Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-03 / 127. szám

1991. JÚNIUS 3. Sportextra 9 Sokan voltak a kisebbségek Rajt, em térdelörajtbói lóéknak hozott dicsőséget, apa és fia ma­gabiztosan utasított maga mögé minden­kit. Az atléták rövid távon is próbálkoz­hattak. A férfiak 100 méteres viadalán egy Bicskéről érkezett fiatal, Bogdán Rudolf győzött, egészen elfogadható eredménnyel. Ugyanez nem mondható el a nők versenyéről, kevés induló közt hazai siker született ugyan, de Vígh Er­zsébet szinte sétálva nyerte a sprintszá­mot. Az erős fiúk súlylökésben viaskod­Végül a legegységesebb szolnoki együttes nyerte a küzdelmeket. A jól szervezett, színvonalas rendezvényen mindenki megtalálhatta a számára legér­dekesebb versenyt, így nem véletlen, hogy kellemesen elfáradva indultak haza estefelé a vendégek. Nyilván jövőre ismét összehozzák va­lahol a találkozót, de fel van adva a lec­ke a leendő szervezőknek, ha le akaiják pipálni a rékasiakat. (GJ) A nemzeti és etnikai kisebbségek fia­taljainak hagyományos sport- és kulturá­lis találkozójának ezúttal Zagyvarékas adott otthont. Tavaly Nagykőrösön ren­dezték meg a seregszemlét, ahol a Jász- Nagykun-Szolnok megyei kisközség elöljárói is megjelentek. Ott fogalmazó­dott meg először bennük az ötlet, 1991- ben a csodálatos környezetet biztosító kisszögi sporttelepen kellene összehozni a „randevút”. Az álmodozást tettek kö­vették, szponzorok után néztek, a szán­dékot siker koronázta. Egyébbként is minden dicséretet megérdemel Tar Imre A foci nem hiányozhat tottak le mintaszerűen. Három megye - Pest, Nógrád és Jász-Nagykun-Szolnok - cigányfiataljai több sportágban is össze­mérhették erejüket, tudásukat, rafinériá­jukat. Érdekes módon nemcsak a kispályás foci vonzotta a mozogni vágyókat, har­Gecse Árpád festőművész „kissé megkésve”, 91 évesen átveszi a Magyar Köztársaság Csil­lagrendjét dr. Andrásfalvy Bertalan minisztertől mincnál több csapat nevezett például a kötélhúzóversenyre. A tízfős „brigá­dok”, mint mérges szarvasbikák feszül­tek egymásnak, igaz, köztük volt a kö­tél, melyet egyikük sem akart elengedni. Húzták, vonták, szaggatták, végül a leg­jobb súlyban lévő rékasi baráti társaság szerezte meg a pálmát. Az 1000 méteres családi futás - egy szülő, egy gyerek al­kotta a váltót - a jászladányi Suki Lász­tak egymással, itt újabb első hely jutott Jászladánynak, Cibak László révén. A focisták tornájára 19 gárda - Bicskétől Kerepestarcsáig, Monortól Karcagig - jelentette be indulási szándékát. A színvonalas, érdekes összecsapáso­kon jó néhány ügyes játékos bizo­nyította, nem halt még ki a virtus, labda­zsonglőröket megszégyenítő produkció­kat mutattak be. Székelytánc Rékason polgármester és stábja, hiszen alig két héttel a területi lovasbajnokság után, újabb nagyszabású rendezvényt bonyolí­Dr. Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter megnyitóbeszéde Igen tisztelt zagyvaíékasi lakosok, kedves vendégek határokon innen s túl, hölgyeim és uraim! A mai nap ünnepszámba mehet. Nem csak azért, mert a hétköznapok kemény munkája után a vidámságnak, a művészetnek, a sportnak adunk he­lyet, hanem azért, mert ez valóban ta­lálkozó. Nem csak sportolók találkozó­ja, nem csak népi táncosok találkozója, nem csak az ilyen vásáron olyan sok minden eseménynek az élvezése, ha­nem tulajdonképpen az egymástól való tanulásnak az alkalma is. Tulajdonkép­pen miről van szó, miért is jövünk ösz- sze? Miért van műsor? Miért állunk most akár sportesemény körül, akár táncbemutatót nézve? Mert ebben az átalakulásban, melyben újra talpra akar állni a magyar társadalom, tanulnunk kell egymástól. A legfontosabb: újra közösségeket alkotni. Újra szabadon megtehetjük ezt. Hozzunk létre hát, ahogy itt a példa majd megmutatja, sportcsapatot, foci­csapatot, tánccsoportot, színjátszó cso­portot. Mindazt, ami összeköt minket, ami közösséget alkot. Egy társadalom ereje attól függ, mennyi közösséget tud al­kotni, s abban az emberek hogyan érzik magukat. Hogy szilárd, kemény-e a legkisebb közönség, a család. Hogy utána az összetartozó baráti kör meny­nyire tud egymásért harcolni, egymá­sért felelősséget vállalni, hogy létrejö­hessenek olyan kis közösségek, ahol jól érzem magam, ahol táncolhatok, ahol sportolhatok. Ezek adják egy nemzet erejét, ezek a kis közösségek, amelyek összetartanak minket, megvalósíthatják az egymásért vállalt felelősséget, egy­másért drukkolhatunk, egymást tanít­hatjuk, egymással kéz a kézben megva­lósíthatjuk álmainkat. Ez nagyon fontos, hogy időnként ezek a kis közösségek,'csoportok, szö­vetségek találkozzanak egymással. Nehéz gazdsági körülmények között vagyunk. Egyre inkább minden ilyen kis csoport saját magára kell csak szá­mítson. Egyre kevesebbek a központi eszközök, az állam által szétosztott se­gély. Akkor most egymástól tanulha­tunk, hogyan kell ezekben a körülmé­nyekben is fenntartani, vonzóvá tenni egy csoportot, amiért érdemes áldoza­tot hozi. Nem szaporítom tovább a szót, hi­szen itt vannak a programok, itt vannak a látni valók, az izgalmas dolgok. Ezekhez kívánok mindannyiuknak sok örömet, lelkesedést, sok ellesendő pél­dát, hogy tovább épüljön ez az ország, és igazán mindenki itthon érezhesse magát. Mindenki, akit eddig talán ki­szorítottak, és úgy érezte, hogy mellő­zött, hátrányos, emelje fel a fejét. Eb­ben az országban minden jószándékú embernek, minden építő csoportnak helye van, mert ez maga az ország. Kö­szönöm a figyelmet. Gróffá avatásom története Nem minden földi halandónak ada­tik meg az az élmény, amiben nekem lehetett részem a zagyvarékasi focipá­lyán. A sportversenyek szervezői az érdeklődés felkeltése érdekében fel­kérték a Szolnoki Repülő Egyesület hőlégballonos szakosztályának tagjait, tartsanak egy rövid bemutatót a meg­jelentek számára. Mint éppen dolgozó újságíró természetesen nem hagyhat­tam ki, hogy beszélgetésre invitáljam a kapitányt, Zana Mihályt. Ő készsége­sen rendelkezésemre is állt, azzal a ki­kötéssel, mivel közeledik a start pilla­nata, esetleg több száz méter magas­ságban fejezzük be a csevegést. Nem mondom, hogy nem vert gyorsabban a szívem, de ráálltam az alkura, beszáll­tam a 1,5x 1,5 méteres kosárba. Miköz­ben én bőszen tettem fel naivabbnál naivabb kérdéseimet a parancsnoknak, egyszer csak rnozogni kezdett alattam a talaj. Hirtelen emelkedni kezdtünk, és pillanatok múlva már a fák fölül te­kinthettem le a kisszögi tisztásra. Fent csodálatos napsütés, csend, nyugalom fogadott, mivel a szelek szárnyán re­pültünk, még a légellenállást sem lehe­tett érezni. Közel 800 méter magasság­ban szálltunk már, mikor folytathattam a kérdezősködést. A 47 éves kapitány több mint tíz éve - megalakulás óta ­tagja a hőlégbal Ionosok szolnoki tábo­rának. Eddig 170 órát töltött a felhők között a 2600 köbméteres óriás lég­gömbbel, legnagyobb magassága me­lyet teljesített 2000 méter. Negyvenperces légiút után valahol Besenyszög-Zagyvarékas térségében készülődtünk leszálláshoz. Ahogy süllyedtünk, úgy lettek egyre nagyob­bak a fák, egyre inkább kivehetőek a talaj változásai. Harmincméteres szán- kázást követően egy napraforgó tábla szélén kötöttünk ki. Miután stabilan feküdt a ballon, még vagy öt percet ücsörögtünk a kosárban, míg teljesen kihűlt a felmelegített levegő. Hamaro­san megérkezett kísérő kocsink is. Mi­kor együtt volt a stáb, újabb meglepe­téssel szolgáltak reptetőim. Elmond­ták, XVI. Lajos francia király nemesi rangot adományozott történelmünk el­ső ballonos ősének sikeres leszállása után. Azóta él‘a hagyomány, a