Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-27 / 174. szám

1991. JULIUS 27. Múltunk és jelenünk 11 Dombokká vált évszázadok Bronzkori kiállítás a Galériában Most fejezték be európai ván- dorútjukat az Alföld késő neoliti- kumának azon legszebb régészeti leletei, melyeket először 1987-ben a szolnokiak láthattak a Galériá­ban. A kiállítás nemzetközi elis­merést vívott ki a magyar, és nem utolsósorban a Szolnok megyében folyó régészeti kutatásoknak, és ennek köszönhető, hogy a bronz­kor leleteinek látványos sereg­szemléjére ez év őszén ismét Szol­nokon kerül sor. A szeptemberben nyíló kiállítást a szakemberek szá­mára nemzetközi konferencia teszi még emlékezetesebbé. A kiállítás a Duna mente, Kö- zép-Tisza- és Berettyó-vidék kora és középső bronzkorát, az i. e. 1800-1400-ig eltelt évszázadok történetét mutatja be. A korszak reprezentatív tárgyi emlékeit sora­koztatja fel, köztük a régebbi ása­tásokon előkerült, sokak által már ismert leleteket is, ugyanakkor el­ső ízben ad számot a szóban forgó területen az utóbbi harminc évben végzett legjelentősebb ásatások­ról, azok eredményeiről. Ez az első alkalom, hogy városunkban az or­szág tíz különböző múzeumának legszebb bronzkori leleteit együtt láthatja a közönség. E négy évszázad történelmi vál­tozásainak bemutatása mellett a ki­állítás képet szeretne adni a bronz­kori ember gazdálkodásmódjáról, mindennapi tevékenységéről, éle­tének rendkívüli eseményeiről, ün­nepélyes pillanatairól, egyszóval mindarról, ami az élet teljességé­hez hozzátartozott. A Szolnoki Galéria kétszintes belső tere ideális feltételeket te­remt a kiállítás két fő témakörének szétválasztására. A nagyobb alap- területű központi csarnokban a fel­tárt többrétegű telltelepeket, ill. a róluk származó „hétköznapi ’ ’ lele­teket és a kivételesnek számító bronzkincseket, aranytárgyakat mutatjuk be, az emeleten pedig a kultikus emlékeket és a korabeli ember vallásos elképzeléseivel szorosan összefüggő temetkezési szokások kapnak helyet. A földszinti terem kupola alatti tágas térségében magasodik majd a kiállítás „főszereplője”, a domb, nem mint geográfiai képződmény, hanem egy sajátos elő-ázsiai-me- diterrán gazdálkodásmód folytán csak a prehistória bizonyos idősza­kaiban kialakult többrétegű telepü­lési forma, mely az Alföldön és a Duna mente mezőföldi szakaszán egyaránt megtalálható. Hogyan is keletkeztek e hal­mok, melyeket a régészeti kutatás arab szóval telteknek nevez? A folyópartokon, az ártérből Túrkeve-Terehalom; a telltelep tárlati képe eredetileg is kiemelkedő, földmű­velés, állattartás szempontjából ideális magaslatokat vette birtok­ba a kora bronzkori lakosság. A váltógazdálkodás, a föld ésszerű hasznosítása olyan életfeltételeket teremtett, mely évszázadokig le­hetővé tette egy-egy faluközösség egy helyben lakását. A gyakran árokkal, sánccal erő­dített telepeken az új házakat az előzők leégett, elpusztult romjain emelik. A különböző korszakok házszintjeiből így felépült, gyak­ran 5-6 méteressé magasodott dombokban időben egymást köve­tő népek anyagi kultúrája évszáza­dokat reprezentáló rétegsorrá hal­mozódott fel. Módszeres régészeti feltárásuk révén rekonstruálhatjuk a korszak településszerkezetét, háztípusait, azok építési technikáját, megis­merhetjük a mindennapi élet tár­gyi emlékeit. A kiállítás látogatója hat bronz­kori népcsoport, régészeti nyelven kultúra emlékanyagát ismerheti meg. A vitrinekben látható lesz a né­pességhez köthető, tehát kultúr­aspecifikus leletkor, a kerámia, a gazdálkodás emlékei, a gabona­magvak, állatcsontok, halász­eszközök az általánosan elterjedt és használt, kultúrához nem köthe­tő csont- és kőszerszámok, agyag­nehezékek, a fémöntés kellékei. A kiállítás leglátványosabb részét a bronz- és aranykincsek képezik, melyek elrejtése rendkívüli ese­ményekkel, korabeli ellenséges tá­madással hozható kapcsolatba. Megismerkedhet a látogató á Kárpát-medence legnevezetesebb telltelepeivel, Tószeg-Laposha- lommal, Jászdózsa-Kápolnaha- lommal, Füzesabony-Öregdomb- bal, Túrkeve-Terehalommal, a Duna menti Bölcskével, Baracs- csal, a százhalombattai földvárral és több Berettyó menti teleppel. Dr. Csányi Marietta Az idén nyáron is részt vehet­tem a már negyedik éve a Dunán­túlon folyó velem-szentvidi régé­szeti kutatásokon. Ez számomra, az Alföldön dolgozó régésznek azért fontos, mert a kutatási terüle­temen azon korszakkal foglalko­zom, melynek nagyjelentőségű le­lőhelye a velemi kelta oppidum, a kelta településkutatás szempontjá­ból. A magyarországi kelták törté­netére az antik szerzők szórványos leírásai és régészeti leletek segíte­nek fényt deríteni. A fentiek egy­bevágó tanúsága szerint a kelták i. e. 400 után érték el a Kárpát-me­dencét, és valamikor a IV. század első negyedében törtek be a Nyu- gat-Dunántúlra. A Duna mentén érték el hazánk területét, és először a Kisalföldet szállták meg. A IV. század folyamán a kelták Bakony- Vértes-Pilis, illetve a Balaton vo­nalánál vetették meg szilárdan a lábukat, s talán i. e. 300 körül érték el a Duna észak-déli folyásának vonalát, és ebben az időben át is lépték azt. Magyarország területén kialakuló kelta uralom kiteljesedé­se szempontjából fontos esemény történt i. e. 279-ben, akkor a Del­phoiig előretörő kelták vereséget szenvedtek, ezért kénytelenek vol­tak visszavonulni, s egy részük a Dél-Dunántúlon letelepedni, ezzel az egész Dunántúl a kelták kezébe került. Az Alföldön a kelták bete­lepedése az i. e. III. század köze­pétől indul meg. A régészeti lele­tek tanúsága szerint a hódítás a Dunakanyar felől indult. Az Al­föld és az Északi hegyvidék talál­kozásánál kerültek elő azok teme­tők, melyek az új népességre utal­nak, s azt mutatják, hogy a Dunán­túl mellett Északkelet-Magyaror- szágon volt a legteljesebb a kelta uralom. Az Alföldön, bár kerültek már elő kelta temetkezések, mely­nek egyik igen szép példája a jász- berény-cserőhalmi lelet, és kisebb telepeik, településrészleteik is­mertek a kutatás előtt, az itt meg­települt kelták történetének még számos kérdése vár megoldásra. A megyénkben folyó topográ­fiai munkálatok mellett jó néhány leletmentés is hozott olyan ered­ményeket, amelyek segítségével a fenti kérdések tisztázásához kap­tunk fogódzókat, Tiszafüredről, Tiszaugról, Karcagról és Szolnok környékéről, valamint a Tiszazug­ból kerültek elő ezek a leletek. Az eddigi megfigyelések azt mutat­ják, hogy az alföldi települések ké­pe más, mint például a dunántúlia­ké, kisebbek is azoknál, és ez ideig nem találtunk olyan jelenségeket, amik a kelta telepekre jellemző erődítésre utalna, leginkább csak a természet nyújtotta védelmet hasz­nálták ki, amikor a folyóvizektől körülvett, magasabb területeket megszállták. Talán ez az egyetlen olyan párhuzam, ami hasonlóságot mutat a nyugati előképekkel, ahol a nagyobb településeket megerősí­tett fallal vették körül, melyet a latin nyelvű források után „murus gallicus”-nak nevezünk, és az így védelmezett telepeket pedig „op­pidum ”-nak. Ilyen kelta oppidum feltárása folyik immár negyedik éve a vele­mi hegyen, egy magyar-francia közös kutatás keretében. A velem- szentvidi ásatások megindításának célja a lelőhely késő vaskori törté­netének vizsgálata. A közel egy évszázada összegyűjtött, kiásott és közölt leletek körében Velem- Szentvid a korszak egyik legfonto­sabb lelőhelye. Ezt nemcsak föld­rajzi fekvésének, valamint az úgy­nevezett Borostyánút közelségé­nek, ezzel kereskedelmi szerepé­nek köszönheti, hanem annak'is, hogy a környék gazdag olyan nyersanyagokban, melyekre az ak­kori fémművességnek nagy szük­sége volt. A kutatásokról szóló előzetes jelentés, melyet Olivier Buchsen­schutz, Cserményi Vajk, Jean-Pa- ul Guillaumet és Szabó Miklós adott közre, a következő eredmé­nyekről szólnak. A magyar-fran­cia ásatás eddig az erődítmények keltezésére és építési technikájuk megismerésére irányultak. Mivel ezt a megelőző kutatások figyel­men kívül hagyták. A legfonto­sabb, és a terepen még most is világosan kirajzolódó sánc a Szentvid-hegyet a Kőszegi-hegy­ségtől választja el. Ez eltér attól a sémától, ami általában azt mutatja, hogy a védeni kívánt és a legma­gasabb pontra telepített várost, azon részen vették körül fallal, ahol a természetes akadály nem volt megfelelő. Itt a sánc és az árok a szintvonalakra merőlegesen, el­sősorban déli és északi irányban is, a meredek lejtőn leereszkedik. Ilyen védelmi rendszer figyelhető meg a nagy oppidumoknál Nyu- gat-Európában, amelyek a vaskor utolsó szakaszában jöttek létre. Az erődítmény falszerkezetének leg- fontosabab elemei a vízszintesen fektetett, egymást keresztező ge­rendák, amelyek a kőből rakott és döngölt földdel, kővel kitöltött erődítés összetartását szolgálták. A sánc alapozását egy aránylag vé­kony, de rendkívül tömör, kavi­csos rétegs adta. A sánc átvágása során, melyre a szerkezeti kutatá­sok miatt volt szükség, előkerült leletek alapján az erődítmény épí­tési munkálatai, a La Téne-D peri­ódusra keltezhető, vagyis i. e. I. század során jött létre ez a védelmi rendszer. A kutatások továbbra is folynak majd nyaranként, hogy közelebb kerüljünk annak a kérdésnek a megválaszolására, melyet Petőfi szavaival élve kérdezhetünk mi is - „Hol vannak a hellének és hol a celták?” Kétosztatú gepida fezekaskemence az át- lyuggatott rostély darabjaival Kengyel községtől délnyugatra, Baghy-major felé, az árvizektől védett magasabb, partos részeken 3-3,5 kilométer hosszan V-VI. szá­zadi germán telepek nyomai fi­gyelhetők meg, egyes szakaszo­kon összefüggőbb lelőhelyeket al­kotva. A térségnek ezt a korszakot érintő régészeti kutatása úgy tíz esztendőre tekinthet vissza, s az adatgyűjtésekkel egyre gazdagab­bá, színesebbé válik a településtör­téneti kép. Néhány hónappal eze­lőttjelen lap hasábjain már beszá­moltam arról a munkáról, amelyet 1990 őszén végeztünk a halastó mellékén. Most az akkor előkerült gepida emlékanyag egy részéről, három régészeti jelenséget össze­fogó csoportjáról írok (Baghy-ho- mok). Az egymástól csekély távol­ságra, 15-20 méteres területen észak-déli sorban elhelyezkedő földbe ásott objektumok közül ki­emelkedik egy edényégető kemen­x 2,3 méteres nagy­ságot. A kemencé­hez közelebb kis tüzelésnyomot si­került föltárni. A műhely déli pere­ménél valamiféle - külső - járószint­szerű jelenség jött elő, ahol egye­bek sorában agyag kúpok (nehezé­kek) is voltak. A munkagödörhöz keletről két sütőkemence kapcso­lódott, értelmezésük, a műhelyhez való viszonyuk kérdéses, mivel fő­ként római kori cserepek kerültek elő belőlük. A napvilágot látott edényeket döntőén két csoportra, dísz- és házi kerámiára lehetett szétválasztani. Kiemelkedőek az asztali edények, amelyek a népi fekete kerámiára emlékeztetnek (hasonlóak a szolnok-szandai te­mető egyes agyagkészítményei). A gepida fazekas a gömbölyded, illetve a körte alakú nagyobb bög­Süllyesztett padlós, kétágasos, kora Meroving-kori kunyhó fényképe ce, ámbár a másik két építmény­nyom is fontos információkkal szolgál a kora Meroving-kori, Ti­sza vidéki keleti germán szálláshe­lyeken kiásott, emelt épületekről, továbbá a kor használati tárgyairól. Mindezeket a föltárás sorrendjé­ben mutatom be. Az objektumcsoport északi ré­szére esett a fazekasműhely, mely­nek pontját többek között pecsételt díszű cserép is jelezte. Két részből állott, úgymint az égető kemencé­ből, amely az északi oldalon volt található, s az ehhez csatlakozó munkagödörből. A vörösre/szür- kére égett berendezést ovális for­mára alakították ki, 1,2 x 1,5 méte­res mérettel. Középen elválasztó fal húzódott, ami a két tüzelőnyí­lással együtt a kétosztatú kemen­cetípust reprezentálta (az első ilyen megoldású a gepidáknál). Az át- lyuggatott rostélyt, melyre az edé­nyeket tették, az eke elszántotta, darabjai kitöltötték az építmény egykori tűzterét. Az aljrészen meg­figyelt vastag hamus, faszenes ré­teg a tüzelőanyag maradványának tűnt. A „kiszolgáló” gödörnél ovális/vese formát vettem föl, s 3,2 v Az oldalt szerkesztette: Madaras László réket frízszerűen hasáb, rombusz, csepp, négyzet formájú, pecsételt mintákkal és függőleges, hálós, zegzugos, fenyőágas besímított dí­szítés kötegeivel, sávjaival tette pompássá. A korongolt, szemcsés, szürke, befésült vízszintes és hul­lámvonal köteges fazekak, egyéb edényformák a háztartás konyhai eszközkészletéhez tartoztak. Dur­va kerámia, malomkő, orsógomb, vastárgy, állatcsont, salak, vassa­lak, patics egészítették ki az emlék­anyagot. A következő telepnyom, ame­lyet kibontottunk, az objektumcso­port déli „tagja” volt. A 3-4 méter átmérőjű hamus folt alatt egy ke- mencés gödör/ház bontakozott ki. Hosszúkás, téglalap formát rajzol­tam, 3,4 x 2,4-3,2 méter nagyságút (déli falánál szarmata verem?). A mélyebb gödör keleti rövidebb ol­dalánál leltük az egyszerű sütőke­mencét, melyet úgy tűnt, félig a földfalba vájtak, másik felét pedig megépítették (?). A kerek-ovális, 1,5 x 1,3 méter méretű, vörösre égett falú és aljú konstrukció nyí­lása előtt a járószinten a kikotort elszenesedett fűtőanyag nyomait lehetett megfigyelni. Föltehető, sőt valószínű, hogy a kemence alját korabeli VI. századi edénytöredé­kekkel rakták ki. A kerámián kívül malomköveket, lenyomatos ta- pasztásdarabokat, salakot, állat­csontot, vastárgyakat, kagylót, halmaradványokat (csontokat és pikkelyeket) gyűjtöttünk össze. Az érdes edények sorában a szürke színűek mellett barnás ámyalatúak is előkerültek - másodlagos égés folytán? A díszkerámiánál a simí­tott ékítés mintái hasonlatosak vol­tak azokhoz, amelyek a fazekas­műhely leleteire jellemzőek. Ugyanígy a bepecsételések is, mindamellett előfordult egy olyan változat, mely kuriózumnak te­kinthető a gepidáknál. Már önma­gában a sütőkemence is különle­gességnek számított. A harmadik építmény a faze­kasműhely és a kemencésgö- dör/ház között került elő. Egy föld­be süllyesztett padlójú házról és egy kemencéről van szó, ez utóbbi hovatartozása kérdéses. Az előbbit kutatóárkok-metszetek segítségé­vel sikerült dokumentálni, mivel a kiszáradt földben szélei határozat­lanul rajzolódtak. Végül is lehető­ség nyílott egy négyszögletes, kb. 3,3 x 3 méter kiterjedésű, kétoszlo­pos, nyugat-keleti tengelyű kuny­hóalap rögzítésére. Az ágasokat - melyek nyomai is észlelhetők vol­tak halványan - elég mélyre, 0,5- 0,6 méterre ásták be a 0,3 méter átmérőjű, kerek gödrökbe. A ke­mény agyagpadlón számos cövek- hely (állatjárás?) mutatkozott. Az egyik sarokban 7-9 darab kúp és gúla alakú agyag (szövőszék) ne­hezék hevert csomóban, nyilván egy szerkezethez tartozó készlet. A gödörház betöltődéséből állat­csont, lenyomatos patics, salak, malomkövek, fenők mellett vésett díszítésű kétsoros csontfésű töre­déke (analóg példányok a kiszom- bori temetőből) és egy olyan bronzlemez látott napvilágot, amely leginkább övveret lehetett - többek között Szentes-Berekhátról ismerek ilyeneket. Említésre méltó egy elszenesedett gabonamag. A nem túlságosan bőséges edény­anyagból ismét csak bepréselt ékí- tésű töredéket tudunk említeni. Amennyiben a Baghy-homoki gepida emlékanyag időrendi he­lyét akarjuk megállapítani, úgy el­sősorban a pecsételt kerámiát kell figyelembe venni, amely ennek az ékítésmódnak a virágzását repre­zentálja. Jelen ismeretek szerint különböző régészeti-történeti meggondolások alapján a kör a VI. század középső harmada. Cseh János Földbe vájt-megépített sütőkemence és gödör alaprajza, metszete Baghy-homokon Kora középkori települések nyomai Kengyel környékén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom