Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1991-06-08 / 132. szám

12 Múltunk —jelenünk 1991. JÚNIUS 8. Múltunkba tekintve ­jövőnkre gondolva Hazánk különböző részein járva mindig elszomorí­tott, ha utam egy-egy omladozó, romos kápolna mel­lett vezetett el. Ilyenkor azok jutottak eszembe, akik fontosnak tartották - sokszor a névtelenségbe burko­lózva - egy kápolna megépítését. De azonnal gondol­nom kell a ma élőkre is, akik bizonyos (s számomra érthetetlen) közönyösséggel viseltetnek e kis remek­művekkel szemben. Hallottam olyan „bátor” embernek is hírét, aki először csak ablakkeretet szedett ki az elhagyatott kápolnából, aztán a kövezet következett, végül a tég­lára is sor került. S mindezt a számonkérés legcseké­lyebb kockázata nélkül tehette ... Sok bosszankodásomra az ELET keserű fintorral válaszolt: amikor Tiszaörsre disponált főpásztorom, itt várt egy már megbontott kápolna a régi temetőben. Hosszú lenne felsorolni, milyen állapotban láttam először, s egy-két év alatt még mennyit rontottak rajta. Amit most fölemlítek, csupán érintőleges, s jelzés értékű: a kitört, kifeszített ablakot használták illegális bejárónak; a bent talált maradványok tábortűz melletti szórakozás nyomait mutatták, a hamu és étel-, italhul­ladékok megrendítő és elszomorító összes hatásával. Később felfeszítették a kriptaajtót, s érthetetlen meg­gondolásból teliszórták (!) a kápolnát a csontmarad­ványokkal! S a kegyeletsértő vandalizmus nem kí­mélte a temető síremlékeit sem ... Külön tanulmányt érdemelne, miként süllyedt az emberek egy része ilyen mélyre, s pár évtized múlva szeretném tudni azon suhancok életének sorsát, kik ezeket művelték. Tulajdonképpen nem az volt a kérdés, hogy mit kell tennünk. Egyértelmű a döntés, rendbe kell hozni - de miből? A hívek adománya a munkálatok elindításához volt elegendő, a továbblépéshez - az egri érsekség közbe­jöttével - a német egyház küldött tetemes segítséget. A néhai megyei tanács műemléki bizottsága is küldött két alkalommal kisebb összeget. Azt is el kellett határozni, mi legyen a kápolna jövőbeni funkciója. Ebben a múlt tanulmányozása segített. Kanizsay Károly, Tiszaörs száz évvel ezelőt­ti, nagy műveltségű plébánosa nemcsak saját sírká­polnájának építtette e „gyöngyszemet”, hanem a hí­vek lelki gondozásának mintegy „segédeszközéül” is. A jó halálra való felkészülésben kívánt segítséget nyújtani. Ez vitte tovább s érlelte meg a gondolatot: a halál ugyan elkerülhetetlen, de elvehetjük fájdalmas élét, ha értelmesen beépítjük életünkbe. Ha csak a pusztuló sírokat, az egykor hivalkodó síremlékek ma­radványait nézzük, valóban elborzasztó a múlandó­ság. Állítsuk meg tehát a romlást, adjuk vissza a kegyelet régi fényét, s ezzel biztosíthatjuk, hogy a jövendőben a mi sírjaink nem durva játékok színhe­lyei lesznek, hanem az elmélyedés, az imádság szen­télyei. A szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa­ival folytatott baráti beszélgetések során vetődött fel: létesítsünk olyan tárlatot a kis kápolnában, amely a környék temetkezési szokásait mutatja be, valamint a halottkultusz emlékeit. Miután az egyházi főhatóság is magáévá tette az elképzelést, elkezdődhetett a részletek megtervezése és megvalósítása. Az eszmei meghatározás a kiindu­láshoz képest változott, s előnyére, hiszen bővült a bemutatandó anyag spalettája. Lehetőség nyílt arra, hogy a látogatók elé tárjuk: miként kíséri végig e környék embereinek életét