Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1991-04-27 / 97. szám
8 Irodalom—művészet 1991. ÁPRILIS 27. / \ Olvasta-e? Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül 1936 márciusában, szokásosan hajszolt és zilált hétköznapjai egyikén Karinthy Frigyes kávéházban ül, dolgozni próbál, s egyszer csak azt észleli, hogy „vonatok dübörögnek az agyamban”. Hallucinációra gyanakszik, de a tünetek ismétlődnek, sőt újabb tünetek következnek. Bizonyos idő után az orvosok agy tumort állapítanak meg. Az agytumor akkor, 1936-ban még végzetesebb betegségnek számított, mint napjainkban, a sikeres operációk százalékos aránya sokkal kisebb volt, mint ma. És sokkal kevesebb kiváló orvos akadt világszerte, akinek a nevéhez sikeres operációk fűződtek. Karinthy agydaganatát egy akkor igen híres svéd agysebész, Olivecrona professzor távolította el Stockholmban. A betegségről, a műtét előzményeiről, a műtétről és a következményeiről írta Karinthy az Utazás a koponyám körül című regényét. Minden bizonnyal legjelentősebb, maradandó művét. (Az alábbiakban részletek a regényből.) v____________________________________________y Láthatatlan vonatok Ez év márciusában - tizediké felé lehetett - egy délután az Egyetem téri Central-kávéházban uzsonnáztam, ablak melleti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagybetűkkel: Anyaintézet, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, főként ha erősen családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem erről van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népneveléstől. Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is inkább gazdasági kérdések foglakoz- tattak, s nem a nép oktatása, ami pedig első kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettő, éppen az írónál, egy- beeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani, melyiket írjam meg előbb: azt az elvi tanulmányt a modem ember szerepéről a társadalomban vagy az egész estét betöltő háromfelvonásos színművet. Végre úgy döntöttem, a színművet írom meg előbb, hogy ennek jövedelméből aztán annyi ráérő időt biztosítsak magamnak, amennyi egy tanulmány megírásához kell vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy színdarabot szoktak. Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz is kellennének előkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg.színészekkel beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is, a dolog körmömre ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe jutott, hogy Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert ért el. Gyorsan visszapisz- szentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését, amibe éppen belekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta minden héten megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli ezeket: szokásommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezető úr - személyesen nincs .szerencsém ismerni •: „szólásmondás” címen minden héten bevesz egy aforizmát, függőlegesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitűnő, jóízű népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a valóságban, úgy látszik, áz illető maga találja ki, csak szerénységből vagy művészgőgből fogja rá őket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt ' „eredeti” kuruc balladákat. Ilyen „közmondásai” vannak: Ha csálé balra, jobbra bakafánt vagy Asszonysírás repcepogácsa. Most tessék elképzelni, milyen nehéz egy keresztrejtvényben rekonstruálni egy ilyen ismeretlen közmondást a hiányzó betűkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelősségre. Sőt, valószínű, hogy éppen akkor gon- doltam erre, mert jól emlékszem, mennyire fel voltam izgatva. Ennyi volt a közmondásból: Aki. . . on .. . terme . . . kuko is .. . szí. Nem akarom a kartárs úr leliismeretét megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a keresztrejtvénnyel kezdődött (ki fog derülni, hogy régebbi keletű volt), de annyi bizonyos, hogy nagyon dühös voltam. Mi a csoda az, hogy... on terme... kuko is... szí? Ilyen nincs. Egészen belevörösödtem a próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem. Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor. Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő, lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán továbbfut, a zakatolás halkul, mint azEjuhnyem dallama, a munkásoké, akik hajót vontatnak. Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz. Igen ám, de egy perc múlva megindult a következő vonat, ugyanolyan ütemben. Dübörgött, zakatolt, elhalkult. Idegesen forgattam a fejem a mellékutca felé. Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új járművet próbálnak «So« KLASSZIKUSOK Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül ki? Az utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gőzvonat volt, a Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtommal, villamoskocsi van csak, az se az Egyetem utcában. Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hal- lucinálok. Erősebbb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem fel rögtön. Sokszor megtörtént azelőtt is, gyermekkorom óta, hogy otthon üldögélve, de különösen az utcán bal- lagtomban, a nevemet hallom hátam mögött - egy nagyon halk, szinte süket hang suttogja: „Frici!”, mintha figyelmeztetni akarna, vagy még inkább, mintha egy szégyenlős, szegény, régi ismerős szólna, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerős volna a hang is, csak nem tudom kié - elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit halottnak hittem, távoli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van, bujkál, restelli a dolgot. de muszáj gyorsan közölnie valamit velem, aztán majd eltűnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, továbbmentem, még kedveltem is e rejtelmes hangot. Ez más volt. Erőszakos, lármás, követelőző hang. Vonatdübörgés, olyan erős, hogy elnyomja a valódi neszeket; a pincér mond valamit, nem hallom. Ez bizony nem a külvilágból származik - állapítom meg csodálkozva. S hiába - a hangnak nem látom a forrását. De hát akkor ... Odabent keletkezett a fejemben. Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztőnek. Csak nagyon különösnek és szokatlannak. Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehetek őrült, teszem hozzá rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani. Valami más baj van. Keskenyfilm Otthon vacsorázom, Cinivei január óta legényéletet élünk, édesanyja Bécs- ben freudizmust’tanul, és a Wagner-Ja- uregg klinikáján neurológiát gyakorol. Ábrázoló mértanról és fizikáról beszélgetünk, az emberi konstrukciót mint gépet hozom fel példának. Cini ötödista, nem veszi észre, hogy természetről és életről magyarázva, gyakran használom fel kísérleti nyúlnak, általános iskolai dolgok közé, mintha olyasmiről beszélnénk, könnyedén, amit majd a felsőbb osztályban fog tanulni, saját elméleteimet csempészem be, amikről még senki sem tud, kipróbálom rajta. Most a gondolkodás mechanizmusa érdekli, szónokiok valamit, engramokról, „kitaposott” elektromos pályákról a központban, feltételes reflexekről, de gyorsan rátérek - mintha köztudomású dologról volna szó - kedvenc vesszőparipámra, a szervek „autonóm” működésével kapcsolatban. Szerveinknek külön-külön megvan a maguk sajátos kifejezési eszköze, „beszélni” tudnak, csak érteni kell a szavukat. Magamat hozva fel példának, ténynek állítom, amit - autizmus! - csak szeretnék: hogy én például, ha nyugodtan gondolkodom és figyelem magam, körülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik. Mikor számolok, szójátékot csinálok, szétbontok valamit (analízis), elöl, a homlokom alatt történik valami - érzelmek, muzsika, indulatok (szerelem, gondolom közben, de ezt nem említem) a koponya hátsó részén keletkeznek. Magamban elhatározom, hogy ma, az ágyban folytatni fogom kísérelteimet - évek óta áltatom magam, hogy kitartó gyakorlattal irányítani lehetne a gondolatokat, mozgatni a gangl ionokat, belülről, mint az atléta az izmait vagy zongoraművész az ujjait. Ezt az álmatlanság ellen eszeltem ki évekkel ezelőtt, hogy el lehetne aludni minden külső szer nélkül, ha rátalálnék a képzelet-apparátusban, lent valahol a nyúltagy felé, arra a pontra, ahonnan gépiesen el lehet zsibbasztani az egész központot, kiemelni a valóságból, mint Arkhimédész csigája a földet, megállítani kerekeit. Cini unja a dolgot, vízipólóról beszél és, hogy magasugrásban első lett. Szerényen, de némi lódítással (már az szemtelenség tőlem, hogy szerény vagyok - „Mire szerény ön?” mondta Osvát egy fiatal költőnek) ifjúkori sporteredményeimet emlegetem. Ezzel kapcsolatban felhozom, hogy a skarlát óta, amin gyermekkoromban átestem, nem voltam soha beteg (vakbél nem számít), titokban számítok rá, hogy ezzel imponálni fogok Cininek. Futóan eszembe jutnak a délutáni vonatok, de rögtön elfelejtem. Reggel már nyolckor jönnek valami korrektúráért. Aztán titkárom, Dénes jelentkezik, az iratszekrényt, amit tegnap olyan olcsón vettem, politúrozni kell, de jó lesz személyesen elintézni, rémesen becsaphatják az embert: ha magam megyek el, fél áron megcsinálják. El is megyek, jóakaratú fölénnyel beszélek az asztalossal, népszerű kifejezéseket használok, ahogy egyszerű emberekkel szoktam, de azért jólesik, hogy művész úrnak szólít, tehát „felismert”. Utána a Bucsinszkyban gyorsan „lekenek” egy krokit, tizenegyre már a kiadónál vagyok, a novelláskötetet össze kell állítani, címet adni. Aránylag hosszan tűnődöm, lapozgatom a levonatokat, melyik novellát tegyem előre, arról nevezném el a könyvet. Előbb az Anyám címűre gondolok, de aztán, nem is tudom, miért, a Nevető betegek-et választom ki erre a célra, pedig nem tetszik nekem mint köteteim: Kosztolányi Betegek című régi novelláskötete jut eszembe, már akkor gondoltam rrá, hogy hívő és haladó íróhoz erőteljes szavak illenek, nem helyes a boldog és puha békebeli impresszionisták módján, nyavalyákban tetszelegni, elismerni ezzel, hogy a művészet, viszonylagosan, valami beteges állapot, szó sincs róla, inkább különleges, magasabb egészség. A kiadótól átmegyek a laphoz, riporttémát kérek, az előszobában B.-vel találkozom, szóba kerül, hogy meg kellene csinálni azt a szemlét, ha tavasszal elindítjuk, jövő karácsonyra egyenesben vagyunk. Átveszek egy levelet egy irodalmi társaságtól, felolvasásra kémek. Elhessegetem magamtól a lelkiismeret-furdalást, szent isten, mennyi levélre nem válaszoltam, de most nem lehet, muszáj azzal az igazgatóval tárgyalni, mert a minisztériumba is fel kell menni a protekció miatt, meg a jó Rózsi házvezetőnőm urának, Szabados Palinak állást kellene szerezni. Kettőre jutok haza, Cini ebéd közben gyötör valami zsúr miatt, szó sincs róla, az nem neked való. Ebéd után Rózsi kisfia, az első elemista Pali, remek mo- kány kölyök, palócos kiejtéssel (azt mondja: „ idesapám” meg hogy „tikhús” lesz estére) az ábécéskönyvéből magol valamit. Megüti a fülem: Móricka olvas, meg Samuka ír. Te, mutasd csak azt a könyvet. Szép, modem ábécéskönyv, sok képpel. De mi ez? Káprázik a szemem, vagy ilyen liberális lett nálunk, tudtomon kívül, a népoktatás? Az egyik ábrán ebédnél terített asztal körül a család, mindenkinek kalap a fején. Alatta versike Széder-este címen. Miféle könyvből tanulsz te, Pali? Előrelapozok, kiderül, hogy egy zsidó felekezeti iskola tankönyvéről van szó. Rózsit hívom, csodálkozik, vállát vonja, ő nem érti, mi az, a legközelebbi iskolába íratta be tanév elején a gyereket, nagyon szép, tiszta iskola, a tanítónő olyan jóságos, a gyerek remekül tanul, csupa kitűnő, az igaz, hittanóra külön van a katolikusoknak. Cini gurul aföjdön, úgy röhög: na, Pali, zsidógyerek lettél, mától fogva Smüle a neved, tincset fogsz növeszteni. Pali eleinte hősiesen és dacosan válaszolgat, de aztán bőgni kezd, „Nem akarok zsidógyerek lenni” - ordítja. Később megnyugszik, már háncú- rozik a pamlagon, és mikor csiklandozom, kacarászva azt kiabálja: „Hő, zsidógyereket nem szabad ám bántani!” Jól van informálva. Szundítok egyet, mert négyre a fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége, érdemes-e neki... meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba sürgősen, az idő alkalmatlan. Ötkor elhatározom, hogy azt a dolgot holnap délelőttre hagyom, bemegyek az állatkereskedésbe, ahol hónapok óta alkuszom egy akváriumra („antikvárium”, ahogy Rózsi mondja). Fodor Lacival, kitűnő drámaíróval találkozom, spiritiszta dolgokról beszél, érdeklődöm egy filmesített darabja iránt. Erről eszembe jut, hogy hatra egy amatőr filmegyesület előadására ígérkeztem, ahol pompás keskenyfilmet mutatnak be zárt körben, a bel- és külföldi tagok. Rajongok ezért a műfajért, a jövő filmjét látom benne, igazi, egyéni művészet lehetőségét, a jövő zenéjét. Az amatőrök örömmel fogadnak, mindjárt elindítják a gépet, néhány pályadíjnyertes keskenyfilm kerül a vászonra, gyönyörű felvételek. Igénytelen kaland a spanyol tengerparton, egy kisfiú reggeli sétája az erdőben, aztán egy jelképes rapszódia. Nini, ez nagyon érdekes lesz. Orvosi film, amerikai amatőr vette fel. Cushing professzor bostoni műtőjében egy Jack- son-epilepsziában szenvedő betegen koponyaműtétet végez. Sok műtétet láttam fiatal koromban, de a valóságban ilyen még nem, feszülten figyelek. Az asztalra szíjazott betegnek csak a fejét látni, a tanár nekimegy, elegáns mozdulatokkal előbbb megskalpolja, a fejbőrt hátrahajtja, aztán egy perforáló nagy fúróval körbelyukasztja a koponyát, majd leemeli a fejről, mint valami sapkát. Áz agyhártyát - olyan, mint egy hajlekötő háló, szinte természetellenes - tisztán, gusztusosán szétvágja, az agyvelő kocsonyáját látni, ahogy remeg és lötyög a csontcsészében. A tanár udvariasan félreáll, hogy a filmező dofgozhasson, megfordul, belemosolyog a gépbe. A jobb olali nézőtársamhoz fordulok, hűvösen magyarázva az esetet, hogy orvosi tájékozottságomat fitogtassam. De mondat közepén észreveszem, hogy a leevegőnek beszélek, partnerem szép lassan, lábujjhegyen kiment a sötét teremből. Csakugyan, elég rémes ez a műtét, még ábrában is, már csak öten vagyunk, a többiek nem bírták, fölényesen mosolygok magamban, lám, mennyivel edzettebb vagyok - igaz, elejétől fogva az a gyanú lappangott bennem, hogy be vagyunk csapva, lehetetlen, hogy az élő ember olyan mozdulatlanul fekszik, biztosan hullán csinálja a műtétet a tanár, demonstratív célokból, onnan is gondolom, hogy vér alig folyik. így is elég hátborzongató, gratulálok gyomromnak és idegeimnek, jól tudom fegyelmezni magam, egyszer egy tömegakasztást is végignéztem. Egyik az öt közül hátam mögött (tisztelőm és pszichoanalitikus) előrehajol, és suttogva emlékeztet egy régi elméletemre az emberi értelem anatómiájáról. Őszerinte ez csak jelképes, de én előkelőén kifejtem, hogy valamikor a valóságban is lehetséges lesz, mire ő mosolyogva megjegyzi, hogy itt egy kis ellentmondás van, mert ahhoz, hogy például valaki rászánja magát egy ilyen műtétre, előbb kellene kivenni a félelem központját a fejéből. Méltánylom a viccet, de nem nevetek, mert szegény Havas barátom jut eszembe, aki huszonkét éves volt, mikor valami agydaganatban elpusztult (akkor hallottam először, hogy ilyen is van), emlékszem utolsó napjaira, elferdült arcára, béna rángatódzásra, ahogy nevetni próbált. Hideg fut végig a hátamon, mint akkor - milyen lelkes, lángoló, rajongó, nagyszerű tehetség volt! Milyen furcsa volt arra gondolni, hogy most elviszi magával tönkrement agyvelejében nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agy velő, milyen borzasztó ez, egy kisit én is meghaltam vele és ilyen nyomorultan és ostobán! Hát érdemes hinni magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész? De aztán megnyugtatom magam azzal a gyermekkoromból megmaradt, dogmává erősödött tétellel, hogy ilyesmi, természetesen, csak másokkal történhetik, velem nem. De hét órakor, ugyanabban a kávéházban, ugyanott: percnyi pontossággal, mint tegnap, megindultak a vonatok. Most már neem fordulok az ablak felé, tudom, hogy belül zakatol valami a dobhártyámon. Ahogy emlékeimet rendezve, azt a délutánt felidézem, csodálkozva kérdem magamtól e pillanatban, hogy lehet az, hogy a délutáni mozi emléke nem társult bennem a furcsa új tünettel( azzal a zakatolással, aminek oka (ma már tudom) a carotis nevű ütőér izgalma volt. Eszembe se jutott párhuzamra gyanakodni, kicsit bosszankodtam, és rögtön elhatároztam, hogy a fülemmel van valami baj, lehet, hogy zsiradék gyűlt ösz- sze a járatban. Ezt nem szeretem, kedvelem a tisztaságot és túl szépnek igazán nem mondható testrészeimre éppolyan hiú vagyok, mint egy moziszínész vagy egy fiatal nő. Csak persze okosabb vagyok, semhogy ezt észre lehessen venni rajtam, itt is általánosító elmélettel kábítom el intellektuális önérzetemet, mely tiltakozik ellene, hogy a testemet éppoly fontosnak tartsam, mint a lelkemet, a létért való harcban. Kieszeltem, hogy az élő testnek, végig a természetben kettős jellege van: egy belügyi, életfenntartó, vagy mondjuk így, szexuális. Ennek megfelelően minden szervünk kétféle, egészen különböző célra és feladatra van berendezve, a szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti másnemű embert, a fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibál- juk, s a száj, a szerelmes ifjú számára nem a bélcsatoma felső nyílása, evésre való eszköz, hanem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, melyek takarékossági célból végig az egész állatvilágon, az emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva. Egész életemben élénken igyekeztem magamban külön tartani ezt a kettősséget, azért hagytam magamon lógni lelki hiúságomat is, ezt a kényes, oly köny- nyen sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot.
