Új Néplap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-15 / 138. szám
1991. JÚNIUS 15. Kulturális panoráma „Menni kellene házról házra” Beszélgetés Illyés Kinga marosvásárhelyi színművésznővel szolnoki vendégszereplése alkalmából- Hogy látod a marosvásárhelyi színház magyar tagozatának a helyzetét?- Őszintén szólva, úgy egy éve nem nagyon foglalkozom ezzel a kérdéssel, ugyanis több mint egy éve kiléptem a vásárhelyi színházból. Nem mondom, hogy nem érdekel, de elég kevés időm volt arra, hogy a színház belső problémáival foglalkozzam. Hála az egeknek, megadta a sors azt, hogy a magam útját járhatom végre annyi év után.- Arról mondanál valamit, hogy mi volt a társulatból való kiválásod oka?- Hát..., az ok nem túl kellemes, és rám nézve nem túl hízelgő okok voltak, de már annyira eltörpült ennek a jelentősége ... Lényegében egy igazán rossz éjszakám volt miatta, és attól a pillanattól, hogy a kétségbeesésből kicsit felemeltem a fejem, egy egészen más világ és egy olyan perspektíva nyílt meg előttem, amit úgy látom, hogy elég szívósan sikerül is megvalósítani. Egy mondatban: egy éve azt csinálom, amit szeretnék, pódiumműsort. Bemutattam, hogy szabadnak lenni mit jelent karácsony és húsvét között Erdélyben. Ez a műsor már tavaly május közepén készen volt, augusztustól mindmáig száz alkalommal került közönség elé, ebből a fele legalább csodálatos környezetben: kisebb és nagyobb templomokban, ami számomrma egy különleges megtisztulási folyamatot jelen-_ tett. Van egy gúzsba kötő, nyomasztó hatása annak is, ha sikered van, annak is, ha nincs, már magára a sikerre, a tapsra figyelni egyfajta szorongást jelent, és ezekkel a templomi előadásokkal, azzal a hangulattal és azzal a környezettel teljesen lemállott, letisztult rólam ez a - most már úgy tűnik - fölösleg. A csend többet mond, és többet mond az, ha az emberek szeméből visszajelzéseket kapok. Általában kevés számú közönségnek mondom ezt a műsort, szeretem, hogy ha érintésközeiben vannak az emberek, nagyon ritkán vállalom el, hogy színpadról vagy akár pódiumról mondjam a műsort, és ez is egy különleges hangulatot ad. Amit átéltünk az elmúlt másfél év alatt, az olyan elevenen él bennem éppen ezért, hogy hetente kétszer-háromszor mondom, és újra és újra feltépem magamban ezeket a számunkra nagyon lényeges, létünket jelentő kérdéseket. Olyan módon befolyásol, hogy nem hagyja, hogy a közöny eluralkodjon bennem. És az az érzésem, hogy ez egy nagyon lényeges dolog, mert már mutatkoznak a közöny bizonyos jelei, a fásultság jelei, mert euforiásan mást reméltünk az első hetekben, és képtelenek voltunk felmérni, hogy amit szeretnénk, az egy nagyon hosszú folyamat, nagyon kemény, kitartó munkálkodásnak lehet csak az eredménye, hogy mi ott valóban emberi mód éljünk.- Látsz erre esélyt?- Én biztos vagyok benne, hogy bekövetkezik. Nagyon fontos szerepe van most ebben az egyháznak, egészen különleges hatóereje, szava, vonzóereje van. Ez nem csak Tőkés Lászlónak köszönhető, hanem annak, hogy az emberek rájöttek arra, hogy inkább az egyház, mint az RMDSZ köré kell csoportosulni.- A fordulat előtti években is egyfajta utazó nagykövete voltál az erdélyi színjátszásnak, sokat és hasznosan jártál Nyugat-Eu- rópában és a tengeren túl, elvitted az erdélyi verseket és egyáltalán az erdélyi gondolatot, művészetet. Ezt most emnnyire tartod fontosnak folytatni?