a vallás, a szakrális szoká­sok a születéstől a temetésig. Súlyos, de megoldható probléma a régi temető ren­dezése. Miután az 1960-as évek végén nem vezetett eredményre az akkori állami vezetés és az egyház közötti tárgyalás (pedig az egri főhatóság a kápolnát is felajánlotta ravatalozó kialakításához), a falun kívül új temetőt létesítettek, a régi pedig pusztulásnak in­dult. Az utóbbi években többször is próbáltuk irtani a bozótot, a nyugdíjasklub és mások is rengeteget fá­radtak a takarítással, ám ez csupán felületi kezelés volt. Az igazi megoldás az lenne, ha újból lehetne ide is temetni. Az évi néhány temetés rövid idő alatt eltüntetné a gazt, a gondozatlan részeket. Erről tárgya­lásokat folytatunk az önkormányzattal; s mivel objek­tív akadályok nincsenek, reményünk van a megnyi­tásra. E rendbetételt sürgeti egyébként a Kanizsay-ká- polna jövőbeni feladata is. Messze földön híres lehet a stáció, ha rendbe téve, teljes pompájában áll majd előttünk. Az eredeti vá­szonképek sajnos elpusztultak; a XIV. állomás önt­vény domborműve restaurálás alatt van. Az újjáépítés alatt álló stációépületekbe Pogány Gábor szob­rászművész vállalta a domborművek elkészítését - ingyen. De nemcsak ő az egyetlen, aki tudását, művészetét, pénzét ajánlotta a megvalósuláshoz. Gilbert Lupfer francia képzőművész a kápolna belső festését végzi majd, Somogyi István festőművész pedig találmányát adja az épületek külső festéséhez. Több szponzor is adott már támogatást, de szükséges még újabbakat keresni, hogy biztonságban láthassuk a befejezést. Múzeumi tudós brátaimmal együtt azt szeretnénk elérni, hogy a mai ember olykor félre tudja tenni napi gondjait, egy-egy nyugodt percre kimehessen a ká­polnához, s új reményekkel töltekezve, a régiektől tanulva, építhesse tovább saját s övéi jövőjét. Ágfay Antal Szabó István: Egy alig ismert C7V ö hl fontos kiadványról^\ (Ágfay Antal: Tiszaörs egyházának története. Tiszaörs, 1990) Amikor jó húsz évvel ezelőtt a megyéről mit sem tudva Szol­nokra kerültünk, buzgó múzeo- lógusok lévén intenzív gyűjtő- és kiállítómunkába fogtunk. A gyűjtések során jó baráti vi­szonyba kerültünk szinte vala­mennyi pappal, s mindebből lo­gikusan következett, hogy beter­veztünk egy nagyszabású egy­házművészeti kiállítást is. Mon­danom sem kell, nemhogy a ki­állításból nem lett semmi, de még az akkori korifeusok figyel­me is ránk terelődött. Később - tapasztalatokat szerezve - már azon sem csodálkoztunk, hogy vidéki tanár kollégánkat, aki a helybéli XVIII. századi egyházi anyakönyvekben végzett névta­ni vizsgálatokat, igazgatója egyenesen eltiltotta ezektől az úgymond „klerikális kapcsola­toktól”. Vagyis, lényegében be­következett az a szomorú álla­pot, amit kollégám szarkasztiku­sán úgy jellemzett, hogy Szol­nok megyében még népművé­szeti kiállítást sem engedélyez­nek, ha megtudják, hogy ke­resztszemes hímzéseket is kiál­lítanak. Elmaradtak hát a parókiákon őrzött anyagokra támaszkodó helytörténeti munkák, szinte csodaszámba ment, hogy Kor­mos Lászlónak, a Református Egyházkerületi Levéltár vezető­jének két munkája (Kunmadaras és Kenderes története) is megje­lenhetett ebben az időben. Ám ezzel véget is ért a sor. S majd csak újabb húsz év múlva akadt folytatása, egy tilalmakra nem sokat ügyelő lelkes fiatal lel­kész, Ágfay Antal buzgólkodá- sának köszönhetően. Ma, antikorr szinte túlteng mindenkiben a vallásos érzület, amikor a pápa magyarországi lá­togatását várjuk, s a rádió, tele­vízió naponta sugároz vallási félórákat, hajlamosak vagyunk tudomást nem venni azokról, akik akkor is működtek egyhá­zuk érdekében, mikor még az ilyen tetteknek nem volt zöld út­ja. S nemhogy támogatást nem kaptak, de mindezek ellenében kellett meggyőződésüket hirdet­ni. Ágfay Antal Tiszaörsre érke­zésétől kezdve kutatta kijelölt szolgálati helyének múltját. A plébánián őrzött egyházi iratok­ból összeállította a templom tör­ténetét, majd mindezt egri és Szolnok megyei adatokkal, illet­ve a vonatkozó szakiro­dalommal egészítette ki. így bár munkája templomtörténetnek indult, melyet a gyakorlat indu­kált: vagyis a templom alapítá­sának 200 éves évfordulója, vé­gül is községtörténetté teljese­dett. A kötet a kezdetektől, vagyis az 1292-es évtől, a falu birtokos névadójának, Örsi Imrének, az Örs (Örsur) nemzetség egyik utolsó tagjának a település sorsát meghatározó végrendeletének keltétől írja a történetet. Külön és bőséges terjedelemben foglal­kozik a reformációval kapcsola­tos problémákkal: vagyis a nagy egyházszervezők: Telekessy, Endrődy, Barkóczy és különö­sen kedvence, példaképe, a 100 templomot teremtő Eszterházy Károly tevékenységével, mely utóbbinak évfordulója tisztele­tére a falu autodidakta faragó­művészével, Jobbágy Gyuri bá­csival elkészíttette dombormű­vét (a portré hátterében az örsi templom képével), s azt ünnepé­lyes emlékmisén el is helyezte a templom szentélyében. De szó esik a könyvben az egyházi élet étköznapjairól, gazdasági mű­ködéséről, a művelődésben ját­szott szerepéről, a templom mű­kincseiről, s mintegy előjáték­ként következő nagy szervező­akciójához: a régi temetőről és a benne emelt kápolnáról, mely­ben a közeljövőben a Damjanich Múzeum közreműködésével a környék temetkezési szokásait bemutató állandó kiállítás nyílik majd. Energiáját és az állandó tenni akarást apjától örökölte. Aki a két világháború között a felvidé­ki magyarság egyik szószólója volt. Az 1933-as választásokon olyan aktivitást fejtett ki a ma­gyarság érdekében, hogy ráirá­nyult a cseh kormány figyelme, s nem kapott engedélyt a tanítói vizsga letételére. A tiltások elle­nére is tovább járta választott út­ját. Előzetes figyelmeztetés elle­nére eljátszotta a „Sárga csikó” című népszínmű címszerepét, a tornai templomban elénekelte a magyar Himnuszt, miért is a csendőrök elfogták. Mikor a ma­gyarok kiszabadították, magyar zászlót tűzött fel a templom tor­nyára, este pedig már a Szózatot tanította. A magyar csapatok fel­vidéki bevonulásakor megszó­laltatta a harangokat, s e jeladás­ra az egész község zászlódíszbe öltözött. Mindezekért aztán me­nekülni kényszerült, derékig érő vízen átgázolva jutott el Ma­gyarországra. Úgy tűnik, fia folytatta, to­vább vitte az apai örökséget. Még a pártállamban kezdte meg szervező-, kultúraterjesztő tevé­kenységét, a tiltások-tilalmak el­lenében. Azóta is folyamatosan dolgozik. S ezért van, hogy a rendszerváltás idejére számtalan kész tervvel, megszervezett se­gítőkész hívekkel támogatva, és kész eredményekkel is jelent­kezni tudott. Olyannal többek között, mint amilyen a „Tiszaörs egyházának története” című kö­tete. A XVIII. század közepe táján, a Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedekben az ország népe meg­állapodott. Voltak azonban terüle­tek, amelyek a vallási villongások miatt mégsem juthattak nyugvó­pontra. A mai Tisza-tó térségében református lakosság élesztette újra az életet, ám ez birtokjogilag az egri püspök és káptalan területe volt. Mint földesúr és mint egyházi főhatóság, a hatvanas-hetvenes években igyekezett megvetni a lá­bát e területen s saját birtokain. Máig élő sebként ekkor éri rövid­ség egyes települések református lakosságát. Az új jövevények - az egri püspök és a káptalan birtokai­ról toborzott lakosság - kiszorítják, olykor hatalmi szóval és támoga­tással is - a régebben itt élő refor­mátusokat. Ma mindez a múlté. Egymás mellett élnek református és római katolikus őslakosok, egy táj szü­löttei, ám saját arculata van min­den közösségnek. S ez a saját arcu­lat a valláson, hiten át s ennek se­gítségével mutatható ki. A több­nyire református, Tisza menti ma­gyarok közé jobbára a püspök és káptalan birtokairól elszármazott, ma „palócnak” mondott népesség telepedett be, akik Egertől délre, e földesurak birtokairól érkeztek. A palóc elem mellett sok volt a szlo­vák (akkor tót) elem is. A jövevé­nyek különböző falvakból érkez­tek. Ezek kultúrája, ha mutatott is egymással úgymond „palócos” vonásokat, nem volt egységes, és mindenképpen különbözött az itt élő református, alföldi eredetű né­pességtől. Néhány évtized múlva azonban ez a heterogén népesség, amely fo­kozatosan beilleszkedett a táj és az itt élő népesség kultúrájának köze­lébe, maga is egységesült. S mert katolikus volt, s házassági kapcso­Kiállítás a tiszaörsi temetőkápolnában latai más hasonló katolikus népes­ség irányába fordították (Tiszaörs, Tiszaörvény, Tiszafüred katolikus népessége, Egyek, Nagyiván ...), jellegzetes, a református környe­zettől eltérő színeket kezdett ölte­ni. E közösségek kultúrája - közre­játszván a vízszabályozások gaz­daságilag homogenizáló szerepe is- egységesült, s úgymond alföldivé vált. A felekezetek idővel megbé­kéltek egymással. Ki-ki a maga egyházát követte, a maga hitvallá­sát hangoztatta, de a helyhez, kö­rülményekhez igazodott. Nem is állt már olyan messze egymástól a katolicizmus és protestantizmus. Mégis. Ha ma Tiszaörsöt vagy egyéb püspöki és káptalani birtok­ra települt népességet kívánunk ki­emelni e tájból, mint jellegzetes közösséget, akkor fontos és meg­határozó integráló erőként a köz­ségek vallását, Tiszaörs, Nagyi­ván, Sarud és Poroszló lakosságá­nak egy részét vagy egészét tekint­ve a vallást, a hitet és az egyházat tudnánk meghatározni. S ezért tartjuk fontosnak, hogy a tiszaörsi kápolnában olyan kiállítást készít­sünk, amely erről ad hírt. Meggyő­ző információt, s egyben bemutat­ja a lényeget. Azt, hogy az egyes emberek, a hívő római katoliku­sok, hogyan élték meg az elmúlt négy ven-ötven évben a mindenna­pokat. A kiállítás bemutatja, hogy ha­tott a római katolikus vallás a kö­zösségek egészére s az egyes em­berre. Bemutatja a mindennapo­kat, s ehhez segítségül hívja a tár­gyakat, szentelményeket, az egy­ház által a hétköznapokból kiemelt formákat. Összegyűjtjük a szaknyelven „népi vallásosság” tárgyainak ne­vezett anyagot: a házaktól a vallá­sos nyomtatványokat, amelyek olykor a XVIII. századig mennek vissza, sőt szellemiségükben a kö­zépkorra; a családban ajándéko­zott, ajándékba kapott „búcsúfiá­kat”; a Mária- és Szentháromság­szobrokat, nyomtatványokat; az offereket (a többnyire viaszból ön­tött testrészeket, amelyek szentelt gyertyába beöntve a megfelelő testrész rendbehozatalát ígérték); a szentelményeket: barka, virág, gyertya vagy ezek tartóedényeit; a lakás ékítményéül szolgáló szent­képeket; bérmáláskor kapott, be­keretezett emléklapokat, fényké­peket; vagy - ami ma már ritka­ságnak számít - az egyházi egyleti élet fotográfiáit (körök, egyletek vallásos színdarabjainak, rendez- vényeinak fotói). S még jócskán sorolhatnánk... De fényképeket készítünk és fel­jegyezzük minden mozzanatát az emberi életnek a születéstől a ha­lálig. S megkíséreljük a lakosság segítségével összegyűjteni ezek kiállítható tárgyi anyagát, a gyűj­tők nevének feltüntetésével. Ilye­nek például az esküvőkor kapott imakönyvek, bejegyzésekkel; plé­bánostól esküvőkor kapott feszü­let, amelyet a mesergerenda alá, a bejárati ajtó mellett helyeztek el örsi és nagyiváni szokás szerint; az olvasóval átkötött pólya a keresz- teletlen gyerekeket védte a gonosz hatalmak ellen keresztelésig. De megörökítjük az esküvő mozzana­tait is az egyházi szertartáson be­lül, s jelezzük ezek világi kapcso­lódásait is: Nagyivánban a meny­asszony diót, almát szór „kötényé­ből” (kendőből, hogy mindenki boldog és egészséges legyen, sok gyereket szüljön a menyasszony). Figyelemmel vagyunk arra, hogy a plébános társadalmi megbecsü­lése milyen: hol foglal helyet (ha elmegy) az esküvői lakomán, ebédkor s este (mert Őrsön és Na- gyivánon így szokás). Az esküvő után az új asszony avatása, mint az egyház gondoskodása, s közösségi megnyilvánulása a fontos. Majd ez első s a későbbi gyerekek. A halva A temetőkápolna felmérése a Damjanich János Múzeum és a SZOLNOK- TERV együttműködési megállapodása alapján 1990. év tavaszán készült el. Ezen munkák során m l:50-es léptékben rögzítettük az épület alaprajzát, metszeti viszonyait és homlokzatait. Az akkor már elkészült fedélszerkezeti és tetőhéjalási renkonstrukció folytatásaként elvégzendő homlokzatfelújítá­si műveletekhez két alternatívában színtervet mellékeltünk. Az épület fel­mérési állapotát dokumentáló műszaki terveket fotóanyaggal egészítettük ki, mely anyag a lepusztult kálváriát és a temetődomb sírkertjét is ábrázolja. Csala Sándor született gyermek bábakeresztelő­je, elhantolása a rokon sírjába. Az ifjúság templomba járása, a közös­ségi erő növekedése vagy gyengü­lése az egyházakon belül. S végül az elmúlás: a rokonság felsorako- zása a ravatal mellett; a temetési menet; a különböző, egyházilag olykor elítélt szokások: hazajáró lélek, itt hagyott tárgy sírba teme­tése vagy a „halottlátóhoz” (e vi­déken „mondó asszony” (Mező- tárkányon, Putnokon) való járás, s sorolhatnánk. A hit, a vallásgyakorlat nem mindig kötődik az egyház tanításá­hoz, sem szentségeinek kiszolgá­lásaihoz. Ugyanis az elmúlt idő­szakban sem állt mindig az egyház hivatása magaslatán a helyiek sze­rint. Persze a népi vallásosságnak nem ilyen közvetlen okai vannak. Mindezek a jellemvonások koráb­ban is fennállottak. Példa erre egy minden este és reggel elmondott nagyiváni imádság, amely hiány­zik a hivatalos imakönyvekből, de megtartó ereje volt egy egész csa­ládnak, s talán több családnak is: A kakasok szólanak, Máriát ki­áltanak. Kelj fel Mária! Megfogták Jézust! Sok vére elcseppent. Az angyalok elvitték Názáretbe, Ott is megkeresztelték. Itt jön Jézus bárkájával. Hozza a kenetet, Hozza a szent kenetet! Fejem fölött tizenkét apostol, Két vállamon két örzöangyal. Aki ezt este, reggel elmondja, Velem lesz a paradicsomba’. Aki ezt este, reggel elmondja, annak erős a hite. S mi ezt akarjuk a tiszaörsi kápolnában bemutatni. Szabó László Összeállította: Dr. Madaras László

Next

/
Oldalképek
Tartalom