Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-04 / 128. szám
4 Erdélyre figyelő 1991. JUNIUS 4. Csonka Magyarország csonka magyarjairól Nemrég vendégünk volt dr. Láng Gusztáv, a szombathelyi tanárképző főiskola magyar tanszékének vezetője, aki a szolnoki Erdély Barátainak Köre Kulturális Egyesület és az Ifjúsági Iroda szervezésében előadást tartott A transzilvanizmus gondolata a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban címmel. Az Erdélyből 1984-ben áttelepült irodalomtörténész és irodalomkritikus, aki nem mellesleg említvén Budapesten született, előzőleg (nem itt és nem nekünk) tett egy olyan kijelentést, hogy a csonka Magyarországon csonka magyarok élnek. Volt olyan, aki sértésnek vette, más pedig valamiféle irredentizmus gondolatát vélte kihámozhatónak a kijelentésből. Az alkalom szülte, hogy megkérjem, magyarázza meg, miként értette ezt a csonkaságot.- Azt hiszem, a névvel van bajuk az embereknek, de el kell jutnunk odáig, hogy indulatmentesen szembenézzünk bizonyos tényekkel. Ez a név, hogy csonka Magyarország, egy sereg politikai jelszó, manipuláció és uszítás része lett. Sajnos, ’56 után, a konszolidáció idején, a magyar politikai életben és közvéleményben kialakult egy gondolkodásforma: a körülírás, az eufémia, az, hogy nem nevezzük néven a dolgokat. Ez tény: ha egy országot feldarabolnak, területének kétharmadát elveszti, ez az ország egy csonka ország. Az, hogy csonka Magyarországot csonka magyarok lakják, lehet, hogy egy nem túl jó ízlésre valló szójáték, de egy szójáték, és ennek van egy fenomenológiai vétetésű, filozófiai veretű gondolata. Mak- kai Sándor, miután Erdélyből elköltözött, miután Erdély püspöki székéből fölállt és Magyarországon lett teológiai professzor, egy tanulmányban azt írta meg, hogy kisebbségi körülmények között nem lehet teljes értékű életet élni, a kisebbségi lét egy frusztrált lét, ebben teljes értékű kultúrát létrehozni nem lehet, emberhez méltó életet élni nem lehet, tehát a kisebbség nem emberi kategória. Ezzel óriási vihart kavart Erdély-szerte, Mak- kai mintegy magyarázatul megírt egy második tanulmányt. Ebben kifejti, hogy is gondolta ezt] Számomra, mint tanár számára egy fontos része van ennek. Mert én itt elkezdtem tanítani az erdélyi irodalmat, és meg kell vallanom, hogy én úgy lettem Erdély-szakér- tő, mint Moliere darabjában az úrhatnám polgár, aki leckéket vesz poétikából, és megmagyarázzák neki, hogy mi az a próza, és erre azt mondja: Szent Isten, én negyven éve prózában beszélek, és nem is tudok róla!... Valahogy így voltam én is. A kolozsvári egyetemen tanítottam 25 évig, de én soha nem tanítottam erdélyi irodalmat, én az erdélyi irodalmat csináltam, mint kritikus, mint esszéíró, tehát én benne éltem. De én Adyt és korát . tanítottam. Amikor Szombathelyre kerültem, akkor mindenki úgy nézett rám, hogy én most megmondom, hány óra van Erdélyben. Úgy viselkedtek..., hogy azt mondják, mit tudom én... Buxbaum Jenőt biztos ismered, ő is erdélyi... Mondom, gyerekek, hát ne hülyéskedjetek, Erdély nagyobb, mint Magyarország. Először is nem min- dekit kell ismernem, aki erdélyi, és nem mindenkit kell szeretnem, aki erdélyi, mert ott sem szerettem mindenkit. Akkor jöttem rá, hogy tisztázni kell fogalmakat, mert egész egyszerűen a magyar iskola sem tanította, az eufémizmusok elfedték a lényeges kérdéseket. Nem illett beszélni Erdélyről. Felvételizni jöttek a gyerekek a tanárképző főiskolára,Petőfi Sándortól tudtak idézni, tudták, mikor halt meg, de nem tudják, hol van Segesvár, ahol elesett Azt nem mondták meg nekik, nem kell azt firtatni, hogy határon innen, határon túl... A feleségemet megrótta az aligazgatónő, amikor itt az első évben tanított magyart, és a kis negyedikesek a kuruckort tanulták és felrajzoltak mindenfélét, és a helységekből és az eseménytérképből kijött a régi Magyarország körvonala. Hát hogy képzeli?!... Mondja a feleségem, hogy nem tehet róla, hogy a trencsényi csata nem Szolnokon volt, hanem Trencsényben, csak oda tudja rajzolni... Akkor kezdten én egy ilyen szakkollégiumot az erdélyi irodalomról, akkor kiderült, hogy nagyon sokan szeretik Erdélyt. Nagyon helyes. Ebben a szeretetben nagyon sok fölény is volt, akaratlan fölény, nem akarok senkit megbántani. Klasszikus eset: beköltözik az ember, és akkor a szomszéd gyerek beszalad a lakásukba és azt mondja: anyu, hát ezek tudnak magyarul!... Ezért említettem a Makkai-ta- nulmányt. Én nem akarok szimpátiát, én nem akarom feltornászni magam valamilyen összmagyar szintre, mert én abba születtem bele. Makkai azt mondja: az igaz, hogy a kisebbségnek szüksége van az anyanemzet erkölcsi, adott esetben akár anyagi támogatására ahhoz, hogy az egzisztenciáját tudja biztosítani, de az anyanemzetnek is létkérdés, hogy milyen kapcsolatot tart a kisebbségeivel, szüksége van rájuk, mert a kisebbségek óriási tradicionális és kulturális energiákat képviselnek. És ezek nélkül, ha ezt levágjuk a magyar kultúráról, akkor a magyar kultúra nem nemzeti kultúra, hanem csonka kultúra. A modem magyar próza Mikes Kelemennel kezdődik, és azt a nyelvjárást Háromszéken beszélik, ezen nem változtat a Jóisten sem. A magyar nyelv romlása szerintem nem utolsósorban annak tulajdonítható, hogy a magyar nyelv- területnek egy jelentős részét határokkal mesterségesen elvágták a Magyarországon magyarul beszélőktől. Mondok egy példát. Én pesti gyerek voltam, tehát semmiféle transzilván önérzet nem beszél belőlem. Én Pesten gyerekkoromban anyámtól tanultam, hogy személynév előtt nem használunk névelőt, anyám javította ki, hogy nem a Jenő és nem a Béla. A magyar nyelv- ben a névelőnek jelentésmegkülönböztető szerepe van, ezt a falusiak tudják. Ha gyerekkoromban nagyapámnál voltunk falun, nagyapám tudta, ha én azt mondom, megrúgott Bandi, az a barátom; ha azt mondom, megrúgott a Bandi, az a csődör volt... Ez a né velős használat nem pesti, hanem egy dunántúli nyelvjárási jelenség. A Dunántúl a mai Magyar- országnak jelentős, nagy területe. Ha a Dunántúlt az egész magyar nyelvterülethez arányítom, akkor a hatások egészen megváltoznak. Ez a névelőhasználat azért terjedhetett el a mai - mondjam azt - csonka Magyarországon, mert hiányzott egyensúlyként az a regionális erdélyi köznyelv, amelyik nem ismeri ezt a né- velős formát a mai napig sem. íme, mit jelent az, hogy a kul- túrenergiák egy része elválik, és akkor bizonyos egészségtelen tendenciák a megcsonkult testben hirtelen, mint a baktériumok felerősödnek, mert nincs egészséges ellenszere. Ez egy atomnyi példa. De az egész kisebbségi irodalomnak az a funkciója, hogy olyan autentikus értékeket hoz létre, amelyek az összmagyar kultúrában használhatóak, és átrendezik annak tradicionális értékfogalmait és ami nélkül csonka ez az irodalom. A Magyarországon létező kultúra is gazdagszik azzal, hogy befogad határokon kívüli, de autentikus magyar és egyúttal specifikusan odatartozó értékeket. Ezt értem én ezen: ha megmaradunk ennél a merev elkülönítésnél, hogy van az anyaország és vannak a kisebbségek..., ami még rossz azért is, mert leértékelést sugall. Ott az író akkora, amekkora a műve. Lehet valaki nagy költő kis országban is, és lehet valaki jelentéktelen író egy nagy nemzet fiaként. Az anyaországi magyarság veszít azzal, ha nem ismeri az erdélyi tájat, ha nem ismeri Erdély múltját, ha nem ismeri az erdélyi kultúrát, a jelenkorit is..., annyival csonkább a kultúrájuk. És végezetül: azért kell a kisebbségi kérdést ismemi, a saját világába beemelnie, mert az, hogy a magyarok jelentős tömege él a környező országokban kisebbségi sorsban, az a magyar nemzeti történelemnek egy része. Trianon, az egy magyar történelmi adat, annak a következményei is a magyar történelem részét alkotják. Ha valaki a saját nemzeti identitástudatába nem próbálja beilleszteni ezt a tényt, hogy vannak nyelvtestvéreim a határokon túl, és ott ezt és ezt csinálták, akkor annak a nemzettudata nem teljes értékű, mert kihagy valamit, ami a nemzetével történt. Határrevíziót senki sem gondol ma már annál az egyszerű oknál fogva, mert az lehetetlen. Mindig összekeverünk kérdéseket: erkölcsieket, politikaiakat, kulturálisakat és így tovább. Az ember önző, végül is magyar-japán határt is akarhatunk, de hiába akarjuk. Tudod, ezek a marhaságok. Határrevízió nem lehet, és először is tudomásul kell venni, hogy a siránkozást is abba kell hagyni, az önsajnálatot, meg ezeket, hogy bennünket mindig bántanak, hogy a magyarság mennyit szenvedett. Kérem szépen, aki egy kicsit is ért a történelemhez, az tudja, hogy minden nép szenvedett, Európa története a szenvedés története. És tudomásul kell venni, hogy ebben a században Magyarország részt vett két világháborúban, és mindig vesztesen került ki belőle. Ezt nem lehet büntetlenül csinálni. De ez nem erkölcsi kérdés. Amióta történelem van, azóta az árát ennek mindig meg kell fizetni, és meg is fizettetik, nem azzal, aki a marhaságokat elkövette, hanem velünk. De ma már, amikor összeomlott egy világrendszer, vagy alvilág- rendszer..., ebből ki lehet kerülni jóljs és rosszul is. Robinson nem azért maradt életben, mert kihalászott a tengerből hajóroncs-dara- bokat, hanem azért, mert tudta, mit kezdjen velük és fel tudta ezeket használni. Kelet-Európa népeinek életében ezek a megrendítő változások végbementek, és nagyon hiszem, hogy az épeszű emberek többségben vannak ebben a régióban, és nagyon hiszem, hogy létrejön egy olyan kapcsolatrendszer ezek között az országok között, amelyik elviselhetővé, kezelhetővé, kimondhatóvá és ezáltal meg- vitathatóvá teszi a kisebbségi kérdést is. Ha ez így lesz, akkor ez az anyaország-kisebbségiek rendszer egyre egészségesebbé válhat. Ez aztán a kulturális szervezet!... A magát békésnek, abszolút kulturálisnak és áldozatnak kikiáltó Vatra Romaneasca újabb bizonyítékokat szolgáltatott arra nézve, mennyire szívén viseli a romániai magyarság sorsát. „Kifele’.’ többször nyilatkoztak a vezetőik, hogy nekik semmi bajuk a magyarokkal, csupán nemzeti (mármint a román nemzeti) kultúrát védik. Ezek szerint maga az a tény, hogy az RMDSZ Marosvásárhelyen tartja a kongresszusát, veszélyezteti a román kultúrát, hiszen a vatrások felszólították(I) a kormányt és Iliescu elnököt, ne engedélyezzék helyszínként ezt a várost, mert ez nyílt provokáció a románság ellen. Bukarestben nem lett volna provokáció? - kérdezhetné akárki. Persze hogy nem. Csakis a Vatra fészkében, ahol a lakossági összetétel mérlegének nyelvét csak úgy lehet gyorsan az általuk óhajtott irányba billenteni, ha betiltanak mindenféle magyar rendezvényt. A „magas vezetés” nem engedelmeskedett a Vatrának (sejthetően a nemzetközi botrányt elkerülendő), nem tiltotta le a „provokációt”, ám a kulturális szervezet kevésbé művészi reagálására számítva erős rendőri és katonai erőkkel igyekezett megakadályozni, hogy a tavalyi véres március után ne következzen az idén egy véres május. Mit tehetett a békés Vatra, látván, hogy a katonaság nincs velük? Sebtében összehívták egy hét múlva a saját kongresszusukat ugyanabban a városban, ugyanabban az épületben. A tőlük megszokott cizellált és művelt módon - erőszakosság és magyar- ellenesség kizárva - mindössze azt követelték ezúttal a kormánytól, hogy semmiféle oktatási és művelődési intézményt ne adjanak a magyaroknak, és romboljanak le minden olyan emlékművet az országban, amely a magyar múltra emlékeztet. Vagyis a kolozsvári Mátyás-szobortól a Segesvár melletti Petőfi-emlékműig le kellene rombolni minndent? Ha csak rá nem fogják a dák eredetet, Erdélyben egyetlen régi épület sem maradhatna, egyetlen temető sem. Mert ami „történelmi”, ami egyáltalán valami komolyabb múltra emlékeztet, abból semmi sem az övék. (Marosvásárhely főterén is a két monumentális ortodox templom Trianon után épült, hogy egyebeket ne is említsek.) A kormány ebben a kérdésben még nem nyilatkozott, nem lépett, de egy biztos: a Vatra valóban alaposan foglalkozik a kultúrával. Csak sajnos nem a sajátjával, hanem a másokéval, és legnagyobb sajnálatunkra így... Kétségben az erő? Innen, Magyarországról nehéz megítélni, jól avagy rosszul politizál a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség (beleszólni meg nem is ildomos). Ahhoz ismemi és mélyen átérezni kell az ottani kisebbségi sors „különlegességeit”, bonyolultságát, szorításait, lehetőségeit és lehetetlenségeit, nemkülönben a közeg viszonyulását a mágyar kisebbség törekvéseihez. Engedtessék meg azonban annak, aki negyven évig élt abban a közegben és személyesen is jól ismeri az RMDSZ jelenlegi vezetőit, hogy tegyen néhány megjegyzést a nemrég megtartott II. kongresszusukra. Ha azt mondom, semmi jelentősét nem hozott a marosvásárhelyi- találkozó, nem a saját, hanem az ott élők egy részének csalódottságára utalok. Az várható volt, hogy az amúgy egységesnek tűnő szervezet mérsékelt és radikális szárnya igyekszik majd érvényesíteni elképzeléseit, mint ahogy az is, hogy a mérsékelteknek fog ez sikerülni. Csak az lepett meg, hogy a vezető- választáskor ez éppen hogy csak (néhány szavazattöbbséggel) sikerült. A két Géza közül Domokos maradt az elnök, ami előrevetíti, hogy továbbra is a néha túlságosan is hajlékony alkalmazkodás, a jelentős kompromisszumkészség, a románokkal való „barátkozás” majdnem-kilátástalan keresése lesz politizálásuk meghatáro'zó jellemzője. Hogy miért számítottam erre? Mert tudom, egészen más magyarnak lenni még Erdély keretein belül maradva is például Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen vagy Nagybányán. Más reményeket táplál és más törekvéseket hordoz az, akinek a lakóhelyén abszolút többségben van a kisebbség (ilyen már csak a szűkebb értelemben vett Székelyföld), másokat az, akinek a közvetlen környezete túlnyomórészt román (ilyen - sajnos ma már - Erdély csaknem valamennyi helysége a nyugati megyékben, sőt, a Szilágyságban, Beszterce-Naszód és Kolozs megyékben is), és ismét másként gondolkozik az, aki épp a fele-fele arányú (és éppen ezért a beolvasztás legkiélezettebb hadszínterét jelentő) végvárakban, például Maros- vásárhelyen próbál megmaradni. Egy ilyen kongresszusra a különböző vidékek küldöttei jönnek ugyebár, és a legtöbbjük már vagy elképzelhetetlennek tartja a merészebb lépéseket, vagy pedig a konfliktushelyzetben érthető mód elbátortalanodva inkább hajlik arra a „legyen köztünk békére”, ami tulajdonképpen a jogos követelések feladását jelennti. Székely emberektől hallottam a legtöbbször azt, hogy az RMDSZ túl gyáva, hogy Domokos Géza nyilatkozataiban nem tesz egyebet, mint lefekszik a frontnak, Iliescunak. De hát a kongresszus ugye, nem népszavazás, a küldöttek tájegységek szerint oszlanak meg’jobbára, és nem' tükrözik arányosan a két és fél millió magyar véleményét. A druszájánál jóval fiatalabb Szőcs Géza politikai alelnök lett. Ő - legalábbis egyelőre - a „radikális szárnyat” vezeti, helyesebben: ő fejezi ki jobban azt, amit a jogaikért még küzdeni akarók gondolnak. Szőcs Géza „legmeredekebb” ötlete a kongresszusi beszédben az volt, hogy a romániai magyarság tekintse magát államalkotó nemzetnek és ne kisebbségnek, amit ismertessen el a románsággal is. A hírek szerint ettől még jónéhány kongresszusi küldött is megszeppent. Ennél jelentősebbnek tartom azt, hogy Szőcs Géza kidolgozott és előteijesztett egy olyan nemzetiségi törvénytervezetet, ami - a Fidesz-es Németh Zsolt- szerint is - akár modellként szolgálhatna Közép-Kelet-Európa országainak is. A teremben ülők arcát látva nincs mit csodálkozni azon, hogy körülbelül a hallgatóság fele értette meg vagy értett vele egyet. Hiába hangoztatták többször is az egységet, kétségem van ezzel kapcsolatban. Akkora a különbség a két Géza (és táboraik) között, hogy egykönnyen csak ilyesmikben várható a könhyű megegyezés, minthogy egyikük sem volt hajlandó nyilatkoznia annak a román televíziónak, amelyben „kiadósán” szerepeltetik Hajdú Győzőt, a bukott diktátor talpnyalóját, a romániai magyarság árulóját, aki új szervezetet alapított „Együtt-Imp- reuna’ ’ néven, és az egységes nemzeti állam hirdetőjeként, a beolvadás lelkes'híveként lemondana az anyanyelvi oktatásról, a nemzetiségi kultúráról. Ehhez képest Domokos Géza is valóságos forradalmár. Irta: Molnár H. Lajos Fotók: Mészáros, Tarpai
