Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-11 / 160. szám
4 A szerkesztőség postájából 1991. JÚLIUS 11. Annyit egyenek, amennyi jut? Idős szüleim és rokkantnyugdíjas nővérem Rákóczifalván él. Édesanyám gyengélkedése miatt egy éve hordják az ebédet a Napfény étteremből. Eleinte boldogan újságolták, hogy az étel ízletes, elegendő, sokszor, még vacsorára is marad, hiszen már keveset esznek. Erről magam is meggyőződtem, különösen a nyári időszakban, amikor többször ott vagyok náluk. (Az idén, május eleje óta panaszkodtak az ebéd minőségére, de főleg a mennyiség miatt.) Július 3-án lányommal segédkeztünk a szülői házban, amikor ebédre néhány evőkanálnyi székelykáposztát adtak nekik (három személyre) - üzenvén, hogy ennyi jutott. Édesanyám sírva fakadt, s elkeseredésében mondta: „Az öreg már minek él, ha másképp nem megy, hát haljon éhen”! Én is felháborodtam, és visszavittem a káposztát. Ketten várakoztak az étteremben, akiknek már semmi sem jutott, a szakácsok kénytelenek voltak számukra frissensültet készíteni. Reklamálásomra az étteremvezető a szakácsnőket okolta, azok pedig őt és a nyersanyagnormát tartották kevésnek, s kiderült, a létszámnyilvántartással is baj van. Kértem a panaszkönyvet, de félórás várakozás után sem került elő. A káposzta helyett viszont kaptam 3 szeletke húst, körülbelül 15 deka párolt burgonyával. Ugyenezen a napon Sebestyén Imréné, aki Rákóczifalván a szociális gondozó csoport vezetője, elmondta, hogy sajnos az idősek napközijében kilenc embernek nem jutott ebéd, olyan keveset küldtek. Úgy gondolom, szégyenletes dolog, ami a Napfény étterem konyháján lejátszódik, s vajon mi lehet a céljuk? Terjed a hír, hogy be akarják zárni, mert nem elég nyereséges. Talán az utolsó hónapokban még a fent említett módon szeretnének hasznot hozni? Bízom abban, hogy a helyi ön- kormányzat megtalálja a megoldást, és ahogyan eddig tapasztalhattuk, az elesettekkel, idős emberekkel, gyerekekkel továbbra is szeretettel törődik. Kívánom, hogy így legyen. Sulák Istvánné A cseresznyéért Nagykörűben Hogy az utóbbi évek hasonló időszakában megjelenik egy-egy cikk a Néplapban a nagykörűi cseresznyéről, az azt hiszem, érthető, mert méltán váltotta ki a híres gyümölcs nemcsak megyénk és országunk, de Európa érdeklődését is. Ma már szinte mindenki tudja, hogy ilyen za- matú „bogyó’ ’ csak e tájon terem meg, amiért (a tulajdonjog fennmaradásáért) számottevő csatározás folyt. Hál’ istennek, nem túl sokáig, de annál nagyobb káoszt okozva „II. Mátyásunk” dicstelen pályafutása idején. A híres fák a viharokból mit sem értettek, ők csak termelték gyümölcseiket - időjárástól függően kevesebbet vagy többet. Ellenálltak a politikai viharoknak, az árak ingadozásának, az idő szeszélyeinek - termésük kiválóságát hirdetve, a múlt századtól ki tudja meddig. És arról nem tehettek, hogy termésükért hosszú évekig hasonló árat fizettek, mint valamikor az emberkereskedők az Afrikában bagóért vett négerekért, akiket aztán óriási haszonnal adtak el Amerika rabszolgapiacain. A kereskedelem könyörtelensége sajnos sokáig éreztette hatását a cseresznyénél is, amit ki más érzett meg legjobban, mint a termelő. Reméljük, e tapasztalat a múlté marad. Tavaly a felvásárlási exportár már éreztette a piacgazdaság felé: nyitás kezdetét, aminek következményeként általánosságban a nyugattal való aktívabb politikai és gazdasági kapcsolatunknál a kereslet e gyümölcsnél egyre jobban mutatkozik. Fényes bizonyítéka a Nagykörűben eddig nem tapasztalt felvásárlási exportár, ami jellemezte az idei átvételt. A majd 4 napig tartó, 155 Ft-os kilónkénti ár után a 70-80- 100 Ft a külföldi piacok gyors telítettsége miatt érthető. Az viszont sajnálatos, hogy a két-há- romnapos felvásárlási szünet miatt azokat a tulajdonosokat, akik valamely oknál fogva később tudtak hozzáfogni a szürethez, súlyos veszteség érte. Talán velejárója ez annak a ma még nem teljesen kialakult kereskedelmi-tulajdonosi összhangnak, ami a piacgazdaságra való teljes áttérést jellemzi. Ha a kereskedelemben végérvényesen megszűnnek azok a „parancsuralmi jogszabályok”, amik akadályozói voltak a szabad kereskedelemnek, s a szó teljes és nemes értelmében el tudunk jutni a tulajdonos és a felvásárlási szervek konfliktus nélküli megegyezéséhez, baráti kapcsolatához, akkor nem lesznek többé olyan gondok, amik sokáig árnyékot vetettek a termelők és átvevők kapcsolatára; akkor fejleszthető az a kapcsolat, ami most pozitívan kezdte éreztetni hatását Nagykörű népe előtt. Guth Sándor Szolnok Még egyszer Szóljanak e sorok arról, hogy a törökszentmiklósi Vörös Csillag utca - reményem szerint - miért fogja viselni Ipolyi Arnold rievét. Azért, mert élete és az irodalom terén kifejtett kiemelkedő munkássága szoros összefüggésben van városunkkal. (Az 1860-as évekbería város plébánosa volt.) Munkásságára való tekintettel a közelmúltban foglalkozott vele a rádió, a televízió, továbbá a sajtó, vagyis szinte mindenki megismerhette. Az Új Néplap március 4-i számában Józsa László cikke szépen rámutat Ipolyi Arnold munkásságára. Idézek belőle: „Ortutay Gyula írta róla: Ma láthatjuk csak, mennyi hálával tartozunk neki, műveiben milyen gazdagságot, ma sem megközelített teljességű gyűjteményt hagyott nemzetére”. Ki az, aki ezen írói szemmel nézett munkáját lebecsülné, ne értékelné a nevét? Ipolyi Arnold méltó arra, hogy nevét utca őrizze. Dicséret illeti önkormányzatunkat, hogy a hagyományőrző bizottsággal karöltve felkutatta városunk kimagasló egyéniségeit, akik nevét méltán örökíthetjük meg, nevezhetjük el róluk utcáinkat. Felmerült az a gondolat is, hogy az utcánk neve Szent Korona legyen, valamint az is, mivel az Ipolyi Arnold név hosszú, nehéz kimondani, írjuk és mondjuk úgy, hogy Ipolyi utca. Tiszteletre méltó lenne a Szent Korona elnevezés, de nekünk elsősorban a helyi hagyományunkban szereplő neveket kell ápolnunk, s ha ebből kimerültünk, akkor jöhet számításba egyéb utcanév. Múltunk, emlékeink ápolása városunk minden lakójának erkölcsi kötelessége. Ezúton kérem a hagyományőrző bizottságot, hogy az érdektelenség vészes hullámaitól védje meg városunk kimagasló egyéniségeinek emlékét. Bernáth Imre T örökszent miklós Nem a bizalmatlanság jele Hőgye Gyula szolnoki olvasónk több nyugdíjastársa nevében ezúton kéri, hogy az IKV azok részére, akik OTP-átutalási betétszámláról rendezik lakbérüket és egyéb fizetnivalójukat, havonta részletes ismertetőt küldjön. Ez nem a bizalmatlanság jele, de a betétszámláról sajnos nem derül ki, hogy miért menynyit fizettek, s ebben a változó áras világban konkrétan szeretnék tudni. Olvasónk felvetését Muhari Györggyel, a Szolnoki IKV Leányvállalat igazgatójával ismertettük, aki a következőket válaszolta. A kérés teljesítése óriási munkával járna, mert havonta durván 7000 tájékoztató számlát kellene elkészíteniük, postázniuk, holott a vízdíjra, lakbérre, fűtésre, hideg-meleg vízre, a lift és tv-antennadíjra, valamint az egyéb járulékos költségekre is minden bérlővel szerződést kötöttek, ennek alapján figyelemmel kísérhetik a kiadást, az esetleges változásokról pedig külön is értesítik a lakókat. Mindezen túl, egyedi esetekben - akár telefonon, akár írásban vagy személyesen - bárki bizalommal fordulhat hozzájuk, részletes tájékoztatást adnak. C \ A gyámhatóság intézkedését várva Tavaly augusztusban elváltam, a kisfiúnkat a bíróság a férjemnek ítélte, engem pedig gyerektartásdíj fizetésére kötelezett. Jelenleg munkanélküli-segélyen vagyok, ezért a bíróság úgy határozott, hogy amíg az anyagi helyzetem nem rendeződik, szünetelteti a tartásdíj-fizetési kötelezettségem. Noha a bírósági határozat szerint havonta kétszer hozhatom el a gyermekemet, válásunk óta mindössze két alkalommal volt lehetőségem. Miután már tartásdíjat sem tudok fizetni, férjem végképp megtagadta a gyerek láthatását. Ez év áprilisában kértem a tiszakécskei önkormányzat gyámhatóságát - volt férjem oda tartozik -, hogy intézkedjenek, de a helyzet változatlan. Húzzák, halasztják az ügyet, ahogyan a válóperes tárgyaláskor is tették, hiszen már csak a környezettanulmányra várt a Szolnoki Bíróság, ami Tiszakécské- ről 6 hónap múlva érkezett meg. Most már csak abban reménykedem, ha az esetem a nyilvánosság elé tárom, talán előbb intézkednek - írta többek között Tóth Tünde törökszentmiklósi olvasónk. A tiszakécskei polgármesteri hivatal gyámügyi osztályán valóban elhúzódott az ügy. Most ott tartanak, hogy a gyermekláthatás megtagadásának körülményeit, az anya erre irányuló szándékát, kísérleteit vizsgálják. Beidézték az apát, akinek az volt a véleménye, hogy a volt felesége nem érez felelősséget a gyerek iránt. Neki nem, csak a Törökszentmiklóson élő nagymamának hajlandó odaadni, aki korábban is elvihette a gyereket. Egyébként a törökszentmiklósi gyámhatóságtól várják az anya személyiségére, életvitelére, szociális és egyéb körülményeire vonatkozó - immár kiegészítő - környezettanulmányt. Egy percig sem vitatták, hogy az anyának joga van találkozni a gyermékével, és ha az apa felszólításuk ellenére sem teszi lehetővé a bírósági határozatban foglalt láthatást, 10 ezer Ft pénzbírsággal sújtják, s minden mulasztás esetén ugyanennyivel. A gyerek érdekében viszont arra törekszenek, hogy a szülők békés megegyezésre jussanak, s ne kerüljön sor a büntetésre. Mi is ezt szeretnénk. . Az átkelés életveszélyes Régen feszegetett témára kellene már pontot tenni a szolnoki Széchenyi-lakótelepen. A Széchenyi I. körúton, a gimnázium előtt (illetve mellett) lévő üres placc problémája vár megoldásra. A nagy súlyú tehergépkocsik parkolása felháborítja az ott lakókat, mivel ebből eredően már többször volt csőtörés. (A téli időszakban a nedves, laza talajra beparkoltak a tranzitkocsik, s eltörték a vezetéket.) Sajnos az Ecseki út 1. szám alatti pontház mellé is beparkolnak és teljes mértékben eltakarják a kilátást, így az úton való átkelés bizonytalan, életveszélyes, hiszen igen nagy itt a forgalom - főképp reggel. Évek óta nem képesek az illetékesek arra, hogy ide egy felfestett átjárót létesítsenek. Addig nem foglalkoznak vele, amíg nem történik egy súlyos, netán halálos baleset?! Ezúton is kérjük a helyi önkormányzatot, hogy mielőbb szíveskedjenek intézkedni. „Az aggódó lakótelepiek” Szeretjük az érdekes, szép képeket E rovat május 23-i számában azt ígérték, hogy „Olvasóink elvárásának, kéréseinek a humoros képek, karikatúrák- gyakoribb közlésével igyekszünk eleget tenni. (A szerk.)” Azóta több mint egy hónap telt el, és azt tapasztaljuk, nágyon Sok szép kép jelent meg a lap hasábjain, mélynek örülni tudtunk. A humoros képeknél maradva: 'vidámnak tarottuk a Hazafelé a kisújszállási utcákon című felvételt. A férfi becsületére legyen mondva, úgy hajtotta a szegény párát, mintha parádés kocsija lenne ... A szamár meg - a kocsirúd jóvoltából - majdnem paripává változott. Mosolyra fakasztó volt a Szökőkútban című fotó, és nagyon tetszett a tisza- szentimrei fűzfüzéreket bemutató felvétel, valamint a tiszaugi híd felújítását ábrázoló kép (VI. 6.); a környezetvédelem évfordulója alkalmából a tavirózsában, védett virágunkban is gyönyörködhettünk. S ugyancsak élményt nyújtott a „Daróczi átlövése” pillanatfelvétel is, mely június 10-én, a sportoldalon jelent meg. Újságolvasás közben egy-egy szép kép kikapcsolódást, nyugalmat sugároz - főleg, ha mindenki a maga igazát vallja és mondo- gatjá . . . Mostoha lennék azonban, ha nem tennék említést a Csonka torony című képről, mely 'segítségkiáltásként tárult elénk. . Nagyon szép, valóságos szöveggel egy igaz történetet, egy megbonthatatlan egységet fejezett kj. Reménykedem, hogy nem pusztába kiáltott szó marad, hisz az emberek alkotó kedve nincs veszendőben a műemlék- védelem területén sem. Sok képről lehetne még írni, de véleményünknek csupán azért adtam hangot, hogy tudják, mi, olvasók nagyon szeretjük a szép képeket, s mert azt tapasztaljuk, hogy a Tisztelt Szerkesztőség figyelembe veszi az olvasók kérését, s ha lehet, teljesíti is. Farkas Kálmánná Hozzászólás cikkeinkhez Ki az orgazda? A nagyrévi kastély „hátsó” oldala A június 22-i, fényképpel is illusztrált „Nagyrévi kastély” című írásban a cikk szerzője az eladásával, illetve a „múzeum” lebontásával kapcsolatban - a tényeket elferdítve, úgy tüntette fel, hogy a közvélemény előtt azok alkalmasak a szövetkezet és a vevőink tisztességes, törvényes eljárásának kétségessé tételére. Azt a hamis látszatot kelti, mintha a szövetkezet engedély nélkül végezte volna az egykori „múzeum” épületének lebontását. A kastély eladásának ügyét pedig olyan szinten tünteti fel, mintha a szövetkezetét és a vevőket a törvények kijátszására irányuló hátsó szándék vezetné. A hiteles tájékoztatás és a szövetkezetünket sértő közlések helyreigazítása végett kénytelenek vagyunk a sötét színben feltüntetett ügyek „hátsó oldalát” is megvilágítani. A szövetkezet az illetékes építésügyi hatóság 1990. május 25-én kelt bontási engedélye alapján végezte a „múzeum” épületének lebontását. A határozat indoklása szerint az építésügyi hatóság a benyújtott kérelem, műszaki leírás és „helyszíni szemle” alapján engedélyezte a lebontást. Tehát nem igaz, hogy nem tudták, valójában melyik épületről is van szó. A kastélyt pontosan egymillió forintért értékesítettük, és az épületben nem három, hanem csak két szolgálati lakás volt. A cikk szerzője megállapítja, hogy ugyan felújításra szorul, „de ennél jóval többet ér”. Mivel csak az idézőjelben szereplő megállapítással van kifogásunk, megjegyezzük, hogy szövetkezetünk megrendelésére - a Szolnoki IKV 1989. június 16-án készült becslése szerint - az ingatlan forgalmi értéke beköltözhetően 690 ezer forint. Vevőinkkel az érték- becslést követően alig egy év múlva, 1990. május 3-án kötöttünk megállapodást az egymillió forintos vételárra, amit egyébként a vevők 1990. augusztus 16-án teljes összegben kifizettek. Ez év június 26-án közölt értesítés szerint az illetékhivatal 1.393.000 Ft-ban állapította meg az illetékkiszabás alapjául szolgáló forgalmi értékét. Az infláció forintérték növelő hatását pedig nem mi találtuk ki, amit - az idő múltával - akár a szövetkezet, akár az illetékhivatal jogosan rászámíthat a korábban megállapított forgalmi értékre. Az írás szerzőjének arra a megállapítására, hogy a tulajdonjog rendezéséhez csak az illetékes va- gyonellenőrző bizottság engedélyét kellene kérni - „... talán nem bíznak abban, hogy megkapják?”, ami nekünk szól - de amit nem a szövetkezetünk képviselőjének tettek fel -, a következőt válaszoljuk. Amikor a vevők tulajdpnjogát bejegyezték, a földhivatal abban a meggyőződésben volt, hogy ehhez nem kell az illetékes bizottság en-. gedélye. Erről jelenleg is meg vagyunk győződve. Hogy az ő meggyőződésük mitől és hogyan változott meg, azt az illetékes földhivataltól kellene megkérdezni. Erről Székács István polgármester úr is mélyen hallgat - holott ebben neki döntő szerepe van. Az ügy ezen részleteinek tisztázásától a cikk szerzője megkímélte magát, pedig mi is kiváncsiak lennénk, hogy a tulajdonjog bejegyzését követően az eljáró földhivatalok miért hoztak a tulajdonjog törlése' és az egyik fellebbezés tárgyában kér súlyosan törvénysértő határozatot. A mi megítélésünk szerint az egész ügy lényege éppen ebben van. Ami pedig a feltett kérdésre adandó válaszukat illeti, a földhivatal a tulajdonjog törléséről hor zott határozatának indoklásában közli, hogy „amennyiben a va- gyonellenőrző bizottság jóváhagyását becsatolja, új eljárásban kérelmére az ingatlanra a tulajdonjog bejegyezhető”. A jelenlegi eljárás azonban még tart, új eljárást csak a jogerős befejezése után lehet indítani. A földhivatal határozatának az idézetben szereplő részét elfogadtuk, egyebekben pedig megfellebbeztük. Ez az egyszerű válaszunk a cikkben fölvetett talányos kérdésre. Meggyőződésünk, hogy a nagyrévi kastély a jelenlegi állapot szerint a tulajdonunkat képezi, és - a polgármester úrral ellentétben - ezt hivatalosan igazolni, vagy ha úgy tetszik, bizonyítani is tudjuk. Ennek érdekében - és hogy bárkit megkíméljünk a fáradtságtól - szerettük volna hiteles tulajdoni lap-másolattal is igazolni a cikk szerzője számára a tulajdonjogunk fennállását, a földhivatal azonban kérésünkre - minden törvényes alap nélkül - megtagadta tulajdonilap-másolat kiadását. Hogy miért? Erre a