kapi­tány jogánál fogva gróffá avathatja az újoncot. Mondanom sem kell, Zana Mihály élt a lehetőséggel, megjelölt a tűz és a Föld jegyével, majd mintegy keresztvíz gyanánt megpecsételt az ősök szeretett italával, egy üveg pezs­gővel. Szombaton délutántól tehát a tisztességes nevem: Gróf Napraforgóssy (»elei József Repül a súly, ki tudja, hol áll meg? Talán túlzás Enyhe túlzással jelenthetem: szomba­ton Zagyvarékason MDF-cigányság ta­lálkozó volt Nyilván nem azt kifogáso­lom, hogy ők ott voltak (a szolnoki de­mokrata fórumosok, parlamenti képvi­selőik, kormányzati üsztviselők, minisz­ter, stb., illetve hazánk legnagyobb etni­kumának gyülekezete), hanem az tűnt fel, hogy rajtuk kívül viszont alig-alig tisztelték meg mások is a nagy készülő­déssel összehozott Nemzeti és etnikai kisebbségek fiataljainak sport és kul­turális találkozóját. Mintha mások azt mondták volna: ez az ő bulijuk... Meg­lehet, a találkozás szó felel meg legke­vésbé a valóságnak, hisz - a megyei közgyűlés elnökének, Boros Lajosnak az ötvenedik szülinapja alkalmából a ci­gányság részéről átnyújtott tortát és kö­szönetét leszámítva - kevés jele volt an­nak, hogy érintkeztek, tárgyaltak volna egymással. A két tábor inkább a maga körével-körében csevegett. Persze a ri­porternek is csak két szeme van, nem láthatta, mi folyik a háttérben, ahová a megnyitó után rövidesen elvonult a tár­saság legreprezentatívabb része; inkább ott maradt közönségnek a kultúrműsor pódiuma előtt. (Ki is derült nemsokára, hogy a jelenlétére ott van a leginkább szükség.) A kulturális program is azt sugallta, hogy inkább az etnikai, mint a nemzeti­ségi kisebbségeké itt a színpad, a műsor javát - akárcsak a közönség túlnyomó többségét - legnagyobb etnikumunk ad­ta. Én nem is bántam, szeretem az ere­deti cigányzenét és -táncot, amit a szol­noki Roma hagyományőrző csoport iga­zán magas színvonalú, jól összeállított műsorával, fergetegesen adott elő. (Ci­gány nyelven énekelt dalaikat a nézők közül többen rögzítették kazettás mag­nóikra.) Csakhogy a megnyitóbeszéd­ben is emlegetett egymástól tanulás, egymásra figyelés itt körülbelül véget is ért. Mint a „nagy dobást”, végére hagy­ták a rendezők a székelyudvarhelyi kö­zépfokú iskolák tánccsopórtjáL.. Kez­detben valánk vagy százan a „deszkák” előtt. Aztán a tűző meleg elől menekül­ve (?) az öltönyös vendégek és más „fe- hérbőrűek” jó része elsomfordált Ami­kor kiderült, hogy több roma nem lesz, szétszaladt az etnikumunk is. Megszá­moltam: tizenöten voltunk kíváncsiak (ebből három újságíró) a sok száz kilo­méterről érkezett székely kisebbség mű­sorára. Pedig ők nagyon készültek. Még az érdektelenség láttán is. Még a tánc megkezdése előtt az egyik legényke meglátta, hogy a színpad közepére ke­rült (az előző tánc lendületétől) egy pi- ros-fehér-zöld zászlócska. Úgy vélhette, arra nem illene rálépni, felemelte, és gondosan visszatette a helyére. Aztán énekeltek és táncoltak, miközben a sie­tős (?) technikusok szerelték szét a mik­rofonokat, tekerték serényen a kábele­ket... Kiselőadásuk után mindenről be­széltek, csak a néhányuk számára kínos semmibe vevésről nem. Kérdem az egyik legényt: - nem zavart, hogy tucat­nyi néző előtt léptetek fel? Ezt felelte: - sokan látták ezt, csak messziről... Ja, volt még egy csomó árus, míg ott voltam, ők is mérsékelt sikerrel szere­peltek. Szuper-éttermi áron kínálták a sört, a rostonsültet, a kolbászt És volt még csoki, süti, ropi, lufi..., az Aerocari- tas mentőhelikoptere és sok-sok rendőr. Egyiküknél érdeklődtem: - Miért ez a masszív jelenlét? A válasz: Minket azért rendeltek ki ilyen nagy számban, mert háromezer emberre számítottak. Hát, voltunk vagy háromszázan. Bár megle­het, ez is túlzás... M.KLL.

Next

/
Oldalképek
Tartalom