Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-25 / 146. szám
1991. JÚNIUS 25. Hazai körkép 3 Az igazgató bizakodik Mélyponton a Tiszántúli Autójavító Vállalat Fehérvári Rudolffal jó két esztendeje találkoztam utoljára. Akkoriban a Jászberényi Aprítógépgyár igazgatójaként nyilatkozott lapunknak. A napokban viszont Túrkevén beszélgettem vele. Ugyanis ma ő a Tiszántúli Autójavító Vállalat megbízott igazgatója.- Hogy került ide?- Nekem tavaly október elsejével az Aprítógépgyárban a határozott időre szóló kinevezésem lejárt. Utána kerültem ide, Túr- kevére mint szaktanácsadó. Tulajdonképpen egy kicsit hazajöttem, mert 1954. január 4-től 1979. október 1-ig itt dolgoztam a vállalatnál. Innen kellett elmennem Jászberénybe.- Kellett?- Igen. Tudja, hogy mentek akkoriban a dolgok. Behívattak a megyei pártbizottságra és közölték velem, hogy ott van rám szükség. Nem volt mese, menni kellett.- Ha jól számolom, tizenegy évig volt a jászberényi gyár igazgatója, s ez idő alatt elég szép eredményeket ért el a cég. Miért nem pályázta meg újból az igazgatói állást?- Nehéz erre válaszolni. Végül is nem akartam a nyugdíjkorhatár elérése után tovább ott maradni. Több a hitel, mint a vagyon?- Miért? Hány éves?- Az idén március 31 -én töltöttem be a hatvanat.- Akkor akár jól megérdemelt nyudíjaséveit is tölthetné . . .- Azt is töltöm.- Hogyhogy?- Nyugdíjas vagyok, s e mellett megbízott igazgatóként dolgozom itt.- Vajon mi késztetheti az embert arra, hogy egy adósságtól roskadozó cég vezetését átvegye?- Talán éppen ez játszott közre abban, hogy most itt vagyok. Mert ha rendben mennének a dolgok, akkor biztos úgy, ahogy mondta, élném a nyugdíjasok életét, és fütyülnék a világra.- Bizonyítani akar? Vagy hívták?- Is-is. Emberek vagyunk. Jólesett, hogy emlékeztek rám, és szívesen jöttem ide vissza, ahol életem legszebb huszonhat évét, vagyis a fiatalságomat töltöttem. Ez az egyik dolog, a másik pedig: mitagadás, kíváncsi vagyok, hogy negyvenkét éves gyakorlattal a hátam mögött, képes le- szek-e ezt a klinikai halál állapotában lévő céget újraéleszteni.- Mit vett itt át? Kérdezhetném úgy is, hogy az elödök mit hagytak önnek örökségül?- Körülbelül 200 milliós olyan hitelállományt, amelynek legnagyobb része már lejárt. Ez valójában azt jelenti, hogy rég ki kellett volna fizetni. Am mivel ez nem történt meg, a szóban forgó összeget még 43 százalékos kamat is terheli évente, ami önmagában majdnem 90 millióra rúg. Kicsiben ez a cég ugyanaz, mint a magyar gazdaság nagyban. Ugyanakkor a bank 1990. december 1-től már nem finanszírozza a termelést, mert a hitelállomány meghaladja a vállalati vagyon nettó értékét.- Ön most tulajdonképpen azt állítja, hogy nem ér 200 milliót a vállalat vagyona?- Igen, azt, mert a veszteségek elvitték. Ugyanis az előbb említett 200 millióhoz tavaly még társult egy 70 milliós gazdálkodási veszteség is, ami ugye vagyoncsökkenéssel járt.- Ennek mi lett a következménye?- Az, hogy a bank a meglévő maradék állóeszközökre, berendezésekre jelzálogot vetett ki. Magyarul: bekebelezte, zárolta a vagyont mindaddig, míg az adósságot ki nem fizetjük.- Akkor ez a cég most a banké?- Igen, s az ő engedélyük nélkül nem adható el semmi. Pénze a vállalatnak elvileg nincs, nem finanszírozza senki. December óta úgy élünk, hogy a kész- pénzbevételeinkből tartjuk fönn magunkat: abból vásároljuk az anyagot, az alkatrészt, abból fizetjük a munkabéreket, az energiaköltségeket, a villanyt, a gázt.- A banknak végül is igaza van. Hisz oda nem szabad tovább hiteleket adni, ahol már több száz milliót nem fizettek vissza.- Nem is cél, hogy további hiteleket vegyünk föl. Mert ha így történne, akkor még jobban elásnánk magunkat. Díjazták a semmittevést- Ez a korábban jól menő cég véleménye szerint hogyan juthatott idáig?- A vállalat viszonylag hosszú időn át monopolhelyzetben volt, hiszen a teherautó-javítás, valamint az IFA- és Tátra-fődarabok gyártása, felújítása terén nem sok versenytársa akadt. így aztán nem kellett különösebben erőlködnie, nem kellett az ügyfeleket győzködnie, hisz korábban jóformán csak idejártak a nagy fuvarozócégek. Igen ám, csakhogy ott volt a gond, hogy a gazdálkodási körülmények változása, a gazdasági szabályozók szigorodása miatt végül is az a jól fizető vevőkör, akivel a cég korábban kapcsolatban állt, szép lassan tönkrement. Itt meg közben nem változott semmi. Ennek az lett a következménye, hogy az a 600-700 milliós évi árbevétel elkezdett zsugorodni. Tavaly már 300 milliót sem, az idén pedig a 100 milliót sem éri el a gépkocsijavításból és a fődarabok forgalmazásából számlázó bevétel. Összeomlott tehát a piaca a cégnek, és itt álltak nyolcszáz emberrel. A bért persze fizetni kellett, a költségek továbbra is fölmerültek. így a korábbi vezetők elmentek a bankba, vették fel a hiteleket, amiből aztán - kár szépíteni a dolgokat - a semmittevést díjazták.- Hogy lehet ebből a helyzetből kilábalni, vagyis mi a jövő útja?- Elvileg rendkívül egyszerű, csak éppen megcsinálni nehéz. Nos, ha ebben az esetben egyáltalán lehet valamilyen sorrendet felállítani, akkor az első az, hogy a vállalatnak legyen munkája, legyen piaca. Ezen az úton már elindultunk, s úgy tűnik, hogy két komoly profilt sikerül meghonosítanunk Túrkevén.- Milyen termékekről van szó?- Egyrészt ma már építőgépek részegységeit gyártunk német megrendelére, másrészt sörsátor-garnitúrákat - összecsukható padokat, asztalokat - csinálunk. Ez egy ragyogó termék, óriási a piaca, Bajorországtól Ausztriáig keresik, sőt a NATO-országok is a vevőink közé tartoznak, mert a hadseregek táborikonyha-gami- túrái ezekből állnak. Az idén már 50 ezret, jövőre pedig 100 ezret szállítunk külföldre.- Úgy látszik, mintha egyre inkább távolodnának eredeti tevékenységüktől, vagyis az autója vitástól...- Nézze, azt egyszer s mindenkorra tudomásul kell venni, hogy ami eddig volt, annak vége, megszűnt. Az új gazdasági konstrukciókba, a privatizációs elképzelésekbe nem fér bele az 500-600-800 embert foglalkoztató javítóipari tevékenység. Ha megnézzük Nyugat-Európát, az ilyesféle munkát 6-8-10 fős magánvállalkozásokban végzik. De nem úgy, hogy csak azt csinálják, hanem mellette kereskednek, vesznek, eladnak, büfét, benzinkutat üzemeltetnek és így tovább. Erre kell nekünk is haladnunk.- Jelenleg hányán dolgoznak a vállalatnál?- Ötszázan.- És nekik lesz munkájuk?- Most úgy tűnik, hogy igen. De ezt azért ne vegye senki készpénznek.- Az új termékszerkezet, a másféle gazdálkodási elképzelések, úgy hiszem, hogy megkövetelik a belső szervezeti változásokat is.- Március 1-től ez is megtörtént. Mert addig létezett egy központi üzem, és abban voltak kü- lönböző műhelyek. Mi azt mondtuk, hogy ez így nem jó, mivel túl nagy és áttekinthetetlen az egész. Ott nagyon szépen meg lehet bújni. Ezért csináltunk a vállalaton belül hét önelszámoló egységet, amelyek önállóan vállalkozhatnak, gazdálkodhatnak. S a megtermelt nyereségük 30 százalékát megkapják és szabadon felhasználhatják. Ez egyben ösztönzi őket a költségek csökkentésére, meg a minél nagyobb árbevétel elérésére. Megszabadulni az adósságtól- Ezek szerint akkor van esély a talpon maradásra?- Vannak belső normák, amiket mindenkinek teljesítenie kell. Úgy számolunk, hogy az idén körülbelül 500-600 milliós árbevétel mellett 50-60 milliós nyereséget tudunk produkálni.- Ez az összeg mire elég?- Nyilván a 200 milliós hitelállomány csökkentésére nem, mert csak annak kamata - mint már említettem - majdnem 90 millió forint. Ha előre akarunk lépni, mindenképpen meg kell szabadulnunk az adósságtól, ezért következő az elképzelésünk. Van a vállalatnak két üdülője: az egyik a Blikkben, Répáshután, a másik pedig a Badacsonyban. Ezek együttesen érnek 30 milliót. Ugyanakkor van itt Túrkevén egy tanszervizünk, amit 70 millióra értékeltek. Ha ezeket el tudnánk adni, rögtön 100 millióval csökkenthetnénk a hitelállományunkat. Emellett található itt 70 millió forint értékű olyan forgóeszköz, készlet, alkatrész, aminek ha csak a felét pénzzé tudnánk tenni, a fejünk se fájna. Mert akkor hiteleink alaposan leapadnának, s a megmaradó részre már a bank is adna egyrészt fizetési halasztást, másrészt pedig kevesebb lenne a kamat. Arról már nem is beszélve, hogy ebben az esetben rövid lejáratú hiteleket is fölvehetnénk, amiből aztán finanszírozhatnánk a napi termelést.- Ez mind szépen hangzik, csak hát megvalósítani nehéz ...- No, látja, ebben egyetértünk. Ám ha eljön egy esztendő múlva, addig biztos kiderül, hogy sikerült-e elképzeléseinket megvalósítani. Én mindenesetre bízom benne...- Köszönöm a beszélgetést. Nagy Tibor ‘Keddijegyzet Kárpótlás kopejkákban Ha jól tudom, a tengeri hajók szextánsai az Északi sarkcsillagra vannak tájolva. Bárhol is jár az óceánjáró, elég meghatározni viszonyát az Esthajnalcsillaghoz, és máris rábökhet a kapitány a térképre: ahá, itt vagyunk! Egünkről eltűnt ez a vezérlő csillag - egyébként ötágú volt és vörös -, új pedig nem található helyette a horizonton. így hát valamennyi kapitány saját vezénylői ösztönére bízza hajóját, hát persze, hogy keresztezik egymás útját, mi több, időnként össze is ütköznek az egy irányba törekvő vízi járművek. Kivonultak a szovjet csapatok, hurrá, hurrá, ki tudja, mikor voltunk utoljára így, szűk körben, magunk között mi, tízmillióan. Ez tehát jó hír. Viszont a kivonulók még benttartózkodásuk során tönkretettek maguk körül mindent. Benzinben, gázolajban, kerozinban úszik a Duna-me- dence: aknák, kézigránátok kerülnek majd dísznek a karácsonyfákra, és ajándékként golyószórókat, Kalasnyikovokat kapnak a srácok a villanyvonat helyett. Nem tudom, megéijük-e, hogy gyúlékony elegy helyett vizet merhetünk mérgezett kúljainkból? És vajon a bombákkal bevetett réteket nem kell-e kikanyarítani az ország térképéből? Ez tehát a rossz hír. Letettük a számlát keleti szomszédainknak. Hümmögtek, a fejüket vakarták és azt dünnyög- ték: „mnoga, mnoga . . .”. Aztán kitettek az asztalra egy marék kopekját, ennyit, de csak ennyit hajlandók fizetni. Gondolom, a mi tárgyaló embereink a fejüket csóválták, és ujjaikat összedörzsölve jelezték, hogy elő a pénz vastagjával is! Az oroszok legyintenek: ugyan, ne foglalkozzunk már a múlttal, mert még megérjük, hogy Mongóliának is fizetni kell Dzsingisz kán hadjáratáért is. Nekünk pedig nincs igazán nyomós érvünk arra, miért is éppen attól kezdve követeljük azt, amit követelünk. Akkor már miért nem fizettetjük meg velük Segesvárt vagy Lenin szikratáviratát? Nem, mostantól kérjük a kárpótlást, és kész - hajtogatjuk a magunkét. És miközben a saját javaink visszaperléséért indulatos érveket vetünk be a tárgyalásokon igazunk tudatában - egy másik asztalnál a másik kezünkkel éppen a kárpótlási törvényt akarjuk leseperni. Jó, igaz, hogy volt egy tisztes parasztembernek annyi földje, amennyi, igaz, hogy erőnek erejével elvették tőle, miközben őt még a halálba is kergették az embertelen zaklatásokkal, de kérem, ne ássunk már a temetőbe: ne hánytor- gassuk fel azt, ami volt, mert így soha nem jön el a hőn áhított társadalmi megbékélés, konszolidáció, miegymás. Aztán fel vagyunk háborodva, ha a múlt igazságtalanságát bagetellizáló érveinket ezúttal a kivonuló szovjet csapatok tárgyalóküldöttsége veti be ellenünk. Csillagot említettem, vezérlőt, eligazítót - és közben valamiféle nagy és egyetemes erkölcsi iránymutatásra gondoltam. A világot átható rendező elvre, ami egyszerűvé és kézenfekfővé tesz minden vitás dolgot. Ahonnan nézve természetesnek tűnik, hogy fizetni kell egy ország lelakásáért. És ahonnan nézve nem lehet egyetlen kézlegyintéssel elintézni azt sem, hogy illetéktelenek ültek a generációk során összehordott hangyavárakba. Ha pedig így volt, hát ezért is fizetni kell. Persze, lehetne jelszavunk az, hogy spon- gyát a múltra - ám akkor zokszó nélkül vágjuk gyorsan zsebre az asztalra kitett kárpótlás-kopejkákat! Palágyi Béla A szomorú park Valamikorvidámparknak hívták. Nem minden város büszkélkedhetett vele, ezért találhatták ki bizonyára a vidámság vándorló parkjait. Amikor egy helységbe érkeztek, nem is kellett különösebb reklámot csinálni, csődült a lakók apraja és nagyja olcsón szórakozni, nagyokat nevetni, visítani. Ismétlem: aprópénzért! Ennek az üzletnek legjobb ügynöke a gyerek, hisz ahogy meglátja a színes, izgalmas csodákat, már visít is: anyucika, vigyél el engem is! Ha már külföldre, tengerpartra, a Balatonra és egyéb luxushelyekre nem vihették a gyerkőcöt, hát hadd legyen neki is egy nyári, bár hét végi öröme, anyucika szól apucikának, tegyen a zsebébe valami aprót, s amíg a vasárnapi ebéd készül, menjenek szórakozni egy kicsit. Apuci nem azért a család feje, hogy ne számolja ki: az apró nem lesz elég. Néhány hónappal ezelőtti szórakozásukból tudja, hogy a gyerekhintát ússza meg a legolcsóbban, az csak húsz forint, és arra egyedül is felülhet a lurkó. Igaz, a légirepülő is csak egy húszas, de az a kicsinek még veszélyes lenne, ha nem ülne mellé, tehát negyven. Jó, ő, a felnőtt nem fog célba lőni, sem dobozokra célozni a labdával, de muszáj lesz legalább egy kört futni „az ütközős kocsival”, azzal a bizonyos dodzsemmel, az viszont egy harmincas. O, a nagy nem fog elszórakozni egy üveg sörrel, valahogy a srácot is meggyőzi, hogy a vattacukor egy nagy baromság és csak fájni fog tőle a hasa, de abból biztos bőgés lesz, ha a tízforintos „zsákbamacskán” nem nyernek egy vacak fésűt vagy egy kétforintos lufit. Tehát ezekkel a visszafogott, félig-kopasz- tott élvezetekkel is fél óra alatt oda a százas, amiből egy nyugdíjas, egy sokgyerekes, egy kispénzű - és hány van ilyen! - egész napi eledelét fedezi. Ráadásul, a félig-kielégítettség miatt bizonyára a gyerek is, ő is szomorúan baktat majd a meglepetéseket aligha tartogató ünnepnapi ebéd felé. Kinek vidám ez a park? Talán a tulajdonosnak, aki boldogan sepri be azt a kínosan lekerekített százast apucikánként ... Hát, kérem szépen, a vidámpark tulajdonosa sem vidám! Vasárnap délelőtt ott ült letargiája mélyén egyik hintája árnyékában, a lakóí§- lep szélén nem üzemelő, szomorú parkjában. Egyetlen kliense sem volt, arra várt, hogy eljön a délután, amikor talán megindul valami. Arról nyöszögött, hogy családi vállalkozásával harminc éve jár Szolnokra, de ilyen még nem volt, elképesztő, mennyire nincs pénzük az embereknek, az idén csak ráfizetés van a vidámtalanság- ban, eladná az egész kócerájt, de nem talál olyan marhát, aki megvenné __ A puci nem tud örülni a megspórolt százasnak, mert a gyerkőc olyan kiábrándult, hogy ennyit nem ér meg. Azzal próbálja elűzni a kicsi nagy kedélytelenségét, hogy „hadd el, majd jövő vasárnap elviszlek a vidámparkba’ ’. Ez nem hazugság, csak éppen felnyalábolt valamit apu a tulaj reményéből. Mert a tulaj azt reméli, a szovjet csapatok távozása alkalmából, a város szívében megrendezendő népünnepélyen ő is kap helyet, és talán az emberek is féktelen örömükben felülnek majd a hintára... Ez a vidámpark nem tükrözi valamelyest az éppen aktuális, általános (kedély)állapotunkat? Molnár Ih Lajos Partvédelem a szolnoki Tisza-hídnáL Fotó: N. Zs.