kérdésre szintén szeretnénk választ kapni. El kell mondanunk még azt is, hogy a nagyrévi Tiszazug Mgtsz 1990. március 14-i közgyűlésén döntött a kastély elidegenítéséről. Székács István polgármester úr, aki jelenleg is szövetkezetünk tagja, nem volt ott, de az elidegenítésre kerülő ingatlanaink listáját ismerhetné, ha érdeklődése erre is kiterjedne. Tény, hogy sem a közgyűlésen, sem az azóta eltelt másfél év alatt - sem írásban, sem szóban - a kastély eladásának ügyét a szövetkezetnél senki nem kifogásolta, a polgármester úr sem. Ugyancsak a hiteles tájékoztatás végett közöljük, hogy a nagyrévi kastély ügyében sem az önkor- ’ mányzattal, sem mással nem „pereskedünk”. Azt pedig kifejezetten rosszhiszemű és csalárd eljárásnak tekintjük, hogy kártérítési követelésüket a sajtó útján jelentik be, holott az önkormányzat képviselői ugyanolyan jól tudják, mint mi, hogy tulajdoni vagy kártérítési ügyünk megalapozására ez idő szerint sem megfelelő tényállás, sem jogszabályi rendelkezés nincs. Ha a cikk szerzője az ilyen tulajdonszerzést tekinti orgazdaságnak, akkor azzal mi is egyetértünk. Ugyanis szövetkezetünk, illetve annak jogelődje a kastély tulajdonjogát nem orvul vagy orozva szerezte, soha nem is kérte az államtól, egy törvény rendelkezésével egyszerűen csak megkapta, de úgy ám, hogy a szövetkezetnek még csak ahhoz sem volt joga, hogy visszautasítsa. Persze nemcsak ez az egy dolog van, ami azokra a bizonyos időkre emlékeztet bennünket. Nemcsak a Jurenák családot fosztották meg jogos tulajdonától. Azokból az emberekből, akiknek a földjét vagy más vagyonát elvették, Nagyréven is tizenkettő egy tucat. Mindazonáltal az orgazda minősítés hatásos és szellemes, sőt találó is, amennyiben az nem a szövetkezetünk vagy vevőink tulajdonszerzésére vonatkozik. Mert utóvégre „valóban minden csak nézőpont kérdése”. Kulcsár Sándor a nagyrévi Tiszazug Mgtsz elnöke * * * A kifogásolt cikk nem állította, hogy engedély nélkül bontották le az egykori ,-,múzeum” épületét, amely nyilván olyan elhanyagolt állapotban volt, hogy az illetékes hatóság hozzájárult a bontáshoz. A szóban forgó kastélyépület a vásárló állítása szerint is 970 ezer forintért kelt el, a „pontosan egy- . millió” Ft-ban némi földterület is benne van. S hogy ma már ennél többet ér, azt az illetékhivatal is alátámasztja. Vitájuk a földhivatallal alighanem a rendezetlen tulajdonviszonyok következménye, s az eladás szempontjából is sajnálatos, hogy a termelőszövetkezet saját irattárában nem található hiteles tulajdoni lap, avagy másolat. Az önkormányzattal és elsősorban a település polgármesterével - a levelükből úgy tűnik - nem túl jó a termelőszövetkezet kapcsolata, ezen helyben' lehet változtatni - akár azzal is, hogy szándékaikról kölcsönösen tájékoztatják egymást. Végezetül az orgazda fogalmáról többek között ez olvasható az értelmező szótárban: „Lopott, rablott stb. dolog vásárlásával vagy annak elidegenítésében váló közreműködéssel elkövetett bűn- cselekmény.” Akinek nem inge, ne vegye magára. Sem Nagyréven, sem másutt, hiszen a „kastély” ügye nem pusztán nagyrévi jelenség, hanem a hiányzó jogszabályok s az elkésett kárpótlási törvényből adódó helyzet modellje. Tál Gizella Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné
