Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-09 / 158. szám

1991. JÚLIUS 9. Hazai körkép 3 Délibábos Hortobágyon A lovak már nem „fentről” érkeznek A csikósok produkciója mindig igazi nagy siker Alighanem a Hortobágyi Nem­zetközi Lovasna­pok lesznek azok, melyek utoljára ki­múlnak akkor, ha valamennyi hason­ló rendezvénynek ki kell múlnia. Hát persze hogy re­ménykedünk, hogy minderre nem kerül sor. Még akkor is, ha a hét végén már nem azt a lovasna­pot láttuk, amit te­szem azt tíz évvel korábban. Volt itt persze minden: pe­dáns szervezés, ran­gos mezőny a legkülönbözőbb versenyszámokban, sátor sátor hátán, lópatkó, fonott kosár, szűr, szerszám, mifene, csak va­lahogy a vendég nem óhajtotta kinyitni a bukszáját. Még azt sem lehet mondani, hogy nem voltak megtelve a lelátók, hiszen jó há­romnegyed ház volt a mátai pá­lyán - csak hát a dőzsölés, a hab­zó sörtenger, a nyájnyi megfő­zött birka hiányzott a pultokról. Merthogy erre nem volt fizetőké­pes kereslet. De ezen ne is keseregjünk, ez az ország helyzete ma. Viszont ami volt: a Világkupába számító Hortobágyi Nagydíj-döntő díj­ugratóknak, és hozzá szép ma­gyar siker: Rezgő Zoltán az összevetésben nyert Póker nevű lován. Hajói emlékszem, utoljá­ra 1982-ben nyert Rezgő, de ak­kor még a Soma hátán. Ettől kezdve külföldi győztesek kö­vetkeztek egészen az elmúlt évig, amikor Göttler Vilmos lett az első Kemál nevű paripáján. Örvendetes volt a díjugrató el­ső hely is, de azért szívünkhöz Szilvásvárad óta alighanem a fo­gathajtás áll a legközelebb. Fő­leg ha a kocsi elé négy ló van fogva. Ezúttal is nagy érdeklődés előzte meg a jövő évi világbaj­nokságra készülő csapatunkat, alighaokozott meglepetést, hogy a győzelmet a legutóbbi vb bronzérmese, Bozsik József sze­rezte meg jól összedolgozott fo­gatával. Második Fintha Gábor lett, míg a harmadik hely a döm- södi haj tónak, a szép magyar em­ber Sípos Lajosnak jutott. Zúgott persze a taps, ünnepelt a közön­ség, de azt már csak a legbenn- fentesebbek tudták, hogy ez az egykori sikerszakágunk is haló­dik bizony. Váczi Ernőt, a fogathajtók szövetségi kapitányát arról kér­deztem: - Valóban le kell mon­danunk azokról az aranyérmek­ről, melyekhez Abonyi Imre bá­csi, Fülöp Sándor, Juhász László és Bárdos György szoktatott bennünket? Nos, a válasz nem volt túlzottan optimista. Aligha­nem ezt is várta az, aki a lósport­ban csak elemi jártassággal is rendelkezik. Vége van tehát a nagygazdaságok által mene­dzselt versenyéletnek. Most alul­ról kellene építkezni: szponzoro­kat szerezni a sportágnak, akik megveszik a lovat és finanszíroz­zák a versenyzést. Erre jó példa lehet Bárdos György világbaj­nok, aki saját lovaival állt start­hoz. Nem a keze alá tenyésztett paripák ezek, de jó adottságú négylábúak, most már Bárdos zsenialitásán múlik, mit hoz ki belőlük. Ezúttal az ötödik hely­nél kötöttek ki ők öten, fogatos- tól. Jósolni persze isten őrizz, hi­szen a fogathajtásban csak derűs prognózissal illik előállni. Félő azonban, hogy az elkövetkezen­dő jó néhány évben hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a szilvás­várad! világhegemóniánk csak délibábos álom marad.-pb­Lószerszámot tessék! Képes beszéd Mit nem látnak unokáink?! Mint szenvedé­lyes muzeológus, több ízben tiltakoz­tam az értelmetlen rombolás ellen. Tet­tem ezt legutóbb a Le- nin-szobrok döntöge- tésekor is, mert sze­rintem félre kell tenni politikai és esztétikai szempontokat, ha az eljövendő generáci­ókra gondolunk. Ho­gyan érzékelhetik majd ők évtizedek múlva egy korszak konkrétumokban, szemléletesen kibon­takozó összetettségét, ha mindent elsöp- rünk?! Áll, ugye, Auschwitz is, bár szörnyű egy dolog politikailag és eszté­tikailag . .. Tudom, kissé morbid a hason­lat, de kézenfekvő, mivel felvé­telünk (mellyel igazamat bizo­nyítani szeretném) a volt szovjet kórház hullakamráinak előteré­ben készült. Az igen eredeti fal­festmény több szempontból is hasznos. A legnyilvánvalóbban kezdem: láthatják, szolnoki pol­gármesterünk oroszul tanul. (Bi­zony, az van oroszul odapingál- va, hogy szpéjsz, ami egészen más, mint a spejz.) Rendkívül iz­galmas felfedezésre, illetve ­meghallgatásom esetén - örök ta­nulságra ad lehetőséget eme mű­alkotás, melyből hitelt érdemlő­en meggyőződhetünk, hogy az itt dolgozókat (ideiglenesen itt-tar- tózkodókat) tulajdonképpen ki­zárólag a könnyűzenei műfaj ér­dekelte. Nyelvészek és a köny- nyűzenéről irkálók figyelmét hívnám fel arra, miként lehet oroszosítani a Queen nevezetű bandát, ami egyben sugallja a magyar megoldást: Kín együttes. Ha most nem törölnénk le min­dent, unokáink is láthatnák saját szümtükkel, hogy a szovjet kis- katona erőfeszítéseket tett (és mily kínosakat) a cirill betűs írásról a miénkre való áttérésre, ezért nem Beatles még a Bitles. És sorolhatnám még, hisz az apró mázolmányok összetételének, az ujjlenyomatoknak és egyebek­nek nagyítóval megejtett hely­színi elemzése ezernyi izgalom­mal szolgál egyfajta civilizáció megismerésében. Különben remélem, tényleg elment közülük az utolsó is. Mert ha fejtegetéseimet olyannyira komolyan veszik, hogy a muze­ális értékre hivatkozva felsrófol­ják a kártérítési igényeiket, még dédunokáink is adósaik lesznek.- m. h. I. - Fotó: Mészáros %ed(£i jegyzet A mumus Kétségbeesett hangon telefonál valaki a szer­kesztőségbe. hogy menjen már ki hozzá egy új­ságíró igazságot tenni, mert őt azért bocsátották el a vállalatától, mert rendészként lebuktatott egy bűnszövetkezetet, mert azt hitte, ez a dolga, mert ... Mert vagyok olyan kíváncsi, hogy megnéz­zem, mi lehet egy ilyen rejtélyes telefonhívás mögött (személyes bosszú, idegbeteg az illető, ugratni akar, vagy - netán, véletlenül - igazat mondott?), úgymond vállaltam az ügyet. Kimegyek a vállalathoz, a kapunál mondom a telefonáló nevét, hogy őt keresem „az újságtól”. Határozottan az volt az érzésem, hogy a portás és az ügyeletes rendész valamit sejtett érkezé­semről. mondták, igen, ők értik, de már úgy néz ki. nem egészen aktuális a dolog, mert akit kere­sek, táppénzen van, és valószínűleg rendeződik a gondja. Azért elkértem telefonálónk lakcímét, ha már ilyen gyorsan lefújták az akciómat, leg­alább attól halljam, aki ebben a leginkább érin­tett. A megadott cím stimmelt, a telefonáló sze­mélye is, akárcsak a táppénz és az erre való jogosultság. Hogy enyhén fejezzem ki magam: kissé zaklatott idegállapotban találtam a volt (?) rendészemet (épp a vécén ült). Szinte kérdezés nélkül egy szózuhataggal kedveskedett, melynek lényege röviden a következő lenne (majd kide­rül, miért a köriilményeskedés). Szemérmetlenül lopnak a gyárban. O sajnos komolyan vette a beosztásával járó azon felada­tot, hogy őrizze a „bentlévőségeket”, ellenőrizze a ki- és bejárókat, nyakon csípje a tolvajokat. Egyszer például jelezte a rendészfőnöknek, hogy rájött, a kerítés melyik részén emelik ki a gyár termékeit az éj leple alatt. Teljes riadókészült­ségben vonultak ki tolvajlesre, két ládányi ter­mék valóban oda volt készítve - mint csali. Hiába lesték, nem jött senki, hogy áttegye a kerítés másik oldalára, miközben a főbejáraton egy te­herautó hordta a lopott holmit. Másik eset: ren- dészünk a kijárati kapun ellenőriz boldog-bol­dogtalant. hát az egyik irodista táskájában egy drótkefét talál, a másikéban valami ragasztót, és amikor rákérdez, hogy ez honnan került oda, azt válaszolják a tettenértek. hogy ajándékba kapták. (Új módi? Virág, csoki, pia helyett drótkefe és ragasztó ajándékba? . . .) Aztán meg valami főnököcskék szatyrában vándorolt volna kifele sutyiban a gyár terméke. Amikor mindezeket jelezte főnökének a „mi rendészünk”, a követ­kező Figyelmeztetést kapta: ki az isten mondta magának, hogy az irodisták táskáját is ellenőrizze?!, maga csak azt ellenőrizze, akit'én mondok! ... Ezek után nem sokkal - létszámcsökkentésre hivatkozva - elbocsátották munkahelyéről a te­endőit „félreértő” rendészt. Ezen e hazában élő és józanul gondolkodó ember nem csodálkozhat. Nem az első és nem az utolsó eset, hogy mifelénk a rablókat-tolvajokat premizálják, kitüntetik, a munkájukat rendesen, lelkiismeretesen végzőket pedig megbüntetik. De én nem vagyok, nem lehetek eszemnél, végezném én is ostobán-ko- molyan a dolgom: minden csodálkozás nélkül ugyan, de mennék a vállalat igazgatójához tisz­tázni, hogy ki nincs az üzemi maffiában. Jaj, ne - így a panaszosom -, várjak már hétfőig, mert amikor ő az újságíróval fenyegetőzött, tettek va­lami halvány ígéretet arra, hogy visszaveszik - bár más beosztásba, azt sem bánná. Vagyis: ha hétfőn tényleg visszaveszik, ő nem akar kázust csinálni a történtekből, azaz nem lesz koronata­núm, miközben én lerántom a leplet a szennyről. Nem adtam (és most sem adok) sok esélyt neki. De hétfőn visszavették, és ugyanolyan két­ségbeesetten telefonált, nehogy megírjam konk­rétan a dolgot. Most mit mondjak, mit tegyek? .. . Egyrészt örvendek, hogy a sajtó kezdi elnyerni azt a he­lyet, ami a demokráciákban megilleti: ellenőre lehet a társadalmi igazságosságnak, védheti a „kisembert”, az egyszerű állampolgárt a hatal- maskodókkal, a helyzetükkel visszaélőkkel, a tolvajokkal és gazemberekkel szemben. Más­részt szomorú vagyok, hogy még ennyire rövid­látó a mi állampolgárunk, nem látja az orrától az egy kicsit arrébb húzódó fejleményt: most ugyan hallgatását megvásárolták a visszavétellel, de di­csősége nem fog sokáig tartani. Sajnálom az önzést, mely uralja még az agyat: ha az én gon­dom megoldódott, lopjanak csak tovább a főnö­keim, vesszen, aminek vesznie kell, mert nem tudom, hogy igenis, még mindig és mindörökké, amíg lopnak, tőlünk, állampolgároktól lopnak. Érthető ugye, miért nem írhatom le a vállalat nevét? Mint ahogy - remélem - érthető az is, hogy többet nem fogom a „velem lehet ijesztgetni” szerepet eljátszani. Előre szólok mindenkinek, aki gondjával-bajával a nyilvánossághoz fordul: csak akkor vagyok hajlandó végighallgatni, ha tudomásul veszi, hogy mindezt egy az egyben megírom, és hozzám hasonlóan adnia kell a nevét is hozzá. Molnár H. Lajos i/ Az utolsó utáni vekni Nem értem a türelmetlenkedőket. Azokat, akik a hétvégeken az éjjel-nappal nyitva tartó boltok előtt indulatoskodnak. De lehet, hogy ér­tem? Szembe kell nézni magammal is. A hét végén úgy alakult, hogy a megtervezett családi fogyasztás helyett a véletlenre - azaz hogy az éjjel-nappal nyitva tartó boltokra kellett hagyat­koznom. Tőlük vártam volna el, hogy vasárnap is biztosítsák részemre a tejet, kenyeret, netán némi hűsítőt, miegymást. Nem tudták megolda­ni. Nem először kellett csalódnom ezekben a miniatűr üzletekben városszerte. Amikor na­gyon kellett volna valami, akkor éppen ki voltak fogyva abból, amit kerestem. így aztán türelmet­lenül felcsattantam, pedig be kell látnom, hogy igazam van - illetve nincs igazam. Ezek a boltok ugyanis tűzoltásra vannak. Raktáruk alig néhány lépésnyi jobbra is, balra is. Kockázati alapjuk, amiből felvállalják a megsa- vanyodott tej és a száraz kenyér rizikóját, ugyan­csak szerény. Ha a tűzoltást mondtam, akkor olyan kis teljesítményű haboltók ők, amilyene­ket a gépkocsikban használnak parányi lángok eloltására. Mégis, mindinkább kezdünk rájuk ha­gyatkozni: rájuk, az éjjel-nappal nyitva lévőkre. Csak közben elfelejtjük, hogy kézi haboltóval nem lehet toronyházat oltani. Itt akár be is fejeződhetne a cikk, ha nem lenne újkeletű és szorító az az igény, melyet napjaink megváltozott életvitele produkált. Egy­re kevesebb ugyanis a vállalkozásra hangszerelt munkálkodásunkban a pihenésre szánt víkend. Ma már megmosolyogjuk azt a naiv terminoló­giát. amelyik a három nyolcast - nyolc óra mun­kát, nyolc óra pihenést, nyolc óra művelődést - szajkózta. Cikkeimben gyakran idézett vállalko­zó barátom délután megsüti a négy tükörtojását, és azt mondja: „Megreggelizek már”. És ha megkérdezném tőle, hogy milyen nap van, biz’ isten nem tudná. Na már most, ő egy réteget - mindinkább vastagodó réteget - képvisel. Ok azok. akiket a felvett hitelek hajszolnak a mun­kára. Jobb esetben megélik a visszafizetést - rosszabb esetben a kórházak intenzív osztályain látogatjuk őket. A heti hét napot nem nekik találták ki: jó lenne, ha hétfőtől hétfőig nyolc, pláne kilenc napjuk lenne a légszomjjal végzett munkára. De nem lehet könnyebb azoknak sem. akik nem a maguk urai. hanem a munkaerő ésszerű­sítése folytán megmaradtak a korábban kényel­mes munkahelyükön. Nekik is olykor két-három ember helyett kell produkálni. Őket a munkanél­küliség árnya sarkallja arra, hogy „mindent be­le”. És ha igaz az, hogy a magyar ember nem ismer határt a munkában, akkor elképzelhető, mit vállalnak föl. Mielőtt sírva fakadnánk, azért zárójelben hadd mondjam el: Japán 1330 vállalatánál vé­geztek felmérést, és a végeredmény az lett, hogy átlagban egy dolgozó 7,5 napot tölt szabadsággal egy esztendőben. A csúcs 15 nap. Mindez azt bizonyítja, hogy az ember olykor csodákra ké­pes. Ha megfizetik. Mi úgyis csodát produká­lunk, ha nem fizetnek meg érte. Egyszóval nem vagyunk azok, akik voltunk. Az utóbbi években megváltozott az életvitelünk: oda a kényelmesen elköltött vállalati ebéd, a szabad szombat szentsége, meg a szabad péntek délutánjának érintetlensége. Ma már a vasárnap is jó lenne pihenőnapnak. És én most azt várom, hogy minderre mikor ébrednek rá azok, akik nekünk ételt, italt adnak? Jó, van a cikk elején említett néhány kispénzű vállalkozó, aki szerény tőkéjével kisegíti azokat, akik szombat-vasárna­pon elsőként érkeznek a vásárlói pulthoz. De a nagy cégeknek is rá kellene mozdulniuk erre az életmódváltozásra! Nem lenne baj, ha a napja­inkra szétzilálódott vendéglátó rendezné végre sorait, és akár privátim, akár kft.-ben vagy mi a fenében, de megvendégelne - no, nem akkor, amikor neki esik jól, hanem amikor nekem, a fogyasztónak. Ugyanígy a kereskedelmi cégek is felismerhetnék, hogy jó vevő lennék a hét végén is. Ezek a kísérleti léggömbök, amelyek az éjjel- nappal nyitva tartó boltok, azt jelzik: van fantá­zia a hét végi nyitva tartásban. Egyébiránt nem biztos, hogy ABC-knek ktílene ügyeletet vállal­ni, lehetnének shopok nyugati mintára az egyéb­ként is nyitva tartó benzinkutak mellett (ha azok is nyitva vannak egyébként, mert próbáljon va­laki tankolni egy vasárnap Abádszalókon!). Nyugdíjas kereskedők árulhatnának bizomány­bán tejet, fóliázott kenyeret lakásunkon - de alig hiszem, hogy mindezt nekem kellene kitalálni. Egyszóval minden jobb lenne annál, mint amikor közük vasárnap délután, hogy az utolsó veknit éppen az orrom előtt vitték el. v Palágyi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom