Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-02 / 75. szám

1991. ÁPRILIS 2. Erdélyre figyelő 5 Hatlövetű jégcsap 1991. március 15. Erdélyben Aki odafigyelt, tudja a hírekből, hogy incidensek nélkül, békésen emlékeztek meg a kisebbségben élő magyarok a negyvennyolcas szabadságharc kitörésének évfordulójáról. Persze, nem egyformán Erdély különböző vidékein. A szorosabb értelemben vett Székelyföl­dön nyilvánosan is tarthattak megemlékezéseket, ahol többségben laknak a magyarok, azokon a helyeken nem lehetett őket kitiltani az utcákról, közterekről, emlékhelyekről. Aradon sok huzavona után alig ötvenen koszorúztak a vértanúk emlékművénél, nem úgy, mint tavaly, amikor „ünnepélyesebb” lehetett az ünnep. Maros megyében viszont egyenesen betiltottak minden nyilvános ünneplést, az embe­rek csak otthon vagy a templomokban „emlékezhettek”. Marosvá­sárhelyen annyira sértette volna a román önérzetet ez az ünnep, hogy a szigorú tiltás már a magyar önérzetet sérti. A Marosvásárhelyen megjelenő Népújság március 16-i számában többek között ezt írja: „Az 1991. március 15-i megemlékezések az állampolgári fegyelmezettség, a megértő tapintat jegyében zajlottak le.” (A megértő tapintatot természetesen a magyarok tanúsították.) „Zivataros történelmünkben, valahányszor megpróbáltatások kör­nyékeztek, a templomokba húzódtunk... Most, március idusán ismét templomokba kényszerültünk (kényszerültünk?), mert Isten szabad ege alatt nem adatott meg nekünk a lehetőség az emlékezésre.” Röviden így festett az ünnep, melynek milyenségén lehet sajnál­kozni, lehet örvendezni, lehet érdektelenül átsiklani. Azon az uszító hadjáraton viszont már kevésbé, amely román részről az ünnepet megelőzte. Részletes elemzést erről itt nem adhatunk, de betekintést a hangulatba igen. E célból idézünk két írást a romániai sajtóból. Az elsőt Barabás István írta, és a Bukarestben megjelenő magyar nyelvű hetilapban, a Valóságban jelent meg. Az idézett részletek tulajdon­képpen válaszok a románok magyarellenes kampányára, amely nem­zeti ünnepünket megelőzően erősödtek fel. A másik írást teljes terje­delmében közöljük, ezt egy román lapban, a Phoenixben tették közzé, fordításomban most a mi olvasóink is „élvezhetik”. Azt hiszem, nem lehet annyival elintézni, hogy „vihar a biliben”... A szerkesztő Felhívás az összes románokhoz Az erdélyi románok Nemzeti Gárdájának megalakulását kezdeménye­ző Maros Bizottság, melynek jelenleg 11.740 aktív tagja van, felhívja Erdély összes románjait, hogy sürgősen hozzák létre a Nemzeti Gárdát Erdély területének és nemzeti létünknek a megvédésére a magyar sovi­nizmus és nacionalizmus veszélyével szemben, amely megpróbálja ismét destabilizálni a helyzetet Románia ezen területén. Az RMDSZ képviselői által és Magyarország segítségével provokatív akciókat szerveznek az 1848-as magyar forradalom évfordulóján, március 15-én, a számunkra fájdalmas emlékezetű napon, amikor Kossuth magyar seregei több mint 230 román falut pusztítottak el, tettek egyenlővé a földdel, és több mint 40.000 románt öltek meg, a mi népünk véráldozatait. Nem tűrhetjük ismét ezt a gúnyűzést, mint 1990-ben. Ünnepeljék meg ezeket a gyilkosságokat Magyarországon, a hallatlan demokrácia összes lehetőségeinek országában. Legyetek készen minden pillanatban a magyar sovén, nacionalista vagy irredenta jellegű destabilizáló kísérletek visszaverésére és Erdély terüle­tének megvédésére. Legyetek bátrak és hűek, olyanok, amilyenek voltak mindig az előde­ink. Évszázadokon át tántoríthatatlanul álltunk ellenségeink előtt, épségben megőriztük nemzeti létünket az összes olyan hatalom nyomása alatt, amelyek megpróbáltak felszámolni bennünket: a törökök, az oroszok és a Habsburgok nem tudtak legyőzni minket. Fejünk fölött ismét kibontakozott a fergeteg! Talán meghallanak minket a többi románok is, a Kárpátokon túlról. Román hadosztályok, lépjétek át a Kárpátokat! Románok, várjátok a jelet! Nemzeti Gárda Maros Kezdeményező Bizottsága Most olyan időket