Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-27 / 174. szám
1991. JÚLIUS 27. Megyei tükör „Vályogvető cigányok vagyunk” Majd ide csap a villám (Folytatás az 1. oldalról) szerű építmény, azt lebontották, jelenleg a villámhárító alapjait ássák ki. Épül még egy mázsaház a brikettgyámak, ami a kft.-hez tartozik, az meg a polgármesteri irodához. A mázsaház is abból a vályogból készül, amit ők termelnek. Ezenkívül van még kaszálás az idősek portái előtt, s a temető karbantartása. Építettünk velük két utat is a temetőben. Az új iskola alapozását is közhasznú munkások végezték el. Egy időszakban fásítást is végeztek a községben, mintegy két és fél ezer fát ültettek el.- Milyen időtartamra tudják felvenni a közhasznú munkásokat?- Nincs időhöz kötve, aki rendesen dolgozik, az itt van például három éve. Akinek lejár a szerződése, de nem volt vele gond, annak meghosszabbítjuk. Vannak köztük magyar gyerekek is; nemcsak cigányok. Hat nőt foglalkoztatunk, a többi férfi. Java részüknek már volt munkahelye, általában az építőiparban foglalkoztatták őket, de onnan létszámcsökkentés miatt elküldték, akkor ide jöttek dolgozni. Jogosultak lennének munkanélkülisegélyre is, de azt mondták, nekik munkahely kell. Karkusz Imre így mutatja be a mellette álló férfit: ő Túró Zoltán, nemrég került ide, cigány gyerek, de pont olyan irányító, mint én. Tőle kérdem:- Hol dolgozott eddig?- Kisvállalkozó voltam, építőipari javító, de a cég csődbe ment, nem bírták fizetni a munkát. Muszáj volt átjönnöm ide, munkahely nélkül nem lehet meglenni. Négy gyerekem van, a feleségem nem dolgozik... Kimentünk az épülő brikett- gyárhoz megcsodálni a „legjobb brigádot”. Karkusz Imre mondta, hogy rosszkor jöttünk, éppen ebédidő van, de fél egyre visszajönnek a munkahelyre, talán megvárjuk. Fél egy előtt egy perccel még sehol senki, és mivel nem voltunk „bejelentve”, megkockáztattam egy tréfának szánt tippet: majd fél négyre visszajönnek, és mire elrakják a szerszámokat, le is telt a munkaidő. A közhasznú foglalkoztatottak vezetője csak mosolygott, nem ajánlott fogadást. Szerencsémre, mert pontosan fél egykor kerékpárjaikon érkeztek a brigád tagjai, Nagy Ödön, Kuzsik László, Mága József, Surányi Gusztáv és a többiek, szép sorjában. Először azt kérdeztem, hogyan kerültek ide, dolgoztak-e azelőtt valahol? Sorolták, hogy a helyi téeszben, a budapesti Metrónál, a szolnoki ta- nácsnál, a szolnoki kommunális üzemnél és egyéb helyeken, de a létszámcsökkentés, felszámolás és ehhez hasonlók miatt munka nélkül maradtak. Ha ez a közhasznú foglalkoztatás lehetősége nem lenne, most mit csinálnának? - érdeklődtem tovább. Két vélemény egy ötlettel kiegészítve: 1. nem tudom, 2. semmit se, talán mennék és betörnék valahova ... Végül feltettem legfontosabbnak tartott kérdésemet:- Maguk mind jogosultak lennének munkanélküli-segélyre. Miért nem azt választották? „Munkanélkülire nincs szükségünk” A válaszok:- Én nem tudok otthon meglenni úgy, hogy nem dolgozok. Nekem nem kell a munkanélküli. Jobb így.- A munkanélkülire nincs szüksége egyikünknek sem. Ezért becsüljük itt meg magunkat.- Természetesen szégyellenénk a munkanélküli-segélyt. Munka mindig volt, most is van még. Hiába mondják, hogy nincs munka, mert van munka bőven.- Amíg lehet, elkerülöm a munkanélkülit. Mink erre vigyázunk is, hogy munkánk legyen, hogy ne kelljen sorbaállni segélyért.- Mindegy, hogy az ember kicsoda, micsoda, azért csak van egy kis büszkesége is. Én cigány vagyok, de nekem is van. És uram, otthon se lenne az embernek becsülete. Hát milyen becsülete van a család előtt az olyannak, aki csak fekszik hanyatt és lesi a napot?! Itt 4 brigádban megértés, .Összetartás &an -, ezt is egyikük mondta abból a társaságból, amelyik nem akar „semmittevő” lenni. • molnár __________________Fotó: Tarpai —napló ----C sütörtök este a SAT 1-en megnéztük a Tar- zant. Két gyermekünk nagyon szereti az efféle filmeket. Az „efféle’’.alatt, az ő szavukkal élve, az „állatos” filmeket értem. Végigizgulták az egészen valószerű őserdei jeleneteket, türelmesen végignézték T arzan hirtelen európaizálódásá- nak meglehetősen valószínűtlen képsorait, igaz, ez utóbbi, skóciai jelenetek végén a fiam rajtaütésszerűen elaludt, hiszen későre járt, tizenegy óra is elmúlt már. Előtte azonban, még a film közben, az őserdei képsorok vége felé megszólalt.- Ugye Tarzan tud majomul?- Igen.- Meg párducul is?- Igen.- En meg brekegül tudok Már a film után, amikor elaludtak, s csendes volt a lakás, elgondolkoztam ezen a röpke párbeszéden. Milyen nyelven tudok én? Majomul nem. Párducul sem. És brekegül? Nem. Macskául? Kutyául? Lóul? Farkasul? Medvéül? Mókusul? Akácul? Nyárul? Tölgyül? Tulipánul? Gombául? Vízipókul? Tavirózsául? Sasul? Gazellául? Zuzmóul? Amőbául? Szélül? Esőül? Tavaszul? Őszül? Humuszul? Folyóul? Jégül? Egysejtűül? Tengerül? Vulkánul? Szökőárul? Napul? Jupiterül? Nem. Nem és nem. Pedig Tarzan ezt mind tudta. Ám én, aki már annyira elszakadtam a természettől, nem. Pedig jó lenne tudni természetül. Fűzül beszélgetni a fűzfákkal, dagályul a tengerárral, rózsául a rózsával és zebrául a zebrával. Talán majd egyszer. De addig is szeretnék tudni emberül. Ezen belül persze jó lenne ismerni a különféle dialektusokat is. Tudni szeretnék például asszonyul. Meg segédmunkásul is. Továbbá munkanélküliül. Mérnökül. Melósul. Földművelőül . . . Amikor magamban az újgazdagokhoz értem, elbizonytalanodtam. Újgazdagul? Nem is tudom. Ahogy a néhány napja közvetített szép- ségkirálynő-választáson elnéztem őket: nem! Akkor már inkább párducul. Valószínűtlen mély morgás, villogó szempár a torkon ... Körmendi Lajos ELSŐ MAGYAR SZÖVETKEZETI SÖRGYÁR RT., MARTFŰ Tavaly év végén nagy port vert fel Kunszentmártonban a TÖVÁLL dolgozóinak lázadása. Ez a mini építőipari vállalat, amely néhány termelőszövetkezet tőkéjéből létesült, kicsiben a mai társadalmi közhangulatot modellezte meg. A munkások egyszer csak azt érezték, hogy valami nincs rendben körülöttük: a jövőkép mintha összezavarodott volna, hiszen immár nem ők válogatnak a megrendelésekben, mint korábban, hanem utána kell menni a munkának. Innen aztán azt sem tartották elképzelhetetlennek, hogy egyszer csak nenf lesz mivel kitölteni a munkanap nyolc óráját. Fene rossz érzés lett úrrá rajtuk, mi tagadás. Nekimentek hát az igazgatójuknak, és sztrájkkal fenyegetőzve kierőszakolták leváltását. A főnök ment, de hát azóta már kiderült, nem ő a hibás abban, hogy az építőipari ágazatra rászakadt a mennybolt. Nemcsak Kunszentmártonban nyögik ennek minden terhét, de országszerte is így van ez. A napokban ismét megkerestem a vállalatot: ugyan mire jutottak immár az új főnökkel, Horváth Sándorra), aki a cégnél termelési csoportvezető volt hosszú éveken át. Kiderült az, amire számítottam: csodát ő sem tudott tenni. Csökkentenie kellett a létszámot, eddig tizenöt ember távozott, de az irodán az igazgató szerint még mindig többen vannak a kelleténél, tehát számítani lehet további leépítésre. Fura dolog, de lehet, hogy olyan embereket tesz az utcára a direktor, akik annak idején éppen őt segítették ebbe a beosztásba. Amikor a régi igazgató ment, természetesen meghirdették az állását, még országos lapban is közhírelték, hogy vezetőt keresnek, de jelentkező nem akadt. Azazhogy egyetlen pályázat érkezett, ám a benyújtójáról kiderült, hogy nem teljesen alkalmas a vezetői poszt ellátására. Elővették hát a régi, kipróbált embert. De vele is csak vegetál a vállalat. Apró munkákkal tengeti az életét máról-holnapra. Amire büszke Horváth Sándor, az az, hogy hitelhez még mindig nem nyúltak, a vállalati vagyon, ami úgy 36 millió forint, érintetlenül megvan, így hát ha a téeszek egyszer majd ki akarják venni a pénzüket, meglesz hiánytalanul. Félévkor némi nyereséget is kimutattak, no nem sokat, talán egy jó hangulatú birkavacsorára elég lenne, de nem is erre ment ki a játék. A talpon maradás az első számú szempont. Hogy erre milyen kilátásaik vannak? Pályázgatnak, pályáz- gatnak, de itt sem egyszerű a helyzet. A versenytárgyalásokon nem biztos, hogy az lesz a győztes, aki a legkedvezőbbnek látszó ajánlattal áll elő. Olykor érthetetlen falsot kapnak a döntések. Ki tudja, miért... Pedig a kunszentmártoniaktól aligha dolgozik bárki is olcsóbban. Miután nem cipelnek magukkal önköltségnövelő irodaházakat, a munkához toronydarukat, többtonnás szállító járműveket, szinte a maszek kőművessel versengenek az árajánlatban. De még így sem biztos a jövő. Az igazgató szerint a túlélésre törekednek. A túlélésben a feltámadás is bennefoglaltatik. Hogy ezt mikorra várják? Hát úgy 1993- 94. tájára. Addig, csak addig kellene kitartani. A kunszentmártoni TÖ- VÁLL-szindróma azért több egyetlen vállalat dolgozóinak lázadásánál. Van tanulsága bőven. Az országos depresszió ide valami oknál fogva hamarabb jutott el, és a reagálás amolyan pártál- lamian karakán volt: „Majd mi megmutatjuk, hiszen miénk a gyár, magunknak építjük!” Aztán kiderült, hogy a kifakult szólamok ma már nem jelentenek semmit, teljesen üresen csengenek. Ebben a fiatal városban takarékon dolgozik tovább a cipőgyár, szeptemberben bezár a téglagyár, szabadságon van az egész Pannónia Szőrmekikészítő és halódik a BVM is. Az utcán munkanélküliek sétálnak és kenyérkereseti lehetőségre várnak. (No nem mindenki, Horváth Sándor elmondta, hogy havi tízezerért sem tudott munkást szerezni, mivel a megkeresett személy azt mondta, jobban jár, ha munkanélküli-segélyen marad.) Alighanem a hőzöngők is rájöttek, rosszul ítélték meg a helyzetet, amikor az igazgatójukat hibáztatták a lehangoló prognózisért. Ma csak remélni lehet, hogy a Vég utcai telephelyről egyszer majd lesz visszaút is.-pbBár csak az igazgatón múlt volna . . . Máig sem kapott lábra a kunszentmártoni TÖVÁLL Akik „kerülik a mujükanélkülit’
