Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-30 / 99. szám

1991. ÁPRILIS 30. Hazai körkép 3 Az álmok lerombolása Még néhány nap, és Kunmada­rason sem lesz szovjet katona. Elhagyják a repülőteret. De ad­dig is, amíg itt vannak, igyekez­nek mindent pénzzé tenni. Hetek óta tart a zsibvásár a laktanyában és környékén, de Kunmadara­son, sőt még Karcagon is kínál­ják a portékájukat. Autóval jár­ták a várost, bekiabáltak a házak­ba, s ajánlották a platón lévő hű­tőszekrényt és egyéb földi java­kat. Úgy hírlik, április 18-án el­mentek a repülősök, csak a terü­letrendezési csoport van már a laktanyában. Ók rendezik is a te­rületet, ami azt jelenti, hogy min­dent eladnak, ami csak mozdít­ható, még a falburkolatot is. Le­het itt venni cserepet, téglát, kompresszort, nyílászárókat, ge­rendákat, egész raktárakat (be­tonból, tetőszerkezettel együtt) 50 ezer forintért, kisgépeket, ne­onlámpa-armatúrákat 3-350-ért, csákányt 50 forintért, vadász- fegyvert 500-ért, vagy oszlopfú­rót a hozzá való köszörűvel 10 ezerért, villanyoszlopot (rajta a fényszóró) 500-ért, de már a hangárok bombabiztos ajtajait is felaprítják és hordják a' MEH-te- lepre... A kiskatona halála Ebben a nagy igyekezetben azért veszélyek is leselkednek az önként, avagy parancsra szor- goskodókra. Április 25-én agyoncsapott az áram egy trafót szétszerelő kiskatonát. Feldob­ták egy teherautóra, azon vitték a karcagi kórházba. Húsz óra negyven perckor, amikor megér­keztek, a portás már halottnak látta a 24 éves kiskatonát. Ennek ellenére segített felcipelni a meg­felelő osztályra, ahonnan a szov­jet kísérő rövid úton kereket ol­dott. A karcagi orvosok már csak a halál tényét állapíthatták meg. Talán sohasem tudjuk meg, ki­nek a parancsára kellett meghal­nia. Másnap, április 26-án, pén­teken megkérdeztünk egy szov­jet tisztet.- Tudják, hogy meghall egy kis katona?- Tudjuk.-És?- A tízezer volt az tízezer volt.- Mi lesz?- Majd elvisszük. Ennyi. Nem túl érzelmes bú­csú. Az árammal egyébként nem takarékoskodnak Kunmadara­son a repülőtéren lévő katonák: mindenhol ég a villany egész éj­szaka, még a két hónapja bezárt magazinban is, pörög a villany­óra, rengeteg pénzzel tartoznak a TITÁSZ-nak. Ám, akár a nap­fénytől van világosság a repülő­téren, akár a lámpáktól, az üzle­telés folyik. Sőt éjszaka mintha még intenzívebb lenne a mozgás a madarasi emberek szerint, az eddig szigorúan őrzött támasz­pontra csak az nem megy be, aki nem akar, nem is kell ehhez a legális kaput választani, hiszen annyi rést nyitottak már a keríté­sen, hogy tucatnyinál több bejá­rat között válogathat az, aki az éj leple alatt akar elszállítani vala­mi kényes vagy nagy tömegű holmit. Ami a kényes holmit illeti: va­lakik elvittek a kifutópálya mel­lől egy tartályt, amiben két ton­na, alkoholhoz hasonló anyag van, s ami arra való, hogy a ke­rozinból kicsapja a vizet. Ez az anyag azonban mérgező, ha megissza valaki, biztosan meg­hal, de még a bőrön át is felszí­vódik. De azok is felszívódtak, akik elvitték ezt a veszélyes tar­tályt. A rendőrség keresi őket. Üzletemberek a betonon Hongkongi, kínai és angol üz­letemberekkel megyünk be a re­pülőtérre. A főkapunál sok-sok személy- és teherkocsi. A rádió nem szólal meg az autóban, za­varják. Odabent az épületek le­pusztultak, a salétrom már fölkú­szott az első emelet magasságá­ig, helyenként még feljebb. A ka­szát nem ismerik, mindent benőtt a fű, a gyom. Autó orrán egy rögtönzött elárusítóhely, magya­rok árulnak a laktanyában min­denféle földi jót a szovjeteknek. Az ablakokon a függönyök he­lyett újságpapír. Azt mondják a tájékozott magyar üzletemberek (mert olyanok is jöttek), hogy 768 hektár a repülőtér területe, majdnem akkora, mint Hong­kongé. Ez a legnagyobb területű katonai repülőtér Magyarorszá­gon. A „stáb” feliratot viselő épület közelében papírkupac, törmelékek, letört faágak, beton­oszlopok a földön. Jön egy terep­szín ruhába bújt tiszt, Magyari Béla tartalék űrhajós beszél vele, aztán elindulunk a kifutópálya felé. Hangárok tűnnek meg, Mig-15-ösöknek valók. A hangárok teteje földdel borítva, befüvesítve, álcázza is, robba­násbiztossá is teszi a hangárt. A hangárok ajtaja is robbanásbiz­tos. Garázsok, színek következ­nek, ezekről már eladták az ajtó­kat. Autók, talán híradókocsik, terepszínű anyaggal letakarva. Itt is, ott is füstöl valami gumi, törmelék. A kifutópálya kiváló minőségű, autós körversenyre is ideális lenne a felvezető utakkal. A kifutópálya 2 és fél kilométer hosszú, 70 méter széles, 22 centi vastag beton 60 centis alapon, s az egész alá van csövezve. A leg­nagyobb, legnehezebb repülőket is elbírja. A kifutópálya meg­hosszabbításához, illetve új pá­lya építéséhez van elég hely. A hongkongi és kínai üzletem­berek aprólékosan kikérdezik Magyari Bélát, jegyzetelnek, lát­hatóan elégedettek. Johnson K. K. Ma úr vezeti a hongkongiakat, ő szívesen fektetne be ide akár 5 millió dollárt is. A British Air­ways kelet-európai igazgatója, Graham W. Woodward senkitől sem kérdez semmit, csak megné­zi a kifutópályán a keréknyomo­kat, ezekből megállapítja, hogy milyen típusú repülőgépek szok­tak itt le- és felszállni, megálla­pítja belőlük az uralkodó szél­irányt . . . Érdekli a dolog, de ő lényegesen óvatosabban nyilat­kozik. Kipróbáljuk a kifutópályát: az Opel 180 kilométeres sebesség­gel száguld rajta. A pálya Kun­hegyes felőli végén ácsorgunk a hűvös időben, nézelődünk. Egy autóból két szovjet tiszt száll ki, durván ráordítanak a társaságra, hogy nem szabad fotózni. Vajon mit féltenek? Mért itt a betonon kívül semmi sem látszik. Vége a látogatásnak. Még két órát sem tölthettünk el. Csalódott vagyok: csak azt mutatták meg, ami jó - a kifutópályát. Semmi mást nem nézhettünk meg. Isme­rőseim mondják, hogy lenne mit nézni: hátul a raktárakat, mellék- épületeket már teljesen szétver­ték. Azt ajánlják, jöjjek vissza vásárlóként, akkor bármit meg­nézhetek, talán még a hűtőkam­rát is, amiben a rakétákat tárol­ták, állítólag százat. A térség reményei Az egész tájegység abban re­ménykedik, hogy a Kunmadara­son lévő objektumból külföldi tőke segítségével polgári célokat szolgáló repülőtér lesz, amely hozzájárul a régió fellendítésé­hez. Éz az elmaradt vidék meg­érdemelhetné végre, hogy fej­lődjön és gazdagodjon. Ezekben a hetekben azonban a repülőté­ren az álmok lerombolása folyik. K. L. Jegyzetlapok Torgyán doktor A Kisgazdapárt szombati nagyválasztmányi ülé­se bizonyította: Torgyán doktor volt, van és lesz. Nem olyan ember, akit egyszeriben csak úgy le lehet söpörni a politika színpadáról. Okosabb és ravaszabb annál, minthogy egy akcióval két vállra lehessen fektetni. Politikai kvalitásait mi sem bizo­nyítja jobban, mint az, hogy frakcióvezetői leváltá­sából is tőkét tudott csinálni. Nem roppant bele a megpróbáltatásokba, hanem cselekedett. Járta az országot, híveket toborzott magának, egy percig sem titkolva, hogy a pártelnöki szék elfoglalására törekszik. Terve sikerült, szombaton - bár viharos körülmények között - a Kisgazdapárt társelnökévé választották. Egyelőre - mintegy a két tábor közötti kompromisszumként - társelnökké, de már most biztosak lehetünk abban, hogy az ügynek rövid időn belül folytatása lesz. Hiszen tudni való, hogy két dudás sokáig nem fér meg egy csárdában. Torgyán doktor a mai politikai élet egyik lege­gyénibb és egyik legtöbbet vitatott alakja. Szemé­lyét előszeretettel veszik célba a politikustársak, az újságírók, a humoristák. Kevés olyan közéleti sze­mélyiség van - talán nincs is -, akit annyi támadás és élcelődés ért volna, mint Torgyán doktort. Ő azonban keményen állta a megpróbáltatásokat, nem csinált gondot az élcelődésekből. Közben pedig híveinek száma szép csendben gyarapodott. Igaz, ellenségei is akadnak szép számmal. A kisgazdák újdonsült társelnöke abban is egye­di, hogy kevesen közömbösek személye iránt. Vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem szeretik pártjá­ban. Talán ennek is tulajdonítható, hogy neve mint­egy választóvízként vetődött fel már a nagy választ­mányi ülés előtt. Mindenesetre a megye kisgazdái­nak többsége szereti Torgyán doktort - Vincze Kál­mán, a Torgyán-ellenség pedig távozni kényszerült az elnöki posztról. Mi a titka ennek a sokat vitatott politikus sikeré­nek? Vajon miért szeretik sokan feltétel nélkül, és mások miért utasítják el ugyancsak feltétel nélkül? Egy ember személyiségének titkát nem egyszerű dolog megfejteni. A törökszentmiklósi nagygyűlés alapján azonban mindenképpen kijelenthető, hogy dr. Torgyán valóban okos és ravasz politikus. Ki­váló szónok, jól kamatoztatja pesti vagányságát, ügyvédi beszélőkészségét, és okos politikushoz méltóan remekül apellál a hallgatóság érzelmeire. Pillanatok alatt felméri, hogy éppen akkor milyen hangvételű, hangerejű és tartalmú beszéd a nyerő, és az érzelmekre hatva széles gesztikulációkkal a hangulatot egészen a csúcsig viszi. Éles és kemény szavakkal bírál, radikális változásokat követel, és ha kell, még humorizál is. Nem beszél rébuszokban és nem igyekszik szerénynek sem tűnni. A felfor­rósodott hangulatban pedig már nem lehet Tor- gyán-ellenesnek lenni, mert magával sodor, és így egy-egy túlzó mondata is természetesnek tűnik. Kétségtelen, hogy ezek kiváló és vonzó politikusi adottságok. Az, hogy Torgyán doktor milyen harcokat vív pártjában, mennyire demagóg vagy nem, milyen pozíciót tölt be ott, a párt belügye. Van azonban a belviszálynak és a változásnak olyan vonzata, amely már túllép a Kisgazdapárt keretein. Senkinek nem lehet közömbös, hogy ezután miként alakul a kisgazdák viszonya a kormánykoalícióhoz, hogyan változik kompromisszumkészségük, milyen széle­sebb politikai konfliktusok keletkezhetnek a kon­cepció eseleges változása nyomán. Az is köztudott, hogy Antall és Torgyán nem nagyon szívlelik egy­mást - ami újabb konfliktusok forrása lehet. A politikát alulról szemlélő kisember pedig nyu­galomra, kiegyensúlyozott és kiszámítható viszo­nyokra vágyik. Értetlenül nézi a politikai csatáro­zásokat, az indulatok egymásnak feszülését. És mostanában elkeseredve tapasztalja, hogy élesedik a hangnem, erősödnek az indulatok, gyakoribbak a személyeskedések, a vádaskodások, a gyalázkodá- sok, a sértegetések. De tudja azt is, hogy a realitá­soktól a politika tartósan nem szakadhat el - legfel­jebb zavarhatja, vagy jó esetben segítheti a folya­matokat. Persze nem mindegy! Berki Imre Csak ülök és meditálok Tényleg, az ember már nem győzi kapkodni a fejét. Egy-két évvel ezelőtt még azt hihettük, hogy Magyarország nem tartozik a leginkább civilizált országok közé, mert a modem kor termékei, kultú­rája és szemlélete mögött bizony elmaradtunk. De azóta fölfedeztünk egy csomó új-régi dolgot. Először is jöttek a gyógyteák. Aztán ugye & reform­étrend. Az akupunktúráról már nem is beszélve, melyet évtizedekig elnyomtak nálunk, de most az­tán! Meg kellett ismerkednünk a talpmasszázzsal. Még be se szerezhettük a reflexológusunkat, máris itt volt a kézrátétlel gyógyítás. Ezt a módszert hó­napokkal megelőzte a csontkovácsok híre. Velük együtt jöttek a „varázsvesszősök”, akik arra es­küsznek, hogy a földsugárzás igenis befolyásolja az ember egészségi állapotát. Aztán mindenki Maria Treben-könyvet akart venni, hogy az Isten patiká­jából szerezzen magának egészséget. De még ma­gunkhoz se térhettünk a gyógynövénygyűjtésből, máris kiderül, hogy a tanszcendentális meditációt is igencsak kéne gyakorolnunk. Mindez szinte egyszerre zuhant a nyakunkba. Azzal az egyetemes lelkifurdalással együtt, hogy e természetes gyógymódok egyáltalán nem számíta­nak újdonságnak. Évszázadok, évezredek óta él vele az emberiség, csak valahogy az utóbbi évtize­dekben „elfeledkeztünk” róluk. Elsöpörte őket a civilizáció, a modem kor, mert annyira bíztunk a technika mindenhatóságában és a gyógyszeripar „nagyágyúiban”. Be kell vallanom, hogy én se bírok lépést tartani mindezzel. Úgyhogy a transzcendentális meditáció helyett egyelőre csak a hétköznapit választom. Csak ülök és meditálok: milyen messzire kerültünk a természettől! Gyógyteák, talpmasszázs, kézrátét, csontkovácsok, transzcendentális . . . Úristen, ennyire civilizáltak lennénk?- paulina • napló Egy kis „porpatvar” Ki gondolná, hogy egy olyan jótéteménye a civi­lizációnak, amilyen a telefon, ilyen sok bosszúságot okozhat? Karcagon örültek az emberek a telefonfej­lesztés lehetőségének, befizették a 28 ezer forintju­kat, és várták a munkálatok megkezdését. Megkez­dődtek. Azóta jönnek a panaszosok: ikertelefont kaptak, mások viszont főállomást, pedig mindket­ten 28 ezret fizettek be. Az illetékes, a postától, műszaki okokkal magyarázza ezt a megoldást, s azt bizonygatja, hogy az ikerállomás sem alávalóbb a főállomásnál. Most azonban nem erről akarok írni, mert ez az ügy túlságosan szövevényes, erre na­gyobb terjedelmet kell szánni. Viszont a telefonve­zetéssel más bosszúság is jár. Például a városban több helyen átvágták a közutat. Vajon miért? Ami­kor a lakosok vezették a vizet és a gázt, a kövesút alatt kellett átfúrniuk, hogy helye legyen a vezeté­keknek. A telefonnál már nem veszik ilyen szigorú­an a dolgot? Ott összebarmolhatják az utat, s úgy hagyhatják hónapokig kijavítatlanul? Ezzel kapcso­latban a Fázis Távközlési Rt. és a Városgazdálko­dási Vállalat nevét emlegetik az emberek - nem éppen dicsérőleg. Mert az ilyen átvágások környé­kén a lakók élete pokollá válik. Például: még tavaly átvágták az utat a Deák körút és a Bercsényi út sarkán. Hónapok múlva húztak rá bitument, ám az hamarosan megsüllyedt, s most ismét egy árkon döccennek át a nagy teherautók. A környéken lakók pedig azt érzik, hogy ilyenkor megmozdul fölöttük a ház, remeg a fal. De remegnek a lakók is, mert idegesek. Ugyanis repedezik a házuk. Szaladgálnak ide is, oda is, de csak ígérgetnek, s nem történik semmi, csupán a házon nő a repedés. Hajnali há­romkor, amikor megindul a forgalom, már nem lehet aludni. Az átvágáson hatalmasat zökkennek az autók. A lakók földtörmeléket, cserépdarabokat hordanak az útra, hogy kitöltsék az árkot, de hiába, egy-két nagyobb autó elmegy, már ki is veri a töltést. A lakók pedig egyre ingerültebben kopog­tatnak az illetékesek ajtaján. Magyar Ferencék pél­dául december óta már négyszer jártak a Városgaz­dálkodási Vállalatnál, s az eredmény semmi. Csak közben éppen május lett. Ki fizeti meg az ilyen pórul járt emberek kárát? Főleg akkor, ha ők nem is érdekeltek a telefonfejlesztésben, mert telefonuk nincs és nem is lesz. De nagyon megszenvedik ezt az egészet. S.azt érzik, hogy a kisember még mindig kiszolgáltatott, akivel egy cég azt csinál amit akar. De meddig? . Körmendi Lajos Hétről-hétre megjelenik lapunkban „A hely, ahol élünk” címmel egy cikk, amelyben a levegő, illetve a víz szennyezettségéről tudósítják Szolnok lakosságát. A levegőszennyezettségi adat azonban kissé hiányos: nem szól például arról, hogy mennyi az ülepedő por a levegőben. Ez annál is inkább fontos, mert a rendszeres értékelés sze­rint kifejezetten túllépi a határértéket. Csakhogy erről nem szól „A hely, ahol élünk” című híradás. Hogy miért nem, arra Buday György alpolgármester adott választ.- Tavaly késő ősszel merült fel a gondolat, hogy a fontos, környezetet érintő problémákat nyilvánosságra kel­lene hozni. Először csak arról volt szó, hogy az ivóvíznek az egészségre gya­korolt hatását elemezzük. Majd megfo­galmazódott az az igény, hogy a levegő szennyezettségéről is tájékoztassunk.- Miért marad ki az ülepedő por a jelentésekből?- Az a szempont, hogy viszonylag friss, aktuális, egy hétnél nem idősebb adatokat bocsássunk rendelkezésre. Az ülepedő porra vonatkozó mérések azonban legalább három héttel ezelőtti adatokat tartalmaznak.- Nos, ha már tájékoztatás nincs az ülepedő porról, azért annyit jó lenne tudni, hogy tesznek-e valamit ellene? Hiszen Szolnok közismerten poros vá­ros.- Több elgondolás is van a csökken­tésére. A belvárosban meg kell szüntet­ni a földutakat a sárfelhordás miatt. Ezt néhány év alatt meg tudjuk oldani. Újra rendszeresíteni fogjuk a locsolókocsit. Megállapodást kötöttünk a Víz- és Csa­tornamű Vállalattal, amelynek értel­mében a Vízműnél nyers, tisztítatlan Tisza-vizet vételezhetnek, így lénye­gesen olcsóbb lesz, mintha tisztított vi­zet használnának.- Hol találkozhatunk majd a locsoló­kocsikkal?- Heti rendszerességgel végigjárják a frekventált útvonalakat. Termé­szetesen hajnalban, amikor még nincs nagy forgalom. Ahhoz azonban, hogy a locsolás eredményes legyen, a víz­nyelőket is meg kell tisztítani, hogy be tudják fogadni a vizet.- A lakosság már korában is hiányol­ta az utcákról a locsolókocsikat. De mindig arra hivatkoztak, hogy nincs rá pénz. Most van?- Reálértékét tekintve kevesebb pénz áll rendelkezésre úttisztításra, mint az elmúlt évben. De próbálunk úgy gaz­dálkodni a költségekkel, hogy a város tisztább legyen, mint volt. P. É.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom