Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-18 / 166. szám
4 A szerkesztőség postájából 1991. JULIUS 18. Felelőtlenség miatt bárki a liftaknába zuhanhat! 20 000 Ft jutalom a rongálok kézrekerítésére A szolnoki Széchenyi-lakótelepen a tízemeletes épületek felvonóinak rongálása sajnos mindennapossá vált. Szétszerelik az aknaajtót, meggyújtják a hívógombokat, de már az alkatrészeket is kiszerelik. Az aknaajtókat erőszakkal kinyitják - akkor is, ha a felvonó nincs az adott szinten. Ebben a helyzetben fenáll az a veszély, hogy bárki a liftaknába zuhanhat. Ezért felhívással és kéréssel fordulunk a lakástulajdonosokhoz, bérlőkhöz, s minden lifthasználóhoz: a beszállás előtt minden esetben győződjenek meg arról, hogy a felvonófülke azon a szinten áll-e! Kéijük továbbá, hogy a gyerekek figyelmét is hívják fel erre a veszélyre, és ha csak lehet, felnőtt felügyelete nélkül - ne használják a felvonót. Vállalatunk szakemberei sűrűbben ellenőrzik a felvonókat, de úgy gondoljuk, hogy a lakók segítsége nélkül nem tudjuk megszüntetni ezeket a problémákat. A rongálók kézrekerítésére, leleplezésére 20 000 Ft jutalmat tűztünk ki. A bejelentéseket az IKV bármely házkezelőségén, a lakásszövetkezet gondnokságán - személyesen vagy telefonon - megtehetik. (A lakótelep házkezelősé- ge: 38-203, a műszaki ügyelet 33-811, a felvonószerelő részleg 32-901.) Szolnoki Ingatlankezelő Vállalat Gagarin Lakásszövetkezet Hozzászólás cikkeinkhez „Róluk, de nélkülük döntenek” Njiílt levél Körmendi Lajosnak Széljegyzet a Naplóba THajnal József Főszerkesztő Úr! Jászárokszállás alulírott önkormányzati képviselői a leghatározottabban elhatárolják magukat a július 5-i számban megjelent Róluk, de nélkülük döntenek című írástól. A cikk szerzője, Wirth István teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a sajtó alapvető feladatait, a hiteles és pontostájékoztatást. A július 4 -i képviselő-testületi ülésről írt tudósításban a jogszerűen eljáró képviselő-testületet, és név szerint Papp Zoltán képviselőt szándékosan rossz színben próbálta feltüntetni a közvélemény előtt. Ezzel jelentősen aláásva az alapvető önkormányzati érdeket, nevezetesen a lakosság és a képviselő-testület viszonyát. Bár elismerjük, hogy az újságírónak jogában áll nyilatkozatok alapján beszerezni információit - ugyanis Wirth úr az ülés nyílt szakaszában sem volt jelen -, viszont a kapott felvilágosítást, valamint megállapításait kellő körültekintéssel, ellenőrzéssel és a valóságnak megfelelően köteles közzétételre előkészíteni. (Lásd: A sajtóról szóló törvény Ilii. c. bek.). A címválasztásból egyértelműen kiviláglik, hogy az információ szerzője elmulasztotta e konkrét téma - a Az Új Néplap hasábjain már hosszabb ideje, hetenként vi sszatérő- en, ugyanazon szerző gondolataival találkozhatunk Látlelet címmel. A cím és a még korábban az író neve alatt használt, a szakmájára utaló „szociológus” szócska az objektivitást, az elkötelezetlenséget sugallja. Hiszen a szociológia - amit a szocialista tudományosság hosszú időn át üldözött és később is csak a,.marxista” előnévvel felszerelve ismert el - olyan, a társadalomtudományok körébe tartozó egzakt tudomány, amelynek az objektivitását a pontos adatok és a sajátos mérési rendszerek alkalmazásával létrejött tények adják. A szociológus tevékenységét, a diagnózist felállító orvoséhoz hasonlíthatjuk, azzal a különbséggel, hogy az orvos ezt követően rögtön a terápiára is gondol. A szociológus csak megállapít valamit, diagnosztizál. Azonban az orvos, amikor megállapítja betegénél történetesen az amnéziát, visszatekint a beteg életére, hogy mikor, hogyan kaphatta, milyen külső-belső hatások hpzhatták létre a korábban egészségesnek tűnt ember súlyos betegségét. Hasonlóképpen kell (kellene) tenni a szociológusnak is - esetünkben a fenti szerzőnek - mert ennek elmaradása mégfosztja őt a tudományosságnak még a látszatától is, és nem szociográfia születik, csak egy silány politikai pamflett. Sajnos szerzőnk esetében nem kell mélyreható szövegelemzést végeznünk ahhoz, hogy felfedezzük költségvetési üzem helyzete - önkormányzati kezeléséről való előzetes tájékozódást, vagy pedig szándékosan csak kiragadott eseményeket, azt is eltorzított módon tárva az olvasók elé. A manapság oly közkedvelten emlegetett demokrácia kérdéséről pedig csak annyit, hogy a cikkből ugyancsak kimaradt az a fontos tény, hogy a képviselő-testület még a július 4-i zárt ülésen döntött, a kellően feltárt lehetőségeket július 8-án, mun- kásgyűlésen vitatja meg az érintett dolgozókkal, mely gyűlés tényét addig is a képviselőkön keresztül propagálja. Erről, ha többről nem is, tudnia kellett, ha mástól nem, feleségétől, Jászárokszállás jegyzőjétől. Ezúton kérjük at. Szerkesztőséget, hogy a fentiekre való tekintettel, és a téma (költségvetési üzem helyzete) iránti várhatóan széles körű érdeklődés érdekében, egy elfogulatlan tudósítójukon keresztül tájékoztatni szíveskedjenek a T. Olvasókat. Jászárokszállás, 1991. július 8. Csikós László, Nagy Ignác, dr.Szűcs Imre, Pethes Zoltán, Kele József, Ballagó János, Papp Zoltán, dr.Mann Ildikó, dr.Agócs László, Csikós Alajos és dr.Edelényi Béla a tények, a pontos adatok, a logikára épülő összefüggések hiányát. A „tudós” meztelenségére írásaiból csak néhány példaértékűt említenénk, melyeknek már a címe is önmagukért beszél: A politikai elit mindent megold? címmel adatok és tények nélkül állítja, hogy a politikai elitre a hozott törvények nem érvényesek, csak a népre. Az elit privilégiumait élvezve nem törődik az állampolgárral, aki a kilátástalan nyomor bugyrában szenved. Sajnálatosan az író nem említ egyet is ezekből a privilégiumokból, másrészt szemérmesen elhallgatja, hogy az általa visszatérően emlegetett nyomort m indenekelőtt a korábbi egyetlen párt hozta össze, melynek ő hosszú ideig tagja, mi több, szellemi támasza (ideológusa) volt. Az viszont már szemérmetlenség, hogy a hatalmat és a rendszert támadva egyszer sem említi azt a gazdasági elitet, amely ma is jórészt az ő egykori tag- társaiból tevődik össze. Az írásból sajnálatosan kiérződik egyfajta sértett duzzogás, hogy bár az utóbbi időben több pártszellem értékrendjével is kacérkodott, mégis ebből az elitből - egyelőre - kiszorult. (Nyugalom, még nincs veszve semmi...!) írónkra alapvetően jellemző a sokoldalúság, a szerteágazó érdeklődés. Meggyőzően ír - ha kell - a szexről, a pornográfiáról és a szeretet hiányáról egyaránt. Majd bátor fordulattal, az aktualitásnak megfelelően keményen kiáll a volt besúgók, a belső elhárítás tisztjei mellett. Ügyesen bagatellizálva a volt pufajkás hóhérok, és ÁVH-s tisztek népnyomorító szerepét úgy, hogy megrója a népet, miért tűrte el. Szinte minden írásának kötelezően az a lényegi végkicsengése, hogy itt minden és mindenki .Areménytelen- ség gettójába zárva" leledzik. Kár bármihez kezdenünk, úgysem sikerül. Egyetlen kiút van (talán): az „... állampolgári elégedetlenség és engedetlenség.” (Taxisblokád, Nagy Sándor-féle sztrájk?) Az igazi gyöngyszem írásai közül azonban éppen a legutóbbi (a legjellegzetesebb), amely Üzennek-e a harangok? címet viseli. Mindjárt az elején megállapítja: a nép a hosszú orosz katonai (és egyéb) uralom megszűnését „... belenyugvó egykedvűséggel vette tudomásul. Majd az írástudók teljes felelősségével arra a következtetésre jut, hogy erre az alábbiak szerint egy lapáttal rá kell tenni: „S ha többet képzelünk a szovjet katonák kivonulásába, mint amennyit valójában jelent, óhatatlanul a kiábrándultság lesz úrrá rajtunk.” A szerző vajon gondolt-e arra (bizonyára gondolt), hogy éppen az általa is sugallt gondolatok azok, amelyek a népet letargikussá teszik és továbbra is a félelem állapotában tartják, nehogy véletlenül egyszer is felszabadultan tudjon ünnepelni egy nagy történelmi eseményt, ha a gazdasági helyzet mégoly nehéz is. Majd megjegyzi még, hogy szabadulásunkból azért sem kell nagy ügyet csinálni, mert „... nem nemzeti önfelszabadítás következett be, hanem ... a világpolitikai helyzet kedvező alakulása...” tette Akár még örülhetnék is annak, hogy a Magyar Demokrata Fórum Szolnoki Szervezetének Elnöksége egészen ügyesen megírt levélben reflektált két látleletemre. Csupán azért vagyok némileg szomorú, mert az elnökség névtelenségbe burkolózó tagjai a legrosszabb bolsevik módszerrel támadnak. A hatalom „mindenhatóságát” érzékelő emberek megingathatatlan önbizalmával írták meg véleményüket. Elutasító-rágalmazó bírálatukat - legalábbis a jelenlegi helyzetben - nem lehet rossz néven venni, még azt sem, ha személyes motívumokat keresnek abban, hogy éppen miről írok. Annál kevésbé, hiszen „látleletük” maga is tünetértékű. Eltekintve attól, hogy a kollektivitással kifejezett anonimitásuk - a levelet maga az elnökség jegyzi - kísértetiesen visszaidézi az állampárt állásfoglalásait, ám ahogyan írásaimból sze- melgetnek, iskolapéldája lehet bármely tekintélyelvűségre törekvő politikai irányzat szellemi irtóhadjáratának. Ezért is válaszolok levelükre. Nem elsősorban tartalmi polémiába bocsátkozva (erre ugyanis egyetlen megállapításuk alapján sem érzek késztetést), hanem inkább csak annak a veszélynek a felvillantása érdekében: hová vezet az, ha egy szervezet a politikai együgyűségbe süllyed. Mert a politikai együgyűség mindig rosszhiszemű: érzi, hogy nem ott végződik a világ, ahol annak határait meg akarja húzni; remegve látja, hogy a jelenségek túlmutatnak ezeken a határokon, és keserűen haragszik azokra, akik másként gondolkodnak. S a támadás kényszere nyomban meg is szüli a maga ideológiáját, illetve előbb-utóbb megtalálja a maga áldozatát. Csak éppen az in- szinuáció eszközeit kell jól megválasztani. Ha ugyanis újra felidézem, hogy a „tárgyilagos értékelés” mennyi jelzőjét aggatták rám, már- már „vörös ördögnek” érzem magam, aki nem csupán „szellemi támasza (ideológusa)” volt a korábbi egyeüen pártnak, hanem arra is képes, hogy a „népet letargikussá” tegye, miközben „szemérmes és szemérmetlen” egyszerre. S éppúgy jellemzi a „sértett duzzogás”, mint a „sokoldalúság”, a „szerteágazó érdeklődés”. „Meggyőzően ír”, ugyanakkor „ügyesen bagatellizál”; „amnéziában” szenved, „ravaszul elfelejt dolgokat”, s „próféciát” gyárt. Nem tudja felismerni a „tényeket, a pontos adatokat, a logikára épülő összefüggéseket”. És mivel a tudományosságnak még a látszatát sem hordozzák megjelent írásai, nem képes másra, „csak egy silány politikai pamflet’’-re. lehetővé. Vagyis az orosz tankok most nem lőtték rommá városainkat, most az utcákat és a tereket nem borították a nép legjobb fiainak hullái és nem akasztottak fel sok száz embert. Enélkül örülni sem lehet. Csak sajnálni lehet az író amnéziáját, mert elfelejti, hogy mit jelentett a „világ- politikai helyzet kedvező alakulása” szempontjából a magyar ’56-os forradalom és szabadságharc. (Ami talán érthető is a szerzőnél, hisz számára még egy-két évvel ezelőtt ellenforradalom volt - még nem tudott váltani.) És végüljön a szokásos kizárólagos megállapítás: a nép azért nem tud ünnepelni, mert „...a társadalom túlnyomó többsége nap mint nap megállíthatatlan gazdasági és morális süllyedés valóságával kerül szembe.” Azzal, hogy a szerző már megint ravaszul elfelejti, kik okozták az elmúlt, közel fél évszázad alatt az ország gazdasági és morális züllését már nem is érdemes foglalkozni. Annál izgalmasabb viszont próféciája: „megállíthatatlan”! Állítja ezt azon amerikai, angol, német szaklapok el- lenére.amelyeknek objektivitásához, szakértelméhez valóban nem fér kétség. Szerzőnk esetében azért egynek örülhetünk: nem lett orvos. így nem kerül hetente abba a lehetetlen helyzetbe, hogy kimondja: Uram, ön beteg, de ne tegyen semmit, úgyis meg fog halni. A Látleletekkel kapcsolatosan pedig azt javasoljuk: kezdje elölről. A fürdőszobában, egyedül, szemben a tükörrel... Bár hallani olyat, lehet a tükör által is homályosan... Magyar Demokrata Fórum Szolnoki Szervezetének Elnöksége Mi sem természetesebb ezek után, hogy olyan - a „szociológus szócskát” elhagyó - íróként jelenek meg, aki azért duzzog sértetten, mert az „egykori tagtársaiból” rekrutáló- dó gazdasági elitből kimaradt. S aki még „1-2 évvel ezelőtt a „magyar 56-os forradalmat és szabadságharcot” ellenforradalomnak tartotta. Ezek az ítéletek egyenesen be- lesodomak egy problématömeg közepébe, amelyről itt egy pár szót kell mondanom. Még inkább kérdeznem. Vajon honnan tudja az elnökség - kollektive -, hogy egyáltalán a gazdasági elithez akarok tartozni? Gondolatolvasók lennének? Vagy csupán azért használják érvként ezt a vélekedést, mert más inszinuativ bizonyítékot nem találtak? Miként azt is megkérdezném: mikor, kinek, hol és milyen formában állítottam, hogy 1956 ellenforradalom volt? S ugyancsak érdekelne, milyen argumentumokat tudnak felhozni arra, hogy az „utóbbi időben több párt szellemi értékrendjével is kacérkodtam”? Ha már kioktattak, hogy egy társadalomkutatónak mit kell és mit lehet tennie, bízvást elvárhatom a tényszerűséget. (Csak zárójelben jegyzem meg: a tényszerűség nem mindig azonos a validitással, s a szociológus általában nem szociográfiát ír, hanem tanulmányokat.) Miután az iménti kérdésekre még sejtető utalásokat sem találtam (jóval inkább bizo- nyítatlan állításokat) az elnökség levelében, kérlelhetetlen meggyőződésüket nem tudom másként értelmezni, mint a szándékos félrevezetés tüneteként. Mivel nem ismerem az MDF Szolnoki Szervezete Elnökségének ösz- szetételét, s minden bizonnyal „sajátos mérési rendszerek alkalmazásával” sem tudnám szellemi kapacitásukat, népnemzeti vagy liberális habitusukat (némi képzavarral: gerincüket) felmérni, így a közzétett „látleletükből ’ ’ semmi másra nem következtethetek, mint arra, hogy a pártos hevület ragadta el őket. Bolsevik ízű és indíttatású vehemensségüket azonban nem azonosítom az MDF egészével. Elutasító bírálatuk ugyanakkor egy pillanatig sem jelenti számomra az intellektuális alacsony abb- rendűség megnyilvánulását, hanem inkább azt, hogy vágyaikat vetítik ki a valóságra. Csak bizonyos leplezetlen szindrómának látom, mely arról tanúskodik, hogy az „ideológiai kiát- kozás” mennyire determinálja az érzelmeket, az érzelmek pedig az érvelést. És ha az elnökség valóban örül annak, hogy nem lettem orvos, engem még inkább örömmel tölt el, hogy nem lettem az MDF Szolnoki - hangsúlyozom, a szolnoki - Szervezetének tagja. Mert egy ideig újra belülről kellett volna átélnem a „mindenható” politika nyomorúságát. Kerékgyártó T. István A kettőnk közötti kommunikációnak azért választom ezt a szokatlan módját, mert július 8-án az Új Néplap nyilvánossága előtt szólítottál meg, itt kell hát válaszolnom. Nem azért vagyok megdöbbenve, mert a szolnoki önkormányzat által meghirdetett művészeti pályázatra Sárkány Sándor festő barátommal benyújtott kötettervünket a ,J>íráló- bizottság” elkutasította, hanem azért, amilyen körülmények között ezt megtette, megtehette. Úgy vélem ugyanis, ha egy pályázatot a kiíró komolyan vesz (bár az eredmények ismeretében és Várhegyi Attila alpolgármester úr július 5-i sajtótájékoztatója alapján, ami a kérdéses esetet illeti, ebben egyáltalán nem vagyok bizonyos), akkor minden tekintetben, a pártatlanság tekintetében is megfelelő szakértőkről kell gondoskodnia. Szerencsétlennek, igen rossz megoldásnak tartom, hogy ennek a pályázatnak (amelyben egyébként Szolnok művészeti életének képviselői lettek megszólítva) az elbírálására - az ötfős bizottságba, négy szolnokit hívtak meg. Olyanokat, akik ebben a városban élnek, dolgoznak, vagyis akiknek nagyon sok barátjuk és nagyon sok ellenségük él itt. Vitathatónak tartom az ötödik nevet, a tiédet is. Vitathatónak, mert többször bizonyságát adtad, elfogult vagy városunkkal szemben, utóbb pl., sokak fölháborodására Szolnok szellem- i életét posványnak nevezted. Azt írod, nélküled nem kaptam volna állást és szolgálati lakást Karcagon. Valóban. De nem is akartam. Volt állásom is, lakásom is. Te kerestél egy levéllel: örülnél, ha Karcagra mennék, mert indul a városi újság. Szóval, szükséged volt rám. Azt írod, megvédtél engemet és a karcagi ön- kormányzat lapját a karcagi önkormányzattól. Tetted mindezt a karcagi önkormányzat képviselőjeként. Kiktől védtél meg? Személyektől? Frakcióktól? S ha valóban megvédtél volna engemet és az újságot, vajon nem Jenei Gyulának az önkormányzattal van problémája a pályázat ügyében , ennek ellenére engem (is) vádol pl. illetéktelenséggel, elfogultsággal, célzást tesz személyi ellentétekre, összefonódásokra és pártpolitikai érdekek érvényesülésére. Gondolom, ha kapott volna pénzt a kötetére, megfelelőnek találta volna a „szakértőket' ’. De nem kapott, tehát vagdalkozik. Rágalmaz. Mert a fent leírt vádpontok egyszerű rágalmak, s ezeket valahogy nem szeretem. Még Jenei Gyulától sem viselem el. Egyébként rossz a memóriája. Nem volt szükségem rá. Egy nyírségi faluban szenvedett, utálta a munkáját, a helyet, megváltás volt a számára, hogy eljöhetett onnan. Tehát neki volt szüksége a változtatásra. Egyébként is, a karcagi ifjúsági klub vezetőjének, nem az újsághoz jött. Az újsághoz csak később került, amikor már ismét rühellt mindent, s az új munkahely ismét megváltást jelentett neki. Tehát most sem nekem volt szükségem rá, én mindkét esetben csupán segíteni szerettem volna raj- ta. Nem felhánytorgatni akarom, hogy megvédtem Jenei Gyulát a karcagi önkormányzat ülésén, csupán mint tényt közöltem. Mert egyébként megtehettem volna azt is, amit 0 tesz, hogy okosan_ hallgatok, amikor beszélni kéne. Én azonban nem hallgatok, s most ezt is ellenem akarja fordítani. Valóban részem volt kötete megjelentetésében, de nem csupán a lektora voltam, ahogy beállítani igyekszik. Annál több. Kifogásolja, hogy nem látta lektori véleményemet. Eddig megjelent könyveim lektori jelentéseit én sem láttam, mivel azok nem a szerzők számára készülnek, hanem a kiadónak. Az, hogy kinek mennyi köze van Jenei Gyula verseskönyvéhez, az kívülről talán nehezen ítélhető meg. Egyébként egy olyan kiváló író neve, mint Sarusi Mihály, talán némi rangot is adhat egy első kötetes szerzőnek. Azt írja Jenei Gyula, hogy könyve megjelentetéséhez a pénzt ő kéregette össze, méghozzá az utolsó fillérig. Téved. Én is kéregettem, legalább a támogatók felénél. Vagy Jenei Gyula járt, mondjuk a Vitesz GT- nél? Aligha. a nyilvánosság érdekében, nem a választóid iránti elkötelezettségből tetted volna, hanem azért, hogy most fölhány torgasd? Azt írod, részed van a kötetem megjelentetésében. Igaz. A kötet egyik lektora te voltál. (A lektori véleményedet a mai napig nem láttam.) Arra is emlékszem - a miértet most sem értem -, hogy Sarusi Mihály barátod nevét mindenárom szerkesztőként akartad feltüntetni, bár semmi köze a könyvemhez. A megjelentetéshez szükséges összeget egyébként az utolsó fillérig én „kéregettem" össze. Azt írod, közlöd a verseimet a Néplap irodalmi mellékletében és a Jászkunságban. A Néplapban más is közölte. Jobban örültem volna viszont, ha a Jászkunságban a Tar Sándorral készített, tízoldalas interjúmat közlőd. Furcsa főszerkesztői gesztussal azonban csak ennyit mondtál: Bocs’, valahol elvesztettem. Látod, én is elfogult voltam veled. Bíztam benned. Nincs másolatom. Azt írod, kíváncsi vagy az egyéb publikációimra. A múltkor kérdezted (a néplapos bemutatáshoz kellett), soroltam őket. De én is szívesen olvasnám a te verseidet, ha megjelennének. Azt írod, fecnivel pályáztunk. Nagyon hatásos, csak nem igaz. Azt hiszem, három dolgot nem tudsz nekem megbocsátani. Az egyik, hogy elköltöztem szeretett városodból, Karcagról (ezt sokan nem érthetik, de te érted), a másik, hogy független tudtam maradni a politikai szerveződésektől, s nem léptem be biztatásod ellenére sem abba a pártba, amelynek te tagja vagy, s a harmadik ez a levél. Ha annak idején a szolnoki önkormányzat nem a hasára ütve jelölt volna ki szakértőket, hanem az illetékes művészeti szövetségektől kér embereket, ez a szóváltás elkerülhető lett volna. Jenei Gyula A Tar Sándorral készült interjú nem tízoldalas, hanem nyolc. Későn kaptam, már nem fért be abba a számba, amelyikben a jeles debreceni írót közöltük, már csak azért sem, mert külön papíron kaptam a kérdéseket és külön a válaszokat, s nem volt világos, hogy melyik kérdéshez melyik válasz tartozik. Az én fogalmaim szerint nem ilyen egy kézirat. Az interjú egyébként nem veszett el, átvehető a Jászkunság szerkesztőségében. Ami Jenei publikációit illeti: kitért a válasz elől. Sőt, ellenem fordítja a kérdést, hiszen tudja, hogy négy éve csupán két verset írtam. Igaz, azok megjelentek, s az egyiket át is vette a Látóhatár. Ügyes csúsztatással tehát csak a verseim után érdeklődik, mert ebből az derül ki, hogy nem írok, nem publikálok én sem. Csakhogy én más műfajokban is dolgozom, s írásaim rendre megjelennek, az utóbbi hónapokban csak annyi, amennyit Jenei közölt egész eleiében. Ami a pályázatukat illeti: fecni volt. Az én fogalmaim szerint egy pályázat nem ilyen. Jenei Gyula szerint nem tudom megbocsátani, hogy elköltözött Karcagról. Téved. Ez az 6 dolga, öt nem kötötték ide semmiféle gyökerek, se Karcagra, se Kunhegyesre, seAbád- szalókra - legalábbis sohasem éreztem. Szerinte azért is haragszom rá, mert nem lépett be az MDF-be. Nem haragszom, hiszen ez is a magánügye. Mint ahogy az én döntésem az én magánügyem. Annyira vártam ezt a rendszerváltozást, hogy úgy gondoltam, erkölcstelenség lenne nem dolgoznom érte, legalább a kezdeti időszakban. Nekem is könnyebb lenne az életem, ha kimaradnék mindenből, mint Jenei Gyula, s előkelő idegenként lesajnálnám, sárral dobálnám azokat, akik güriznek, és csupán a változások haszonélvezője akarnék lenni. Ezért a levélért viszont haragszom: olyan ember írta, akinek én rosszat soha nem tettem, inkább mindig csak segíteni próbáltam. Körmendi Lajos Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné * * * Örültünk volna, ha az önkormányzat képviselői nem általánosságban, hanem konkrétan - minthogy rövid, pár soros írásról van szó - elmondták volna, mi az, ami véleményük szerint ném helytálló a tudósításban. (Az eseményről hangfelvétel és jegyzőkönyv készült, ezek a dokumentumok bizonyíthatják, hogy szerzőnknek igaza van vagy sem.) Örömünk csak akkor lett volna nagyobb, ha arról is tájékoztatnak bennünket az önkormányzat képviselői, miként sikerült megoldani a tanácskozásról kizárt, mintegy ötven dolgozófoglalkoztatását. E kérdésre lapunkban visszatérünk. (A szerk.) Látlelet a LÁTLELET-ről * * * A „mindenható” politika nyomorúsága * * ♦ Széljegyzet a Széljegyzethez