élünk, hogy ha a kikeletet idéző zefirtől megló­dított jégcsap betöri a Nemzeti Egységpárt sepsiszentgyörgyi iro­dájának ablakát, a kulturális szer­vezet emberei nyugodtan riadóz- tathatják az egész román sajtót, hogy Kovászna megyében már a meteorológiát is a magyar irreden­tizmus manipulálja, és két-három nap múlva újabb etnikai provoká­cióról értesül a közvélemény, noha Ardelean Gavril ezredes, a megyei rendőrség főnöke ilyesminek hal­vány nyomát se tudta felfedezni... Most olyan időket élünk, hogy közeledik Március 15. ünnepe, és a magyarellenes hangulatot a leg­magasabb hőfokra kell szítani. Ha nincsenek meglovagolni való té­nyek, keresni kell szúnyogokat, és azokból elefántot gyártani. Ha né­hány kiránduló székely suhanc ke­zében vándorbotot fedez fel a kul­turális szervezet éber tagja, ezt úgy kürtöli világgá, hogy felfegyver­zett magyar kommandók gyakor­latoznak a Hargita erdeiben, nyil­ván Erdély lerohanása céljából. Ha mindez nem elég meggyőző, vegyük a Románul című, nyíltan sovén bukaresti hetilapot, és idei hetes számában olvassuk el Fegy­ver egy tasakban című „leleplező’ ’ tudósítását. Ebből kiderül, hogy február 16-án 13 órakor Rimnicu Vilcea város rendőrsége négy fog­lalkozás nélküli fiatalembernél (nevek, életkor) egy olasz gyárt­mányú pisztolyt (márka, széria­szám) és hozzávaló tíz töltényt ta^ Iáit. A hitelességet szavatoló rész­letekre a szerző csak ezután teszi fel a koronát: a négy delikvens ro­mán állampolgár ugyan, de nem akármilyen, hanem - és most fo­gózzék meg a kedves olvasó - ma­gyar nemzetiségű! Úgy bizony! Lám, lám, a magyarok nem nyugszanak - akarja sugallni a Ro­mánul, másképpen miért volna olyan fontos a nemzetiségi hova­tartozás egy közönséges rendőrsé­gi hírben? Ha pedig hirtelen ilyen fontos lett, miért nem közölte a tévé és az ország egyetlen lapja sem, hogy a giurgiui katonaszöke­vény, aki lopott géppisztolyával a dirzai vasútállomáson három em­bert megölt, román nemzetiségű állampolgár? Pszichopatáknak, rablógyilko­soknak nincs nemzetiségük, de egy Rimnicu Vilceán megtalált pisztoly újabb lehetőség jólismert körök számára a magyarellenes hangulat felkorbácsolására. Olvas­suk ugyanis a sokat sejtetni akaró tudósítást, és próbáljuk kitalálni, hogyan gondolkozhatnak a szer­kesztők, akik mindenáron említett szenátorunk kulturális szervezeté­nek malmára akarják hajtani a vi­zet. Hogyan gondolkozhatnak, amikor négy magyar bűnöző egyetlen pisztolyával ekkora fel­hajtást csinálnak? Mert az Expres- nek történetesen szintén a hetes száma Nicolae Bucur rendőr őr­nagy tollából azt adja hírül, hogy a belügyi szervek 1990-ben és f. év januárjában 1490 tűzfegyvert és 40 800 töltényt találtak különböző személyeknél. Egy másik jelen­tésből (Adevarul, február 12) arról értesültünk, hogy 1990-ben 789 gyilkosság, 2596 rablás történt az országban. De maradjunk a tűzfegyverek­nél: az 1490 esetből tehát a Romá­nul egyetlen egyet emel ki jobb ügyhöz méltó buzgalommal és részletező adatokkal: a vilceai négy magyar nemzetiségű román honpolgárét, ellenben szó nélkül hagy 1489 más esetet, benne a dir­zai hármas gyilkosságot, amelyet szintén tűzfegyverrel követtek el. A cél szempontjából ez érthető, mert a magyarok pisztolya milyen gondolattársításokat indíthat el? Ha mind a négyen magyarok és egy főre jutó negyedrész pisz­tollyal szállták meg Rimnicu Vil- ceát, nyilvánvaló, hogy onnan akartak támadást indítani Erdély elcsatolásáért. Ha ehhez hozzá­vesszük a tévében is nemrég ráérős részletességgel bemutatott sepsi­szentgyörgyi, szintén pisztolyos magyar fiatalembert, könnyen összeáll a kép, amellyel a kedélye­ket föl lehet borzolni: az a négy fegyveres a vöröstoronyi, emez meg a Tömösi-szoros felől akarta Erdélyt lerohanni, hogy Magyar- országhoz csatolja. Most olyan időket élünk, amikor Marosvásárhely fekete márciusá­nak közelgő évfordulóján aktivizá­lódnak a primitív indulatok és álla­tias ösztönök. Hogy elszabadulja­nak, elég magyarul felírni egy ki­rakatra a gyógyszertár szót, vagy elég, ha valamely román ablakot megkarcol egy jégcsap, amelyről nincs honnan tudnunk, vajon nem Budapesten képezték-e ki diverzi- ós célokra. Most olyan időket élünk, hogy újra csak azt mondhatjuk, amit ma egy hete mondtunk ugyanezeken a hasábokon: ne engedjük magunkat provokálni semmi szín alatt Hodák szellemétől! Nem hittem, míg nem láttam, hogy létezhet ilyen. Ha akarnám se tudnám másként nevezni, hisz kí­nálja magát a megjelölés: ÖN- SZERVEZŐDŐ TÁRSADA­LOM. Egyedi modell, prototípus. Úgy hívják, hogy Románia. Mikor az ember átlépi Európa, egyben or­szága határait elnyeli valami na­gyon érdekes feudalo-eklektikus mikrovilág, saját falkatörvények- kel, a maga teljesen egyedi érték­rendjével. Ez már nem az a hangu­lat ami Közép-Európa levegőjében van, de nem is igazán Balkán. Tu­lajdonképpen tényleg minden mástól különböző. Számomra ilyen sehol máshol nem létezik, csakis itt... S hogy mitől lesz ön- szerveződő egy társadalom? Hi­szen ilyen államforma nem létezik, legalábbis senki nem nevezi an­nak. Mégis, utaztomban szinte mindenütt találkoztam azokkal a jegyékkel, amely megkülönbözteti ezt minden más típusú államszer­veződéstől. Csak kutatnom kell sa­ját élményeimben. ...A legtöbb vándor, mikor felül a vonatra, ezt jegy nélkül teszi. Meri így tenni. Aztán mikor elétor- nyosul ajegyek kezelője, esze ágá­ban sincs kényelmetlenül érezni magát (mint például nálunk a hon­fi, még ha érvényes bilétát is tart kezében), hanem elkezdődik az al­ku. Igen, igen, licit a képzeletbeli menetjegy árára. Mindenki jól jár, mert mindenki megkenhető. Kor­rupcióval csendben, feltűnés nél­kül szinte bármit elérhet az ottani ember. A célját mindenképp. ...Leintünk csak úgy, az útszél- ről egy behemót, munkásokat szál­lító járművet (ez a buldózer és a busz ötvözete arrafelé), az kész­séggel meg is áll. Éppen üres. Gyorsan tisztázzuk a helyzetet, „megtesszük tétjeinket”, lassan- lassan közelednek az érdekek, s előbb-utóbb rá is áll az ipse: kész a vásár, tető alatt a fuvar! ...A mun­kások várhatnak egy kicsit. Kérés­re a járgány visszajön értünk a megadott időre. A helyi járatú busz sofőrjét is könnyedén megfűzheti itt bárki. Hamar fordul egyet soron kívül, s nem kér érte sokat. Szinte csak filléreket. ...A hóhatártól pár száz méterre, 1800 méter magasan, két faházikó áll az erdőrégió legszélén. Jól meg vannak ácsolva, nem holmi kacsa­lábakon állnak. A gerenda, az itt nőtt ki valahol a földből, s kő is akadt dögivei. Ami még kellett hozzá- berendezést, jókora vas­kályhát, hatalmas lemezeket - tett- rekész őrültek hordták fel egyen­ként, csak úgy, saját örömükre. És áll a „vár”, ellenáll a viharoknak, pedig az állam egy fillért sem köl­tött rá. Bárki megszállhat benne, ha erre fújja a szél. ...Hallottam, hogy a gyárak, bár termelnek rendesen, a készáru, maga a produktum már legtöbb­ször el sem jut a pultokig vagy azok alá. Sokkal hamarabb meg­valósul az elosztás, gazdára talál a holmi. Jószerivel már abban a pil­lanatban, amint lekerül a futósza­lagról. Kézről-kézre jár így a cipő, a kabát, a konzerv. Mindenki azzal kereskedik amit épp a gyára ter­mel. A boltokban máskülönben nagy a drágaság. S a szövevényt belepi az őskö­zösségi csend, a társadalmi (el)haílgatás. Talán már termé­szetes is maga a jelenség, afféle megszokás. Eleműin? Rutinélet? ...Persze a lavina görög tovább az ember képzeletében. Hapénzcsör- ren, a hivatalnokok bizonyára ked­vére tesznek az ügyfélnek, a poli­tikust apró zsinórok módjára moz­gatják a bankjegyek, vagy ha úgy tetszik, a fél birkák. Gondolhat­nék, ily módon belülről rothad el a gazdaság, a társadalom, az ország. Pedig úgy vélem, ez nem így van. Az emberek élnek, valamilyen szinten működik a gépezet, kívül­ről úgy tűnik, minden a maga ren­des kerékvágásában halad. Maga az Éden, a lejjel-pénzzel folyó Ká­naán! ...Ki látott már ilyet!? técsi Összeállította: Molnár H. Lajos Fotó: Tarpai Zoltán Korrupcia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom