Új Néplap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)
1991-08-10 / 186. szám
Irodalom—művészet 1991. AUGUSZTUS 10. armadik éjszaka aludt már a H szabadban és dacára annak, hogy május eleje volt, átkozottul hűvösek a hajnalok. A málladozó farmerdzseki és a vékony vászonnadrág nem tartott semmi meleget, ráadásul ezen a hajnalon még köd is volt. Tudta, hogy keresik, azért nem kockáztathatta meg, hogy valamelyik pályaudvaron töltse az éjszakát. Este nyolc felé, közvetlenül zárás előtt benézett egy ABC-be a város közepén, és mialatt a személyzet sietve takarított, egy üveg konyakot dugott a dzsekije alá. Aztán vett két zsemlét egy fehér papírzacskóban, azt kifizette a bosszankodó pénztárosnál, és sietve elszelelt. Egy URH-s kocsi siklott el a járda mellett, amikor kilépett, és ő igyekezett hanyag léptekkel továbbmenni, hogy ne keltsen gyanút. Most szökött először, nem tudta, vajon a személyleírását is szétküldték-e mindenhová. Ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy keresik, mert ha arra kellett volna gondolnia, hogy nem hiányzik sehonnan, senkinek, még rosszabb lett volna. A kivilágított mozi előtt megállt, nézte a fényképeket. Nézte a mozi előtt a lányokat, akik pipiskedtek, a fiúkat, akiknek volt hova hazamenniük. Ez egy másik világ. Már csak két hónapja volt hátra, és úgyis kiengedték volna. Tizennyolc éves korukban szélnek eresztik őket valami kis képletes összeggel, aztán már senkit nem érdekel, mi lesz vele. Állami gondozás. Voltaképpen nem haragudott senkire. Anyjára sem, aki megszülte lányfejjel és meg akarta fojtani, de rátörték az ajtót a munkásszállón, és megmentették. Az anyja, az a valamikori lány is egy hozzá hasonló szerencsétlen volt, akinek nem volt senkije és semmije. Májkel nem haragudott rá, de arra se gondolt, hogy megkeresse. Minek hozza rá a frászt? Májkelt Túri Mihály névre anyakönyvezték, de az intézetben mindenki csak így hívta. Jól énekelt és gitározott, a szeme is fekete volt, de a termete kétszer akkora mint Jacksoné. Majdnem tizennyolc éves volt, és nem akarta megvár?!?' azt a napot, amikor kinyitják előtte az intézet kapuját:- Na fiam, mehetsz! Nem várta meg, hogy kiengedjék nagy kegyesen pár ezer forinttal. Az új világ ba. Merthogy kint minden megváltozott. Rendszerváltás történt ugyanis. Ebből ők annyit érzékeltek, hogy levették a falakról a Lenin-képeket, és jött egy pap, aki azt mondta nekik, hogy lehet hittanra járni. Erre kiderült, hogy sokan nincsenek is megkeresztelkedve. Azért bevezették a hittanórákat. Az intézet igazgatója, akit újraválasztottak, és aki ugyanolyan közömbös volt a gyerekek iránt mint mindig, kilépett a pártból és MDF- es lett. Ragaszkodott a hitélethez, ahogyan ő mondta. Errre fel Májkel mindjárt nem ragaszkodott hozzá, mert utálta az igazgatót. Fizikaórán felállt, és azt mondta neki, hogy őt nem engedi a lelkiismerete, hogy elmélyüljön a keresztény tanokban.- Nem tudod, mit beszélsz! - mondta döbbenten a fizika tanár, vagyis az igazgató. Hiszen azt sem tudod, mire tanít a kereszténység.- Dé kinek a hibája? - kérdezte Májkel. Az igazgató úgy nézett rá, mintha savanyú cukor lett volna a szájában. És mintha ő is megsavanyodott volna tőle.- Hát mit akarsz?- Háre Krisna, háre Krisna, Kirsna Krisna, háre, háre... - darálta Májkel kajánul.- Ez mi? Hülyéskedsz?- Hantáztam. Krisna-hívő vagyok.- Menj ki az osztályból! - ordította az igazgató - De azonnal!- Még el se kezdtük a hitéletet, engem már üldöznek a hitemért - mondta Májkel, de ment ki az osztályból. Az ajtót csendesen becsukta maga után, és odament egy ablakhoz a folyosón. Várt egy kicsit, de senki nem szólt utána, hogy menjen be. Kint sütött a nap. Egy orgonafa tele volt lila virágokkal. A fiú edénycsörömpölést hallott a konyha felől, és káposztaszagot. Nem szerette a kelkáposztát. Minden harmadik napon azt ettek. Hús nélkül. A káposzta nagyon egészséges. Viszont nem szerette. Akkor határozott úgy, hogy otthagyja az intézetet. Ennek harmadik napja. Azóta egyfolytában gyalogol. Olyan negyven kilométernyire lehet most onnan. És ez a ködös hajnal hűvösebb, mint az előzőek. A város szélén egy dombra kaptatott fel Bán Zsuzsa: Kápolnalegenda tegnap este a sötétben. Ezen a helyen valami kis épület állt, de zárva volt. Mire ideért, megiszogatta a konyak felét, és nem érzett erőt magában ahhoz, hogy feltörje az ajtót. Itt aludt el az ajtó előtt. Most, hogy felült, még jobban fázott. A ködben nem látszott a város. Ott volt mellette a papírzacskóban az egyik zsemle, és még a fél üveg konyak. Felállt, ugrált kicsit, csapkodott a kezeivel, hogy felmelegedjen. Egészen meg volt gémberedve. Amikor már elég jól felgyorsult a szívverése, lehuppant megint a fűre, elkezdte enni a zsemlét nagy falatokban. Az utolsó alig akart lecsúszni ' a torkán, mert meg sem rágta rendesen, annyira éhesnek érezte magát. Amikor végre lecsúszott, végigkarcolva a nyelőcsövét, előkotort a belső zsebéből egy gyűrött cigarettás dobozt, és előhalászott belőle egy fonnyadt cigarettát. Rágyújtott, szívott belőle kettőt-hármat, aztán lecsavarta az üvegről a kupakot. Most igen jólesett az a két korty, megmelegítette, és kicsit jobb kedvre derítette.- Na jó - gondolta -, most még elvagyok valahogy, de mi lesz ezután? Valami melót kellene keresnem. Kicsit ci- kis. Nincs bejelentett lakásom, csak az intézet. De talán nem firtatják. Jó fellépés kellene, de ahogy én most kinézhetek... Szomorúságában jól meghúzta az üveget megint.- Igazság szerint egyszerűbb lopni. Amíg le nem bukik az ember... Kellene lopni egy jó ruhát, cipőt. Meg egy kis kaját. Meg pénz is kellene. Amíg.fizetést kapok, addig éppen éhen-halok. Töprengve ült, hátát a kis kápolna ajtajának támasztva. Ahogy kelt fel a nap, lassan áttörtek sugarai a ködön, és a kis épület csúcsos tetején felragyogott az aranyszínű kereszt. Májkel hunyorgott a fényben, szívta a cigarettát, és itta a konyakot. Nagyon nehéz volt a szíve. A lábai is kezdtek elzsibbadni, felkecmergett hát megint, hogy mozogjon kicsit. Ahogy hátrafordult, meghökkenve látta, hogy egész éjjel egy kis kápolna előtt feküdt. Megnyomta a kilincsét, de az ajtó nem engedett. Kifelé húzta kicsit, és akkor csodálkozott el igazán, mert az ajtó simán kinyílt. Hogyhogy nem jött rá erre az este? Ahogy benézett, háta mögül betódult a napfény, és megvilágította a különös oltárt. Ilyet még nem látott soha. Mert látott már oltárképeket az intézetben, de egyik sem volt ilyen. Jézus fehér ruhában állt, sértetlenül, és kezét egy lehajtott fejű, térdelő ember fejére tartotta. Jézus és az ember fából voltak kifaragva, mögöttük az éjszakai égbolt. Sötétkék porcelánmezőben aranycsillagok. Ragyogtak a napfényben. Á faszobrok színesre voltak festve, mint az ókori egyiptomi figurák. Nagyon furcsa volt, hogy nem a kereszten lógó, halott Jézust látja, mint a templomokban ábrázolni szokták. Jézusnak itt nem voltak sebei. Az előtte térdelő, lehajtott fejű ember mintha sírt volna, és ő mintha vigasztalná. Mintha azt mondaná éppen: - Kelj fel, én veled vagyok! Soha nem látott ilyet a fiú. Legszívesebben megsimogatta volna a szobrokat, de nem érte el őket. Vasrács volt az oltár előtt. Májkel sokáig állt ott megrendülve. Soha ilyen valóságos Jézust nem látott. Állt ott, és arra gondolt, hogy Vele így a halálunk után találkozunk. Az ember, aki ott térdel előtte, meghalt, és most lehajtja a fejét bűnei súlya alatt. Jézus pedig a fejére teszi a kezét és azt mondja neki: - Kelj fel, én veled vagyok! A fiú lement a városba délelőtt, és amikor a lottózó előtt haladt el, futólag megnézte a kitett lottószámokat. Ment pár lépést tovább, aztán hirtelen megállt, mint akibe belecsapott a villám. Ismerősek voltak a számok. A személyi számát tette meg a lottón legutóbb, még az intézetben. Az első szám kivételével. És a kirakatban az ő személyi száma volt. Elővette a gyűrött cigarettás dobozt, kivette belőle az összehajtogatott szelvényt. Először nem is találta meg, annyira a cigarettás dobozhoz tapadt. Idegességében kiverte a víz. Végül előkotorta, és összehasonlította a számokat. Stimmelt. Bement a lottózóba, és megkérdezte az ablaknál ülő hölgytől, tényleg ezeket a számokat húzták- e ki tegnap, vagyis pénteken?- Természetesen - mondta a hölgy. - Különben miért tettük volna ki? A fiú körül forogni kezdett á világ.- Rosszul van? - kérdezte ijedten a hölgy, ahogy Májkel falfehér arcába nézett.- Nem. baj - mondta a fiú -, csak azt hiszem ötösöm van. Itattak vele.egy pohár hideg vizet, mert látszott hogy mindjárt elájul. Közben el akarta mondani a lottózós hölgynek, hogy milyen kápolnát látott a dombon, de mindenki azt hitte, félrebeszél.- Ott nincs semmilyen kápolna - mondták. ár napig kórházban volt, a P pszichiátriai osztályon, megfigyelés alatt. Aztán megkapta a pénzt. Ottmaradt a városban, és miután meggyőződött arról, hogy az a kápolna tényleg nincs sehol, építtetett egy ugyanolyan amilyent azon a május eleji hűvös hajnalon látott. Akkor már Túri Mihálynak hívták... ( Utassy József: Harmonikaszó Este van, csillagos, tücskös, dereng a házfal, ezüstös. Falum fölött, az ég ormán, oltári-szentség-nagy hold áll. Kapom a harmonikámat, kiülök alá, hogy játsszak. Körben az ablakok nyílnak, pillants be hozzájuk, csillag: fáradtan ölelik egymást —, nehogy az álmukat megbántsd. Este van, csillagos, tücskös, fest a hold, minden ezüstös. V _______ G yőri László: A lélek beszéde Hebeg a test. Micsoda mondatok! Nem is a nyelv, az egész mű dadog. Motyogva, hadrin, selypegön beszél, restellenem kellene mindenért. Idétlenül képzi R-jeit. És rajta most már semmi sem segít. Hiába van a logopédia, a nyelv alá tolt hurkapálcika, a tudomány az nem szoroz, nem oszt. Kívánja hát ezért a Tajgetoszt?- Ez a versmérték ki van mérve: nem tökéletes, csak olyan, amilyen, de a szótagszám rendesen kimegy. A test nekifut s megáll csüggeteg: sohase bírja kihabogni azt az egy szót, azt a gyönyörű vigaszt. _______________________________ V P app András: Az igazság Az igazság úgy állt a Budai Nagy Antal és a Honti utca sarkán, mint egy közlekedési jelzőtábla, amely arra hivatott és rendeltetett, hogy észrevegyék a közlekedők; gyalogosok és autósok, kicsik és nagyok egyaránt. Sokan voltak, akik fölfigyeltek a mereven álldogáló, néha erre-arra tipegőtopogó Freudenfeld Rudolfra, de nem láttak benne se jelzőtáblát, se igazságot, csak végnélküli várakozást. Az igazság - ki gondolná? - deviáns alkat volt. Csak állt naphosszat, és sehogyan sem illett bele a mozgó világba. Különös helytállását a társadalom nehezen tolerálta. De nem azért, mert magáért való kiállása eltért a megszokott viselkedési normáktól, amit a Százhúsz Százalékos Norma (SZSZN) valamilyen rejtett védekező reflex által elvtelenül utasított el, hanem egyszerűen azért: mert az igazság büdös volt! Büdös, mint egy döglött tojás. Teljesen, mondjuk, úgy kilencvenkilenc százalékosan, amely botrányosan túllépte a légszennyezés SZSZN által meghatározott maximális értékét. Ezért ha tehették, elkerülték ezt a csomópontot, ami nem volt könnyű feladat, mert a kereszteződés közvetlen közelében állt meg a hatos busz. így, a kellemetlenségeket kikerülve, inkább átmentek az út túloldalára, vagy befogták az orrukat, és elfordították a fejüket. Az igazság a hatosokra úgy tekintett, mintha valamelyiken maga Jézus Krisztus utazna, merthogy egészen biztos abban: a Megváltó erre jár dolgozni. Minden le- és fölszálló utast megfigyelt, de a munkától és az embertelen százalékoktól profiljukat vesztett arcokon csupán a köznapi krisztusok jellegzetesen jelentéktelen karakterét, a személytelen sorozatszerűséget vélt fölfedezni. Freudenfeld Rudolf időtlenül állt, és büdösödött a Budai Nagy Antal és a Honti utca sarkán. Már nem reménykedett abban, hogy leszáll hozzá Krisztus, inkább az intését várja, mely kimozdítaná őt oszlopos magányából és időtlenségéből. És akkor ő fölszállna a buszra, leülne az ablakon éppen kifelé tekintő Jézus mellé. Elmondaná a legfrissebb híreit, gondosan fölsorolná azoknak az országoknak, városoknak és falvaknak a nevét, ahol égnek a magtárak, és gyilkolják a lakosságot, ahonnan elhordanak minden értéket a horthysta, fasiszta, kommunista pribékek. Jézus, e borzalmak hallatán, jó indiánként, arcizmát sem rándítaná, és válasz helyett átnyújtaná azt a kombinált bérletet, amit névre szólóan személyesen az Úristen állított ki az igazság részére, aki különben nem létezhetne az út és az élei nélkül. S ha jönne az ellenőr, ő ezt a bérletei mutatná föl, mint utazásra jogosító leghitelesebb igazolást, de a szigorú ellenőrnek ez kevés volna: őt ilyen átlátszó trükkel nem lehet átvágni, mondaná javíthatatlan ateista hangon, karján a hanyagul fölhúzott, sárga cérnával hímzett piros szalaggal, és meg akarná őket büntetni, mint az szokás a lefülelt potyázó! és csövezők esetében. A rendőrségen már a második mondái után belefáradnának az ártatlanságuk és a pénztelenségük bizonyításába. Végszóként a kapitány, sajnálkozva, de í közvélemény nyomására hivatkozva azt közölné velük: ha nem tudnak fizet ni, akkor le kell ülniük a bírság összegét Azonban az igazság esetében eltekinte nek a büntetéstől, mondván, annyira bü dös, hogy az igazságszolgáltatást érni azzal büntetés, ha fogva tartanák. A ka pitány hallomásból már ismerte az igaz ságot, és tudta róla, hogy magában hor dozza a borzok, a rókák és a görényei szagkoncentrátumát, amitől tavassza még a fű is belesárgult a földbe a Buda Nagy Antal és a Honti utca keresztező désénél. Jézust ellenben elítélnék, és jobb híjái másodszor is majdnem keresztre feszi tenék. Az igazság pedig visszamenne a sa rokra állni, rossz nyelvek szerint azért mert el akarja adni magát, de senkinél sem kell, mindenkit elriaszt lehetetlei testszagával. Az igazság senkivel sen törődne, az idők végezetéig kiállna a; igazságért, no nem magáért, hanen Krisztus jogtalan elfogása ellen emeint szót. Nem látná azt a rendeltetésszerű séget, aminek következtében éppen sú igazságtalanság az igazság: „mert Istei bolondsága bölcsebb az embereké nél...” Ezt a kiállást az emberek készséggé el is fogadnák, ha nem volna annyir; olyan, amilyen. Mi tudjuk milyen, ami ről egyébként az igazságnak nincs tudó mása, s ha lenne, talán még megfürödm - természetesen az igazság kedvéért. S amíg ő áll és büdösödik, addig a; emberek havi bérletet váltanak a kijelöl pénztáraknál, és minden reggel dolgoz ni mennek, nem törődve azzal, hogy má nemcsak az arcuk profilját veszítettél el, de húsukról a bőrt is, csontukról i húst is, és végül elveszítik a csontjaika is, mint ahogyan elveszítették valami kor az úton az utat, az igazságban a igazságot, és az életben az életet - szá; százalékosan.