- Fontosnak tartom, amit kérdeztél. Miért mondom ezt? Mert volt néhány hét, amikor maximálisan ránk figyelt a világ, de lehet, hogy túlzók, és csak néhány nap volt. Az emberek nagyon hamar felejtenek. És ahogy otthon, az országban felejtenek - Temesváron kívül, mert ott nem felejtenek -, éppúgy a világban is. Muszáj, fenn kell tartani az érdeklődést otthon is, külföldön is. Nekem az lenne a vágyam, és boldog vagyok, mert részben sikerül is, hogy Erdélyen kívülre is elvigyem ezeket a műsorokat. Eljutottunk már Kárpátaljára, Csehszlovákiába (ahova harminc éve nem engedtek be), Magyarországra több alkalommal is. De most másodrangúnak érzem azt, hogy külföldre is elmenjek a műsoraimmal. Sokkal fontosabbnak érzem, hogy otthon mondjam őket. Olyan kicsi falvakból hívott meg a református egyház, néha még a katolikus egyház is, ahol még soha hivatásos művész nem lépett fel. Ha kellett, negyven ember előtt léptem fel, ha kellett, hétszáz előtt, erre is, arra is volt példa. Mögöttünk van az elmúlt őszi nyugat-európai tűmé, Belgium, Hollandia, Svédország, Norvégia. Sokszor megkérdezték tőlünk szorongva, hogy „otthon így mondjátok ezeket a szövegeket?” Mert Vásárhelyen a románok és magyarok közötti konfliktusról elég kiélezetten hangzanak el dolgok. De soha még egy névtelen telefont és semmiféle hántást nem kaptam érte. Néhány an megnézték a románok közül is az előadást, és én megkérdeztem, hogy mi a véleményük. Bukarestben élő román kolléganőmtől kérdeztem előadás után: őszintén mondd meg, becsületesnek tartod ezt a műsort? És azt mondta: feltétlenül. Ez nagyon sokat jelent nekem. Én nem akarok az uszítok közé kerülni, remélem, fel sem tételezed rólam, hogy gyávaságból. Én egyszerűen hiszem, meggyőződésem az, hogy ott kell és együtt kell élnünk, meg kell találnunk az utat a békés, közös együttéléshez. Ez az egyetlen út. A marosvásárhelyi magyar- ellenes program után megkérdeztem Smaranda Enachét, aki ugyanezt az együttélést hiszi, hogy most, ezek után milyen utat, még milyen lehetőséget lát. A rá jellemző bűbájos, értelemtől sugárzó mosolyával mondta: csak egyetlenegyet, embertől emberig. A mi költészetünkben ugye, ez így van, hogy lélektől lélekig, a Szabadnak lenni műsorom utolsó verse, nem véletlenül a Dsida-vers, a Menni kellene házról házra ... ______________Molnár H. Lajos I n memóriám Pilinszky. Fotó: Mészáros Máger Á^nes kiállítása Tiszafüreden Május 24-én nyílt és július 7-ig tekinthető meg a Kiss Pál Múzeumban egy érdekes festőművész tárlata, Máger Ágnesé, aki Szombathelyen született, s a Képzőművészeti Főiskolán 1971-ben kapott diplomát. Saját utat keres első perctől, célja nem a meg- hökkentés, hanem a mondanivalójának megfelelő kifejezés. Miközben gondolatiságra törekszik, eljut a világ lényegét megsejtő mítoszokhoz és a társművészetekben való felszívódás igényéhez.' Egyfajta műfaji változatosság jellemzi. Készít illusztrációkat, plakátokat, jelmezterveket. Itt kiállított képei között például akadnak teljes sorozatok, legkedvesebb darabjainak alakjaiból (Varázsfuvola, Don Juan, Mario és a varázsló, Orfeusz és Eu- ridiké). Érdekesek szárnyas oltárocskái, göcseji balladai, bibliai ihletettségű képei.- - técsi Rüsselsheimet díszíti a Hydromobil Egy ismerősöm mindig azzal biztatgatta eladósorban lévő lányait: menjetek moziba, sétálni, mindenhova, hiszen sohasem lehet tudni, hol tetszetek meg. Valahogy an. így járt Simon Ferenc szobrászművész is. Persze nem itthon, hiszen nálunk a pénz is, de nem ritkán a szándék is hiányzik képzőművészeti alkotások vásárlására. így aztán hiába állította ki szobrait Simon Ferenc hazai városokban, a vendégkönyvek tanúsága szerint ugyan „megtetszett”, de a „megkérésre’ ’ márnemigen került sor. Nem így Németországban, Rüssel sheimben, ahol a nagy sikerű kiállításának folytatása is lett. Nem sokkal a bemutatkozás után Irén Veronika Kari galériatulajdonos közvetítésével a rüs- selsheimi városatyák megkeresték szolnoki műtermében Simon Ferencet. Különösen a szökőkút- tervekről kérdezgették. Az Opel Művek városában ugyanis nemrégiben készült egy modem színházépület, amely előtt a parkban eredetileg is volt egy szökőkút. Amolyan szokványos szökőkút. Úgy látszik azonban, a híres német precizitás sem mindig tökéletes, mert ha csak kicsit is fújt a szél, összefröcskölte a szökőkút vize a színházba igyekvő közönséget. A német vendégek megkérték Simon Ferencet, hogy készítse el a műteremben maketten látott szökőkutat, mégpedig nem a statikus, hanem a mozgó változatát. A szökőkút amellett, hogy térplasztikaként is megállja a helyét, technikai bravúrnak számít. Úgyanis nem beépített motor, hanem maga a víz forgatja meg a csövek tetején lévő gömböket, s csorog vissza a víz a medencébe. A szökőkút egyébként a tizenkét méter átmérőjű medence közepén áll. Magassága 3 méter 20 centi. A hét rúdon lévő gömbök ellentétes irányban forognak. A „főpróbára” persze egy kisebb változatot vitt el Simon Ferenc, s ennek sikere után jött létre a megállapodás. A tervrajzok alapján rozsda- és saválló nemes acélból a német város szakembereiből álló team készítette el a képen is látható szökőkutat, amit egyébként Hydro- mobilnak keresztelt el az alkotó. Nemrégiben meghívót hozott a postás Rüssel- sheimből Simon Ferencnek az avatásra. Tele feszültséggel indult útnak, vajon sike- rült-e a kivitelezés, hogyan mutat a téren a Hydromobil, s működik- e majd. Fölösleges volt az aggodalom. Az avatás előtt már egy elismerő Felavatták L IjShnon Ferenc szobrászművész szökőkútját cikk méltatta Simon Ferenc munkásságát, s a szökőkutat a helyi újságban. Ebben többek között ezt írta a művészettörténész: „Egy díszkútnak az a feladata, hogy a víznek mint természeti elemnek életadó szépségét bemutassa ... A művésznek sikerült a szökőkút vízjátékával az elem természeti ereA régi szökőkút a színház előtt jének megtörése nélkül harmóniát és könnyedséget teremteni.” A Hydromobil avatása igen nagy élmény marad Simon Ferenc számára. Az ünnepségen Norbert Winterstein főpolgármester mondott beszédet, majd az alkotó szólt arról, hogy a művészet nyelve nem ismer határokat, s azt kívánta, hogy a mozgó díszkút sok örömet okozzon a város lakosságának. Az avatáson részt vettek Rüsselsheim magyar és francia testvérvárosainak, Kecskemétnek és Évreux-nek küldöttségei is. S volt valami jelképes abban, hogy a három város első emberei kezüket egymásra téve nyomták meg a Hydromobil indítógombját. A Hydromobilt az avatás előtti napon fényképezte le az alkotója Tál Gizella A Jászberényi Kamarazenekar hangversenyéről IGAZI ÜNNEPI HANGULATBAN A Jászberényi Főtemplom padsorait töltötték meg a múlt szombaton mindazok az érdeklődők, akik részesei kívántak lenni a Jászberényi Kamarazenekar immár ha- gyományszerűen, évente megrendezésre kerülő hangversenyének. A koncert közönségét Bárdos Ferenc káplán köszöntötte, majd Zelinka Tamás lelkes szavakkal ajánlotta a hallgatóság figyelmébe az elhangzó remekműveket. Első darabként az A-dúr, K. V. 201. Mozart-szimfónia hangzott el. A koncerten a szimfónia valamennyi tételének karaktere jól érvényesült az előadók törekvésének eredményeként. Amint az várható volt, leginkább a lassú szakaszok gyönyörködtettek, ugyanis a templom sokszor kifogásolt túlzott visszhangossága ezen zenének nyújtja a legmegfelelőbb akusztikai körülményeket. Élményt adott az első és második tétel; a harmadik tétel kissé gyors tempója miatt nem lehetett eléggé élvezni a részletek szépségét; a hangulatilag jól eltalált negyedik tétele ismét csak a szerencsétlenül visszhangos épületnek esett áldozatául. A szimfónia után versenymű következet: Haydn C-dúr gordonkakoncertje. A versenymű szólis-. tájaként fiatal és tehetséges csellistát, Balogh Endrét, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatóját fedezhette fel magának a koncert közönsége. A kissé zaklatott tempójú első tétel után igazi élményt okozott a szépségesen megszólaltatott második és a friss, a fiatal előadógárdához talán legközelebb álló harmadik tétel. Ezt követően lépett dobogóra a Jászberényi Fúvósötös; tagjai: Szalóczy Miklósné (fuvola), Oláh Beáta (oboa), Koncz Tibor (klarinét), Sánta Teodóra (fagott) és Bernhardt András (kürt). Az ösz- szeszokottan muzsikáló, kiegyenlített hangzású kvintett a harmadik bécsi klasszikus mester, Beethoven egyik két tételből álló kompozícióját tűzte műsorára. Az öt kitűnő muzsikusból álló együttes előadásában megint csak a lassú tétel, az Adagio érvényesült jobban. Az Allegro-tétel viszont alkalmat nyújtott a zenészeknek technikai tudásuk megcsillogtatására. A koncert fénypontjának ígérkezett* Pergolesi Stabat Matere a Jászberényi Kamarazenekar, a Lehel Vezér Gimnázium Női Karának (az együttes felkészítésében a külföldön tartózkodó karnagy, Be- dőné Bakki Katalin helyett Túri Márta segédkezett), a Jászberényi Tanítóképző Főiskola Női Karának előadásában, karnagyuk Thormanné Husznai Mária. A szoprán szólót Várady Mariann énekelte; az alt szólista Meggyesi-Schwartz Lucia volt ezen a koncerten. A mű előadása a szombat esti hangversenyt igazi ünneppé avatta. Az együttesek és a két rendkívül tehetséges énekes szólista feladata magaslatán állott. Ünnep volt ez a produkció azért is, mert a szólisták kivételével annak minden előadója a városhoz kötődik. Az interpretációt megtörte - de különösebben nem zavarta meg - az egyik tétel újbóli indítása (a kórus nem a megfelelő hangmagasságban kezdte el az éneklést); ilyen malőr - bár ha lehet, elkerülendő - bárhol és bármikor megeshet. Jó gondolatnak tűnt, de kifejezetten zavarólag hatott viszont a vetítés, melyből már a templom közepe táján sem lehetett úgyszólván semmit sem látni. Nem esett még szó a koncert egyik főszereplőjéről, Horti Gáborról, a zenekar ifjú karmesteréről. E sorok írója úgy találja, hogy az elmúlt egy év alatt Horti Gábor higgadtabbá vált; tempói - bár esetenként ezúttal is zaklatottnak tűntek - jobban eltaláltak, karakter- szerűbbek voltak a korábbiaknál. Mozdulatai azonban még mindig túlméretezettek; jóval többet mozog a szükségesnél. Szathmáry Judit
