Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)
1991-08-24 / 197. szám
8 Irodalom—művészet 1991. AUGUSZTUS 24. A patakoknak ősszel mindig megjön a hangjuk. Nyáron taplót lehetne csiholni a száraz mederben. Halnak, békának nyoma sincs, hanem így ősszel minden csepp vizet visszahoznak az alacsonyan szálló felhők. Víz terem ilyenkor az utakon, a gödrökben, a patakmeder mészköves zubo- góiban, és a pókhálóeres sárga, barna levelek - a vízen úszva - üzeneteket visznek ismeretlen tájak felé. A Hór patak mentén álomra készülődő fák vetkőznek, és a száraz levelek alig hallható libegőssel hullanak a földre, a csobogó patak zavaros vizére, miközben az ősz csontos ujjaival ősi dallamokat dobol az erdőn, olyanféle ritmusban, mint ahogyan az ember álmatlan éjszakákon a saját szívverését hallja. Az idén gazdag a makktermés, és a hét szűk esztendő után terített asztal várja az erdő népét. Az előbb az orrom elé hullott egy, aztán a lejtőn lefelé gurult, de csupán annyi neszt okozott, mintha egy pocokegér szaladt volna át az avaron.- A nagy fánál megpihenünk! Bólintok. A közelben egy száradó ágon mátyások veszekednek, egymásra kiabálnak tücs- köt-bogarat, majd repülnek a tépázott tollak, és a vesztes odébbáll.- Szószátyár népség! - mondja az erdész, és kikapcsolja a hátizsákja szíját, lepakol a földre a hatalmas tölgyfa alá. Ezt a fát mindenki ismeri a környéken, itthagyták, vagy itt felejtették? Ki tudja! A bükki emberek alatta tartanak pihenőt, a turisták, az idegen járó-kelők megcsodálják lombkoronáját, barázdált vén testét, amelynek az északi oldalát már ellepte a zöld moha. Úgy beszélik, hogy valamikor erre még őserdő volt, a falu fölötti tölgyesekben farkasok kóboroltak, aztán jött az ember, kivágta a fákat, feltörte és beültette a földet, a vadak riadtan menekültek tovább, beljebb és beljebb a Bükkbe, mert az ősi ellenség megint elfoglalt egy darabot az otthonukból.- Háromszáz évesnek becsülik - sandít az erdész a most csupasz gallyak közé, és szalonnázás közben arról beszél, hogy ez az öreg fa felszította a környékbeliek képzeletét. Mesék, legendák keringenek a két elágazó ág között rejtőző üregről, amelyből egy féllábú aggastyán képében - a bajbajutottak pártfogója -, egy csodálatos tündér jön elő újhold idején, pontban éjfélkor, amikor megszólal a bagoly, amelynek a szeme éjszaka olyan fényesen izzik, mint a mészégetők kemencéjének a tüze ... Közelebbről nézegetem, simogatom a vén tölgyet, amelynek ötven, hatvan esztendő meg sem látszik ripacsos, vén testén. Egy helyütt a vastag, durva forradás sebet takar, de a seb már behegedt, meggyógyította az idő. Feljebb odú tátong, vadmé- hek tanyája, de itt az ágak között laknak a szarvasbogarak, a hős- cincérek is . . . Kapargatom a mézgás forradásokat, eszembe Szalay István: A tölgyfa jutnak gyermekéveim, amikor annyi volt itt az orrszarvúbogár és a cincér, hogy cérnával lovakként befogva járkáltattuk őket a sima földúton.- Gyí fakó, gyí sárga! Egy üres búbosbankafészekre bukkanok, váratlanul mókus ugrik hatalmas robinzonáddal a szomszédos ágra, nagy szárny- csattogással megkésett örvösga- lambpár indul melegebb tájak felé a legfelsőbb gallyról.- Mit keres?- Hőscincért! A hosszú hallgatás eltépi gondolataimat, rossz sejtelmeim a szívemig érnek, nem messze tőlünk nyulat zavar egy falu felől érkezett csaholó, csapzott szőrű kutya.- Szarvasbogarat még láttam az idén, de a hőscincérek ... A völgy túlodaláról koromfekete füstöt, éktelen bűzt csap orrunkba a forduló szél, köhögés fojtogat, nehezünkre esik a lélegzet. Tanácstalanul bámulom az erdészt, aki itt született a Bükkben, és közel a hatvanhoz sem kívánkozik el innen.- Autógumikkal tömik a mész- kemencét... Úgy jár a szél az erdőn, mint a végrehajtó, levéleső özönlik a földre, nyüszít az öreg tölgy egyik viharcsavarta ága, de lehet, hogy a tündérképében elbújt féllábú aggastyán haldoklik a torkot fojtogató füstben, vagy éppen az álmából ébredő bagoly sírta el magát...- Három éve nem láttam hőscincért! Szomorúan pakolom el az elemózsiát, kicsavarom a bütykös nyakát, és bánatomban tort ülök a hőscincérek emlékére.- A madarak is pusztulnak! Néhányuk fészkét úgyszólván éjjel és nappal a madarászok vigyázzák. Kihalóban vannak a parti fecskék, a búbosbankák is, „kékvarjút” is alig-alig lát az ember... Továbbállunk. Perlekednek az erősödő széllel a zizegő cserlevelek, ők rossz adósok, nem fizetnek könnyen, verekednie kell minden fillérért. Őszt él át és télre készül az erdő, előbukkan egy róka, magasra tartott orral szimatot keres, de ő sem talál, éppen úgy nem, mint a szarvasok, amelyek zavartan az iszonyatos bűztől éppen rossz irányba menekülnek...- Nézzük meg a vágást! Fél óra múlva közelítjük a tölgyest, ahol legnagyobb a pusztulás, és motorfűrészek rágják a fiatalon halálra szánt erdőrészt. Tíz négyzetméteren öt rudas fát számolok meg magam körül, vállal roppantok ki közülük néhányat, szétmarta őket az enyészet, törnek, mint a száraz bürök. Kocsánytalan tölgyek! Éltek tizenöt évet... A szél szétkergeti a felhőket, a nyúlfarknyi délután estébe hajlik, az öreg erdő fekete árkaiban rémüldözik a bagoly, halált kiált a világnak, de az is lehet, hogy csupán a közelgő telet jósolja. Mire feljön a hold, újra ott állunk az öreg tölgy alatt, amely csodával határosán túlélte az évszázadokat. Ő maga számomra most olyan, mint egy történelem- könyv, amelynek felvágatlan lapjait talán ha tehetném sem merném elolvasni... Leonardótól Chagallig a z öreg - hátát a fabódé oldalának vetve - bóbiskolt. Délutánonként egyre gyakrabban. A fiú már föltekerte a locsolótömlőt a kerekeken imbolygó dobra, a maradék víz kibuggyant a cső végén. Máskor a műszak végi dudaszó előtt már a jelentéktelen kis épület felé tartottak, ahol a gyár parkosított részeit gondozó néhány ember öltözője meg a szerszámtárolója volt. De most az öreg behunyt szemmel itta be a napfényt. A fiú néhány perccel korábban még csalafintasággal próbálkozott: az öreghez közeli virágágyást sorozta meg, a cső szétlapított szájával legyezőszerűen szétterítve a vízsugarat. A zápor megremegtette az árvácskákat, a finom permet az öreget is meglegyintette, de hűvös fuvallatnak érezhette álmában, mert meg sem rezzent. Avagy úgy tett, mintha észre sem vette volna. A fiú hetek óta úgy érezte, hogy-az öreg kizsigereli. Pedig becsületből is vállalta volna helyette a nehezét. Amikor a csőkígyó már vagy harminc méterre letekeredett a dobról, úgy súrlódott a földön, a betonudvaron, hogy alig bírta arrébb vonszolni. Az öreg csak tessék-lássék húzta, hagyta, hogy a gyerek megmutassa az erejét. Nyári fiú, egy idényt dolgozik, aztán visszamegy az iskolába, ő meg ittmarad. Télen aztán az irodákban levő virágokat veszi gondjaiba, tavasszal meg egy lüké lánnyal ülteti ki a palántákat az igazgatóság előtti ágyásokba. Azokat aztán majd lehet locsolni nyakló nélkül. Hát csak hadd dolgozzon a fiú. Az öreg megmocccaht, mint egy vakond. Koszlott ruhája hullámzott. Belehu- nyorgott a napba, s mint egy ismeretlenre, rámeredt a fiúra. Az dühös volt.- Indulhatunk - nógatta, és egy drótdarabbal a kerék vasküllőihez erősítette a gur mislag kígyóform fém fejrészét.- Máma még van dolgunk - és az öreg feltápászkodott.- Milyen dolog?- Vállalás.- Milyen vállalás? Marafkó László: Nyár, bádogtető- Hát a kertészeké ... Hogy kitakarítjuk itt, a telep végét. A sok kacatot, szemetet...- Mi a fenének?- Mert gyün a Vezér.- A gyáré?- A Király. A fiú rámeredt: ez tényleg azt hiszi, még a Ferenc Jóska világa van. Ám az öreg ekkor kimondta az ország emberének a nevét. De egy betűt elhibázott. A fiú elvigyo- rodott: „Vállal, de azt se tudja, kinek.” És megint dühös lett. A többiek már a folyóparton vannak, s várják: fürdeni, focizni napestig. Hát most nem lesz ki a csapat. Az öreg odabaktatott a kerítéshez. Felmarkolt egy rozsdás, nyeklő vaskeretet, és húzni kezdte a bódé felé, s a hátsó fala. mögé vonszolta. Aztán beütött oldalú fazékért, papírhulladékért hajolt le, volt belőle bőven a gazzal benőtt kerítés mellett. Erre csak akkor jártak a melósok, ha a kinti focipályára időben oda akartak érni a gyári csapat meccsére. Betonvas állt ki a földből. A fiú megragadta, a vas felhasította a földet, fűcsomók fordultak ki, a gömbvas vége már mögötte csapkolódott a levegőben. Ä fiú az égből bukdácsoló röpcédulákra gondolt. Hány éve is már, kettő vagy három? Az a név volt rajtuk, amit az öreg mondott. Akkor már hetekkel túl voltak az ágyúlövéses éjszakákon, az utcát remegte- tő tankvonulásokon. Egy helyen aztán a föld nem eresztette a vasat. A fiú majd’ beleszakadt, rántott egyet rajta. A föld keményen fogta, s a fiú abban a pillanatban érezte, megnyílt a tenyere. A vason levő finom, rozsdás él úgy metszette át az ujjhajlatát, mint ahogy ő szokta a sajtot széthajlítani. A résben vörös buggyanás, mely rögtön végigcsurran a vas görbe testén. Töménypiros.- A franc ... Az öreg a szemetet gereblyézte, csak odasandított. A fiú oldalra csapta a kezét, mintha megolvadt fagylaltot rázna le. A vér a csalánlevelekre pettyezett. Az öreg odajött, úgy nézte a fiú ujját, mint egy kóbor macskát.- Tégy rá... levelet. A fiú nem értette, milyen levelet, és honnan vegyen most. Odatámolygott a földből kiugró csaphoz, megnyitotta. Karvastagságú vízsugár dőlt belőle, beletartotta a kezét, a hűs áradat elzsibbasztotta. Szandálos lába tocsogott a vízben. A seb nyiladéka úgy hasogatott, mint egy harapás. A délutáni napfényben sötéten lángoltak a rózsák, hersegett a frissen locsolt fű, csak az ég izzott úgy, mint egy forróságtól pattogzó óriás bádogtető. \ Kiss Benedek: Szerelmed csendes hatalma Hisz tudod: lelkemben élek. S tudhatod: tágas lakás. Holtomig tartó bérlet. Addig nem bírhatja más. És örülök most, mert benne (mintha központi fűtésem lenne az idegeimben surranó láz): itt vagy te is, bár messze, s lassúdan föl-le jársz Lassúdan föl-le jársz, vagy leülsz egy zugolyban, hallod a szívdobbanást, s arcomat keresed: hol van; hol van? nézel riadtan, arcomra mert nem találsz, arcomra mert nem láthatsz rá onnan. Jó az, hogy itt is velem vagy, jó az, hogy itt vagy velem, s míg e mágikus eró el nem hagy, hadd mondjam, mit sose mondtam: Mi ez, ha nem szerelem? Szerelmed csendes hatalma szerelmem növeli, látod, távolból lobog föl nagyra - s hány év is már ez a távol?! S mennyi még? ... Engem a vadság mind szelídebb vizeken visz... Hordozzam csendes hatalmát létednek, kívánom ott is! \ ______________________________________________J A Szépművészeti Múzeum grafikái A Szépművészeti Múzeum gyűjteményét belülről ismerő egyik műtörténész sporthasonlattal élve úgy minősítette a kollekciót, hogy az Európában ha nem is arany-, de mindenképpen ezüstérmes. Különösen az a százezer darabos grafikai gyűjtemény, amelyet még az Esterházy-gy űjtemény alapozott meg, s amelyet olyan mecénások magángyűjteménye gyarapító«, mint a Delhaes- vagy a Majovszky-hagyaték. Időben a 16. századtól a 20. századig terjed a gyűjtemény, és olyan neveket vonultat fel a 16-17. századból, mint a német Dürer, Cranach, Altdorfer, az itáliai Leonardo, Raffaello, Correggio, Veronese, a németalföldi Jan Brueghel, a holland Rembrandt, a francia Poussin, Claude Lorrain. Ilyen csúcsteljesítmények nincsenek a 18. századi anyagban, noha abban is van Tiepolo-j Mau'l- bertsch- és Watteau-rajz. Ám a 19. századi kollekció ismét a legnagyobbak - Delacroix, Daumier, Manet, Renoir* Rodin, Cézanne, Toulouse-Lautrec, Picasso, Chagall - rajzait sorakoztatja. E remekmívű rajzok között vannak önálló alkotások és tanulmányok, freskók, festmények vázlatai is. Nemcsak művészi kvalitásaik miatt, hanem Leonardo életművének egyik be nem fejezett és elpusztult alkotására utalandó is felbecsülhetetlen értékűek azok a Rembrandt: Asszony síró gyerekkel és kutyával fejtanulmányok, amelyek az Ang- hiari csatát ábrázoló freskóhoz készültek. Rembrandt Holland parasztháza pedig azért különlegesség, mert abból a korszakból való (1636 körül), amikor a művész még alig fordult a tájábrázolás felé. Watteau tanulmánylapján két festményének egy-egy alakja szerepel, csodálatos művészi elrendezésben pedig véletlenszerűen került egymás mellé a két nőalak. Raffaello Marsot ábrázoló rajza az egyetlen szoborterv a művész életművében. Delacrois kisméretű vízfestménye, a Villámlástól megrettent ló a budapesti rajzgyűjtemény legkiemelkedőbb műveinek egyike. (Kádár) Augustin Hirsch wogel: Halászat
