő ment abból a tizenkét fős csoportból, amiben dolgozott, hanem a főnökökhöz közelebb álló munkatársa. Igazságtalannak érezte a döntést, de nem szólt. Nem félelemből, nem abból az üres bölcseletből kifolyólag, hogy mindig a főnöknek van igaza, hanem azért, mert ilyen fajta volt. Tűrt és hallgatott. Továbbra is azokra a húsz-huszonöt tonnás úszódaruknak a merülési és terhelési próbáira járt ki az öbölbe, amelyeknek legtöbbje szocialista exportra, a Szovjetunióba és Romániába ment. Szerette ezeket a próbanapokat, mert olyankor az egész munkaideje azzal telt el, hogy fedélzeten ücsörögve le-föl járkáltak a Dunán. gyártottak. Szép volt. Emlékszik, amikor vízre engedték a Sólya téren. Olyan volt, mint egy kecses, vasból készült hattyú. Akkora volt a vízkiszorítása, hogy pontosan már nem is tudja, de nagyon sok. Akkorát csobbant, sőt inkább robbant, mint egy bomba. Emlékszik az első gémpróbára, mikor a kiegyenesített gémszerkezet az égnek emelődött. Téli idő volt, kissé ködös, szeles. A felemelkedett gém, melynek a végét alig látta, olyan hatást tett rá, mintha a daru az égnek fohászkodna. A kajütjei is eltértek a szocialista típusúa- kétól. Mondhatni, a többiekéhez képest, luxus módon volt berendezve. Gyönyörű vashattyú volt. Még a Clark Ádám, az egyetlen magyaroknak készített, százötven tonnás sem ért föl vele. A leglényegesebb különbség - a teljesítményeken kívül - az volt, hogy az uruguayi úszódaru gémje egy fogaslécen körbe háromszázhatvan fokos fordulatot tud tenni, míg a Clark csak hosszas manőverezés után képes a helyzetét megváltoztatni. Az.elkészült daru tetejét, a hidak miatt szétszerelték, aztán még be is dilizett, gondolta magában. Szorongva váta a kürt megszólalásának legközelebbi időpontját, mely normális körülmények között az ebédszünetet jelzi. Délben ismét ugyanolyan éles fájdalommal hasított fülébe a kürtszó, mint először. Parancs András egy héttel később, éjjel átmászott a gyár kerítésén; látni akarta a műhelyt, a kürtöt. Már semmi sem volt a helyén. A csarnokból, úgy tudja, bevásárlóközpontot, esetleg valamilyen raktárát csinálnak. A szolgálatban lévő éjjeliőr észrevette a betolakodót, és értesítette a rendőrséget. A rendőrök felszólítására, hogy adja meg magát, eleget tett. Nem tanúsított semmiféle ellenállást. A két járőr rögtön őrizetbe vette a lefülelt tettest, akit elfelejtettek felvilágosítani jogairól, de talán felesleges is lett volna. Csodálkoztak, hogy a betörőnél nem találtak semmiféle lopott holmit; rögtön arra gyanakodtak, esetleg tettestársa van, akinek sikerült elmenekülnie. Még ott, a csarnok bejárata előtt kifaggatták Parancs Andrást, aki készségesen válaszolt a kérdésekre. A rendőrök hamar mgértet- ték, hogy miről van szó.- Menjen Isten hírével - mondta az egyik járőr, miközben leoldotta parancs kezéről a karperecét. A járőr társa nem csodálkozott az intézkedésen; tudta, ezelőtt pár hónappal a barátja is munkanélküli volt. Az egykori hajógyári munkás, Parancs András nem szólt semmit sem, köszönés nélkül indult a kijárat felé. Amikor kilépett a kapun, úgy eresztette szélnek az emlékeit, mint ahogyan őt szabadították ki a bilincsből.
